Pesti Hírlap, 1931. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

. Ezért­ félre kell dobni minden szerződést, amely ellentmond az egyenjogúság elvének és meg akarja ürüsíteni a világháború során ki­alakult ellentéteket. „Csak ha ezek a szerződé­sek eltűnnek és helyükbe lép az egyenjogú­ság és önkéntes együttműködés, biztosított Európa békéje.“ Coudenhove Kalergi grófnak ezeket a Páneurópai Unió nevében mondott szavait úgy lehet tekinteni, mint a Briand Páneurópájának a sírfeliratát. Briand Páneurópáját azonban még el sem temették, amikor más irányból is megin­dultak a mai helyzet konzerválására törekvő mentő kísérletek. Egymást követték a szinajai, bukaresti, var­sói konferenciák, amelyek mögött még azok is megsejtették Franciaország moz­gató kezét, akik nem tulajdonítottak közelebbi jelentőséget annak, hogy a konferenciák előtt májusban Loucheur, a konferenciák után októ­berben pedig Flandin francia pénzügyminisz­ter járta be a középeurópai államokat. Ha egész Európa megszervezése nem sikerül, szervezzük meg legalább Közép-Európát. Előbb gazdasá­gilag. Aztán politikailag. Ez volt a francia el­gondolás. Flandin Belgrádban nem is csinált titkot belőle, hogy „Franciaország szívesen tá­mogatná a középeurópai agrárállamok gazda­sági unióját“. Flandin kijelentéseit pedig kü­lönös súllyal húzta alá Tardieu november ti­zenharmadikán mondott parlamenti beszéde. Tardieu, aki akkor még nem tudta, hogy nem egészen három hét múlva már nem ő lesz Fran­ciaország miniszterelnöke, kijelentette, hogy Flandin középeurópai útja alkalmával helye­sen definiálta a francia politika irányító vona­lait. „Januárban — mondotta Tardieu — már praktikus propozíciókat fogunk tehetni. Ezek a propozíciók ... gátat emelnek a békerevíziós törekvések előtt.“ Tardieu megbukott. És vele együtt alig­hanem megbukott az a propozíció is, amellyel a francia miniszterelnök — aki soha sem bí­zott Briand fantasztikus Páneurópájának a megvalósításában —, gátat akart emelni a bé­kerevíziós törekvések előtt. Hága után, Pán- Európa bukása után megbukott az a harmadik kísérlet is, amellyel a győzők, illetve a zsák­mány megtartásában érdekelt országok élén Franciaország, biztosítani szerették volna Európa új rendjét. A békerevíziós követelések ellenben az új év küszöbén erőteljesebben je­lentkeznek, mint valaha s ma már Európa túl­nyomó többsége hisz abban az igazságban, amelyet az olasz miniszterelnök testvére, Ar­­naldo Mussolini így fejezett ki a Popolo d’Ita­­lia legutolsó ideérkezett számában: „A világ megzavart politikai és pénzügyi egyensúlyát csak a békeszerződések revíziójával lehet hely­reállítani.“ Később agyonlőtte a kutyájukat, tizenötéves korában egy alkalommal kezet emelt anyjára, így nőtt fel, azután elkerült hazulról. A francia nemzetnek azok a tagjai, akik tovább látnak az orruknál, megdöbbenve figye­lik, hogy Franciaország lassanként magára marad a párizskörnyéki békék érinthetetlensé­­gének a védelmében. A főérdekelteket, Len­gyelországot és a kisantant államokat nem szá­mítva természetesen. Franciaország izolálása tulajdonképen már az 1925. októberében kötött locarnói paktummal megkezdődött; akkor, ami­kor Belgium, Olaszország és Anglia csak Fran­ciaország keleti határait garantálták egy né­met támadással szemben, ellenben semmiféle kötelezettséget nem akartak magukra venni ab­ban az esetben, ha Németország kelet felé igye­keznek tágítani a Versaillesben rákényszerített vasgyűrűn. Hervé abban a cikkében, amelyet a minap írt a Pesti Hírlap számára, éles fénnyel világítja meg, Franciaország hogyan izoláló­dott ebben a kérdésben. Amikor a versaillesi szerződést Németországra rákényszerítették, Franciaország abban a hiszemben volt, hogy vele együtt összes szövetségesei időtlen időkig őrt fognak állani a békeszerződések hiányta­lan végrehajtása mellett. „Azóta Franciaorszá­got talán az egyetlen Belgium kivételével vala­mennyi szövetségese cserben hagyta“ — álla­pítja meg Hervé. Amióta a francia publicista ezt a cikkét megírta, Franciaország izoláltsága még tovább folytatódott. Belgiumról ő is csak azt merte írni, hogy „talán“ kitart Franciaor­szág mellett. Az utolsó napokban azonban olyan jelenségek merültek föl, amelyekből arra lehet következtetni, hogy már Belgium sem követi tűzön-vizen keresztül Franciaországot, dacára annak, hogy a két ország még 1919-ben kato­nai szövetséget kötött egymással. (Igaz, hogy ezt a szerződést soha sem ratifikálták.) Vander­­vellde szocialista vezér, aki 1919-ben maga is tagja volt a szerződést megkötő belga kormány­nak, legutóbb több cikkben kifejtette, hogy a locarnói paktum abszorbeálta a francia-belga katonai szerződést, ami azt jelenti, hogy Bel­giumot nem lehet háborúba kényszeríteni egy középeurópai vagy keleteurópai bonyodalom esetén. Vandervellde azonban még tovább megy. Tiltakozik az ellen, hogy az ország vé­delmének, ürügye alatt bármelyik állam is ka­tonai hegemóniát tartson fönn ,és hogy a Ver­sailles- szerződés területi intézkedéseinek biz­tosítására katonai készülődéseket folytasson“. Ugyanakkor pedig elismeri, hogy a népszövet­ségi paktum 19-ik §-a módot ad a békeszerző­dések békés revíziójára. Vandervellde cikkét ál­talános helyeslés fogadta Belgiumban, ami azt mutatja, hogy az híven tükrözi vissza a belga fölfogást. Ez pedig elég kellemetlen érzést tá­masztott Franciaországban s megerősítette azoknak a fölfogását, akik mint az egész szo­ciáldemokrata párt és mint a radikális szocia­l Majd aztán beszélünk! Az oroszok visszaverték a rohamot s azok a csapatok, amelyek először kerültek a tűzbe, vad futással özönlöttek visszafelé. — Megállni! Megálljatok! — tárták ki karjai­kat azok, akik most léptek be a völgybe s a követ­kező pillanatban sortűz dördült el. Néhány katona elvágódott, a futás ereje tovább hengergette őket a lejtőn, a többi most már azonban két tűz közé szo­rulva, egymást gázolva robogott előre. A nekiszaba­dult áradat elsöpörte az alant várakozó tartalékot, pillanat alatt felőrölte és elnyelte a szétszórt csa­patokat s most már velük együtt tajtékzott a völgy­­katlan torka felé. Percre meglassítottam futásomat, hogy körül­tekintsek. Nem messze tőlem az egyik őrnagyunk állott. Egy szőke, két méter magas német. Balkezét a csípőjén pihentette, karját nekitámasztotta egy kő­nek, nézte a menekülőket mozdulatlanul, rebbenés, félelem nélkül, mint akit a kötelessége és a végzet egy tapodtatnyi helyre szegezett s­­akinek itt kell maradnia, lehullania és elomolnia, szótlanul és szo­morúan, szivében az elvesztett ütközet helyrehoz­hatatlan gyalázatával — a tűztengerként dühöngő csatatéren. Kiáltást hallottam a hátam mögött: — Keresztes! Ne hagyj itt, Keresztes! Visszanéztem. Bandi bukdácsolt a szomszédos domboldalon lefelé. Amikor hozzámért, nyakamba akasztotta karját, átöleltem a derekát és az ölembe emeltem. — Megsebesültél? — • Meg. — Hol? — Itt... — mutatott a gyomra közepére. Homlokáról csörgött a veríték, arcán ijesztő sápadtság fénylett. Dara­big vittem, teste azonban néhány lépés­­ után elnehezedett, lista párt úgynevezett „fiatal frakciója“, a jobb­oldali szervéhez hasonlóan máris levonták a nemzetközi helyzet tanulságát és békés, igazsá­gos revízió útján kívánnák biztosítani Európa állandó békéjét. A front tehát magában Franciaországban sem egységes. Egységes revízióellenes közvéle­ményről ma már legfeljebb csak a kisantant­­államokban lehetne beszélni. Ha valami, akkor ez igazolja, hogy az igazság már útban van. Ezért reménykedünk magunk is abban, hogy az elkövetkezendő évek változást fognak hozni Magyarország mai állapotában s hamarosan elkövetkezik az az alkalmas idő, amelyet gróf Károlyi Gyula magyar külügyminiszter első politikai megnyilatkozásában így fejezett ki: „Célunk, hogy az összes államok úgy az egye­temes érdek, mint saját érdekük szempontjá­ból hajlandók legyenek egyetértő, békés utón kiküszöbölni azokat a kóranyagokat, amelyek Európa levegőjét megfertőzik és oly sok ny­o­mort és szenvedést idéznek elő.“ II. És onnan emlékszem rá, hogy tornaóra után hazamenet engem is pofonvágott. Visszaadtam neki, mire elcsudálkozott. — Szervusz! — nyújtotta a kezét meglepetve. — Férfi vagy. Tizenkét éves voltam, hát imponált az elisme­rés és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Édesapá­mat még ebben az évben más városba helyezték, el­költöztünk és Bandit elfelejtettem. Tizenkét év múlva találkoztam vele a nagy háborúban. Komarovnál. — Szervusz! — kiáltottam örömmel. — Szervusz — szólt halkan. Ránéztem. Mintha megváltozott volna. Meg­öregedett, arca beesett, szeme körül mély ráncok képződtek, tekintetének fénye megtört és kialvóban volt. Meggörnyedve, néma és reszkető szűköléssel nézett rám, mintha csak sírta volna, mondjak vala­mit és segítsek rajta! — Beteg vagy? — kérdeztem tőle — Nem. — Ittatok? — Nem. -- Hát? Azt akartam hogy beszéljen, mondjon el min­dent, mi történt itt és az elmúlt tizenkét év alatt vele, de csak sóhajtott és elfordította a fejét. Láttam­, m 'rubini akar valamit, egyetlenegy szót, azt is hal­­kan, súgva és könyörögve, hogy ne hallja meg ,más senk­iem­, de ebben a pillanatban vezényszó har­sant föl mögöttünk: — Bajom't auf! Roham előtt állottunk, siettem vissza a szaka­szomhoz, odakiáltottam neki: Newyork, dec. 31. Eliha Root, Nicholas Murray- Butler és James Brown Scott, a Carnegie-alapít­­vány nemzetközi békeintézetének igazgatói, nyilat­kozatot tesznek közzé, amelyben utalnak a versail­lesi szerződés bevezetésének a szárazföldi, tengeri és légi haderőkről szóló ötödik részére, valamint a szövetkezeti és szövetséges hatalmaknak 1919 június 16-i jegyzékére, amelyben írásba foglalva ünnepélyes fogadalmat tettek a leszerelésre. — Tégy le... — hörögte. Leültettem a földre. — Vizet!... Felemelkedtem és előrefordultam. — Vizet! — kiáltottam rá a menekülőkre. — Mingyárt, várj, azonnal hozok! — akar­tam mondani szörnyű tehetetlenségemben, de a sze­rencsétlen már elnyúlt a fűben. Álla leesett, két láb­feje kifordult, melle besüppedt. — Vizet... — mondta nyöszörögve, a követ­kező pillanatban összerázkódtam és újra futni kezdtem. A zászlóalj egy közeli falu alatt verődött össze. A csatazaj elült. A sötétben egy ismerős alak­kal ütköztem össze. • Rögtön megismertem. — Te vagy az, Brunner? — Én. Összeölelkeztünk. — Istenem!... ő könnyezett. — Mi bajod? Sápadt arcát az ég­­ felé emelte. Hallgatott s csak későre szólalt meg: — Emlékszel még Bandira? Megdermedtem. — Miért kérded? Mellettem halt meg az imént. Brunner zokogni kezdett. — Egy kupac mögé szorultam, ö jött fel értem, lehúzott, megmentett s akkor lőtték meg. „Ne hara­gudj, — nézett rám könyörögve. — Nem akartamnk akkor annyira megverni...“ — mondta és össze­esett. Brunner elhallgatott, iszonyúan szenvedett: — Miattam halt meg... — csüggesztette le a fejét. Néztem a sáradt holdat. Szegény Bandi­t most már megértettem. PESTI HÍRLAP 1931. január 1., csütörtök. A diplomáciai kar és a kormány újévi tisztelgése a kormányzónál. Újév napján a kormányzó előtt megjelennek a budapesti követségek vezetői, hogy az évforduló alkalmából szerencsekívánatukat tolmácsolják a magyar államfőnek. Az ünnepies fogadáson, ame­lyen gróf Károlyi Gyula külügyminiszter is részt­­vesz, a diplomáciai­ kar legidősebb tagja, Angelo Rotta pápai nuncius üdvözli a kormányzót, aki az üdvözlésre beszéddel válaszol. Tisztelegnek a kormányzónál a kormány tag­jai is gróf Bethlen István miniszterelnök vezetésé­vel. A hatóságok vezetői és más közéleti előkelő­ségek a kormányzóságon kitett ívén fejezik ki sze­rencsekívánatukat a kormányzónak. A párizsi diplomáciai kar újévi üdvözlete az elnöknél. Párizs, dec. 31. Doumergue köztársasági elnök ma délután 4 órakor hallgatta meg a diplomáciai kar hagyományos újévi üdvözletét, amelyet a diplo­maták élén Monsignore Maglione pápai nuncius tolmácsolt. Holnap délelőtt a kormány tagjai, majd a szenátus és a képviselőh­áz elnökei keresik föl jókívánataikkal az elnököt. A Carniegie­r alapítvány igazgatói emlékeztetnek a leszerelés kötelezettségére.

Next