Pesti Műsor, 1988. augusztus (37. évfolyam, 31-35. szám)
1988-08-24 / 34. szám
ez nem is jó kifejezés, inkább úgy mondom, én hiszek a zongorában. Annak ellenére, hogy bonyolult, áttételes mechanizmuson keresztül szólal meg (nem úgy, mint például a hegedűnél, vagy akár a fúvós hangszereknél, ahol közvetlen kontaktus van a megszólaltató és megszólaló, vagyis a művész és a hang között, a zongorában rengeteg lehetőség rejlik, s tulajdonképpen mindenfajta zenei kifejezésre alkalmas. A divatoktól pedig — a különféle barbarizmusoktól, ahol a zongorát szétszedik, ütik-verik-dögönyözik, s isten tudja, mi mindent művelnek vele „korszerűség” címén —, mindig távol tartottam magamat. Egyetlen fontos dolog van számomra: ha úgy érzem, amit csinálok, jó reakciókat vált ki, ha a hangszeremmel kapcsolatot tudok teremteni a közönséggel! Minden más vérszegény teoretizálás. Az pedig, hogy kevés igazán nagy mű születik ma zongorán? Nekem (egyszer csupa heccből megmértem) itthon tízméternyi kottám van, ennek egyötöde kamara jellegű, a többi szóló darab. Legkevesebb 300 év kellene még, hogy egyáltalán eljátsszam őket. • A világ kulturális életéről már kérdeztem, de hogyan látja a művész helyét-sorsát? — Ma sehol sincs irigylésre méltó sora. A mi világunk nem a művészeteké. Nem az áhitat, nem az okulás, hanem a szórakozás az emberiség első számú igénye, s így bizony a pénz, az üzlet, s ennek folyománya a reklám, mindenható velejárója a művész életének. Mindeztreklámra értem) persze lehet kulturáltan, lehet a minőség, a legjobb teljesítmények, produkciók irányában is működtetni. Sajnos, nálunk itthon van egy igen rossz mozgása, beidegződése a reklámnak. Időnként felszínre dobnak egy-egy művészt, akkor sajtó, rádió, tévé, szinte csak azzal az egy emberrel van tele, aztán egy idő után egyszerűen ejtik. De hogy érthető legyen, miért iszonyatosan káros ez, ugyanis nálunk mindez szinte a teljesítménytől függetlenül történik, elsősorban nem azért sztárolják az illetőt, mert olyan rendkívüli, de nem is azért pottyan ki a közérdeklődés „kegyeiből”, mert kiderült, hogy érdemtelenül került a „csillagok közé”. És ebben a kritikusok is ludasok. A művészi életet egészében, folyamatában kell követni, s az egyszer fent, egyszer lent kampánya helyett, a teljesítmények állandó figyelemmel kísérésével, támogató, de szigorú és megalapozott véleménnyel kell segíteni, „ösztönözni” a művészt az állandó magas szintű teljesítményekre. • Kicsit elkalandoztunk a nagyvilágtól. Hadd kanyarodjak vissza egy utolsó kérdés erejéig, őriz-e feledhetetlen élményeket abból a soksok útból, sok-sok országból, ahol megfordult, egyáltalán van-e ideje kicsit magánemberként is élni turnéi során? — Nagyon ritkán, de ha ilyen szerencse adódik, biztosan ellátogatok az illető város múzeumába. Ilyen szempontból Zürichet szeretem a legjobban, ott háromhavonta új kiállításokat rendeznek, roppant gazdag képanyaggal. És ... még, még, élmény ? Zavarba hoz. Biztosan rengeteg hangulatot, benyomást őrzök, hisz valóban sokat utazom, s főként mert nagyon fiatal koromtól, amikor még különösen fogékony és érzékeny az ember. De, konkrét, netán jópofa, elmesélhető sztori? Nem, nem. Biztosan rengeteg minden raktározódik el, de mindez tudat alatt, kifejezhetetlenül él az emberben, és ezzel a sok-sok benyomással együtt az ami, s amivé nap mint nap válik. S. Horváth Klára A HÁRFA VIRTUÓZA Karrier — amerikai módra Würtzler Arisztiddel ifjú éveinkben jó barátok voltunk. Ha nem volna nembéli különbség köztünk, azt mondhatnám: együtt rúgtuk a labdát a Hunyadi téren, de én inkább csak csodálattal hallgattam, ahogyan a zenéről beszélt, s nagy szerelméről, a hárfáról. Természetesen ott voltam diplomakoncertjén a Zeneakadémián, s később is, amikor már az ÁHZ tagjai között ült... Azután szem elől tévesztettem. Hosszú évekkel később tudtam meg, hogy Amerikában él, világszerte elismert művész, tanár, s hogy ő alakította meg a New York-i Hárfaegyüttest. Amikor a Hungarotonnál készült első lemezfelvételüket meghallgattam, elbűvölt az együttes játékkultúrája, a gazdag színhatás, az összjáték tökéletessége, különös varázsa. A múlt év őszén a Kongresszusi Központban zsúfolt ház előtt mutatkoztak be, óriási sikerrel. Volt a négy hárfás játékában valami megmagyarázhatatlan egyediség, remi