Pesti Hírlap, 1935. március (57. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-19 / 64. szám

19­35. március 19., kedd. PESTI HÍRLAP Horthy Miklós kormányzó László B­ült­p által festett képmásának sajtóbemutatója• (Felvételünk a Képes Pesti Hírlapban.) Ma, hétfőn egy hete érkezett Budapestre László Fülöp, hogy a képviselőházi elnöki szoba szá­mára megfesse Horthy Miklós kormányzó úr kép­mását. Egy hét elteltével ma már a teljesen kész mű­vet be is mutatta a sajtó meghívott képviselőinek. László mester még ma is dolgozott a képen a várpalotának északnyugatra eső szárnyéban, a ré­szére berendezett műteremben, amely valamikor ebédlő célját szolgálta. Ezalatt a szomszédos terem­ben — amely egyike a kormányzó úr fogadó­­e­rmeinek — összegyűltek a meghívottak: Almásy László, a képviselőház elnöke, báró W­lassicus Gyula kultuszállamtitkár, bárcziházi Bárczy István minisz­terelnökségi államtitkár, László Marcell, a művész öccse és a sajtó képviselői. Pontban egy órakor megnyílt a rögtönzött mű­terem ajtaja s a meghívottak előtt máris ott állt a kép, azon frissen, amint éppen akkor befejeződött. Mellette állt László Fülöp, a mester, aki a „jó munka“ mosolyával fogadta az érkezőket. Bármeny­nyire elkényeztette is eddig László Fülöp a maga közönségét, ez a kép meglepetésként hatott. A kor­mányzónak a képből a belépőre szegeződő tekintete oly mélységesen emberi, hogy első pillanatban szinte optikai csalódásban ringott mindenki. A kö­vetkező érzések, amelyeket a kép sugallt: egyszerű­ség és erő. Erő a szemben, erő az arcvonásokon, erő a kézben. A balkéz lágyan forr össze a kard marko­latával; nincs benne semmi erőltetettség, ám éppen ez a természetes, formás mozdulat adja meg az erő érzését. Egyszerűség a kép egész kezelésében. A sötétkék tengernagyi ruha egészen egyszerű, és egyszerűek a színhatás eszközei. A kormányzónak katonásan , sportsan rózsás arca, dercedő haja, a karszék sárga részlete, a piros-fehér-zöld kardbojt, annak is egy rubinszerű vörös foltja: teszik kolorisztikus mes­terművé a képet. László Fülöp a legkedvesebben felelt a kérde­­zősködésekre, de nála is ékesebben beszélt a képről — maga a kép. Almásy László, a képv­előház elnöke külön köszönetet mondott a művésznek alkotásáért, amely — úgymond — az országházi palota egyik legszebb műkincse lesz. Számos kérdés hangzott el a munka menetéről, amelyre nézve a mester a következő felvilágosítást adta: — Amint az urak tudják, ma nyolcadik napja vagyok Budapesten. Az első nap csak egy rajzot ké­szítettem. Tulajdonképpen hét nap állt rendelkezé­semre, ami talán kevés is lett volna, ha a kormányzó úr őfőméltósága a legnagyobb megértéssel nem tá­mogatott volna munkámban. Az a körülmény, hogy volt olyan nap, amikor a főméltósága úr, ha csak rö­vid időre is, másodszor is ült nekem, rendkívül meg­könnyítette munkámat. Csak így fejezhettem azt be a rendelkezésemre álló idő alatt. A sajtóbemutató végeztével készült az a szép fényképfelvétel, amelyet a Képes Pesti Hírlap első ol­dalán közlünk. Ezután László Fülöp Bárczy István és Siklóssy László társaságában távozott a palotából. A kép egyelőre abban a teremben marad, amely­ben készült. A termet lezárták, úgyhogy az senki szá­mára nem lesz hozzáférhető. Április közepén kerül sor a kép filniszelésére. Ezután veszi azt át tulajdo­nosa, a magyar országgyűlés. Az új képviselőház ösz­­szeülésének idején a kép mindenesetre már ott lesz a parlamenti palotában. Addigra sejthetőleg elkészül­nek a képviselőház elnöki szobájában azok az átala­kítások, amelyeket a kép méltó elhelyezése megkíván. ________ S. L. Agyonlőtte magát egy svájci gyáros Budapesten. Vasárnap agyonlőtte magát Budapesten egy kül­földi gyáros. Szállóbeli lakásából délután hat óra tájban revolvert dörrenés hallatszott. Az alkalmazot­tak odasiettek, de hiába zörgettek, végül is a portás felnyitotta a szoba ajtaját. Belépve, ott találták vé­res fejjel a szoba bérlőjét. M­ollenweider Eduard 62 éves svájci textilgyárost Az ágy mellett a padlón fe­küdt, mellette hevert Browning-pisztolya. Nyomban értesítették a mentőket és a főkapitányságot. A men­tők már nem tudtak segíteni az öngyilkoson, a golyó szétroncsolta a fejét és nyomban megölte. A svájci textilgyáros minden évben ellátogatott Budapestre. A korábban jókedélyű ember most fá­radtan, kimerülten érkezett meg és panaszkodott, hogy súlyos vesebaja következtében szörnyű fájdal­mak gyötrik. Vasárnap egész nap nem mozdult ki a szobájából, fájdalomcsillapító szereket szedett, de miután a sze­rek nem használtak, orvost hivatott. Az orvos a vizs­gálat után azonnali operációt javasolt. Wollenweider Eduard nem sokkal az orvos távozása után elővette revolverét és fejbelőtte magát. A rendőri bizottság három búcsúlevelet talált a szállodai szobában. A gyáros búcsúlevelet írt Svájc­ban élő fiának, egyik üzlettársának és a főkapitány­ságnak. A rendőrséget levelében arra kérte, hogy ne boncolják fel és öngyilkosságát súlyos betegségével okolta meg. Holttestét a törvényszéki orvostani inté­zetbe szállították. A világ legdrágább városa. Mik az okai a párizsi rendkívüli drágaságnak? Párizs, március. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Ne soroljunk itt fel árakat (átlagban háromszorosai a pestieknek). Próbáljuk meg egyszer közelebbről megvizsgálni, milyen okai lehetnek annak, hogy a világ leggazdagabb (legalább is ennek tartják) or­szágának fővárosában manapság olyan drága az élet, mint sehol másutt? Ez az ellentmondó jelenség túlnő a helyi kereteken, érdemes alaposabban szem­ügyre venni tanulságképpen is. Adók útvesztőjében. Kis ankétot rendeztem. A válaszok közül itt a­ négy legjellemzőbb. Egy ügyvéd így felelt: — Mindenekelőtt az adókat okolom. Mi külön adót fizetünk a szerzett vagy öröklött, kamatozó vagyon (impôt sur les revenus) és különt évi jöve­delmünk (impôt sur les affaires) után. Senki se folytathat ügyvédi, vagy orvosi gyakorlatot anélkül, hogy hivatali helyiségéért évi külön „taxe“-ot ne rój­­janak ki rá. A kereskedő, a vállalkozó, a szállodás a vagyon- és jövedelemadón kívül ugyancsak évi „fog­lalkozási adót“ (taxe des fonds) fizet. És mit szól a szintén külön kirótt lakásadóhoz? A dohány, gyufa, bélyeg, öngyújtó, kérvény, gáz és villanyadókról ne is beszéljünk. Az állam a legegyszerűbb adás­vételi szerződésnél „szövegezési adó“ formájában csípi le a maga részesedését. Különálló a luxusadó. Aztán itt az „impôt sur les immobiliers“, amely a háztu­lajdonosokat és földbirtokosokat sújtja, míg kiegé­szítője, az impôt sur les mobilere“ a részvénye­sekre vonatkozik (kivéve az állampapírokat). Itt a gépkocsi- és repülőgéptulajdonosok réme: a magas benzinadó és mit tudom még, mi . . . — Hány százalékos az átlag adó? — Ezt nehéz kiszámítani, éppen mivel adó­rendszerünk annyira bonyolult, hogy egy egyént sokszor öt-hat címen terhel. Mégis, ha nem csaló­dom, az átlag ezer és ezerötszáz frank közötti havi fizetés (tehát nem jövedelem, az megint más!) után — mert havi ezren alul nincs kereseti adó — az évi összkereset tizenkét-tizenöt százalékát teszi ki. Ez az arányszám azonban ugrásszerűen növekszik és a legmagasabb régiókban eléri a harminc százalé­kot is. Csoda-e, ha ilyen körülmények között min­den szakma a másikon akarta adóterhét megkeresni s végül olyan „circulus vitiosus“ állott elő, amely az árak általános felszökkenésére vezetett? . . . Mi­után pedig ekkora a drágaság, ki ki csak a leg­szükségesebbet szerzi be, vagyis bármilyen maga­sak az adók, végeredményben az állam is veszít . . . Munkabérek, közvetítők — túl sok a pénz ! A második okra egy gyáriparos mutatott rá: — Franciaországban és főkép Párizsban túl­­magasak az órabérek. Egy jó bádogos átlagban fel­viszi napi nyolcvan frankra, egy szerelő nem adja hetvenen alul, míg egy képzett vas- és fémmunkás napi munkabére kilencven- és százhúsz frank között ingadozik. Vegye ehhez a szakszervezetek folyton megújuló követeléseit, a különböző betegsegélyző- és munkáspénztárak (Assistance Publique, Rispen­­saires) járulékait, melyeket nagyrészt szintén m­i, munkaadók fedezünk . . . Hát hogy adhatnánk ol­csóbban az áruinkat? Egy bizományos: — A francia kereskedelem és közgazdaság rák­fenéje az a közvetítőrendszer, amely III. Napóleon korában vert nálunk gyökeret s azóta csak erősbö­­dött. A kereskedelmi utazók és különböző „démar­­cheur“-ök mestersége a legkedveltebb polgári foglal­kozások egyike — mert busásan hoz a konyhára. Minden áru, legyen az gépalkatrész, nyerstermék, föld, vagy ház, tucatnyi kézen m­egy át, mielőtt valódi tulajdonosához jutna. Ez a láncrendszer szök­teti fel az árakat, hiszen az érdekeltek minden egyes „folyótételen“ legalább huszonöt százalékot akarnak fejenként keresni. Példák: ebben az évben a gazda (akit pedig maga az Állam véd!) átlagban negyven frankjával adta tovább a mázsa búzát a közvetítő­nek, a párizsi piacon pedig a búza mázsája kilenc­ven frank körül mozog. Ugyanez az arányszám a bor, tej, vaj, sajt, szén, vas esetében, a gyarmati árukról nem is szólva, mert ott a „lefölözök“ haszna gyakorta meghaladja a kétszáz százalékot. És van­nak még derűsenlátók, akik a „drágaság letöréséről“ mernek ábrándozni! Végül egy pénzember véleménye: — Túl sok pénz van forgalomban, igy vásárló­ereje csökken s felmennek az árak. A pénzapasztás (defláció) bizonyos végső esetekben éppoly hasznos lehet, mint az érvágás. Természetesen csak ha ész­szerűen alkalmazzák . . . 7% Némileg nem megnyugtató-e Csonkamagyar­­ország lakóira, hogy nálunk kevés a pénz (haj de kevés!), mégis olcsón élünk, míg itt, francia földön, a jó­mód végvárában, az emberek belefulladnak a pénzbe, de rosszul és drágán létezgetnek?! Gál László. Rákóczi, Petőfi és Kossuth szelleme a Petőfi Társaság nagygyűlésén. A Petőfi Társaság vasárnap délelőtt tartotta ez évi nagygyűlését a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, amelyet teljesen megtöltött az ünneplő közönség. A nagygyűlésen megjelent József kir. her­ceg is, továbbá ott voltak a kultuszminisztérium képviseletében ifj. báró Wlassics Gyula államtitkár, a főváros részéről ifj. Németh Károly tanácsnok és még sokan mások társadalmi, irodalmi és művészeti életünk előkelőségei sorából. Császár Elemér elnöki megnyitóul felolvasta a távollevő Pekár Gyulának, a társaság elnökének „Rá­kóczi és Petőfi“ című tanulmányát, amelyben többek között azt hangoztatja, hogy az egész magyar ezer esztendő voltaképpen egy szabadságharc, csak ellen­ségeink változtak és változnak örökké. 1848 halha­tatlan triászában Kossuth és Görgey mellett Petőfi az, aki a két szabadságharc összekötőjeként a Rá­kóczi zászlaját viszi, a sugalmazó fejedelem „másvi­lági hangja“ dörög elő oly lelkesítően Petőfi csata­költeményeiből. Hazánk szentjétől, halálának két­százéves fordulóján, mi sem kérünk mást Rákóczitól, mint amiért Petőfi esdett 1848-ban, maradjon tovább­ra is a sötét éjben fényes csillagunk. A főtitkári jelentés után Hegedűs L­oránt v. miniszter felolvasta „Petőfi és Kossuth“ című tanul­mányát. Megállapítható — mondotta —, hogy Petőfi és Kossuth nem múló jelenségek, hanem a legna­gyobbak, kik valaha történelembe, vagy az emberi­ség művészetébe belekerültek. Kossuth Lajos vallo­másaiból az csendül ki, hogy ő „minden nép szabad­ságáért küzdött“ s a szabadság tüze világraszóló mó­don lángol nemcsak Kossuthból, h­anem Petőfiből is. Ez világhírük igazi titka és lelkük igazi lényege. Petőfi és Kossuth lengik körül a szabadságnak azt a kis mécsesét amelyek minden mást félretéve és min­den káros divatot elvetve, a magyar költőknek ápol­­niok kell. Ha ezt meg tudják tenni és névtelen lehe­­letüket a szabadság-mécs élesztésére fordítják, akko­r egyszer újra kiderül a láthatár . . .­ Madai Gyula költeményeiből olvasott fel Gáspár Jenő, a Petőfi Társaság titkára, majd Voinovich Géza, a Nemzeti Színház kormánybiztosa, „Egy élet“ című novelláját olvasta fel, Szathmáry István „Rákóczi" című époszának egy részletét mutatta be a közönség nagy tetszése közben. Az époszt — amely Rákóczi vi­lágszerte ismert „Recrudescunt Vulnera“ kiáltványá­nak költői feldolgozása — a fejedelem jubileumi esz­tendeje teszi most időszerűvé és még ebben az évben könyvalakban is a nagyközönség elé kerül. Végül Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház művésze Petőfi „Nem­zeti Dal“-át adta elő, a közönség tomboló lelkesedése között. A nagygyűlés után a társaság tagjai és a meg­jelent vendégek ünnepi ebéden vettek részt a Duna­­palota márványtermében. 13 Beiktatták Pest megye új főispánját. Hagyományos, fényes külsőségek között, a szo­kásos szertartásokkal iktatták be méltóságába hétfőn délelőtt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye új főispán­ját, dr. Karai-Krakker Kálmánt. Az ősi vármegyeháza nagytermét zsúfolásig megtöltötték a törvényhatósági bizottság tagjai, a karzatokat pedig az érdeklődők. Ott voltak többek között Darányi Kálmán földmivelés­­ügyi miniszter, Liber Endre h. polgármester a főváros képviseletében, dr. Agarasztó Tivadar nyug. alispán, gróf K­áday Gedeon, Szavasz László ref. püspök, Stuhl­­mann Patrik premontrei rektor, dr. Horváth Győző felszentelt püspök, Csik József apát, felsőházi tag és sokan mások. A vármegyeháza fényesen feldíszített és kivilá­gított nagytermében az installáló közgyűlésen Erdélyi Lóránd alispán elnökölt. Ráday Gedeon vezetésével küldöttség alakult, hogy az uj főispánt meghívja a vármegyei közgyűlés színe elé. Karai-Krakker főispán bordóbársony díszmagyarban érkezett. A terem bejá­ratánál Gorzó János, a vármegyeház gondnoka kö­szöntötte az uj főispánt és elkérte kardját annak jel­képéül, hogy nem fegyveres erőszakkal vonul be a vármegyeházára. A hivatali esküt a szokásos ünnepé­lyességgel mondotta el az új főispán. Erdélyi Lóránd alispán üdvözlő szavaira Karai- Krakker Kálmán főispán székfoglaló beszédet mon­dott. Hangsúlyozta, hogy a nyitott ajtó közigazgatá­sának a híve. Ez azt jelenti, hogy a jogkereső, a köz­­igazgatás segítő kezére szoruló polgár drága idejét ne töltse az előszobákban várakozással, megértő és szíves elbánásban részesüljön. A hivatali tekintély­nek nem esik rovására az előzékeny jogsegély. Na felejtsék el a tisztviselők, hogy minél szegényebb, minél elesettebb az, aki ügyes-bajos orvoslást kér, annál türelmesebb és szeretetteljesebb elbánásban kell részesíteni. Nagy időknek vagyunk szomorú tanúi, de ahogy a lágy vas a pöröly csapása alatt acéllá keményedik, úgy ezt a nemzetet is elszánttá, keménnyé és dacossá teszik a magyar sors pörölycsapásai. Ezzel az el­szánt, megingathatatlan, ha kell, dacos magyar aka­rattal fogunk a közös munkához az újabb ezer esz­tendő kiépítéséhez. A vármegyei bizottsági tagok nevében Kolozs­­váry Mihály nagyprépost felsőházi tag üdvözölte az uj főispánt és Isten áldását kérte munkájára. A vár­megyei ellenzék nevében Fábián Béla­ beszélt. Meg­nyugtat mindenkit — mondotta —, amit a főispán a törvénytiszteletről és a törvények betartásáról mon­dott, mert ennek a vármegyének az autonómiája az egész magyar alkotmány egyik biztosítéka. Reméli, hogy a főispán ennek a vármegyének mindig csak főispánja lesz és sohasem ,,adminisztrátora“. Az uj főispán rövid válasza után a vármegye díszközgyűlése véget ért. A közgyűlés után a főispán hivatali helyiségébe ment és elsőnek a vármegyei tisztviselők küldöttségét fogadta Erdélyi Lóránt al­ispán vezetésével. A vármegyei tisztviselők küldött­sége Tiszmagyarban járult a főispán elé.

Next