Pesti Napló, 1850. december (1. évfolyam, 221-244. szám)

1850-12-02 / 221. szám

nincs: az árak sem kelnek úgy, hogy az előállító, fáradságá­nak megtérítése után, még hasznot, nyereséget is hozna, a­melly­et a leendő előállításra mind erősebben ingerelné. Már a jó utak mintegy összébb vonják az országot, sűrűbbé teszik a népességet, tehát szaporítják minden egyes terményző számára a vevőket, s igy a jószágok árát emelik, egyszers­mind állandósítják is, mi nélkül józan, szilárd szorgalom és műipar sehol sincs. Ez utóbbi hatást elmellőzvén, csak annál időzünk, hogy a jó utak a jószágok árát emelik. Az ár, pénz­ben adatik , az adó pénzben fizettetik: már mellyik vidék fi­zetheti könnyebben, s aránylag sokkal kevesebb áldozattal, az adót, az-e, melly utak hiánya miatt szinte el van rejtve a vevőktől, s mellynek vevői a jószágokat úgyszólván csak szál­lítás költségébe veszik a terményzetöl ? vagy az, melly utak léte miatt nyílt vidék, honnan az elszállítás némileg drágítja ugyan a jószág árát, de nem szabja meg egészen ? Ha vala­min , e körülményen láthatni, hogy egyenlő pénzbeli adó egyenlő állapotot tesz fel. Van-e nálunk e tekintetben egyenlő állapot mindazon tar­tományokkal, mellyekkel most egyenlően adózunk? Feleletet a szolnoki pályaudvartól Debreczenig keresünk, s azonkívül még annyi irányban, a­hány vidéket mutat a szélrózsa. S a jó utak nemcsak a jószágok árát emelik, hanem ter­mészetesen befolynak a napibérre is, de minden viszonyra, mellyek a szorgalmat ösztönzik, s az adózótehetséget mintegy megalapítják. Ha rajtunk állna tanácsolni, azt javasolnék , hogy az utak gyorsabb építésére hozassák be rögtön az útivám-pénz, s építtessenek azok felényi, harmadányi szélességben, mint építtettek ott, hol eddig is útcsinálás divatozott. Mert ha or­szágunk lakossága előlegezés nélkül, s illy otromba móddal, mint eddig, kénytelen az utakat előállítani, hogy azután úti­vám szedésre s az utak fentartására átvegye a kincstár, úgy azok lesznek reánk nézve ama terhes építkezések, mellyek mellett elpusztulunk, mint a zsidó népnek Egyiptomban kel­lett vala építés által elpusztulnia ! Az adózó­ tehetség, anyagi mozdításon kívül, értelmi moz­­dítat is szükséges, hogy minél hamarabb odaemeltessék ná­lunk is, hol már a velünk egyenlően adózó más tartományok­ban van. Értelmi mozdítót leginkább ipartanodák felállításá­ban keresünk. Adóznunk kell mindnyájunknak, nemzetiségi különbség nél­kül ; e jogegyenlőség, hála Istennek, már életbe léptetett. Mondjuk, hála Istennek! mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy csak ezen egyenlőség alapján fog a valóságos egyenlő­ség szilárdulni! Adózni kell mindnyájunknak, adózik legtöb­bet a nagy szám, vagyis a köznép. Már ennek számára van kötelességünk kívánni, s a kincstár fönnen követeli, hogy ipartanodák annyi számmal és annyi nyelvben állítassanak fel, a­hányat a lakosság s a nemzetiségek igényelnek. S mi, kik a jogra nem szoktunk hivatkozni , mert azt emberek adják és tartják, — emberekre pedig a hitel is csak úgy bíz valamit, ha börtön gyámolitja — kik a józan együttható érdekek ápo­lásában életet, az ellenkező eljárásban halált látunk előkészí­teni ; mi onnan, hogy a kormány az ipartanodát németté tette, azt várjuk, hogy a magyar lakosság számára (valamint arány­lag a többi nemzetiségére) ez országban legalább négy, Erdély­ben legalább egy ipartanodát fog teremteni.­­ A nép adózik legtöbbet, adózik pénzzel és testével; a nép szorül értelmi mozdítóra, különben adózótehetsége nem szaporodik; nálunk­­pedig a politikának Alfája és Omegája, az adózótehetség öreg­­bítése. Már a népet a kincstár érdeke nem engedi nyelvé­szeti experimentumokra felhasználni; tehát a magyar nép szá­mára , mint a többiekére is, elegendő ipartanoda, s alkalma­tos helyeken! Józan , együttható érdekek ápolása életet, az ellenkező el­járás halált hoz. Nem én mondom ezt, üvölti a történelem. Hatalmas Albion szegénynyé tette Írországot, s ez neki ha­lálos betegsége, de az önző brit nem elégette a kis ország sírját, még Keletindiában ás magának százszor nagyobbat, hogy a régi fenyegetés igazságát: „az apák bűneit az unoká­kon heted iziglen fogom megbeszélni“ valahogy meg ne czá­­folhassa! Egyenlő adózás, egyenlő állapot! Ezt utoljára a viszonyzás törvénye is követeli, melly olly régi, mint ama fenyegetés, s olly bizonyosan hat és sújt, mint minden természeti törvény. A viszonyzás törvényét régen pengetik ezzel: „do ut des, fa­­cio ut facias, patior ut patiaris !“ de nem értik , vagy csak a legszűkebb körben alkalmazzák. Pedig országul hat! pedig értette azon mesterember, ki minap jajgatott előttem: „hogy nem tud adózni, pedig szívesen adóznék, de nem tud, mert nincs kereset. Bécsben, úgymond, pezseg a kereset, a mun­ka , csak a hadak kikészítése mennyire fordítja ott vissza a legnagyobb adókat : nálunk nincs kereset !“ — Eszembe ju­tott a viszonyzás törvénye, s a józan, együttható érdekek ápolása, s mondtam: Bizzunk a kormány bölcseségébe! Folyó év márczius 4-én kelt cs. k. nyiltparancs következ­tében kiadott körrendeletben ezt olvassuk: „A­mi a háztartás és családi élet kicsiben, ugyan­az az ország élete nagyban. Valamint háztartás méltányos összemunkálás nélkül virágzó és boldog állapotra nem jöhet : szintúgy az ország boldogsága is csak úgy fekhetik állandó alapon, ha benne az igazság ki­szolgáltatása jó, s a terhek felosztása egyarányos.------------ Felsége kegyelmes akarata : birodalmának minden ré­szeibe egyenlően hozni jólétet és boldogságot; akaratja : Ma­gyarországot is mielőbb olly fokára emelni a jólét és gazdag­ságnak , mellyen nagy birodalmának többi tartományai ál­lanak.“ Pest, dec. 2. — Emlékezett lapunk azon küldöttségről, mellyet a pesti evangélikus község olly czélból utaztatott Bécsbe, hogy egy­házi ügyei s tanácskozmányai intézésére nézve könnyebbsé­get, s régi jogai gyakorolhatására szabadabb tért eszkö­zöljön ki. " A küldöttség tagjai, mint a Corr. Ital. Írja, már tisztelked­­tek a bel- és vallásügyi miniszter uraknál, s török, küldetésük tárgyában, a legmegnyugtatóbb biztosítást nyerék; azt t. i. miszerint koránsem volna szándékában a kormánynak a pro­testáns­ egyház autonómiáját megszorítni, s az eddigi intéz­kedésekkel sem volt más czélja, mint megakadályozni jövőre azt, hogy a politikai cselszövények az egyház kebelébe át­vitessenek. Mennyibe czéloztatik különösen a protestáns iskolák ügye hasonló lábra állíttatni a katholikusokéval ? bőven kifejtette bádeni levelezőnk, kinek ez érdembeni közlése olvasható la­punk 210-dik számában. Óhajtanak, hogy a küldöttség t. tagjai, kik eddig talán már vissza is érkezetek Pestre, szíveskednének értesítni külde­tésük sükeréről t. olvasóinkat, kik között, kétségkívül, többen lesznek, kiket ebeli közlésük nagy mértékben fogna ér­dekelni. Valóban sajnálkozva kell igen sok ízben tapasztalnunk, misze­rint a bennünket legközelebbről érdeklő, sőt gyakran váro­sunkban történő fontos­ tényekről is, a bécsi lapok hasábjai­ból kell értesülnünk !... S aztán mondhatnók-e alaposan, hogy a magyar journalistika versenyzők nélkül áll ?... London , nov. 19. ér (XXVII.) Ismétlem állításomat, aristokratikus törekvés szövődik keresztül az angol nemzet minden rétegein, a társas életben, az egyházban, hadseregben, tanodákban, keres­kedésben, műiparban------, mindenütt túlnyomólag aristokra­tikus szellem uralt, így van ez Angliában, Skócziában, Izland­­ban s az amerikai gyarmatokban, igy van a Jóremény fokánál és igy van az Indus és Ganges partjain is, mindenütt igy van, hol a brit oroszlán tartja csapásra készen izmos tenyerét. Az aristokratia minden, a királyság név szerint létezik, s csak azért van, hogy sugaraival fölmelegítse a népet, s fényt áraszszon azokra, kik erős karokkal intézik a kormányt — az aristokratiára. Hallják csak önök, mit mond legújabban lord Brougham: „Az állami szervezettel ellenkezik, hogy a királyi család szűkebbre szabja kiadásait, s halomra gyűjtse kincseit. A korona alá van rendelve a nemzet akaratának, s köteles azt, mit a nemzettől nyer, a királyság fényének fen­tartására fordítani!“ Azonban, értsük meg egymást, midőn angol aristokratiá­­ról szólok, nem kizárólag az úgynevezett úri fajtát, nem azo­kat értem, kiket esetleges születés emelt polczra, hanem a czimeresekhez mindig odagondolom a roppant birodalmú angol derűst, a hatalmas ügyvédi kart, az egyetemeket, a pénz­tőzséreket, gyárosokat, a kereskedelmi, műipari társulato­kat,-------kik, mint ugyan­annyi aristokraták, állnak fény­köreikben , küzdenek előjogaik mellett, s erősen hiszik, hogy a népért megtettek mindent, mit a nép, mint illyen , igényel­het , s hogy ezentúl kizárólag csak a nemzetért kell cseleked­ni; s ez az, miben az angol aristokratia lényegesen külön­bözik a continens aristokratáitól, azoktól, kik a hatalmat job­bágyok után számítják : azoktól, kiket a világ vagy viselt hi­vatalaikról, vagy adósságaikról ismer; azoktól, kik a félszá­zados haldoklást elvégre megunták , s szívből gyűlölik azon elveket, mellyek kitüzvék korunk haladási pályáján.------­Az angol aristokratia sajátszerü: nem száll síkra a népért, mellynek rendes évi adóját lefizeti, nem küzd az úgynevezett uralkodó dynastia érdekében , melly itt régen megszűnt való­ság lenni, s mint eszme tiszteltetik, nem harczol constitutio­­nális szabadságért, mellynek áldásait régen s teljes mértékben élvezi; az angol aristokratia és vele az aristokratikus nép csak egy pályán nyomul előre — a nemzetélet nagy pályáján, melly­­nek czélja : világuralom ! E tárgyról más alkalommal többet; most nézzünk kissé körül az életnek és sajtónak küzd homokán. A nagy harcz még mindig harczoltatik a pápa, a lábadozó katholicismus, a bibornok ellen, a jelszó még mindig: No Popery ! Egyik meeting a másikat éri, útonútfélen torzké­pekkel találkozni, mellyeken az ismeretes háromkoronás tiara szerepel, s London utczáin kocsin hordozzák óriási képek­ben : a szic­iliai vérvecsernyét, a párisi vérmenyegzőt, a se­ditio pulverariát.------A nép remegve néz egymásra, mintha egy új vértornak előestéjén állana, mindenki fél, s ha kér­deznek miért ? lord John Russellen kezdve, le a gyufaáru­lóig, aligha valaki meg tudná mondani! A vallásos buzgalmú lapok szerették hinni, hogy Dr. Wi­­seman a vesztminszteri érsek és bibornok, nem fog menni Londonba jőni, de ő bizony eljött, székét elfoglalta, s magas hivatalát gyakorolja: a vérmes remények szétfoszlottak , s a harag újra fellobbant . A szabadelvű lapok, a szentügyet a vallás teréről átvonszolták a politika mezejére, s a pápai ren­deletet és a bibornok megjelenését jótékony eredményűnek mondják, mert a szive mélyében megsértett angol nép átlá­­tandja , hogy már valahára mégis jó volna a continensen ha­tározottan , erélyesen föllépni, különben őket is utoléri a continens dilemmája : szabad önállás vagy örökös kiskorúság! A politikában közfigyelem tárgya az olasz menekültek főnö­keinek felszólítása , az olasz nemzethez, mellyben az osztrák kormánytól tervezett újabb olasz kölcsön ellen tiltakozik, mellyben figyelmezteti az illetőket, hogy az olasz nemzet, és e nemzetnek soha semmiféle kormánya a kölcsönt magáénak el nem ismerendi. A felszólítást Mazzini, Saffi, Salb­ati, Six­­toni, Montecchi és Caesare Agostini írták alá. Az 1851-i nagy műkiállítás épületén naponkint 1800 mun­kás dolgozik , s remélik , hogy első januárig tökéletesen el­­készülend. A műkiállításban maga a fenséges királyi pár is versenyezni fog: a királyné rajzokkal, magas férje , Albert herczeg faragványokkal; a készületek nagyszerűek, s kétség­kívül látni fogjuk azt, mit nem látott még soha a világ. Páris, nov. 24. 4 A kormány és a többség közti béke mindennap erősebbé válik. A Németországot fenyegető förgeteg nagyon békeszere­­tőkké teszi a burggrófokat és seregeiket félnek, hogy az elnök alkalmat vehetne a reactióval éreztetni, mit a többség neki vétett. A rend pártja minden engedményre kész, csakhogy haladásról vagy szabadelvű politikáról ne legyen szó. Illy kö­rülmények közt egyelőre elvesztett fáradságnak kell tekinteni, ha a nép barátjai javaslataikkal vagy interpellátióikkal föllép­nek ; a felelet kész, az eredmény előre látható. Tegnap is úgy jártak. Interpellálták a kormányt a politikai foglyok irá­nyában követett kegyetlenségek és önhatalmaskodások miatt. Tartottak szép beszédek , bebizonyíttatott a legvilágosabban, hogy a kormány nem büntet, hanem boszút áll. — mondatott, mit mindenki tud, hogy a kormány gondatlan és alárendelt hi­vatalnokai kegyetlenek , embertelenek; de Baroche úr azt felelte, hogy nem igaz, és a többség azonnal ki volt elégítve. Ez természetes is, ha illy Gentleman, mint Baroche úr, állít valamit az anarchisták-, socialisták-, republicánusokkal szem­közt : nem lehet többé senkinek választása — neki kell, hogy igaza legyen, mint mutatja a többség szavazata is. Igaz, hogy másiknak alig volt hangversenye, mellyben egy Mozart, Bel­­hoven, Weber stb. féle versenymű elő nem fordult volna, mellyek előadása még kézügyességük kitüntetésére elegendő tért nyitott, egyszersmind a valódi zene iránti tisztult ízlé­sükről tön kedvesen fogadott tanúságot. Másik egyoldalúsága a m­ai hangversenynek azok az Egressy B.-féle magyar dalok, mellyek benne egyedül uralkodtak. Mi már kimondottuk, milly becsfokon állanak Egressi B. zene­­szerzeményei , mellyek színpadunkon a közönségre minden alkalommal feltolatnak. Nem az a kifogásunk e szerzemények ellen, mintha azokat annak rendje s módja szerint meghall­gatni érdemetlen volna; de az, hogy nem akarjuk csak azokat hallgatni, mert ez valóban — tisztelet, becsület, de igazság is — ol­yformán jő ki, mintha e feltolások gyakorlására az­gazgatóság és Egressi B. közt valami barátságos szövetség léteznék, a­minek a közönség adja meg árát, midőn egyéb szinte szívesen meghallgatható dalok az előadástól egészen leszoríttatnak. A hangversenyt megelőzte KÉT ÖZVEGY, vagy HŰSÉG A LIBIG, vígjáték 1 felv. Holbein után ford. P. N­. D. — A rö­vid kis vígjáték sok ügyességgel és kevés kímélettel tart jól mutató tükröt azon fiatal emberek elé, kik valódi érzelem hi­ányában, bárgyú érzelgésbe merülve keresnek halátra irányult lelküknek élet-táplálatot; azonban mind e tartalmasság, mind a jól sükerült előadás daczára a Willmers hallására türelmet­len közönség hidegen fogadta a máskor szívesen látott da­rabot. Nov. 29. BELIZÁR, szomorú opera 3 szakaszban, irta Ca­­marano Salvator, zenéjét Donizetti. Nov. 30. László József jutalomjátékául először VILÁGIS­MERET, eredeti társalgási vígjáték dalokkal és tánczczal 3 felv., irta Dobsa Lajos, zenéjét szerkesztette Egressi Béni. A játék folyamában következő tánczok fordultak elő: „Névtelen“ mellyet szerzett, betanított és tizenhatodm­agával előadott Thur­i János, s melly ez alkalommal a színpadról megkeresz­­teltetett s „Három a táncz“ nevet kapott; továbbá „Hármas“ komoly táncz Kurz Ant., Sári Fáni és Grafmayer Jozefa által; végül „Csárdás“ mellynek lassúja alföldi, a friss túl a dunai, szerzette­s Ámon Rósával előadta Thuri János. A vígjátékot, a meglehetős szép számmal összegyűlt közön­ség kitűnő tetszéssel fogadta, s mind a jutalmazottat, ki benne a főszerepet azon felvillanyzó élénkséggel, kedvvel és szor­galommal adá, melly őt már rég méltán a közönség egyik ked­­venezévé emelte, mind a szerzőt sűrű kihivatásokban részesí­tette. A szerep, mellyet László játszott, egészen azon szerep­körből való, mellyben őt mindenkor a legnagyobb szerencsé­vel és sükerrel látjuk játszani, virgoncz, tolakodó, hirhordó, mulatságokat rendező, arczátlan, cselszövényekben gyönyör­ködő s ■— a más rovására — élni tudó s mulatni szerető fiatal ember, neve Pacsuli. E férfiú, mint évenkint teszi, megjelen Balaton-Füreden, beszáll ott a legelső vendéglő­be, eszik, iszik s vigm­ulatságokban tölti idejét, m­ellyeket többnyire maga rendez és vezet, a részvevőknek csak a költ­ségek megtérítését hagyván kötelességéül. Mulattató tulajdo­nai szívesen látott vendéggé teszik őt mindenütt, s a vendég­lőt , a hol lakik, a költekezés fő gyülhelyévé emelik, ez okból az illető fogadós kénytelennek látja magát elnézni, hogy házá­nál e vendég mind­ennek a böviből és javából parancsolgat, a fizetésről soha sem gondoskodván, valamint aztán Pacsuli is mindent szép szorgalommal elkövet, hogy gazdájának jöve­delmét nevelje. Ezen és fennérintett tulajdonságai könnyen oda bírják Pacsulit, hogy két szerelmes pár viszonyaiba ele­gyedjék , kik egymást feltalálni a b. füredi fürdőkbe jöttek össze. Azonban beavatkozása bajt szül, mert félszeg világis­meretében bizakodva, nem tartja szükségesnek a szerelmesek viszonyaival egészen tisztába jőni, s igy beavatkozásával olly összekuszált szövényt csinált köztök, mellynek eredménye m­ajd majd mind a két szerelmes pár egymássali meghasonlása lett, kik sértett szerelemből és daczból mármár készek egy­mással keresztben összeházasodni. Ez azonban bajosan megy, mi Pacsulinak, ki a vendéglősnél gazdag lakomát rendelt a kettős menyegző ünneplésére, nagy aggodalmat okoz, annál nagyobbat, midőn, mind a két részről a férfiak megtudván cselszövényeit, párviadalra szólítják őt, mire neki semmi kedve. E bajok megedzik találékonyságát, s különféle bajo­kon keresztül gázolván, sikerül végre neki saját szövényét ollykép kibonyolítani, hogy a szerelmes párok az eredeti von­­zalmas viszonyokba jönek vissza, mi­által a vígjáték cselek­­vénye be van fejezve. A vígjáték nem nyújt alkalmat, sem­ egyéni lélektani, sem társas viszonyi fejtegetésekre, de annál sűrűbben váltják ben­ne egymást a tréfás és bohózatos jelenetek, mellyek, páro­sulva élénk dialogokkal és jó ötletekkel, mindvégig figye­lemmel kísért mulatságot nyújtottak a közönségnek.

Next