Pesti Hírlap, 1942. március (64. évfolyam, 49-73. szám)

1942-03-01 / 49. szám

Tíz éve halt meg Légrády Imre ,,Nem elég a nemzeti eszmét akkor hirdetni, mikor a nap süt, de szenvedni is kell érte a meg­próbáltatás órájában.“ Ez a klasszikus fogalmazású mondat kívánkozik élére a meg­emlékezésnek, mely dr. Légrády Imre nemes alakját óhajtja fel­idézni a ma élő nemzedék épülé­sére. Az ő vallomása, az ő hitval­lása volt ez, a bátor és szilárd jellemű férfié, aki mindig, min­den körülmények közt, érdeke, egészsége, akár élete kockáztatá­sával is kiállt a magyar nemzeti eszméért. Most tíz éve, 1932 március 4-én távozott az élők sorából dr. Lég­rády Imre. Halálának híre gyász­ba borította a Pesti Hírlap nagy családját, s a fájdalmas veszte­ség érzését keltette­ föl ennek az újságnak hatalmas olvasótáborá­ban. Tizenhét éven át vezette az édesatyjától, boldog emlékű Lég­rády Károlytól örökölt lapválla­latot. Nem csak ebben a hivatás­ban tett fényes tanúságot kivé­teles tehetségéről, széleslátókörű tudásáról, rendkívüli tetterejé­ről, hanem egész életével tün­döklő példát mutatott arra, ho­gyan kell betöltenie helyét an­nak, akit a Gondviselés a köz szolgálatára rendelt. A szülői házban kapott gondos nevelés fegyverzetével indult neki az életnek. Érettségi után tiszti rangot nyert. Azután elvé­gezte a jogot. Ügyvédi gyakor­latra készült. De közben itthon és külföldi utazásai közben alaposan megismerkedett a modern újság­írás technikájával és szellemével. Amikor atyja kívánságára 1902- ben elfoglalta a felelős szerkesz­tői széket, a Pesti Hírlap új, nagy korszaka kezdődött el. A világháború éveiben Légrá­dy Imre Lenkey Gusztávra ru­házta át a felelős szerkesztői tisz­tet, ettől kezdve ő mint főszer­kesztő jegyezte a Pesti Hírlapot és a lap hagyományainak szel­lemében, határozott céltudatos­sággal folytatta a vezetést. Poli­tikai iránya hűségesen kifejezte független, egyenes jellemét, hajt­hatatlan magyar érzését. Sokszor akarták megkörnyé­kezni, eltéríteni meggyőződésétől. Tálcán kínáltak neki rangot, ki­tüntetést. De Légrády Imréhez sem az önérdek, sem a hiúság csábítása nem tudott közel fér­kőzni, rendületlenül megmaradt azon az útón, amelyre magyar hite, meggyőződése vezette. Lapjának hasábjait eszmék, el­vek gazdagságával tette elevenné és hatékonnyá. Ragyogó szer­kesztőségi gárdát gyűjtött maga köré. Példájával, bölcs irányítá­sával egy egész ifjú újságíró nemzedéket nevelt föl. A forradalmak idején, amíg csak erőszakkal el nem hallgat­tatták, ellenforradalmi lapot csi­nált a Pesti Hírlapból. Ki is hívta az akkori hatalmasok gyű­löletét. Megismétlődött az, amire már kísérlet történt a darabont korszakban is: a fölizgatott cső­cselék megtámadta és a hatóság jóindulatú elnézése mellett ösz­­szerombolta a kiadóhivatalt. Élete a bolsevista rémuralom alatt is állandóan veszélyben for­gott. Csak a véletlennek és a vö­rös terrorfiúk pillanatnyi ellá­­gyulásának köszönhette, hogy ki nem végezték. A szörnyű emlékű Batthyány-palota pince­vesztő­helyéről szerencsésen megmene­kült azért, mert néhány terroris­ta nem volt hajlandó a világtalan ember meggyilkolására. Elvitték a többi polgári túsz közé a gyűj­­tőfogházba. Az egész művelt vi­lág sajtója fölháborodva tiltako­zott, mikor a kommunisták gaz, kegyetlen eljárását leleplezte egy hollandul újságíró, akinek eré­lyes közbelépésére a világtalan Légrády Imre nagy nehezen ki­szabadult a kommunisták rabsá­gából. Pályája kezdetén, csorbítatlan épségben állt az ezeréves Nagy­­magyarország. Amikor egész­ségi okokból megvált főszerkesz­tői állásától, hazánk területe, a Dunántúlt leszámítva, ellen­séges megszállás alatt volt, a nemzetet a sötét bizonytalanság réme fenyegette. Román cenzor ellenjegyezte azt a számot, mely­ben Légrády Imre 1919 novem­ber 16-án búcsút vett a Pesti Hírlap olvasóitól. Ezután köz­ügyekkel már nem foglalkozott, de továbbra is érdeklődött a lap dolgai iránt. El-eljárt a szerkesz­tőségbe, figyelemmel kísérte a lapcsinálás minden mozzanatát, tanácsaival, tapasztalataival test­véri segítségére volt utódjának, dr. Légrády Ottónak. Most tíz esztendeje a koratavaszi influen­zajárvány megtámadta amúgy is legyöngült szervezetét. Tüdőgyul­ladást kapott, szívgyöngeség ra­gadta el hatvannégyéves korá­ban. Halála után egyik méltatója így jellemezte munkásságát és egyéniségét: „Légrády Imre közvéleményt alakított, teremtett, fejlesztett. Politikai korszakok magyar esz­méinek és áramlatainak lett hangszórója. Az eseményeket nemcsak regisztrálta, de a publi­cisztika eszközeivel nem egyszer elő is készítette. Személyében le­hetőleg háttérben maradt, de boldogan helyezte előtérbe az ügyet, a tehetséget, az érdemet.“ Dr. Légrády Imre. (Veres felv.) . A megbízhatóság ismerte­tőjele­ ígéretével kecsegtető falragaszok állították meg most 136 éve Európa-szerte a járókelőket. Földrészünket 1806-tól fogva a szá­­razföldi blokád elzárta a tengerentúli terményektől. A külön­­böző tudományos társaságok tehát tekintélyes díjakat tűztek ki olyan feltalálók számára, akik magából az európai talajból tud­­nának éppoly jó és lehetőleg még jobb anyagokat kitermelni, mint aminőket eddig a tengerentúl szállított. Vén földrészünk ezekben az esztendőkben újra egyszer ráeszmélt a saját erőfor­­rásaira: bámulatos találmányok és felfedezések bukkantak fel akkoriban a blokád vaskényszere alatt, így pl. akkoriban talál­­ták fel a répacukrot, amellyel egyszeriben pótolni tudták a szinte már megfizethetetlenül magas árú tengerentúli nádcukrot. Így alakult ki Európa festékipara, amelynek termékei messze meghaladták jóságban az addig tengerentúlról szállított festék­­anyagokat. S akkoriban kapott lábra Európa selyemipara is. Azokban az években született meg az úgynevezett „konti­­nentális kávé“ is. Az a finomillatú, zamatos, barna ital, amelyet a CICHORIUM INTYBUS nevű növény illatos gyökeréből kezd­­tek készíteni. Nem kellett hozzá falragasz és nem kellett jutalom* díjakat sem kitűzni, mert maguktól támadtak ennek a nemes italnak rajongó hívei. Az úri renden lévők magából a kávé* pörkölésből tanulták meg, milyen is lehet a jó és gondosan kezelt porzsolt ital íze. Nagyműveltségű kereskedők és technikusok, felelősségük tudatától hajtva, nekiláttak, hogy a cikória gyökeré­­ből előállítható italt kifinomítsák és tökéletesítsék. Egy szép napon azután megszűnt Európa blokádja. De amikor 1828-ban megalakult az a vállalat, mely a ^Franck *ci* kókiakávét gyártja, ez a vállalat már jól felhasználhatta mindazo­­kat a javításokat és tökéletesítéseket, amelyek a blokád évei alatt a kül- és belföldön megszülettek. S ez a vállalat azóta is megszakítás nélkül, jó és rossz időkben gondos szeretettel és nagy szakértelemmel munkálkodik azon, hogy ezt a jófajta belföldi kávépótszert minél ízesebbé tegye. A­­Franck *cikóriakávé ma, az egész világ szakembereinek egybehangzó véleménye szerint, minden tárgyilagos és joggal támasztható igénynek tökéletesen megfelel, örüljünk hát, hogy van ilyen kávépótszerünk. És örömünk még nagyobb lesz, ha arra gondolunk, hogy az itt termett hazánk földjén s hogy gyártását a magyar iparnak köszönhetjük.

Next