Pesti Hírlap, 1930. december (52. évfolyam, 274-296. szám)
1930-12-02 / 274. szám
BUDAPEST, 1930. LH. ÉVFOLYAM, 274. (17.339) SZÁM Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér.— Kiütődön az előfizetési ár kétszeresei ■m Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon-. Aut. 122—95. Feleiidék: Vilmos császár-u. 3. Tel. mint a szerkeztőségnél, Erzsébet körút 1lei. .1.352^96 A szólók jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Az élő szobor. A magyar főváros legforgalmasabb helyén tegnap óta ott áll bornzbaöntött ércalakja a magyar újságírófejedelemnek. Kisfaludy-Strobl művészi alkotása szinte kísérteties elevenséggel jeleníti meg előttünk mesterségünk díszét, a ■Pesti Hírlap büszkeségét, Rákosi Jenőt. Úgy látjuk őt viszont, ahogyan minden nap láttuk. Nem ünnepi pózban, (ila ugyan Rákosi Jenővel kapcsolatban, aki hétköznap és ünnepnap egyformán maga volt a természetes egyszerűség, lehet és szabad pózról beszélni.) A hétköznapok Rákosi Jenője áll előttünk. Az az ember, akitek a hétköznapi habitusán is keresztül sugárzott a kivételes, nagyszerű lelkek mindenkit lenyűgöző, rendkívüli értéke. Bal kezében azt a kis össze-visszagyűrt kalapot tartja, amely mindig türelmesen várt a Pesti Hírlap szerkesztőségének a fogásán, addig, amíg a gazdája a ragyogó vezércikkeit írta. Jobb kezét kissé fölemeli, azzal a jellegzetes gesztussal, amelyet mindig viszontláttunk nála, ha a szerkesztői szobában a hitét, a véleményét élő szóval magyarázta. A bronzszobor ott folytatja, ahol az élő ember abbahagyta. Milliókhoz beszél továbbra is. Egyszerűen, közvetlenül szól az utca népéhez, a tömegekhez, az egész magyar nemzethez. Mintha ma is élne. , Miről beszél ez az élő szobor? Arról a nagy eszméről, amely Rákosi Jenő utolsó éveit teljesen kitöltötte: a magyar reménységről, a magyar újjászületésről, a revízióról. Ez az eszme késztette Rákosi Jenőt arra, hogy életének utolsó évében, nyolcvanhat esztendő súlyával a vállain messze utakra induljon. Budapestről elzarándokoljon Skóciába, hogy ott flothormero lorddal beszéljen, majd pár hónappal később a lorddal való új találkozóra elutazzék Velencébe. Azután Velencéből Rómába, ahol Mussolinivel tárgyalta meg Csonkamagyaror-szág szomorú jelenjét és a magyar nemzet el nem herdálható büszke jövendőjét. Revízió! revízió! revízió! — ezt hirdeti ott az utcasarkon az új szobor, amelyben mi, a toll munkásai az újságíró mesterség megdicsőülését látjuk. Vasárnap óta új zarándokhelye van Budapesten azoknak, akik a revízió eszméjéért küzdenek. Ezt a zarándokhelyet azonban megszentségteleníti az, aki csak puszta frázisokkal akarja azt megközelíteni. A bronzalakban tovább élő Rákosi Jenő, aki hosszú és nagyszerű életének utolsó föllobbanásával is a revízió ügyét szolgálta, többet követel a nemzettől a puszta szavaknál. Ez a szobor elszánt akaratot és önfeláldozó tettrekészséget követel a nemzet minden egyes fiától. Ha az élő Rákosi Jenő Isten kegyelméből csodálatosan hosszúra szabott élete rövid volt ahhoz, hogy megérje a magyar nap hajnalhasadását, a bronzszobor bizonyára megéri azt az időt, amikor Csonkamagyarország fővárosa ismét Nagy-Magyarország székvárosa lesz, amikor a hálás utókor köszönő küldöttségei helyezik el a koszorúikat annak az emléke előtt, aki legszebben szóló és legértékesebb harsonása volt az eljövendő jobb időknek. Mintha egyre határozottabb pirkadó fény tűnnék föl a magyar égbolt sötétségébe.Mintha már kezdene szárbaszökni a.vetés azon a mezőn, amelynek a külföldön Rethernierer lord, idehaza Rákosi Jenő voltak a magvetői. Az utolsó hetek krónikáiról számos olyan jelenséget jegyezhettek fel, amely erre mutat . Mit hirdetett Mussolini a fasiszták október végi , római diadalünnepén ■ Hirdette a békeszerződések revízióját, amely nemcsak olasz érdek, hanem egyetemes érdeke az egész világnak. És nem is lehetetlen dolog, hiszen a népszövetségi alapokmány, maga is számol a békeszerződések megváltoztatásának és megjavításának az eshetőségével. Leon Blum, a francia szocialisták vezére a Populaireben írott cikkében Mussolini beszédéről, megállapította, hogy az „hivatalosan megnyitotta a szerződések revíziójára vonatkozó akciót“. S azt követelte, hogy a francia kormány kezdjen nemzetközi tárgyalásokat a békeszerződések érdekében, mert Mussolini kezéből ki kell venni ezt a „propagandaeszközt“. Értitek, magyarok! Az elfogulatlanul látó francia már kezdi észrevenni, hogy Európa megváltozott közszelleme mellett a revízió követelése propagandaeszközt jelent, amellyel veszedelmes szembehelyezkedni. Még ma kevesen vannak Franciaországban, akik ennyire elfogulatlanok, akik ezt ilyen világosan látják. De Hervé, Dalaides, Cot és mások állásfoglalását mutatja, ott is kezdenek megnyílni az elmék azelőtt az igazság előtt, hogy Európa mindég, mai nyomorúságának oka a békeszerződésekben lefektetett rendezés képtelensége. Ott is kezdik érezni, hogy a revíziót követelő elégedetlenek fölvonulása egyre számottevőbb, egyre veszedelmesebb erőt jelent Európában. Curtius Berlinben nyíltan hangoztatja, hogy a versaillesi szerződés nem lehet Európa örök törvénye és bejelenti a német nép igényét a revízióra. Bethleb nyugtalanító utazásokat tesz Róma, Ankara és Berlin között. Az ijedősek már látják a revíziós frontot, amellyel meg kell mérkőzni. Marinkovics jugoszláv külügyminiszter a bankárok egyesületének bankettjén panaszkodik, hogy „a szomszédos államban állandóan szaporodnak a békerevízió érdekében tartott összejövetelek és gyűlések“. Még erőlteti az optimizmust, mert megállapítja, hogy „azok A Kaucsuk-Papa leánya. írta: Pekár Gyula. Nagy meleg volt azon a nyáron Párizsban, a diáktársak mind hűselni szöktek már, úgyhogy egy július végi estén szépen magunkra maradtunk a művészkocsmában, Almirall meg én. Búsan néztünk az abszint fölött egymásra, hová az ördögbe meneküljünk a Latin Negyed ballasztó légköréből? Az amerikai fitt végre a homlokára ütött: — Megvan! A Bretagneba megyünk! Igen, Dinardba .. .— Köszönöm, a legdrágább hely francia földön! a. — Hallgass, egy fillérbe se fog kerülni. íme, itt a levél, itt írják, most kötött ki ott jachtjával a Kaucsuk-Papa... No, mit nevetsz ? Igen. A Kaucsuk-király, a híres Harper milliárdos, de én csak Kaucsuk-Papának hívom, mert ismerem őt s azt a vele jött fess newyorki társaságot is. Készülődj, ma este indulunk s remekül fogunk mulatni... Süirgönyzök! Csak bízd rám! Víg utazás, csupa derű, csupa diáktréfa s bohém éle ... bizony nem aludt ott körülünk senki a vonaton. Megrészegedtünk a magunk jókedvétől s mire másnap este az elegáns tengeri fürdő állomására begördültünk, oly kacagó lendülettel borultunk a ránk váró, minket üdvözlő fiatal amerikai gavallér nyakába, mintha legalább is harminc üveg pezsgő pergőtüze robbant volna ki belőlünk. A csemetemilliomos azonnal a fényárban úszó Cursaal forrasza elé robogott velünk: ,,siessünk, mert az Almirall sürgönye folytán nagyon várják már önöket, főként önt. Mister ... pardon, de nem tudom a nevét kimondani, hát csak Mister Budapestnek fogjuk önt hívni... igen, a leányok nagyon várják önt, mint előtáncost, aki meg fogja tanítani őket a híres bécsi keringőre. Hamar!“ Futottunk föl a lépcsőn: fény, pompa ... egész Párizs, Madrid, Pétervár és London eleganciája pávoskodoa ott, lordok, hirálisok, nagyhercegek forgolódtak az egész és félvilág legragyogóbb csillagai körül. Mimi az immár éjfekete öböl felé pillantgattak: farsangos fényárban rajzolódott ott ki a Kaucsuk-király hatalmas fehér jachtjának a kecses formája. Magán az úszó palotán persze senki se volt e percben, az egész idecseppen milliomos társaság már itt mulatott a parton. Amerikaidé kí- i méletlenséggel foglalták le a Cursaal legszebb szalonját s odavertük minket. Belépünk. — nini cilgány! Csakugyan Patikátus Ferkó muzsikál ott ! (mellette persze neje, a maga is milliomos „Csokor ládé-királyné“ s féltékenydúsan őrködik a vonótól megválni nem tudó csapodár ura fölött!) — „szervusz Ferkó!“ Neki se kell több, rázendíti a Rákóczit, mely minden reflektornál diadalmasabban tereli ránk a figyelmet. A csemete-milliomos szabadon elövezet engem s emelt hangon darálja az Almiralltól tanult leckét: — Hölgyeim, itt a kiváló magyar diák és gentleman táncművész. Mr. Budapest- akit legutóbb a párizsi Moulin-Rouge kért föl tánc-professzornak s aki önöket meg fogja tanítani a híres bécsi keringűre s a magyar csárdásra! Zsongó zsivaj ... a kotillon-pompa pántlikás és virágos ívei alól vagy tizenöt leány és húsz gavallér siklott elő; mind azzala vidor nyíltsággal siettek felém, mellyel az amerikaiak a barátok barátait szokták üdvözölni. Elámultam: csupa bájosan szabados sportoló fiva, csupa szeszélyesen csapongó acélpillangó, biz’ Isten mintha az őslakó indiánok kiszámíthatatlan merészsége villanna szemükből! íme, még a nevemet se tudják s mégis oly pajtáskodó bizalmasan csevegnek velem, mintha gyerekkoruk óta ismerném őket. Visznek a táncba s ujjongva tanulják tőlem a bécsi keringőt. -- nekem persze fogalmam sincs róla, kivel, kikkel lettek. Csak annyit tudok, hogy csupa milliárdos leány, kik azonban a végletek törvényeinél fogva ismét oly mesterkéletlenül kedvesek, mintha krajcár nélküli szegény teremtések volnának. Almirallra nézek, a fülembe súgja: — Veled ilyenek, mert látják, hogy nem vagy hozományvadász, de nézd csak, mily arrogánsak azzal a kopaszodó kövér, osztrák herceggel, aki kimondottan amerikai partit akar csinálni. . . Ráse néznek! De nem hallgathatom tovább, a leányok már ismét tánéba ragadnak.. Széles bécsi Schieberigrh tempóban repítem őket tova. Táncosnőm, elfúlva csacsog': 1 . . . , ' ... —• Mister ... hogy is hívják önt? No mindegy, úgy se tartanám meg a nevét. Hát remélem, meglátogat. — — Hol? Itt a hotelben? — Dehogy, kissé messzebb... jöjjön el hozzánk Floridába! — Eressz. — súgja egy másik acélpillangó, — most én táncolok Mister Budapesttel! Hát ide hallgasson, Ígérje meg, nem megy Floridába, hanem hozzánk jön el San Franciscóba — — Hová gondoltok? — kiáltja egy harmadik a karomba öltve a magáét, — én tudom, önök európaiak nem szeretnek utazni, hát jöjjön velünk egy egészen közeli kis kirándulásra... Egyiptomba, nos! ? Álmok, kacajok, tervek, pillantások . . . én a tánctól lihegve, mámorosan nézek körül, melyik is e hálásan évődő tanítványok közül a legszebb? Eltalálják a gondolatomat s mindjárt belemennek a stréfába, persze azzal a biztos amerikai tudattal, hogy őket igaz gentleman nem meri félreérteni- a dollár-princesszek vihogvaállnak glédába elém. ..nos, válasszon!“ ... midőn egyszerre a főrendező, a csemete-milliomos szava harsan föl: „menjünk a jachtra . . feljött a hold, majd a jachton táncolunk tovább!“ Máris sodor az illatos örvény kifelé. A forgatagban meglök Almirall. Odanézek: utolsónak akkor kel föl a túlsó sarokból egy nyutt pergamentkapa, rosszkedvű vagy tán inkább szomorú öreg úr. Vállat vonok s intek Almirallnak: ■T Te, hagyjuk itt ezt a vén madárijesztőt. Olyan girhes, mint egy rheumás dugóhúzó. Minek rontsa a kedvünket?! Almirall felelne, de ugyanebben a percben egy tündérszép, lenge teremtés siet az öreg tárhoz, gyöngéden megcirógatja s valamit súg a fülebe. Tán kérleli, biztatja, tartson velünk ... Én ámultan torpanok meg: ime, tudom már, itt van ő, ez az aranyhajú, kékszemü csudaleány a legszebb! Álom a nézése, mese a jelenése. Ysolda buga ez, egy timó korrigán-tündér az Artus-legendából! Kérdően ragadom meg az Almirall kezét, ő rám nevet: — Hogy kicsoda ? Hát ez az a híres szép Mari. .. az a vén meg maga a Kaucsuk-Papa — Diáktársam int, bólogat, tovább beszél, de a parton örvénylő, társaság elszakít bennünket egymástól s én nem hallom többé a szavát. Farsangos kedvvel kacagok föl az éjbe: „a KaucsukPapa?! Pompás ... De amily bájos Mari, bezzeg annál ecetesebb bácsi a papája!... Mindegy, eolse árt a háziurat ismerni, majd bemutatkozom az öregnek“ ... Egyelőre azonban csak Mohot tartottam szem-