Pesti Műsor, 1988. augusztus (37. évfolyam, 31-35. szám)
1988-08-24 / 34. szám
ami a klasszikus zene tökéletes technikai birtoklásából és az amerikai show műfaj ötvözetéből fakadt. Nehéz volt eldönteni, mi az, amit jobban kívánnék tőlük: a magasrendű technikát, vagy a produkció egészének vonzását, a klaszszikus zene interpretálását, vagy a műsorba „belopott” humort, s virtuozitását. A ráadások sorozata mindkettőre — mintegy óhajként — fergeteges válasz volt. A koncert után éreztem a gratuláció nemcsak a régi barátság okán kötelez. Amikor hozzáléptem, s felismert, éveket, kontinenseket felejtve, újra itthon érezte magát. Később ismét Budapesten járt, s egy kávé mellett emlékeztünk. De inkább én faggattam: hogyan lehet hárfával karriert csinálni? — Nagy elhatározással és kemény munkával, és ma már csak kalandnak tűnő előzményekkel. — Amerikába jutásodra célzol? — Kicsit messzebbről kezdeném. A családunk ősei 400 évre visszamenően würtenbergi lovagok voltak. Az egyik ősünk, Würtzler Vilmos megelégelte a lovagi szerepet, s gyógyszerész lett. Mária Terézia híres gyógyszerésze volt, nevét ma is őrzi egy utca Bécsben, sőt ő alapította meg az első gyógyszerész „szakszervezetet” a Monarchiában. Édesapám és a család magyarnak vallotta magát, Budapesten éltünk, szerény körülmények között. A bátyám az Operaházban játszott nagybőgőn, én pedig az Állami Hangversenyzenekarnál helyezkedtem el. Amikor 1956-ban ellentmondásossá vált a A New York-i Hárfaegyüttes a Budapest Kongresszusi Központban (Fotó: Mezey Béla) helyzet — mi magunk nemigen politizáltunk — édesapám tanácsára bátyámmal együtt világgá indultunk. Kritikuskörülmények között, egy-egy szurkos hordóban jutottunk át a határon. Megkerestük a rokonainkat Bécsben, akik szívesen támogattak volna, de mi tovább akartunk menni. Vágyálmunk Amerika volt, annak ellenére, hogy igencsak kevés ismeretünk volt az országról. Vonzott a lehetőség: karriert csinálni. A Luteránus Világszövetség segítségével eljutottunk Clevlandbe, ahol félmillió magyar él. Természetesen magyar családhoz kerültünk, akik nagyon melegen fogadtak bennünket. Majd Ditroitban a szimfonikus zenekar adott munkát mindkettőnknek. Amikor már valami kis alapot teremtettünk magunknak, hírét vettük, hogy Leonard Bernstein, akit akkor neveztek ki első karmesternek a New York-i Filharmonikusokhoz, zenészeket keres. Elindultunk autónkkal és kis „vagyonúnkkal”, mire a meghallgatásról lejöttünk, autónkat feltörték, és semmink sem maradt. Viszont bekerültem másodhárfásnak a zenekarba. Nos, ennyit a kalandról. • Ez önmagában még csak munkalehetőség, karrieralapnak kevés. Kemény fából faragtak, ifjoncan bokszoltam, nem ismertem lehetetlent. S amíg az ember még tanul, azt hiszi, hogy önmaga a nagy karrier. Nos, ennek kétes értékére hamar rájöttem, és elkezdtem tanulmányozni nagy magyar művészek pályaútját. És akkor rájöttem arra, hogy a művész élete is olyan, mint a professzionális box. Tizenöt menet, tizenöt év. Ezalatt sokszor leütnek, de te is adsz. Soha nem szabad feladni a reményt a győzelemre, mert lehet, hogy a tizenötödik menetben én ütök hatásosan és bajnok leszek. Hát körülbelül így is történt. • Megteremtetted azt a hárfaművészt, akiről a Musica America azt írta: „Olyan, mint a gitárral volt Segovia.” Szóval kemény ütéssorozatok értek, míg célhoz értél. A komolyzene területén rendkívül nagy a harc, hosszú idő kell, amíg valaki igazán elismerteti magát. Ezért megpróbáltam mindjárt az elején két úton elindulni. Egyrészt arra törekedtem, hogy egyéni tudásomból a legtöbbet csiholjam ki, másrészt, hogy tanárként is érjek el eredményeket. A legfőbb gondom mégis az volt: vajon elismertethető-e magának a hárfának önálló léte? És akkor 1959-ben, megrendezték az első nemzetközi hárfaversenyt. Éreztem, hogyez újra megnyithatja az utat a hangszer szólómű sttel !