Pesti Napló, 1854. december (5. évfolyam, 1419-1443. szám)
1854-12-08 / 1425. szám
1854. Stázdik évi folyam. előfizetési föltételek. Vidékre postán küldve :* Évnegyedre 5 írt. — kr. p. Félévre 10 „ — .» „ A havi előfizetés , mint a szímonkinti eladás is megszűnt. Szerkesztési iroda : Urotcza sz 8. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő , urintéz a 8-ik szám Bérmentetlen levelet csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt —.kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgő krajczárjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczár- jával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendő a Péntek, dec. 8-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat kivéve — jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás & ramrs w&ü&é December-ffiártiusi négy hónapos folyamára. Vidékre poson küldve 6 frf. 50 kr. Budapestem házitoli hordással, 5 frt. 30 pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden Cs. k. postahívat In II. és Pesten a lapok kiadóhivatalában, ari utca 8. sz. i-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, tiri- és kigyóarcssa szegletén.— A.*, elűibilésilevelek bémentve küldendők. AVate Napló kiadó-hivatal. • ---- „Panem et circenses.“ Budapest, dec. 7. V. A magyar embernek tán legnagyobb hibája, s haladásának leglényegesb akadálya az, hogy hátramaradása vagy hiányai és szenvedései okait és kutforrását rendszerint nem önmagában, hanem a sorsban s feleletre nem vonható idegen körülményekben keresi. E nemzeti gyengeséghez egyedül a népszerűséget vadászó hízelgő simulhat olcsó vigasztalásokkal ; — fajunknak valódi barátja kímélettel bár, de őszintén kizárja a hibákat s tévedéseket, mikkel min magunkat vádolnunk kell, s melyeknek férfias elismerése s jóvátétele szolgáltathat csupán biztos kiindulási pontot sikeres boldogulásra. Ez önismeret a magán- és közmunkásság minden nemeiben nélkülözhetetlen feltétele a további haladásnak, így, ha annak okát fürkésszük, miért oly szegény, miért oly parlag külsejű Magyarország a kedvező éghajlat, a falu terjedelme és temékenysége, s lakóinak kitűnő testi és lelki épsége daczára? — a részrehajlatlan nyomozó azon ismeretes, s általunk már több ízben kimondott következtetéshez fog jutni, hogy Magyarország közgazdászati fejlettségének jelen alacsonyoka az 1848- dik év előtti állapotokban nyerheti csak meg helyes magyarázatát. A nemzet kisebb részének kiváltságai a nagy tömeg rovására,a Németországtól kölcsönzött, annak idejében hasznos, de időn túl munkájunkra makacsan megőrzött hűbéri viszony, s a jobbágynak és földjének ha nem is tettleges, de törvényes szolgasága voltak legfőbb okai a hátramaradásnak s az állatok és miattok megrögzött közgazdászati sebek és viszásságok sokkal inkább kifejlődtek, mintsem hogy a „törvényelőtti egyenlőségnek, az ember és föld egyenlő szabadságának, a hűbériség eltörlésének egyszerű kijelentése 1848-ban képes lett volna ez állapotokat rögtön átalakítani. Az idegen utazó, ki ez ország termelési és kiviteli jegyzékeit figyelemmel kiséri, meg nem foghatja, miért vitetik a roppant terjedelmű pusztákon és nagy földbirtokon Magyarországban még folyvást e nomád gazdálkodás, s miért léteznek e határtalan közlegelők miveletlenül, mintha urtalanok s feleslegesek volnának, s csak azt várnák, hogy mint „res nullius“ bárki által mielőbb elfoglaltassanak ? Az az idegen utazó nem tudja, hogy e közlegelők nomádszerű fennmaradását a hűbéri viszonyok őrizték meg, hogy a latifundiumok és puszták mai parlag külseje és elhanyagoltsága az elenyészett ingyenes robotmunka eredménye. A szolgaság még egy országot sem virágoztatott fel. De a szabadság és jogegyenlőség, mely a hűbériség nyomába lépett, szintén keveset fog az ország közgazdászati viszonyain mint puszta eszme változtatni, ha egyszersmind az oktalan állapotokat, melyek a szolgaság érdemlett szövetségesei s eredményei voltak, a teljes erőmegfeszítéssel elhárítani nem igyekszünk. A magyarországi mezőgazdaságra nézve mi minden teendők között folyvást első helyre tesszük a tagosítást s a közlegelők megszüntetését. Mind magunk, mind ügybarátink nem egy ízben taglaltuk már e tárgyat, s minden tartózkodás nélkül kétségbe vonjuk mi annak nemcsak eszét, de szándéka becsületességét,ki e rendszabály sürgős voltát el nem ismeri, s ki annak keresztülvitelét közvetve vagy közvetlenül akadályoztatja. Egyedül a tagosítás és legelőelkülönzés tesz okszerű, erős időkimélő és azért aránylag legolcsóbb és legkényelmesb gazdálkodást lehetővé; — az nyújt csak biztos módot elegendő takarmánytermesztés, istállózás és virágzó állattenyésztés meghonosítására, s ez utóbbi viszont gazdag s földünk minemüségéhez illő szemtermelésre; — csak a tagositott birtokon van a gyümölcs és selyemtenyésztésnek sikeres jövője, s a mezei rendőrséget is csak itt lehet birtos fenntartani; s a birtok tagositottsága teszi az értelmes tulajdonost képessé, hogy gazdaságának külsőleg is szabályszerű alakot adjon, s igy a magyar Kánaán az európai cultúra külszínét is megnyerje. S az így egy tagba forrott kisebb nagyobb telkek és birtokok növekedő haszna, szépsége és kellemei nemcsak a kitűnő értelmes munkát fogják jutalmazni, nemcsak az egyéni függetlenség és jóllétnemes ösztönét az állam közérdekében szilárditni és gyümölcsöztetni, hanem egyszersmind az egyes családokban felébreszteni, megérlelni, s meggyökereztetni azon emberileg s hazafiailag nemes eszmét, minden tagosított birtokban egy jóravaló nemzetség bölcsőjét teremteni, és megőrizni. S mi még mindezeknél szerintünk nyomatékosabb, az , hogy mi e halaszthatlan közgazdászati rendszabályok kivitelétől (tekintetbe véve azt, hogy a földbirtok és a legkiterjedtebb közlegelők hazánkban a magyar nép kezében vannak, az elkülönzések és tagosítások következtében) egyszersmind fajunk sokszorozására, s legalább is kétszerezésére számolunk. Mily nagy fontosságot tulajdonít maga a státushatalom az általunk támogatott intézkedéseknek, tanúsítják az ide vonatkozólag kibocsátott legfelsőbb rendeletek. Azon sem kételkedünk, hogy ime legfelsőbb intézkedések vezetésére szolgáló orgánumok rövid idő múlva szerveztetni és létesíttetni fognak. Mint az ügynek valódi barátai azonban nem tartózkodhatunk mind az egykori földbirtokosoknak, mind a községeknek azon őszinte és sürgős tanácsot adni, hogy, miután a tagosítást, legelőelkülönzést és arányosítást illető korábbi törvények vétettek a legújabb intézkedések alapjául is, ne hallgassanak a kapzsiság, irigység és telhetetlenség csábító sugallatára, ne eresszék a tagosítás kérdését hosszas és költséges perlekedés bizonytalan kimenetelére, hanem, mint ez a legf rendeletek által is helyesen ajánltatik, lehető kölcsönös engedékenységgel és áldozattal testvéri egyezkedés útján döntsék el maguk közt a dolgot. Nyerni fognak időben, nyerni kamatban, s nyerni mindenekfelett a kölcsönös gyűlölet és nyomás keserítő gyanúja által koczkára tett nemzeti egység testvéri értelmében. Wittenberg, dec. 4. A kamarák ülését nov. 30 dikán a király személyesen nyitá meg. A trónbeszéd hiven adja elő az állam közhelyzetét, úgy del- mint külviszonyaiban. Hogy a király ezúttal ismét személyesen gyakornó a korona jogát, azt alkotmányi életünkre nézve jelentékeny és kedvező körülménynek tekinthetni. Bizonyosan azon befejezésnek eredménye az, mit alkotmányunk legközelebb az első kamara végleges megállapítása által nyert. Az államtanács isméti egybehivatását csak megelégedéssel üdvözölhetjük, mert mindig élénkebbé lett már óhajtásunk, hogy a múltévi törvényjavaslatok alapos elővizsgálatnak vettessenek alá. Most már bizton hiszszük, hogy a községi rendezésre vonatkozó, rég óhajtott törvények nemsokára kellőleg létesíttetnek. Csak ezután lesznek elővehetők a választói s választotti képesség iránti kérdések. Örülünk ennélfogva azon hít nem valósultának, mintha a második kamarára vonatkozó újabb választási törvény legközelebb előterjesztetni fogna. A trónbeszédben élénk képe van feltüntetve a még fenálló béke jótékonyságainak. A legutóbbi események ugyan már azon feladatot tűzték ki kormányunknak , hogy — ha a béke már háború nélkül el nem érhető — azon háborút válassza, mely az országot legkevesebbé sújtja és számára legelőnyösb s szilárdabb békét ígérhet. A trónbeszéd ennélfogva csak igen csekély bizalmat fejez ki a béke fenmaradhatása iránt. Mert miután az utolsó szólalkozások Oroszország fellépését esetlegességektől függővé tevék, most közelebb jutott a háborúhoz, mint előbb. Sajnálnunk kell azonban azt is, hogy a trónbeszéd csak a Németországgal s Ausztriával egyetértést emeli ki, nem pedig egyszersmind a nyugati hatalmakkali egyetértést. De annál inkább örvendetes az, hogy a korona nem habozott körülményesen szólni a nép képviselőihez a külügyi viszonyokról. Ez azon régi bizalom tanúsága, hogy Poroszországban a korona és a haza érdekei mindig egyek voltak s Isten segedelmével mindig egyek is fognak maradni. S. G. (Lapszemle.) Az „O. D. P.“ főczikk íróját a dec. 2-án kötött szerződés a következő szemlélődésre bírja: „Negyven év után ismét felmerül s hangzik szét a világban hadjelszó gyanánt a „három szövetséges“ szó. Mily végkép megváltozott azonban e jelszó jelentősége! A személyek, az államcsoportozatok egészen mások most, mint amaz ismeretes képen, melyen a három monarcha a lipcsei nagy népütközet után látható. Csupán egy maradt a régi : a nagy történelmi ok, a nagy politikai czél. A dec. 2-án egymásnak kezet nyújtott „három szövetséges“ ugyanazon történelmi kitűzött czéllal ugyanazon történelmi alapon áll. Csakhogy az ezt előidéző ellentét élesebb és metszőbb. A birodalom , mely nem mint Francziaország évezred óta tiszteletre méltó ragyogással fénypont gyanánt áll a legnemesebb nemzetek sorában, a birodalom, mely alig egy század óta lépett az európai mivolt államok közé s itt még meg sem is polgárisalt, jogozatlan uralomvágy által sarkalva oda törekszik, hogy nagy Konstantin birodalmát visszaállítsa, s nem úgy mint a hatalmas Napoleon, ki csak nyugoton kereste dicsvágya czéljait, e birodalom keletet fészkévé a nyugotot zsámolyává akarja tenni. Sikerült ugyan Oroszországnak néhány vazall államot, egy más birodalom lánczszemeit, védursága alá helyezni s dynastiájának leszármazékai által más államok szivében párthiveket szerezni — azonban, mi Napóleonra nézve a szinteg gyönge és szétmállott Spanyolország volt, ugyanaz jön Oroszországra nézve a szinteg gyámoltalan Törökország! Európa az 1805—1813- diki leczkét nem feledte el. — Nem várta be, — hogy a hóditási vágynak sikerüljön a nagy birodalmakat egyenként kifárasztani és kimeríteni ; — mindjárt az első évben gyöngítetlen hatalma teljes erejével lépett elibe s most biztos kilátásunk nyílik arra, hogy a „három szövetséges“ által viendő „felszabadító háború“ gyorsabban fog lefolyni, mint amaz, melyet a kimerült Európának I. Napóleon császár ellen kellett folytatnia. Az államférfiak azonban, kik Európa jövő békéjét kezeikben tartják, még egy második tanúságról sem feledkezendnek meg; ama tanúságról, hogy az ellenséget nemcsak visszaverni, hanem lefegyverezni, és hosszú időkre harczképtelenné is tenni kell. — Oroszországnak közterülete veszélyes Európára nézve, nem pedig központja. E birodalom szivében egy hatalmas nemzeti párt van, mely nagy Péter végrendeletét ezen ország feladata legellenségesebb okmányának tartja s veszélyesnek ama hagyományos dicsvágyat, mely kifelé ragyogni és terjeszkedni akar, az ország bensőjét pedig parlagon, néptelen és nyersen hagyja. E szellemben, az Európa által Oroszországnak teendő és tenni kellő békefeltételek mind ezen országra, mind az egész világra nézve, jótétemény leendőnek. — Nagy Péter végrendelete legveszélyesebb ellensége Európa térképének. Ausztriai birodalom. Az ausztriai cs. k. kormány, tudomás szerint 1854-d. évi májusban a birodalom török és orosz határszélei felé egy hadszerkészlet- és fegyver kiviteli tilalmat bocsátott ki, mely azonban a dolgoknak a dunafejedelemségekben megváltozott állapota s az ott ismét visszaállított törvényes rend folytán nemrég e határokra nézve megszüntettetett. Mindazáltal mind bel- mind külföldi kereskedőházak többszörösen kétségeket nyilvániták, vájjon oly vasáruk, melyek legközelebbi rendeltetése nem a fegyverkihasználás, nincsenek e szinte a ma f. évi májusban hozott tilalomba foglalva. De mivel az illető cs. k. rendelet szó szerinti tartalma csupán oly aczél- és vaskészítményekre vonatkozik, melyek közvetlenül fegyverhasználatra szolgálnak, ennélfogvást aczél- és vasáruk, melyek egyenesen a technika és földmivelés czéljaira szolgálnak, többi közt a kaszák is, melyek nevezetes kiviteli czikket képeznek , mindenesetre azon tárgyakhoz, melyek kivitelei, májusban eltiltatott, nem tartozókul tekinthetők, s jelenleg a birodalom öszves határain át akadálytalanul kiszállíthatók. Gortsakoff herczeg, a bécsi udvarnál jelenleg meghatalmazott orosz császkövet, hallomás szerint a sz.pétervári minisztériumban magas állomást nyerendne. Bécs , dec. 3. Ön hihetőleg távirda utján már tudomást ven, hogy itt tegnap egy, kormányunk s Francziaország és Anglia közt kötött szövetségi szerződvény íratott alá. Én néhány adatot, melyeket itt a szerződvény tartalmára s az annak megkötését előtte tanácskozatokra vonatkozólag beszélnek, jegyzek fel ön számára röviden, fentartván e közlemény későbbi kiegészítését. Nem fogunk tévedni, ha e szerződvényt a KAR PATHY Z 0 l T A M. Regény Irts Jókai Mór. Folytatá». *) XXVII. Fény és árny. Milyen különös dolog az ! Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a másik oldalon feljön a nap. Az egyik félig elsülyedve, a másik félig felmerülve. Talán épen egymás szemébe néznek ? Milyen különös az! Meghalt a szép kedves lányka s mennyi változást hagyott itthon halálával! A halál még nem oly szomorú, mint amilyen szomorú a temetés. Erre a nagy mondásra egy kedves barátom tanított meg, aki azt temette el, kit legjobban szeretett. A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló, hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő. Az a folytonos temetés ! Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt és el van jól temetve. Azután hazajönnek, eltakarítják a szobákból a meghalt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, a kik) Lásd a P. Napló 1421-dik számát oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassanként, a mi reá emlékeztetne. Délben egy hely üresen marad az asztalnál, egy nagy megmérhetetlen üresség — csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon, és még is nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál! Este egy szobába nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hívólag sóba, soha. Aki említi is, csak sóhajt magában, s mindannyiszor temetkezni látszik: temetgeti bántó emlékeit. Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet hord. Ez Blair Hugo aestheticai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez épen neki való mű. És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a másikba, a kastélyból ki a kertből és a kertből ismét vissza. — De hol lehet ? merre mehetett ? mondogatja magában halkan, az imént itt volt, már nincsen itt. Hol keressem most? Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt találja neki felelni, hogy „meghalt.“ Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt és akkor rohan szobájába, ágyára veti magát és sicslt keservesen, hogy az egész házban szerte hangzik. Azután csak ismét felveszi a könyvet, s megindul szobáról szobára szomorú keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz és magában susogja: „már itt sincsen.“ És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap társzekerek jelennek meg a kastély udvarán , felraknak rájuk bútorokat, házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velük. Sok ismerős arccal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad. Ötödnap ismét folytatják a temetkezést- Evelinét a nagy fedett hintóba ültetik. — Különös, mondja ő , hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én velem. A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő bútorokat mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a hangos folyosókról, csak egy üres hintó áll még útrakészen a kijárás előtt. Az egész nagy, puszta kastélyban egyes egyedül van a tanácsos. Nincs többé onnan mit eltemetnie. Ott jár a Karpathyak családi könyvtárában, e nagy idegen képekkel, idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének. Ki ismerne rá a hatalmas, büszke urra ez órában ? Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt, hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb ur minden hazug édességet, minden csalárd ragyogványt. Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában s elbámul maga elé, mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon ? Majd felveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatra! S tán később is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetlen, ez az eltemethetlen gondolat. Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos lassan magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt. Ismerősök jőnek. Tarnaváry, Kovács és Varga Péter a volt jószágigazgató. Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta egyébkor. Foglaljanak helyet. Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy. A Karpathi birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi urára. Megígérte azt haldokló gyermekének. Merne e valaha reá gondolni, ha ez ígéretet nem teljesítené ? A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyan messze egymástól a hossszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne maradni. A törvényes munka annak rende szerint be jön fejezve köztük, a tanácsos sajátkezű iratában átadá a lemondást. Midőn a tanuk részéről is alá volt az írva, akkor látszott arczán valami halvány mosolygás, épen nem hasonló azon hajdanihoz, melylyel a világ előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, akit senki sem lát. Ez a sóhajtás azt látszik lehelni: h ügye meg vagy elégülve velem ? Már most térj mennyországodba haza............ (Folytatjuk.)