Pesti Hírlap, 1942. március (64. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-01 / 49. szám
Tíz éve halt meg Légrády Imre ,,Nem elég a nemzeti eszmét akkor hirdetni, mikor a nap süt, de szenvedni is kell érte a megpróbáltatás órájában.“ Ez a klasszikus fogalmazású mondat kívánkozik élére a megemlékezésnek, mely dr. Légrády Imre nemes alakját óhajtja felidézni a ma élő nemzedék épülésére. Az ő vallomása, az ő hitvallása volt ez, a bátor és szilárd jellemű férfié, aki mindig, minden körülmények közt, érdeke, egészsége, akár élete kockáztatásával is kiállt a magyar nemzeti eszméért. Most tíz éve, 1932 március 4-én távozott az élők sorából dr. Légrády Imre. Halálának híre gyászba borította a Pesti Hírlap nagy családját, s a fájdalmas veszteség érzését keltette föl ennek az újságnak hatalmas olvasótáborában. Tizenhét éven át vezette az édesatyjától, boldog emlékű Légrády Károlytól örökölt lapvállalatot. Nem csak ebben a hivatásban tett fényes tanúságot kivételes tehetségéről, széleslátókörű tudásáról, rendkívüli tetterejéről, hanem egész életével tündöklő példát mutatott arra, hogyan kell betöltenie helyét annak, akit a Gondviselés a köz szolgálatára rendelt. A szülői házban kapott gondos nevelés fegyverzetével indult neki az életnek. Érettségi után tiszti rangot nyert. Azután elvégezte a jogot. Ügyvédi gyakorlatra készült. De közben itthon és külföldi utazásai közben alaposan megismerkedett a modern újságírás technikájával és szellemével. Amikor atyja kívánságára 1902- ben elfoglalta a felelős szerkesztői széket, a Pesti Hírlap új, nagy korszaka kezdődött el. A világháború éveiben Légrády Imre Lenkey Gusztávra ruházta át a felelős szerkesztői tisztet, ettől kezdve ő mint főszerkesztő jegyezte a Pesti Hírlapot és a lap hagyományainak szellemében, határozott céltudatossággal folytatta a vezetést. Politikai iránya hűségesen kifejezte független, egyenes jellemét, hajthatatlan magyar érzését. Sokszor akarták megkörnyékezni, eltéríteni meggyőződésétől. Tálcán kínáltak neki rangot, kitüntetést. De Légrády Imréhez sem az önérdek, sem a hiúság csábítása nem tudott közel férkőzni, rendületlenül megmaradt azon az útón, amelyre magyar hite, meggyőződése vezette. Lapjának hasábjait eszmék, elvek gazdagságával tette elevenné és hatékonnyá. Ragyogó szerkesztőségi gárdát gyűjtött maga köré. Példájával, bölcs irányításával egy egész ifjú újságíró nemzedéket nevelt föl. A forradalmak idején, amíg csak erőszakkal el nem hallgattatták, ellenforradalmi lapot csinált a Pesti Hírlapból. Ki is hívta az akkori hatalmasok gyűlöletét. Megismétlődött az, amire már kísérlet történt a darabont korszakban is: a fölizgatott csőcselék megtámadta és a hatóság jóindulatú elnézése mellett öszszerombolta a kiadóhivatalt. Élete a bolsevista rémuralom alatt is állandóan veszélyben forgott. Csak a véletlennek és a vörös terrorfiúk pillanatnyi ellágyulásának köszönhette, hogy ki nem végezték. A szörnyű emlékű Batthyány-palota pincevesztőhelyéről szerencsésen megmenekült azért, mert néhány terrorista nem volt hajlandó a világtalan ember meggyilkolására. Elvitték a többi polgári túsz közé a gyűjtőfogházba. Az egész művelt világ sajtója fölháborodva tiltakozott, mikor a kommunisták gaz, kegyetlen eljárását leleplezte egy hollandul újságíró, akinek erélyes közbelépésére a világtalan Légrády Imre nagy nehezen kiszabadult a kommunisták rabságából. Pályája kezdetén, csorbítatlan épségben állt az ezeréves Nagymagyarország. Amikor egészségi okokból megvált főszerkesztői állásától, hazánk területe, a Dunántúlt leszámítva, ellenséges megszállás alatt volt, a nemzetet a sötét bizonytalanság réme fenyegette. Román cenzor ellenjegyezte azt a számot, melyben Légrády Imre 1919 november 16-án búcsút vett a Pesti Hírlap olvasóitól. Ezután közügyekkel már nem foglalkozott, de továbbra is érdeklődött a lap dolgai iránt. El-eljárt a szerkesztőségbe, figyelemmel kísérte a lapcsinálás minden mozzanatát, tanácsaival, tapasztalataival testvéri segítségére volt utódjának, dr. Légrády Ottónak. Most tíz esztendeje a koratavaszi influenzajárvány megtámadta amúgy is legyöngült szervezetét. Tüdőgyulladást kapott, szívgyöngeség ragadta el hatvannégyéves korában. Halála után egyik méltatója így jellemezte munkásságát és egyéniségét: „Légrády Imre közvéleményt alakított, teremtett, fejlesztett. Politikai korszakok magyar eszméinek és áramlatainak lett hangszórója. Az eseményeket nemcsak regisztrálta, de a publicisztika eszközeivel nem egyszer elő is készítette. Személyében lehetőleg háttérben maradt, de boldogan helyezte előtérbe az ügyet, a tehetséget, az érdemet.“ Dr. Légrády Imre. (Veres felv.) . A megbízhatóság ismertetőjele ígéretével kecsegtető falragaszok állították meg most 136 éve Európa-szerte a járókelőket. Földrészünket 1806-tól fogva a szárazföldi blokád elzárta a tengerentúli terményektől. A különböző tudományos társaságok tehát tekintélyes díjakat tűztek ki olyan feltalálók számára, akik magából az európai talajból tudnának éppoly jó és lehetőleg még jobb anyagokat kitermelni, mint aminőket eddig a tengerentúl szállított. Vén földrészünk ezekben az esztendőkben újra egyszer ráeszmélt a saját erőforrásaira: bámulatos találmányok és felfedezések bukkantak fel akkoriban a blokád vaskényszere alatt, így pl. akkoriban találták fel a répacukrot, amellyel egyszeriben pótolni tudták a szinte már megfizethetetlenül magas árú tengerentúli nádcukrot. Így alakult ki Európa festékipara, amelynek termékei messze meghaladták jóságban az addig tengerentúlról szállított festékanyagokat. S akkoriban kapott lábra Európa selyemipara is. Azokban az években született meg az úgynevezett „kontinentális kávé“ is. Az a finomillatú, zamatos, barna ital, amelyet a CICHORIUM INTYBUS nevű növény illatos gyökeréből kezdtek készíteni. Nem kellett hozzá falragasz és nem kellett jutalom* díjakat sem kitűzni, mert maguktól támadtak ennek a nemes italnak rajongó hívei. Az úri renden lévők magából a kávé* pörkölésből tanulták meg, milyen is lehet a jó és gondosan kezelt porzsolt ital íze. Nagyműveltségű kereskedők és technikusok, felelősségük tudatától hajtva, nekiláttak, hogy a cikória gyökeréből előállítható italt kifinomítsák és tökéletesítsék. Egy szép napon azután megszűnt Európa blokádja. De amikor 1828-ban megalakult az a vállalat, mely a ^Franck *ci* kókiakávét gyártja, ez a vállalat már jól felhasználhatta mindazokat a javításokat és tökéletesítéseket, amelyek a blokád évei alatt a kül- és belföldön megszülettek. S ez a vállalat azóta is megszakítás nélkül, jó és rossz időkben gondos szeretettel és nagy szakértelemmel munkálkodik azon, hogy ezt a jófajta belföldi kávépótszert minél ízesebbé tegye. AFranck *cikóriakávé ma, az egész világ szakembereinek egybehangzó véleménye szerint, minden tárgyilagos és joggal támasztható igénynek tökéletesen megfelel, örüljünk hát, hogy van ilyen kávépótszerünk. És örömünk még nagyobb lesz, ha arra gondolunk, hogy az itt termett hazánk földjén s hogy gyártását a magyar iparnak köszönhetjük.