Pesti Hírnök, 1865. október (6. évfolyam, 225-250. szám)

1865-10-14 / 236. szám

Hatodik évfolyam 236. szám. PEST* AT AJ A/'A/'^V/'A/'A/’A/'. V ATJV’JV'JV'A/'A/'AAA/ '«ÁAA/WW Af'A/WJ'J'JV'JXTA/'A/'d') I Előfizetési feltételek: helyben házhozhordás­| | sál vagy postán mindennapi megküldéssel : ^ | egész évre ‘20 frt; félévre 10 frt; negyedévre | 5­5 frt. M­inden hónap 1-től elfogadunk .‘1 hó- | | napos előfizetést. ^ tjXi-JV'A/^A/W'A/'AAtV’A/'rAAA/VWV/'vA/'AAA/'iA/W'AAA/'ArATA/'A/'AAA/VVW' .S POLITIKAI Szombat, October 14-én 18 HÍRNÖK NAPILAP. I Hirdetések hathasábos petitsorért egyszerű hir-3 fr­detésnél 6 kr.,bélyegért 30 krjával számíttatnak. 5 I Szerkesztőség­ és kiadó­hivatal: ^ | a Lipót­ utca 20-dik szám alatt | § földszint. i>­ O JVA/WyWVJVA/W éVrAfMAW^WVéWWVéWVAA/’éVJWWWWWVO f]fé fizetési felhívás PESTI HÍRNÖK politikai napilapra. Előfizetési föltételek: Negyedévre.............................. 5. frt Félévre................................................10 frt Egész évre..........................................20 frt auszt. ért. Előfizetés minden hé 1-től elfogadta­tik DÜF* Előfizethetni: Vi­déken minden kir. postahivatalnál, h­e­l­y­­ben Pesten, ezentúl a „Pesti Hírnök“ kia­dó hivatalában, barátok tere, 7.sz., EmiehGr. újságkiadó­ hivatalában. A „PESTI HÍRNÖK“ kiadó­ hivatala. Hazai közügyérz. Pest, oct. 14. áj. Tisztelt hazánkfia báró Kemény fih Zsigmond, a „Forradalom után“ cimű jeles korrajzának egyik helyén a meg­hiúsult martiusi törvényekről elmélkedve, a következő emlékezetes tételt állítja fel : „A­nélkül, hogy nagy vélemény­ben lennék a centralistákról mint pártról, még­is, ha egyébből nem, leg­alább doctrinai modorukból, s abból, hogy minden kérdést a tudomány szemüvegén át szerettek vizsgálni, igen természetesen azt kell következtetnem, hogy midőn Magyaror­szág felelős kormányzatát formulázták volna, ugyanakkor intézetten nem hagyandják a kérdés másik részét, a birodalmi kö­zös viszonyokat.“ „Mert, úgymond a báró úr, a de­magógokon és az izgatottsági koron kívül, midőn az állományi test agyveleje is oly égetté lesz, mint a demagógoké,­­ nincs ember és köz­vélemény, azt be nem látó, hogy, ha a má­r­­ciusi törvényekkel együtt nem ke­­rekíttetnek ki a birodalmi össze­köttetést rendező szabályok,akkor majdnem felszólítás intéztetik a mellőzött szövendőjük iránt kétsé­ges érdekekhez, egy ellenforrada­lom által visszaszerezni.­­ Mert minden nagy érdeknek joga van, el nem t­ű­r­n­i, hogy provisorie is kirekesztessék oly szerve­zetből, mely a többi érdekek iránt tekintettel volt. Ezt tagadni a történészet és az ember­­szív félreismerése.“ A kemény kritika, melylyel a nemes báró e szavakban a 48-diki törvények s ne­vezetesen a ministeri III-dik törvénycikk szerzőinek, a centralistáknak államférfim il­­domosságát és képességét a posteriomi rostál­ja, annál tanulságosb és figyelemreméltóbb, minthogy az bekövetkezett tényeken alapul s minthogy maga is a nagyérdemű bíráló ugyan­azon centralista párt főegyéniségei, ugyanazon doctrinák hívei közé tartozott. Az, ki a tények előtt be nem hunyja szemét , s ki a történet útmutatásain okulni szeret, nem tagadhatja, hogy a mód, mely sze­rint hazánk autonomikus kormánya a 48 diki lázas napokban formuláztatott, nem felelt meg sem a célnak, sem a reménynek, mely hozzá csatoltatott. Örömest megengedjük, hogy a martiusi törvényhozás, akkor, midőn a párisi esemé­nyek európai hatása alatt erélyesb fellépésre bátorítva, általa a ‘független felelős magyar ministe­r­i­u­m’ intéz­ménye rögtö­­nöztetett, s e végett az 1848. III. t. c. alkot­tatott, — azon hiedelemben ringatta magát, hogy már most a leghelyesb kormányformát feltalálta, mely Magyarország törvényes önál­lását s autonómiáját biztosítani, s az 1790. 10. t. c. szellemét valósítani képes, a nélkül, hogy a trón közössége s a pragmatica sanc­tia által megállapított birodalmi viszonyok megingattatnának. S meg vagyunk győződve, hogy akár a törvényhozók, akár az ország lakosainak nagy többsége nem óhajtottak oly reformokat, me­lyek Magyarország és Ausztria közt kon­­fliktusra vezessenek. Negyvennyolcadik­ új törvényeink gyár­tása azonban,­­ellentétben a józan angol pra­xissal, mely minden törvényjavaslatot végle­ges elfogadtatás előtt háromszor visz az al­sóház elé,­ oly hanyathomlok történt, vagy­is mint báró Kemény mondja , ‘a­z a­l­­kotmányozás gőzerővel folyt’ annyira, miszerint nemcsak az új törvények horderejét s következéseit megfontolni, de még ama törvényeknek természetét s közvet­len alkalmazhatóságát, s ősi alkotmányos in­­stitutióinkkal való combinatióját megítélni s megvitatni sem maradt idő. S igy nem csoda, hogy alig néhány hét­tel a sanctió után már kitűnt az 1848: III-dik törvénycikknek, vagyis az uj magyar kor­mányzatnak tarthatatlansága azon túl­terjeszkedő széles elkülönzött alapon, mint az hevenyében terveztetett. Az 1848-dik III. t. c. oly merev alak­ban osztotta ketté az országlást a monarchiá­ban, s oly kevés figyelemmel volt a feloszol­­hatatlan birodalom közös érdekeire, miszerint kevés napok alatt be kellett a b. Kemény által a posteriori jósolt és indokolt összeüt­közésnek a monarchia két része között kö­vetkezni. A 48-diki törvények , s nevezetesen a mereven elkülönzött országlás kieszközlésé­nek könnyűsége által támasztott illusiók, s a democraticus átalakítás által felszínre ho­zott túlkapási lázas ösztönök s politikai szé­­dültség csakhamar oly ellenáll­atlan nyomást gyakoroltak fölfelé, hogy a már eredeti kör­vonalaiban mérkőző és provocá-­­­ó­ jellemű ministeri kormány kevés idő alatt még eltorzultabb s elszigeteltebb alakot vett fel az örökös tartományok kormánya s a közös Fejedelem ellenében. A király személye mellé a közügyek ér­dekében rendelt minister, a szent István óta létezett cancellárok ezen ügyetlen pótléka, csakhamar külügyministeri nim­­busba jön öltöztetve, é­s a ministeriumi a centralista doctrinák által oda sodortatta ma­gát, hogy elkülönözve a közös Fejedelem kép­viselőitől külön meghatalmazottat küldjön a frankfurti gyűlésre. Ezen diplomatiai önáltatásból csak ké­sőn gyógyíta ki az ábrándozókat Palmers­ton Londonban, midőn a magyar kormány nevében nála jelentkező követet a közös Fe­jedelem rendes képviselőjéhez utasítá. Még drasticusabb alakot öltött autonó­miánknak ministeri formákba öntött eszméje, midőn az úgynevezett honvédelmi minist­erium az 1848. III. t. c. 8-dik §-nak balértelmezése folytán külön magyar h­a­d­ü­g­y­m­i­nis­te­r­r­é torzíttatott, s ennek folytán a közös Fejedelem egységes parancsa alá tar­tozó hadsereg két külön, s mint a gyászos eredmény bizonyító, egymással szembeállít­ható részre osztatott fel, s szerencsétlen al­kalmat nyújtott arra, hogy a pragmatica sanc­­tióval elfogadott kölcsönös védelmi köteles­ség ellenére a 48-diki pesti parlament a ki­rálytól , a közös Fejedelemtől, olaszországi birtokainak, a monarchia kiegészítő részének védelmében a magyar hadsereg részvétét megtagadja! így jártunk a magyar p­énzügyminis­­tériummal is. A közös teherviselet elvének elfogadása után megszűnvén a szükség, hogy a magyar kormányzat szükségeiről kizárólag .­ király gondoskodjék, s a korona speciális jövedel­meinek kezelése is oly feltét­ellel bízatott a magyar pénzügyminiszerre, hogy az ország­gyűlés a közös birodalmi költségek fedezésé­ről időnkint gondoskodjék. E célra a közös Fejedelem a magyar korona kincstárából 48 előtt évenként 10 -16 milliót fordíthatott, s azzal tovább is beérte volna, ha az illető források kívánsága szerint kezében hagyatnak. Ma boldogok lennénk , ha ily csekély áron alkudhatnánk meg. A vezérlő államfér­fiak 48-ban ez összeget sokalták, s egyelőre csak három millió ígéretébe egyeztek bele. Jól tudjuk, hogy nem csak e csekély összeg nem fizettetett ki pénzügyminiszerünk által, de oly zavartak valának a fogalmak, s oly abnorm is az álélról való nyomás hatása, hogy a magyar kormány a státusadósságok­­ban való megosztozást 10 milliónyi kamatfize­téssel, vagy a diplomatiai közös költségek quotáját országgyűlés elé hozni nem is merte, sőt magának b. Eötvös József urnak ré­gi orgánuma, a „Pesti Hírlap“ április 23-iki számában a státusadósság elvállalása ellen nyilván kikelt. Az elkövetett hibát a legértelmebbek is­­ csak a bukás után látták, vagy legalább is­merték be, de még ekkor is csak kevesen merték azt oly bátran mint báró Kemény Zs. kimondani, ki fennidézett korrajzában e botlást következő szavakkal rója meg : „A ministerium tagjai tudták, hogy a­­ bankárokat a státusadósságra, a diplomatia­­ embereit pedig a pragmatica sanctio széles értelmezésére nézve megnyugtatni kell, — és még­is sem a státusadósságbeli méltányos osztozás eszméjét, sem a pragmatica sanctió­­nak a kölcsönös védelemre vonatkozó értel­mezését nem igtatták be az 1848-diki törvé­nyekbe. “ Egyszóval, az 1848-diki III-dik törvény­cikk formulája nemcsak nem oldotta meg az 1790. 10-dik törvénycikket helyesen, s nem csak nem biztosította hazánk autonómiáját s ősi alkotmányos létünket, sőt inkább merev elkülönzése és provocatiója által az országot a legválságosb bonyodalmakba so­dorta, s mindent kockára tett, a minek békés élvezetében századokon keresztül voltunk. Csak a legártalmnabb tévedést és önálta­­tást ápolja tehát nemes hazánkfia báró Eöt­vös J­ó­z­s­e­f úr, ha a ministeri centralisatió rendszerét az által igyekszik megmenteni, hogy az 1848. III. t.-cikket, in concreto mint törvényes önállásunk garantiáját tünteti fel. A nemes báró maga is jól tudja, hogy nem úgy van ez, mert politikai hitvallása folyamá­ban, igen bölcsen, szintén kijelenti a ma t.-cikk revisiója kívánatosságát, mert úgymond „azon befolyást, melyet Magyarország a közügyek elintézésére igényelhet , több fontos ügyre nézve, mint például akad a k­ü­z- és közös pénzügyre, az 1848-diki törvények által kellőleg biztosítva nem látja.“ Ennél őszintébb vallomást nem is kí­­vánhatunk, de annak még sokkal nagyobb értéket tulajdonítanánk, ha a nemes báró minden álszemérem nélkül bevallotta volna, hogy azon garantia, melyet az idézett tör­vénycikkben autonómiánkra nézve reméltünk, puszta illusió , hogy ama garantia a közös ügyek helyes elrendezésében rejlik ; s hogy az, mi a revisió után a III ik törvénycikkből fenmarad, nem egyéb, mint az egymás­sal kiegyenlíthetlenü­l szemközt álló mun­i­­cipális f öszpontosítási rendszer, a szabadság és gyámság közt elintézendő nyílt kérdés. Ennek elemezését folytatandjuk. L­APSZEMLE. Pest, oct. 14. A régi „Presse“ oct. 10­­ számában, vonatko­zólag gróf E­s­z­t­e­r­h­á­z­y Móric minister államfér­fius egyéniségére, következőleg okoskodik: „A közvélemény Eszterházy Móric grófot mondja a jelenlegi cabinet lelkének, B­el­ered­i gróf ennek német, M­a­j­­­á­t­h cancellár pedig magyar sarkpontja, de mindkettő felett Esz­terházy gróf egyesítő szelleme leng, mint maga­sabb, túlnyomó elem, mint ősanyag, melyből aztán különböző condensiv műtétek által az összminis­­terium alakult. És úgy látszik, hogy a közvélemény ez alkalommal valóban nem csalódik. Ha megfon­toljuk , hogy Eszterházy gróf volt, kinek tanácsa az utolsó rendszerváltoztatásnál döntő befo­lyással birt, hogy ő mozdította elő leginkább az Ural­kodó pesti útját, hogy mint egy uj cabinet központja tántoríthatlanul szilárdan állott meg, mialatt maga Rainer főherceg az előbbi ministerelnök is lelé­pett a színhelyről; úgy megfogható, ha rendkívüli ér­dek csatlakozik e férfi lépteihez, kinek véleménye, mint látszik, mérvadó lett a korona tanácsában. Fel­éledni érezzük magunkban azon jogosult ösztönt, ily fontos politikai férfit a nyugodt lelkiismeretes vizsgá­lódás mérlegével mérni, annál inkább, mert jól tudjuk­­hogy az eszmék és elvek rendesen mindaddig hatály­talanok maradnak, míg imposant erő azokat teste s vérré nem változtatja. A Schmerling- cabinet már régóta aggód­va tekintett gróf Eszterházy Móricra. A hir jelenti, hogy a gróf rendesen hallgatólag viselte ma­gát a miniszertanácsban, ha abban nem Ő Felsége a császár elnökölt; de ha ez utóbbi volt az eset, és elvi fontossággal biró tárgy állott napirenden, a gróf tűz­zel és szellemdúsan nyilatkozott, és az előbbi rend­szert gyakran kérlelhetetlen szigorral támadta meg. Ez állítás a legnagyobb mértékben valószínűnek tű­nik fel, mert a­z gondolható, hogy a gróf egy új ministerium központját képezhette volna a nélkül, hogy előbb ebbeli hivatását kellő helyen documen­­tálná. A magán­életben nehezen megközelíthető, s a bámuló tömeg hódolatait megvetve, Eszterházy gróf örömestebb másokat hegy cselekedni. A drámai költő jogos büszkeségével nem veszi figyelembe, ha a közönség némely sikerült jeleneteknél tapsokkal halmozza el a szereplőket, míg ellenben, ha a darab kedvezőtlenül fogadtatik, többnyire ő kényszerül ma­gát a részrehajlatlan bírálatnak alávetni, mivel ez esetben a színészeknek mentségül szolgál, hogy kö­zépszerű szerepekből keveset vagy semmit sem lehet teremteni. De politikai ügy- és szakembernek Eszter­házy grófot nem mondhatni. Előbb különböző udvaroknál s később Rómában mint diplomata mű­ködvén, gondosan figyelmezett, és conjecturákat vont. Az államiroda lajstromozó hivatalából eredő homá­lyos monda tudni akarja, hogy nem éppen teve­szál­lítmányok módjára küldte­­­éczbe a sürgönyöket és emlékiratokat, és most a tárca gondjaitól menten, elég időt talál, hogy Ausztria fejlődésének legmaga­sabb és legfinomabb problémái felett, a legtökélete­sebb tárgyilagossággal elmélkedjék. Mint értesülünk, a gróf ama conservativ irány­nak hódol, mely az összes politikai viszonyokat val­lási ősalapra vezeti vissza , úgy hogy katholikus ál­lamban gyakran a­nélkül, hogy tudnák, sőt olykor még kormányaik akarata ellen is, a katholicismus az elhatározó elem. E felfogással legbensőbb kapcsolat­ban áll a törekvés mind­azon elemeket conserválni, melyek az egyháznak Ausztriában eddig támaszul szolgáltak ; s innen van, hogy Eszterházy Móric gróf az osztrák társadalom tagolását kiváló­­lag katholico-aristocraticusnak gondolja.“ Erre a „Debatte“ f. hó 11-i számában a követ­kező talpraesett választ adja : A „Press©“ vezércikke tegnap igen érdekes anyag után nyúlt, mely nem volt csekélyebb dolog, mint tanulmány Eszterházy Móric gróf felett. Mi e szellemdús kísérletet nagy feszültséggel tekintettük át, de végre is csak kedvetlenséget olvas­tunk ki annak soraiból. Különös! Bizonyára lehetetlennek tartanák, hogy valaki bírálatot írjon oly könyv felett, melynek csak első lapjait olvasta, ellenben igen könnyen vél­nek egy államférfit teljes integritásában megítélhetni, noha cselekvésének még csak kezdetét ismerik. Ez érdekes tanulmányt illetőleg, mi talán gazdagabb anyaggal rendelkezhetnénk, mint mélyen tisztelt col­­legánk, de bármennyire csábíttassunk is journa- l i s t i c u s tekintetben e példa követésére, mint politikusok nem vagyunk oly gyorsan ké­szen a felszólalásra. Ha mind a mellett a „Presse“ türelmetlenül és haragosan igyekszik „felismerni“, mi tartja össze bensőleg Eszterházy Móric gróf eszmevilágát, úgy mindenesetre kötelezetteknek és illetékeseknek tartjuk magunkat, őt e felett barátságosan felvilágo­sítani. Lehetséges mindenesetre, hogy e férfi nem res­tél gróf lenni. Mondják, miszerint nem csak nálunk, hanem a példányképül szolgáló Angolországban is sok tisztességes egyén találkozik, kik hasonló hibába esnek. De fel kell tennünk, hogy a „Presse“ kegye­sen fog eljárni. Egy valódilag democrataira mondása szerint, oly tévedés, melyet milliók osztanak, mindig valami tiszteletre méltót foglal magában, a polgári-

Next