Pesti Hírlap, 1931. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1931-01-01 / 1. szám
. Ezért félre kell dobni minden szerződést, amely ellentmond az egyenjogúság elvének és meg akarja ürüsíteni a világháború során kialakult ellentéteket. „Csak ha ezek a szerződések eltűnnek és helyükbe lép az egyenjogúság és önkéntes együttműködés, biztosított Európa békéje.“ Coudenhove Kalergi grófnak ezeket a Páneurópai Unió nevében mondott szavait úgy lehet tekinteni, mint a Briand Páneurópájának a sírfeliratát. Briand Páneurópáját azonban még el sem temették, amikor más irányból is megindultak a mai helyzet konzerválására törekvő mentő kísérletek. Egymást követték a szinajai, bukaresti, varsói konferenciák, amelyek mögött még azok is megsejtették Franciaország mozgató kezét, akik nem tulajdonítottak közelebbi jelentőséget annak, hogy a konferenciák előtt májusban Loucheur, a konferenciák után októberben pedig Flandin francia pénzügyminiszter járta be a középeurópai államokat. Ha egész Európa megszervezése nem sikerül, szervezzük meg legalább Közép-Európát. Előbb gazdaságilag. Aztán politikailag. Ez volt a francia elgondolás. Flandin Belgrádban nem is csinált titkot belőle, hogy „Franciaország szívesen támogatná a középeurópai agrárállamok gazdasági unióját“. Flandin kijelentéseit pedig különös súllyal húzta alá Tardieu november tizenharmadikán mondott parlamenti beszéde. Tardieu, aki akkor még nem tudta, hogy nem egészen három hét múlva már nem ő lesz Franciaország miniszterelnöke, kijelentette, hogy Flandin középeurópai útja alkalmával helyesen definiálta a francia politika irányító vonalait. „Januárban — mondotta Tardieu — már praktikus propozíciókat fogunk tehetni. Ezek a propozíciók ... gátat emelnek a békerevíziós törekvések előtt.“ Tardieu megbukott. És vele együtt alighanem megbukott az a propozíció is, amellyel a francia miniszterelnök — aki soha sem bízott Briand fantasztikus Páneurópájának a megvalósításában —, gátat akart emelni a békerevíziós törekvések előtt. Hága után, Pán- Európa bukása után megbukott az a harmadik kísérlet is, amellyel a győzők, illetve a zsákmány megtartásában érdekelt országok élén Franciaország, biztosítani szerették volna Európa új rendjét. A békerevíziós követelések ellenben az új év küszöbén erőteljesebben jelentkeznek, mint valaha s ma már Európa túlnyomó többsége hisz abban az igazságban, amelyet az olasz miniszterelnök testvére, Arnaldo Mussolini így fejezett ki a Popolo d’Italia legutolsó ideérkezett számában: „A világ megzavart politikai és pénzügyi egyensúlyát csak a békeszerződések revíziójával lehet helyreállítani.“ Később agyonlőtte a kutyájukat, tizenötéves korában egy alkalommal kezet emelt anyjára, így nőtt fel, azután elkerült hazulról. A francia nemzetnek azok a tagjai, akik tovább látnak az orruknál, megdöbbenve figyelik, hogy Franciaország lassanként magára marad a párizskörnyéki békék érinthetetlenségének a védelmében. A főérdekelteket, Lengyelországot és a kisantant államokat nem számítva természetesen. Franciaország izolálása tulajdonképen már az 1925. októberében kötött locarnói paktummal megkezdődött; akkor, amikor Belgium, Olaszország és Anglia csak Franciaország keleti határait garantálták egy német támadással szemben, ellenben semmiféle kötelezettséget nem akartak magukra venni abban az esetben, ha Németország kelet felé igyekeznek tágítani a Versaillesben rákényszerített vasgyűrűn. Hervé abban a cikkében, amelyet a minap írt a Pesti Hírlap számára, éles fénnyel világítja meg, Franciaország hogyan izolálódott ebben a kérdésben. Amikor a versaillesi szerződést Németországra rákényszerítették, Franciaország abban a hiszemben volt, hogy vele együtt összes szövetségesei időtlen időkig őrt fognak állani a békeszerződések hiánytalan végrehajtása mellett. „Azóta Franciaországot talán az egyetlen Belgium kivételével valamennyi szövetségese cserben hagyta“ — állapítja meg Hervé. Amióta a francia publicista ezt a cikkét megírta, Franciaország izoláltsága még tovább folytatódott. Belgiumról ő is csak azt merte írni, hogy „talán“ kitart Franciaország mellett. Az utolsó napokban azonban olyan jelenségek merültek föl, amelyekből arra lehet következtetni, hogy már Belgium sem követi tűzön-vizen keresztül Franciaországot, dacára annak, hogy a két ország még 1919-ben katonai szövetséget kötött egymással. (Igaz, hogy ezt a szerződést soha sem ratifikálták.) Vandervellde szocialista vezér, aki 1919-ben maga is tagja volt a szerződést megkötő belga kormánynak, legutóbb több cikkben kifejtette, hogy a locarnói paktum abszorbeálta a francia-belga katonai szerződést, ami azt jelenti, hogy Belgiumot nem lehet háborúba kényszeríteni egy középeurópai vagy keleteurópai bonyodalom esetén. Vandervellde azonban még tovább megy. Tiltakozik az ellen, hogy az ország védelmének, ürügye alatt bármelyik állam is katonai hegemóniát tartson fönn ,és hogy a Versailles- szerződés területi intézkedéseinek biztosítására katonai készülődéseket folytasson“. Ugyanakkor pedig elismeri, hogy a népszövetségi paktum 19-ik §-a módot ad a békeszerződések békés revíziójára. Vandervellde cikkét általános helyeslés fogadta Belgiumban, ami azt mutatja, hogy az híven tükrözi vissza a belga fölfogást. Ez pedig elég kellemetlen érzést támasztott Franciaországban s megerősítette azoknak a fölfogását, akik mint az egész szociáldemokrata párt és mint a radikális szocial Majd aztán beszélünk! Az oroszok visszaverték a rohamot s azok a csapatok, amelyek először kerültek a tűzbe, vad futással özönlöttek visszafelé. — Megállni! Megálljatok! — tárták ki karjaikat azok, akik most léptek be a völgybe s a következő pillanatban sortűz dördült el. Néhány katona elvágódott, a futás ereje tovább hengergette őket a lejtőn, a többi most már azonban két tűz közé szorulva, egymást gázolva robogott előre. A nekiszabadult áradat elsöpörte az alant várakozó tartalékot, pillanat alatt felőrölte és elnyelte a szétszórt csapatokat s most már velük együtt tajtékzott a völgykatlan torka felé. Percre meglassítottam futásomat, hogy körültekintsek. Nem messze tőlem az egyik őrnagyunk állott. Egy szőke, két méter magas német. Balkezét a csípőjén pihentette, karját nekitámasztotta egy kőnek, nézte a menekülőket mozdulatlanul, rebbenés, félelem nélkül, mint akit a kötelessége és a végzet egy tapodtatnyi helyre szegezett sakinek itt kell maradnia, lehullania és elomolnia, szótlanul és szomorúan, szivében az elvesztett ütközet helyrehozhatatlan gyalázatával — a tűztengerként dühöngő csatatéren. Kiáltást hallottam a hátam mögött: — Keresztes! Ne hagyj itt, Keresztes! Visszanéztem. Bandi bukdácsolt a szomszédos domboldalon lefelé. Amikor hozzámért, nyakamba akasztotta karját, átöleltem a derekát és az ölembe emeltem. — Megsebesültél? — • Meg. — Hol? — Itt... — mutatott a gyomra közepére. Homlokáról csörgött a veríték, arcán ijesztő sápadtság fénylett. Darabig vittem, teste azonban néhány lépés után elnehezedett, lista párt úgynevezett „fiatal frakciója“, a jobboldali szervéhez hasonlóan máris levonták a nemzetközi helyzet tanulságát és békés, igazságos revízió útján kívánnák biztosítani Európa állandó békéjét. A front tehát magában Franciaországban sem egységes. Egységes revízióellenes közvéleményről ma már legfeljebb csak a kisantantállamokban lehetne beszélni. Ha valami, akkor ez igazolja, hogy az igazság már útban van. Ezért reménykedünk magunk is abban, hogy az elkövetkezendő évek változást fognak hozni Magyarország mai állapotában s hamarosan elkövetkezik az az alkalmas idő, amelyet gróf Károlyi Gyula magyar külügyminiszter első politikai megnyilatkozásában így fejezett ki: „Célunk, hogy az összes államok úgy az egyetemes érdek, mint saját érdekük szempontjából hajlandók legyenek egyetértő, békés utón kiküszöbölni azokat a kóranyagokat, amelyek Európa levegőjét megfertőzik és oly sok nyomort és szenvedést idéznek elő.“ II. És onnan emlékszem rá, hogy tornaóra után hazamenet engem is pofonvágott. Visszaadtam neki, mire elcsudálkozott. — Szervusz! — nyújtotta a kezét meglepetve. — Férfi vagy. Tizenkét éves voltam, hát imponált az elismerés és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Édesapámat még ebben az évben más városba helyezték, elköltöztünk és Bandit elfelejtettem. Tizenkét év múlva találkoztam vele a nagy háborúban. Komarovnál. — Szervusz! — kiáltottam örömmel. — Szervusz — szólt halkan. Ránéztem. Mintha megváltozott volna. Megöregedett, arca beesett, szeme körül mély ráncok képződtek, tekintetének fénye megtört és kialvóban volt. Meggörnyedve, néma és reszkető szűköléssel nézett rám, mintha csak sírta volna, mondjak valamit és segítsek rajta! — Beteg vagy? — kérdeztem tőle — Nem. — Ittatok? — Nem. -- Hát? Azt akartam hogy beszéljen, mondjon el mindent, mi történt itt és az elmúlt tizenkét év alatt vele, de csak sóhajtott és elfordította a fejét. Láttam, m 'rubini akar valamit, egyetlenegy szót, azt is halkan, súgva és könyörögve, hogy ne hallja meg ,más senkiem, de ebben a pillanatban vezényszó harsant föl mögöttünk: — Bajom't auf! Roham előtt állottunk, siettem vissza a szakaszomhoz, odakiáltottam neki: Newyork, dec. 31. Eliha Root, Nicholas Murray- Butler és James Brown Scott, a Carnegie-alapítvány nemzetközi békeintézetének igazgatói, nyilatkozatot tesznek közzé, amelyben utalnak a versaillesi szerződés bevezetésének a szárazföldi, tengeri és légi haderőkről szóló ötödik részére, valamint a szövetkezeti és szövetséges hatalmaknak 1919 június 16-i jegyzékére, amelyben írásba foglalva ünnepélyes fogadalmat tettek a leszerelésre. — Tégy le... — hörögte. Leültettem a földre. — Vizet!... Felemelkedtem és előrefordultam. — Vizet! — kiáltottam rá a menekülőkre. — Mingyárt, várj, azonnal hozok! — akartam mondani szörnyű tehetetlenségemben, de a szerencsétlen már elnyúlt a fűben. Álla leesett, két lábfeje kifordult, melle besüppedt. — Vizet... — mondta nyöszörögve, a következő pillanatban összerázkódtam és újra futni kezdtem. A zászlóalj egy közeli falu alatt verődött össze. A csatazaj elült. A sötétben egy ismerős alakkal ütköztem össze. • Rögtön megismertem. — Te vagy az, Brunner? — Én. Összeölelkeztünk. — Istenem!... ő könnyezett. — Mi bajod? Sápadt arcát az ég felé emelte. Hallgatott s csak későre szólalt meg: — Emlékszel még Bandira? Megdermedtem. — Miért kérded? Mellettem halt meg az imént. Brunner zokogni kezdett. — Egy kupac mögé szorultam, ö jött fel értem, lehúzott, megmentett s akkor lőtték meg. „Ne haragudj, — nézett rám könyörögve. — Nem akartamnk akkor annyira megverni...“ — mondta és összeesett. Brunner elhallgatott, iszonyúan szenvedett: — Miattam halt meg... — csüggesztette le a fejét. Néztem a sáradt holdat. Szegény Bandit most már megértettem. PESTI HÍRLAP 1931. január 1., csütörtök. A diplomáciai kar és a kormány újévi tisztelgése a kormányzónál. Újév napján a kormányzó előtt megjelennek a budapesti követségek vezetői, hogy az évforduló alkalmából szerencsekívánatukat tolmácsolják a magyar államfőnek. Az ünnepies fogadáson, amelyen gróf Károlyi Gyula külügyminiszter is résztvesz, a diplomáciai kar legidősebb tagja, Angelo Rotta pápai nuncius üdvözli a kormányzót, aki az üdvözlésre beszéddel válaszol. Tisztelegnek a kormányzónál a kormány tagjai is gróf Bethlen István miniszterelnök vezetésével. A hatóságok vezetői és más közéleti előkelőségek a kormányzóságon kitett ívén fejezik ki szerencsekívánatukat a kormányzónak. A párizsi diplomáciai kar újévi üdvözlete az elnöknél. Párizs, dec. 31. Doumergue köztársasági elnök ma délután 4 órakor hallgatta meg a diplomáciai kar hagyományos újévi üdvözletét, amelyet a diplomaták élén Monsignore Maglione pápai nuncius tolmácsolt. Holnap délelőtt a kormány tagjai, majd a szenátus és a képviselőház elnökei keresik föl jókívánataikkal az elnököt. A Carniegier alapítvány igazgatói emlékeztetnek a leszerelés kötelezettségére.