Pesti Hírlap, 1942. augusztus (64. évfolyam, 173-196. szám)

1942-08-27 / 193. szám

1943 Add. 37. KAfiltéd ára egy Mr a 190 P. Két Mr* 1 P. 14 évre T.SO P. 8 évre P 14.90. Egy évre 29.10. Egyes szám ára hétköznap 10 fillér, vasárnap 16 fill. (a pályaudvarokon is) CSÜTÖRTÖK LXIV. évfolyam, 199 (20.813) sz. Kiadja a Pesti Hírlap r.-t. Előállítja: Légrády Testv. r.-t. nyomdája. Szerk. és fők. V., Vilmos cs.ut 74. T.: 112-295 és Erzsébet-krt 1. T. 221-6M. Aíországgyűlés két Háza gyászülésen hódolt a Kormányzóhelyettes Úr emlékének A képviselőházban Kállay miniszterelnök, a felsőházban Serédi Jusztinián hercegprímás mondott méltató beszédet . Szerdán reggeltől késő estig zarándokolt a főváros közönsége a ravatalhoz Ravatalán pihen a nemzet hőse. Abban a csarnokban, ahol egy félév előtt, kipirultam csillogó szemekkel és reménykedve felétekintő szemek biztató, bátorító simogatásától körülölelve mondotta el kormányzóhelyettesi esküjét, most az elmúlás fenséges némaságával fekszik koporsójában vitéz nagybányai Horthy István. Akkor ezer villanylámpás fényében szikráztak a csarnok márványfalai, mintha a nemzet örömének és reménységének magasfeszültségű árama itt sugárzott volna szét e falak között, most feketén és fénytelenül borong az Ország Házának kupolacsarnoka és ebben a borongásban is a nemzet lelkének sötét, nehéz árnya imbolyog a kupola alatt. A nemzetnek mennyi boldog, ünnepi perce fölött hajoltak már össze e gótikus boltivek és most mennyi gyász fölé borulnak. Ott látták e ravatalnál, gyászuk fenséges némaságában és magányosságában a halott hős szüleit, Kormányzó Urunkat és hitvesét, a fiatal özvegyet, akik itt és így láthatták csak viszont harctérről hazatért kedvesüket, ott látták imádkozni a szülőkkel, lélekben, láthatatlanul, csak hazafelé küldött fájdalmas gondolataival a távollévő testvért is, ifj. Horthy Miklóst, aki a tengerentúlról visszatérve, már csak sírját láthatja viszont annyira szeretett testvérbátyjának. És ott látják majd, a nagy temetés napján egész Magyarországot, — ez a kupola e temetési napokban jelképévé magasodik annak a magyar égboltnak, amely annyi örömében és gyászában borult már egy évezred óta a nemzet fölé. Pihenj alatta szelíden, utolsó földi stációdon, dicső halottunk és ha magába zárt a magyar föld mélye, álmodj szépeket ez égbolt örök derűjéről. A ravatal kedd délután óta az Országház kupolacsarnokában pihen vitéz Horthy István holtteste. Utolsó földi stációját, a kormányzóhelyettesnek és hős katonának kijáró gyászpompába borította a nemzeti kegyelet. Az Országháznak a kupolacsarnokba vezető oroszlános kapuja körül minden a gyász komor pompájába borult Fekete lobogók, súlyos redőzetű gyászdrapériák, örökzöld növények és ezüst gázkandeláberek lobogó lángjai keretezik a lépcsős főbejáratot. Fölötte a Horthy-nemzetség h ősi címere. Ahogy belépünk a főkapun, szinte megtorpanunk. •z a csarnokba vezető lépcsőzet, amelyet fekete szőnyeg borít, mintha emberfölötti magasságokba vezetne. Köröskörül minden csupa gyászos feketeség, csak felülről, a csarnok felől, dereng valami sejtelmes fény: a ravatalé. A köralakú csarnok közepén, a bejárattal szemben áll a ravatal. Mindössze öt lépcsőfokból álló emelvényen nyugszik a koporsó és a katafark mégis úgy magasodik fel az emberek feje fölé, a koporsó úgy lebeg a virágözön fölött, mint Eászgálya, amely már a halhatanság vizein úszik. A kupolacsarnok oszlopainál egy-egy ezüst kandeláber lángjai sziszegnek, a ravatalnál négy, embermagasságú gyertyatartóból permetez gyöngéd, szomorú fény a barnára fényezett tölgyfakoporsóra, amelynek fedelén semmi dísz, csak a hősi halált halt repülőfőhadnagy tiszti sapkája és arany markolata tőre. Ha itt, az Országház díszes csarnokában áll is ez a ravatal, a gyászpompa mégis férfias, katonás egyszerűségével nyűgöz le. Csak a rengeteg virág színpompája enyhíti kissé a kép fenséges komorságát. Közvetlenül a koporsó előtt helyezték el a Kormányzó Úr és a Főméltóságú Asszony lila orchideákból és gladiolusokból font hatalmas koszorúját, amelynek fekete szalagján ez a szűkszavúságában is oly megrendítő felirás olvasható: Gyászba borult szüleid. Mellette az özvegy Kormányzóhelyettesné . Főméltósága piros rózsakoszorúja, fekete szalagján ezzel a három egyszerű és mégis oly végtelen gyengédséget kifejező szóval: Ily és kisfiad. A szülők és az özvegy koszorúi közül a magyar kormány és a magyar királyi honvédség nemzetiszínű szalagos koszorúit helyezték el, de a dús, sűrű virágfüzérek sorában éppen igénytelenségével hat az a kisebb, nehézkesen fűzött babérkoszorú, amelynek piros-fehérzöld szalagján kézzel festett betűk hirdetik, hogy az 1/1 vadászszázad, a Kormányzóhelyettes Úr harctéri csapatteste küldötte el vele utolsó üdvözletét a hős bajtársnak. A pompás, díszes koszorúk között azonban, amelyeket hatóságok, intézmények, testületek küldöttek a ravatalra, ott van sok-sok névtelen magyar végső virágüdvözlete is, ezek között, egy-egy koszorú szalagján, megindítóan szívből jövő felírások olvashatók, anélkül, hogy a koszorúk küldői megnevezték volna magukat. A koporsó lábánál bíborbársony párnákon vitéz nagybányai Horthy István kitüntetései pihennek. Legelői két olyan kitüntetés, amely már csak hősi halála után érte a nagyszerű repülőfőhadnagyot: az egyik a Magyar Érdemrend hadiszalagos és hadiékítményes lovagkeresztje, amelyet a hősi halála előtti napon végrehajtott hőstettéért, a hadseregfőparancsnokság felterjesztésére adományozott vitéz főhadnagyának a Legfelsőbb Hadúr. A másik a német vaskereszt, amely szintén már csak ravatalát ékesítheti. Körülöttük fényes hazai és külföldi kitüntetések keresztjei, csillagai szikráznak tompán a gyertyafényben. A nagy zarándoklat Az Országház kupolacsarnokának kapuit szerdán reggel hat órakor nyitották meg, hogy a főváros néje és rajta keresztül az egész ország, végső búcsút vehessen szeretett, ifjú kormányzóhelyettesétől. Már a kapunyitás előtt sűrű emberkígyó húzódott a Kossuth Lajos téren, ahol díszruhás rendőrök irányították az egyre növekedő emberfolyamot. Minél jobban közeledett a dél — a kapuzárás, a bucsulátogatás végének ideje —, annál végeláthatatlanabbá nőtt a sor. Ez a bucsuzarándoklat mindennél jellemzőbben igazolta, hogy vitéz Horthy István hősi halála mennyire személyes fájdalma és gyásza minden magyarnak. Ii. Dunapart felől, a tér mellékutcáiból egyre ömlött és ömlött a nép és a villamoskalauzok dél felé már hiába figyelmeztették az utasokat ezekkel a szavakkal: részvétlátogatók a Markó-utcánál szánjanak ki, mert bizony a beláthatatlan emberfolyam már a Rothermere-utcán is végigsorakozott, úgyhogy a sűrű emberfüzér szinte a parlamenttől a parlamentig kanyarodott vissza a Dunaparton, öregeket, fiatalokat, elegáns hölgyeket, egyszerű munkásasszonyokat, tanuló ifjakat, a társadalom minden rendű és rangú tagjait láthattuk a tömegben, amely, bár a kupolacsarnokban a ravatal előtt meg sem állhatott senki, csak lépésről-lépésre juthatott előre. Arra azonban mindenkinek volt ideje, hogy egy-egy szál virágot letegyen a kormányzóhelyettes koporsóját körülölelő virágtengerbe, mint egyegy cseppjét a nemzet túlcsorduló szeretetének és gyászának, útjából minden nagyobb válságot, zavart, zökkenőt. „Sokat vártunk tőle“ Sokat vártunk tőle, bizakodással láttuk kezére adva nagy és szent érdekeinket s bizakodásunk, tiszteletünk, szeretetünk csak nőtt, mikor az elindulás első lépéseit, egyéniségének első megnyilvánulását szemlélhettük. És még inkább erősödtek ezek az érzések akkor, mikor — nem törődve azzal, hogy tulajdonképpen más, rendkívüli feladatokra szólította el a nemzet akarata s elhárítva a személyét körülvevő szerető aggódást, s arra az arcvonalra sietett, mely tűzhelyeink biztonságát, országunk létét, Európa jövőjét, a keresztény hitet és művelődést, a nemesebb erkölcsiséget, 2000 esztendő lelki és szellemi alkotásait, emberi méltóságunkat kell, hogy megvédelmezze. Tudtuk jól, mindenki tudta, hogy mit jelent ma arra az arcvonalra menni. Tudtuk jól, tudta mindenki róla, hogy ha egyszer beleveti magát abba a szörnyű mérkőzésbe, ezt mint egész ember, teljes odaadással fogja csinálni. Tudtuk jól, tudta mindenki, hogy ott sem a dolgok könnyebbik végét fogja keresni, hanem egy férfi szív egész odaadásával, a jó katona tiszta kötelességérzetével, magyar lelke önfeláldozó hazaszeretetével fogja azt, amit vállalt, teljesíteni. Tudtuk jól, hogy száz halál leselkedik reá és mégis a mi hitünk szent könnyelműségével hittük, hogy nemsokára dicsőség koszorúzta homlokkal tér vissza szeretteihez s foglalja el ismét a nemzet akarata által meghatározott helyét. Isten másként határozott. Úgy akarta, hogy bizakodásunk, reményeink, melyekkel hozzá kapcsolódtunk, öszszeomoljanak, hogy holtan hozzuk haza azt, akinek életéért annyi tiszta imádság áldozati füstje emelkedett az ég felé. Magyar férfiú volt a legjavából De Horthy István jelentőségét nemcsak az adta meg s elmúlása nemcsak azért mérhetetlen nagy veszteség, mert magas közjogi méltóságot viselt, mert vitéz katona volt, hanem mert férfiú volt, magyar férfiú a legjavából, tele kötelességtudással, hivatásszeretettel, erővel, komolysággal, tanultsággal, emberszeretettel, bajtársiassággal, nemes szerénységgel. Horthy Istvánt akkor is megsiratnánk, akkor is nehezen betölthető űrt hagyott volna maga után, akkor is, mint legendás hőse, úgy élne népe szívében, ha nem lett volna kormányzóhelyettesünk. Halálát millióknak gyásza kíséri, gyász borult reánk is, a nemzet törvényes képviseletére. És tele van lelkünk a részvét, az együttérzés melegségével az elsősorban vesztesek, Főméltóságaik az édesatya, az édesanya, az áldottlelkű ifjú özvegy és a kicsiny árva iránt, kiknek csak hitük ereje, a nemzet millióinak tiszteletteljes ragaszkodása s az idő múlása hozhatja meg a lassú vigasztalódást. És mégis — mint Arany János mondja —: „Oszlásodat mig a család siratja — oh, mert ily sebre hol van, balzsamír? ... mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal.“ A példa, mit az elhunyt hősiessége, kötelességtudása, önfeláldozása adott, fölemelő. A hadrakelt honvédsereg parancsnokának jelentésében azt olvassuk, hogy boldogult kormányzóhelyettesünk, vitéz Horthy István főhadnagy negyvenötnapos harctéri szolgálata alatt huszonnégyszer — minden másodnap — szállott fel olyan feladat teljesítésére, mely életének kockáztatását jelentette. Minden másodnapon élet-halál küzdelemben volt a nagy háborús célok szolgálatában. Ez a nagyszerű példa a mai nagy próbatétel idején arra kötelez minden magyart, hogy — ha életének kockázata nélkül is — de minden napját, egész egyéniségét, legjobb tudását és minden erejét a nemzet szolgálatába állítsa. Sötét felhők borítják horizontunkat s még sötétebbé teszi a láthatárt a reánk szakadt gyász, de ha méltók leszünk hőseinkhez, méltók vitéz Horthy István önfeláldozásához, akkor a borúra eljön a derű, eljön a szebb jövendő, amelyért ő is feláldozta magát. Ezektől az érzésektől áthatva jelentem, hogy a Ház részvétét úgy a Főméltósága, a Kormányzó Úr és hitvese, mint a Kormányzóhelyettes Úr özvegye . Főméltósága előtt megfelelő módon tolmácsoltam. Javaslom, hogy gyászunkat mai ülésünk jegyzőkönyvében is juttassuk kifejezésre, a ravatalra pedig most, az ülés után testületileg helyezzünk koszorút s a temetésen ugyancsak testületileg vegyünk részt. A képviselőház gyászülése A magyar országgyűlés két Háza szerdán rótta le kegyeletét vitéz nagybányai Horthy István, hősi halált halt kormányzóhelyettesünk emlékének. Mialatt a főváros közönsége végeláthatatlan sorokban szorongott a Kossuth Lajos téren és a Személynökutcán egészen a Margit-hídig, hogy bejuthasson az Országház Kupolacsarnokában felállított ravatalhoz, a képviselőház tagjai már korán délelőtt gyülekezni kezdtek a folyosókon. Szinte kivétel nélkül ott volt minden képviselő, csak azok hiányoztak, akiket katonai szolgálatuk akadályozott meg abban, hogy a gyászülésen részt vehessenek. Pontosan tizenkét órakor megszólaltak a gyászülés kezdetét jelző csengők. Akkorra már megtelt az ülésterem. A kormány tagjai és a képviselők egy része fekete magyar ruhát, mások egyszerű fekete öltönyt viseltek. A honvédelmi miniszter vezérezredesi egyenruhában jelent meg, karján fekete gyászszalaggal. Sokan voltak a közönség számára fenntartott karzatokon is. Tasnádi Nagy András elnök beszéde Siri csendben, fájdalomtól remegő hangon nyitotta meg az ülést Tasnádi Nagy András elnök: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül ...“ — kezdte meg emlékbeszédét. A Ház és a kormány tagjai, a gyászoló közönség, egy emberként állott fel és mozdulatlanul, halotti csendben hallgatta Tasnádi Nagy András szavait Az elnök hangja többször elcsuklott, a néma csendet itt-ott zokogás törte meg. A Ház kegyelettel hallgatta az elnök beszédét: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül, egy röpke szóban annyi fájdalom“: vitéz Horthy István, az ország kormányzóhelyettese megáldotta magát a becsület mezején. Szent István napjának kora reggelén az orosz harctéren mint repülőfőhadnagy hősi halált halt. ,Halálával eljegyezte magát az örökkévalóságnak, de egyben mélységes gyászba borította egész nemzetét Szeretnék szavakat keresni, melyekkel híven tudtam kifejezni bánatunkat de nem találok olyanokat, melyek méltóképpen mondják el, mit érzünk, amikor gondolatban megállunk a néma koporsó mellett, mely az ő összetört testét s a mi összetört reményeinket a jövőbe vetett bizakodásunkat, hozzá fűzött, meghiúsult várakozásainkat takarja. „Emlékezünk: remény ünnepe volt az“, itt a magyar szuverén törvényhozás díszcsarnokában még egy esztendeje se, ez év február hava 19-én, mikor a boldogultat a nemzet közakarata a kormányzóhelyettesi méltóságra emelte. Mennyi bizakodás ragyogott a jelenlevők tekintetében, az édesatya szemében, ki mellé istenadta támaszát állította segítőtársul a nemzeti akarat, mennyi tiszta lelkesedés lobogott a törvényhozók arcán, mikor az ifjú kormányzóhelyettes égre emelt kézzel, határozott, férfias hangon esküjét elmondotta. Azzal a tudattal oszlottunk szét, hogy jó munkát végeztünk, mert hitünk szerint hosszú évtizedekre előre biztosítottuk az ország ügyeinek nyugodt, biztos menetét s — amennyire emberi bölcseség erre képes — elhárítottunk a nemzet Kállay Miklós miniszterei. Az elnök javaslatát a Ház elfogadta. Azután Kállay Miklós miniszterelnök emelkedett fel a helyéről, hogy mint a képviselőház valamennyi pártjának szónoka kifejezést adjon a nemzet nagy gyászának. A kormány élén az egész kabinet és saját pártom nevében, de a képviselőház minden pártjának megbízásából szólalok fel Azt hiszem, mondhatom, mert érzem és tudom, hogy így van: az egész ország, minden igaz magyar ember ebben a pillanatban és a tragédia hírének vétele óta együtt van mindnyájunkkal. Gyászol az ország, gyászolja a kormányzóhelyettest, az ország veszteségét, gyászolja az apa fájdalmát, gyászol egy repülőfőhadnagyot, egy hősi halált halt sorkatonát, sirat egy pompás fiatal életet Mert pompás volt az ember, a magyar fiatalságnak kivirágzása. Lelkében, testében pompás, daliás, egészséges, erős, nemes és hős. Bátor, több, vakmerő katona, de nyugodt és higgadt fővel gondolkozó az élet, a nemzet, népének nagy kérdéseiben. Nem ismerték elegen, nem tudták elegen, hogy milyen képesség, tehetség, kötelességteljesítésre termettség van benne, a nagy magyar ember-spektrumban kevés hozzáfoghatót ismertem. Most már megmondhatom ezt nyíltan, mert nincs többé. Megmondhatom azt amit szerénysége megtiltott volna, hogy elmondjak. Mindenképpen és mindig kerülni akarta azt hogy akár születése, helyzete vagy állása valakit feszélyezzen. Mikor Amerikában hónapokig mint közönséges ismeretlen munkás dolgozott érezte magát a legemberibbnek, függetlennek, elégedettnek, ők vitéz Horthy Istvánról . De aki csak egyszer közel jutott hozzá, az annál jobban becsülte, szerette. Hivatott volt arra a feladatra, amit a nemzet reábízott. Mégis mindent elkövetett, hogy elhárítsa magától, amíg csak a kötelességteljesítés súlyos érvét nem sorakoztatták fel előtte. A szerénység, a bajtársiasság és a kötelességteljesítés volt jellemének alapvonása. Mint a külföldi gyárak munkája, mint az Állami Gépgyár tisztviselője, mint az Államvasutak elnöke, a legpontosabb, a legszorgalmasabb, a leglelkiismeretesebb végrehajtója volt a rábízott feladatnak. Mikor katonai szolgálatra jelentkezett — mint tartalékos főhadnagy vonult be — első tartalékos a repülőknél, — talán a legidősebb a harci repülők között — még jobban előtérbe léptek ezek a tulajdonságai és mindenekfelett hallatlan személyes bátorsága. „Többet áldozatban nem adott a nemzetnek két nemzedék, mint az apa és a fiu“ Szent István napján indult századik repülésére és 25-ik bevetésére. A legjobb repülő volt, a nehéz feladat áldozata lett mégis. Mint mindig, most is egyedül indult útjára, kisérő nélkül szállt fel, ma koporsóját az egész nemzet kiséri. Magyarország története, hála Isten, gazdag áldozatos fiainak hősi legendáiban. De többet még a nemzetnek áldozatban két generáció nem adott, mint Horthy Miklós a Kormányzó és Horthy István a Helyettes, az apa és a fiú. Tudom, voltak a nemzetnek máskor is meghatott, fájdalny nepH.