Pesti Hírlap, 1933. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1933-01-01 / 1. szám
1933. január 1., vasárnap. PESTI HIRI4P VANDORFURT. IRTA: HEGEDŰS LÓRÁNT. Derék nyugatmagyarországi írótársunk, Krug Lajos, akinek „Tüzek a végeken“ című munkája oly méltó feltűnést keltett, karácsonyra levelet irt nekem. Levele végül lendületes versbe csendül, melynek tárgya, refrénje, kizengő rímje ez a szó: vándorfürt. Vándorfürt!... Letettem a levelet és sokat gondolkoztam. Vándorfürt. Szép szó, vájjon mit rejteget? Szerzőnk azután ezt a magyarázatot adja: „Egyes bortermelő vidékek, Somogy, Baranya, ősi szép szokása, hogy szüretkor meghagynak minden szőlőtövön egy-egy vándorfürtöt — arra járó szegények, vándorok részére. A vendéglátásnak ez a megdicsőülése a vándorfürt fogalma, amely csakis önzetlen gondolkodású úri fajta lelkéből pattanhatott ki. Jellemző a magyarra, hogy szeretetében még az országutak szegénylegényeire is gondol. Ez az eszményi értelemben vett kollektív gondolkozás, nem az, ami után elbódított fiatalságunk ballag.“ Vándorfürt? — kérdem én, míg elmerengve ülök, nézve a naptárt, mely azt jelzi, hogy elmúlt az esztendőm» és itt következik. Vájjon tud-e a mi fajtánk szeretete egyik évről a másikra vándorolni? A magyar közíró nagyon nehéz helyzetben van, mert amint a szegénységben levő embernek nem szabad a hibáit szemére vetni, úgy a nagy sorscsapásokkal küzdő nemzetet is kímélnünk kell és így nagyon nehéz szemébe mondanunk azt a keserű igazságot, amelytől egyedül várhatunk gyógyulást. Vándorfürt! Amit a magyar szeretettel vándoroltatna saját faja javára, én ezt az intézményt nem látom sehol. Megmondtam? Fajtánk sok jó tulajdonsága között a jótékonyság és jószívűség rettentően elmaradt. Valami keménység szállt meg minket. Ez szerintem a török idők eredménye, amivel elmaradtunk Európában és még inkább a világ amerikai része mögött. Amerikában megfigyelhetjük azt, hogy ott mindenki köteles először jótékony célokra adni legalább annyit, amennyi az állami adója és csak ez után következik az, amit a jó szív jótékonyságának neveznek. Az amerikai magyarság is megszokta ezt, de az óhaza magyarságának jószívűségét nem tudja sehogy sem abban a kívánatos mértékben megtalálni, amely egy faj fenntartásához szükséges. Nem a nyilvános gyűjtéseket értem, ahol azt látjuk, hogy az első két nap mindenki egymásra licitál, később aztán mindenki egymás alá licitál és inkább kötelességteljesítés, mintsem jószívű nekibuzdulás jelentkezik a közönségnél. A szívnek az a megmozdulása, amely vándorfürtben tudná a szeretetet továbbadni, mintha nálunk kiapadt volna. Rettentő keménység van a fajtánkban, ez azelőtt harcokban verekedte ki magát, most pedig, úgy látszik, a szív körül rakódik le. Keserű az igazság, de ha sohasem mondjuk el, akkor annyira hozzászokunk, hogy végül is nem fogunk csodálkozni azon, hogy nincs szívünk. Nagyon nehezen koppan meg az a vándorfürtöt gerjesztő szeretet a magyar kebelben. Ez a falusi tanácsházban vagy a nagyvárosi gyűléseken egyforma. Hogy az igazságot még tovább mondjam ebben az újévi elmélkedésben, mikor a vándorfürt lebegne előttem, az ötlik eszembe, hogy talán a mi nagy felekezeti széttagoltságunk is sok szívtelenségnek oka. Ne feledjük el, hogy minden felekezet köteles jótékonyságot gyakorolni, mert ha elszakítja a szívekhez vezető gyökér szálait, akkor teológiai pergamen lesz belőle és nem élő vallás. A felekezeti jótékonyságnak megvan azonban a súrlódó hatása is és nálunk a súrlódásra való hajlandóság mindig erősebb, mint az a vándorfürt, amely megengedné, hogy a szeretet szabadon haladjon a maga hódító útján. Olyan állásom van, amelynél fogva sokakban az a képzelem támad, mintha én emberek sorsán tudnék segíteni. Ezért látogatóim száma töméntelen. Egyetlen héten, annak is egyetlen napján három kérelmező jelentkezett nálam. Az egyik avval jött, hogy segítsek rajta, mert ő református és Magyarországon ma a reformátusokat üldözik, ezért nem tud álláshoz jutni. A másik avval nyitott be, hogy ő katolikus és azért nem kap kenyeret, mert a katolikusokat üldözik Magyarországon. A harmadiknak az volt a baja, hogy ő zsidó és azért fog éhenpusztulni, mert Magyarországon a zsidókat üldözik. Erre mind a három jelentkezőt összegyűjtöttem és azt kérdeztem tőlük, miután mindhárom vallást üldözik, mondják meg nekem, ki az, aki üldözi őket. A nyomorúságnak ez az üldözési vetítése betegség, ez a betegség dúlja a társadalmat és élezi ki az ellentéteket akkor is, mikor mindenkinek a vándorfürt jegyében közös szeretetben kellene egyesülnie. Fajunk, a magyar faj, rettentő megpróbáltatáson megy át. Eddig, sajnos, csak a mu- ságunk nőtt és a bizantinizmusunk emelkedett. Annyi ünnepély és kis emberek előtt oly földig hajlás még sohasem volt történetünkben, mint amennyit Trianon csonkítása után tapasztaltunk. Egy nemzetnek feltápászkodni pedig csak kimerevített derékkal és nagy szívvel lehet. Ezt a szívet keresem én, amikor a vándorfürtön gondolkozom, mert nagyon szeretném, ha ez a magyar hazában egyszer csakugyan el tudna indulni útjára. Elérhetetlen. Irta: Szép Ernő. Az ünnepelt költőt felolvasásra hívták abba a rendezett tanácsú városba, ahol valaha a gimnáziumi éveket leszolgálta. A Zrínyi Ilona Nőegylet hívta meg a költőt, a fenyegető tél küszöbén, a helybeli nincstelenek meleg ruhaneművel és lábbelivel való ellátása céljából rendezendő jótékonysági hangverseny keretében való kegyes közreműködésre, amellyel a hangversenynek vonzerőt és fényt fog kölcsönözni, a Nőegylet jótékony alapja részére pedig az áldásos eredményt biztosítja. A Mester bizonyára szívesen látja viszont azt a várost, ahol boldog diákéveit töltötte s amelynek közönsége hódoló szeretettel készül az országos hitű költő fogadására, midőn legelső szárnypróbálgatásai színhelyére érkezik. Honoráriumot a Nőegylet, a jótékony célra való tekintettel, nem ajánlhat föl, de tiszteletteljesen fölajánlja, hogy a Mester vasúti jegyét, valamint szállodaköltségét megtéríti. Ami azokat a legelső szárnypróbálgatásokat illeti, azok közül kettő vagy három költemény az Önképzőkörben való sikeres bemutatás után, napvilágot látott a helybeli lapban, a poétás hatodista gyerek az osztálytársai biztatására vitte fel a dicső költeményeket a Negyvennyolc szerkesztőségéhez, aki nemcsak a Kossuth Lajos eszméinek, hanem a magyar irodalomnak is lelkes apostola volt. A költemények megjelenése után az igazgató úr berendelte a költőt az igazgatói szobába s amennyire az asztmája engedte, olyan kiabálva piszkolta le, mert elöljáróinak az engedelme nélkül a nyilvánosság elé mert lépni. Azzal végezte, hogy hasonló fegyelmi vétség esetén megvonja tőle a tandíjmentességet és kirekeszti azoknak a szegénysorsú növendékeknek a sorából, akik a gimnázium konviktusában, a presbitérium izgalmából, ingyen ebédet élveznek. A versíró gyerek sírva fordult ki az igazgatói szoba ajtaján. Ez az emlék jutott eszébe legelőször az ünnepelt költőnek, mikor a Nőegylet levelét elolvasta. És aztán eszébe jutott egy hideg fehér kemence, mint valami kegyetlen paraszt kripta, abban a kicsi, földes szobában, amelyet egyszer egy másik falujabeli fiúval együttesen bírtak, egy-egy forint havi bérért. Annak az özvegy asszonynak, akinél a kvártélyuk volt, három szalmakazal állott az udvarán, egyik magasabb, mint a másik, de nem adott fűtést nekik, mert azt mondja szeptemberben, mikor megalkudtak a kvártélyra, szóba se hozódott a fűtés. Meg eszébe jutott a foltosság, a kopottság esztendőről-esztendőre, az az örök pirulás, amivel átlépte repedéses cipőiben azoknak a házaknak a kapuját, ahol leckeórát adott az elkényeztetett, gonosz kis jómódú gyerekeknek. Azok a tolvaj bámészkodások a cukrászat előtt délután, megy egy tenniszpálya előtt, ha arra volt az útja, mikor a gazdag sorsú fiukat látta az úri leányokkal együtt vihogni, olvasatlanul falni a drága krémeseket meg vajas pogácsákat vagy azon a finom krétaténiás földön lebegni a fiukat a lányokkal szembe, mint a fehér pillangókat, playt, readyt kiáltva, meg más titkos jelszavakat, ezeket nem tanítják az iskolában, ezeket csak azoknak szabad tudni, akik urak- fiák a gyerekei s gazdagok. Ezek a fiúk csak a gimnáziumban vannak együtt a szegényekkel, délután ők más világban élnek, ahová nem hívják magukkal a szegénysorsú osztálytársaikat Eszébe jutott az ünnepelt költőnek, hogy hogyan állott meg némely délután, mikor leckét adni ment, egy vaskerítés előtt, a mögött gyönyörű kert volt, a kert ágyásai felett sárga, piros, kék üveggömbök tündököltek, azokban csodálatos kis rózsafák, ablakocskák, bádogtetők tükröztek, mintha a magas mennyországból néznének ide le mihozzánk, mintha a mennyországban is csak ilyen gazdagok laknának s a szegények nem juthatnának tovább a temetőnél. És olyankor rendesen ott andalgott a kertben egy csodaszép szőke urileány, a rózsákat tapogatta, néha pedig futott az ágyások közt kacagva, mellette meg ugrándozott egy bolond fokszi. Arany villámok hasogatták a szegény diák lelkét, mikor ezt a kacagást hallotta. Hol rózsaszínben, hol fehérben illant el az a szőke tünemény a szegény diák szeme előtt; azt képzelte, hogy ez a rózsaszín ruha csupa rózsaszirom, az a habos fehér pedig cukorhab amilyen a cukrászat kirakatában a mandulás tortát öleli. Soha, de soha az életben nem beszélhető ezzel a csodaszép urileánnyal. Egyszer, mikor a tünemény felröppent a tornác lépcsőjén és elveszett a szeme elöl, a szegény diák sokáig maradt ott a szomszéd járdán, csak meresztette a szemét arra a vaskerítésre s kinyitotta a száját, szinte öntudatlan, úgy súgta maga magának: elérhetetlen, elérhetetlen. És mikor elindult végre, olyan nehéz volt a szegény diáknak a lépés, mintha zsák búzát tettek volna a hátára. Soha el nem felejtette a szegénysorsú diák ezt a földöntúli trileányt, ezt az üveggömbös kertet, ezt a vaskerítést, meg azt az egyetlen halk lehelte 3 A dinamikus hangszóróval egybeépített 5-f1 lámpás 7050-es Orion rádió egyszerű kezelését, szelektivitását, tökéletes hangvisszaadását mindenki ismeri. Könnyen beszerezhető, mert az eddig használt készülékét bármely rádiókereskedő megvásárolta. Gyártja: ORION IZZÓLÁMPAGYÁR. ivtcns-tiMcHer