Pesti Napló, 1854. december (5. évfolyam, 1419-1443. szám)

1854-12-08 / 1425. szám

1854. Stázdik évi folyam. előfizetési föltételek. Vidékre postán küldve :­­* Évnegyedre 5 írt. — kr. p. Félévre 10 „ — .» „ A havi előfizetés , mint a szímonkinti eladás is megszűnt. Szerkesztési iroda : Ur­otcza sz 8. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő , urintéz a 8-ik szám Bérmentetlen levelet csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt —.kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a M­a­g­án­v­i­tá­k öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár- jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Péntek, dec. 8-á­n. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás & ramrs w&ü&é December-ffiártiusi négy hónapos folyam­ára. Vidékre poson küldve 6 frf. 50 kr. Budapestem házitoli hordással, 5 frt. 30 pp. A­z előfizetések elfogadtatnak minden Cs. k. posta­­hívat In II. és Pesten a lapok kiadóhivatalában, ari utc­a 8. sz. i-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, tiri- és kigyó­­arcssa s­zegletén.— A.*, elűibi­lésilevelek bémentve küldendők. AVate Napló kiadó-hivatal. • ----­ „Panem et circenses.“ Budapest, dec. 7. V. A magyar embernek tán legnagyobb hibája, s haladásának leglényegesb akadálya az, hogy hátramaradása vagy hiányai és szenvedései okait és kutforrását rendszerint nem önmagában, hanem a sorsban s feleletre nem vonható idegen körülmé­nyekben keresi. E nemzeti gyengeséghez egyedül a népszerűsé­get vadászó hízelgő simulhat olcsó vigasztalások­kal ; — fajunknak valódi barátja kímélettel bár, de őszintén kizárja a hibákat s tévedéseket, mik­kel min magunkat vádolnunk kell, s melyeknek fér­fias elismerése s jóvátétele szolgáltathat csupán biztos kiindulási pontot sikeres­ boldogulásra. Ez önismeret a magán- és közmunkásság min­den nemeiben nélkülözhetetlen feltétele a további haladásnak, így, ha annak okát fürkésszük, miért oly sze­gény, miért oly parlag külsejű Magyarország a kedvező éghajlat, a falu ter­jedelme és tem­ékeny­­sége, s lakóinak kitűnő testi és lelki épsége da­czára? — a részrehajlatlan nyomozó azon isme­retes, s általunk már több ízben kimondott követ­keztetéshez fog jutni, hogy Magyarország közgaz­dászati fejlettségének jelen alacson­yoka az 1848- dik év előtti állapotokban nyerheti csak meg helyes magyarázatát. A nemzet kisebb részének kiváltságai a nagy tömeg rovására,­­­a Németországtól köl­csönzött, annak idejében hasznos, de időn túl munkájunkra makacsan megőrzött hűbéri v­i­­­szony, s a jobbágynak és földjének ha nem is tettleges, de törvényes szolgasága vol­tak legfőbb okai a hátramaradásnak s az állatok és miattok megrögzött közgazdászati sebek és viszásságok sokkal inkább kifejlődtek, mintsem hogy a „törvényelőtti egyenlőségnek, az ember és föld egyenlő szabadságá­nak, a hűbériség eltörlésének­ egyszerű kijelentése 1848-ban képes lett volna ez állapo­tokat rögtön átalakítani. Az idegen utazó, ki ez ország termelési és ki­viteli jegyzékeit figyelemmel kiséri, meg nem fog­hatja, miért vitetik a roppant terjedelmű pusztá­kon és nagy földbirtokon Magyarországban még folyvást e nomád gazdálkodás, s miért léteznek e határtalan közlegelők miveletlenül, mintha urtala­­nok s feleslegesek volnának, s csak azt várnák, hogy mint „res nullius“ bárki által mielőbb elfog­laltassanak ? Az az idegen utazó nem tudja, hogy e közle­gelők nomádszerű­ fennmaradását a hűbéri vi­szonyok őrizték meg, hogy a latifundiumok és puszták mai parlag külseje és elhanyagoltsága az elenyészett ingyenes robotmunka eredménye. A szolgaság még egy országot sem virágoz­­tatott fel. De a szabadság és jogegyenlőség, mely a hű­bériség nyomába lépett, szintén keveset fog az ország közgazdászati viszonyain mint puszta eszme változtatni, ha egyszersmind az oktalan állapoto­kat, melyek a szolgaság érdemlett szövetségesei s eredményei voltak, a teljes erőmegfeszítéssel el­hárítani nem igyekszünk. A magyarországi mezőgazdaságra nézve mi min­den teendők között folyvást első helyre tesszük a tagosítást s a közlegelők megszün­tetését. Mind magunk, mind ügybarátink nem egy ízben taglaltuk már e tárgyat, s minden tartózkodás nél­kül kétségbe vonjuk mi annak nemcsak eszét, de szándéka becsületességét­­,ki e rendszabály sürgős voltát el nem ismeri, s ki annak keresztülvitelét közvetve vagy közvetlenül akadályoztatja. Egyedül a tagosítás és legelőelkülönzés tesz ok­szerű, erő­­s időkimélő és azért aránylag legol­csóbb és legkényelmesb gazdálkodást lehetővé; — az nyújt csak biztos módot elegendő takarmány­termesztés, istállózás és virágzó állattenyésztés meghonosítására, s ez utóbbi viszont gazdag s föl­dünk minemüségéhez illő szemtermelésre; — csak a tagositott birtokon van a gyümölcs és selyemte­nyésztésnek sikeres jövője, s a mezei rendőrséget is csak­ itt lehet bir­tos­ fenn­tartani; s a­ birtok ta­gositottsága teszi az értelmes tulajdonost képessé, hogy gazdaságának külsőleg is szabályszerű alakot adjon, s igy a magyar Kánaán az európai cultúra külszínét is megnyerje. S az így egy tagba forrott kisebb nagyobb tel­kek és birtokok növekedő haszna, szépsége és kel­­lemei nemcsak a kitűnő értelmes munkát fogják ju­talmazni, nemcsak az egyéni függetlenség és jóllétne­­mes ösztönét az állam közérdekében szilárditni és gyü­­mölcsöztetni,­­ hanem egyszersmind az egyes csalá­dokban felébreszteni, megérlelni, s meggyökereztetni azon emberileg s hazafiailag nemes eszmét, minden tagosított birtokban egy jóravaló nemzetség böl­csőjét teremteni, és megőrizni. S mi még mindezeknél szerintünk nyomatéko­sabb,­­ az , hogy mi e halaszthatlan közgazdá­szati rendszabályok kivitelétől (tekintetbe véve azt, hogy a földbirtok és a legkiterjedtebb közlegelők hazánkban a magyar nép kezében vannak, az el­­különzések és tagosítások következtében) egyszers­mind fajunk sokszorozására, s legalább is kétsze­­rezésére számolunk. Mily nagy fontosságot tulajdonít maga a státus­hatalom az általunk támogatott intézkedéseknek, ta­núsítják az ide vonatkozólag kibocsátott legfelsőbb rendeletek. Azon sem kételkedünk, hogy ime legfelsőbb in­tézkedések vezetésére szolgáló orgánumok rövid idő múlva szerveztetni és létesíttetni fognak. Mint az ügynek valódi barátai azonban nem tar­tózkodhatunk mind az egykori földbirtokosok­nak, mind a községeknek azon őszinte és sür­gős tanácsot adni, hogy, miután a tagosítást, legelő­­elkülönzést és arányosítást illető korábbi törvények vétettek a legújabb intézkedések alapjául is,­­ ne hallgassanak a kapzsiság, irigység és telhetet­­lenség csábító sugallatára, ne eresszék a tagosítás kérdését hosszas és költséges perlekedés bizonyta­lan kimenetelére,­ hanem, mint ez a legf­ rende­letek által is helyesen ajánltatik, lehető kölcsö­nös engedékenységgel és áldozattal testvéri egyezkedés útján döntsék el maguk közt a dolgot. Nyerni fognak időben, nyerni kamatban, s nyerni mindenekfelett a kölcsönös gyűlölet és nyomás ke­serítő gyanúja által koczkára tett nemzeti egység testvéri értelmében. Wittenberg, dec. 4. A kamarák ülését nov. 30 dikán a király személye­sen nyitá meg. A trónbeszéd hiven adja elő az állam köz­helyzetét, úgy del- mint külviszonyaiban. Hogy a király ezúttal ismét személyesen gyakornó a korona jo­gát, azt alkotmányi életünkre nézve jelentékeny és ked­vező körülménynek tekinthetni. Bizonyosan azon befe­jezésnek eredménye az, mit alkotmányunk legközelebb az első kamara végleges megállapítása által nyert. Az államtanács isméti egybehivatását csak megelégedéssel üdvözölhetjük, mert mindig élénkebbé lett már óhajtásunk, hogy a múltévi törvényjavaslatok alapos­ elővizsgálatnak vettessenek alá. Most már biz­ton hiszszük, hogy a községi rendezésre vonat­kozó, rég óhajtott törvények nem­sokára kellőleg léte­­­síttetnek. Csak ezután lesznek elővehetők a választói s választotti képesség iránti kérdések. Örülünk ennél­fogva azon hít nem­ valósultának, mintha a második kamarára vonatkozó újabb választási törvény legköze­lebb előterjesztetni fogna. A trónbeszédben élénk képe van feltüntetve a m­é­g fen­álló béke jótékonyságainak. A legutóbbi ese­mények ugyan már azon feladatot tűzték ki kormá­nyunknak , hogy — ha a béke már háború nélkül el nem érhető — azon háborút válassza, mely az országot legkevesebbé sújtja és számára legelőnyösb s szilár­dabb békét ígérhet. A trónbeszéd ennélfogva csak igen csekély bizalmat fejez ki a béke fenmaradhatása iránt. Mert miután az utolsó szólalkozások Oroszország fellé­pését esetlegességektől függővé tevék, most közelebb jutott a háborúhoz, mint előbb. Sajnálnunk kell azonban azt is, hogy a trónbeszéd csak a Németországgal s Ausztriával egyetértést emeli ki, nem pedig egyszers­mind a nyugati hatalmakkali egyetértést. De annál inkább örvendetes az, hogy a korona nem habozott körülményesen szólni a nép képviselőihez a külügyi viszonyokról. Ez azon régi bizalom tanúsága, hogy Poroszországban a korona és a haza érdekei min­dig egyek voltak s Isten segedelmével mindig egyek is fognak maradni. S. G. (Lapszemle.) Az „O. D. P.“ főczikk íróját a dec. 2-án kötött szerződés a következő szemlélődésre bírja: „Negyven év után ismét felmerül s hangzik szét a világban hadjelszó gyanánt a „három szövetsé­­g­e­s“ szó. Mily végkép megváltozott azonban e jelszó jelentősége! A személyek, az államcsoportozatok egé­szen mások most, mint amaz ismeretes képen, melyen a három monarcha a lipcsei nagy népütközet után látható. Csupán egy maradt a régi : a nagy történelmi ok, a nagy politikai czél. A dec. 2-án egymásnak kezet nyújtott „három szö­vetséges“ ugyan­azon történelmi kitűzött czéllal ugyan­azon történelmi alapon áll. Csakhogy az ezt előidéző ellentét élesebb és metszőbb. A birodalom , mely nem mint Francziaország évezred óta tiszteletre méltó ra­gyogással fénypont gyanánt áll a legnemesebb nem­zetek sorában, a birodalom, mely alig egy század óta lépett az európai mivolt államok közé s itt még meg sem is polgárisalt, jogozatlan uralomvágy által sar­kalva oda törekszik, hogy nagy Konstantin birodalmát visszaállítsa, s nem úgy mint a hatalmas Napoleon, ki csak nyugoton kereste dicsvágya czéljait, e birodalom keletet fészkévé a nyugotot zsámolyává akarja tenni. Sikerült ugyan Oroszországnak néhány vazall államot, egy más birodalom lánczszemeit, védursága alá helyez­ni s dynastiájának leszármazékai által más államok szi­vében párthiveket szerezni — azonban, mi Napóleonra nézve a szinteg gyönge és szétmállott Spanyolország volt, ugyanaz jön Oroszországra nézve a szinteg gyámoltalan Törökország! Európa az 1805—1813- diki leczkét nem feledte el. — Nem várta be, — hogy a hóditási vágynak sikerüljön a nagy birodal­makat egyenként kifárasztani és kimeríte­ni ; — mindjárt az első évben gyöngítetlen hatalma teljes erejével lépett elibe s most biztos kilátásunk nyílik arra, hogy a „három szövetséges“ által viendő „felszabadító háború“ gyorsabban fog le­folyni, mint amaz, melyet a kimerült Európának I. Napóleon csá­szár ellen kellett folytatnia. Az államférfiak azonban, kik Európa jövő békéjét kezeikben tartják, még egy második tanúságról sem fe­­ledkezendnek meg; ama tanúságról, hogy az ellenséget nemcsak visszaverni, hanem lefegyverezni, és hosszú időkre harczképtelenné is tenni kell. — Oroszország­nak közterülete veszélyes Európára nézve, nem pedig központja. E birodalom szivében egy hatalmas nem­zeti párt van, mely nagy Péter végrendeletét ezen or­szág feladata legellenségesebb okmányának tartja s ve­szélyesnek ama hagyományos dicsvágyat, mely kifelé ragyogni és terjeszkedni akar, az ország bensőjét pedig parlagon, néptelen és nyersen hagyja. E szellemben, az Európa által Oroszországnak teen­dő és tenni kellő békefeltételek mind ezen országra, mind az egész világra nézve, jótétemény leendőnek. — Nagy Péter végrendelete legveszélyesebb ellensége Eu­rópa térképének. Ausztriai birodalom. Az ausztriai cs. k. kormány, tudomás szerint 1854-d. évi májusban a birodalom török és orosz határszélei felé egy hadszerkészlet- és fegyver kiviteli tilalmat bocsátott ki, mely azonban a dolgoknak a dunafejedelemségekben megváltozott állapota s az ott ismét visszaállított törvé­nyes rend folytán nemrég e határokra nézve megszüntet­­tetett. Mindazáltal mind bel- mind külföldi kereskedőhá­­zak többszörösen kétségeket nyilvániták, vájjon oly vas­áruk, melyek legközelebbi rendeltetése nem a fegyverki­­használás, nincsenek e szinte a ma f. évi májusban hozott tilalomba foglalva. De mivel az illető cs. k. rendelet szó szerinti tartalma csupán oly aczél- és vaskészítményekre vonatkozik, melyek közvetlenül fegyverhasználatra szol­gálnak, ennélfogvást aczél- és vasáruk, melyek egyenesen a technika és földmivelés czéljaira szolgálnak, többi közt a kaszák is, melyek nevezetes kiviteli czikket képeznek , mindenesetre azon tárgyakhoz, melyek kivitele­i, május­ban eltiltatott, nem tartozókul tekinthetők, s jelenleg a birodalom öszves határain át akadálytalanul kiszállít­hatók. Gortsakoff herczeg, a bécsi udvarnál jelenleg meg­hatalmazott orosz csász­­követ, hallomás szerint a sz.péter­­vári minisztériumban magas állomást nyerendne. B­é­c­s , dec. 3. Ön hihetőleg távirda utján már tu­domást ven, hogy itt tegnap egy, kormányunk s Fran­cziaország és Anglia közt kötött szövetségi szerződvény íratott alá. Én néhány adatot, melyeket itt a szerződ­vény tartalmára s az annak megkötését előtte tanács­kozatokra vonatkozólag beszélnek, jegyzek fel ön számára röviden, fentartván e közlemény későbbi kie­gészítését. Nem fogunk tévedni, ha e szerződvényt a KAR PATHY Z 0 l T A M. Regény Irts Jókai Mór. Folytatá». *) XXVII. Fény és árny. Milyen különös dolog az ! Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a má­sik oldalon feljön a nap. Az egyik félig elsülyedve, a másik félig felmerülve. Talán épen egymás szemébe néznek ? Milyen különös az! Meghalt a szép kedves lányka s mennyi változást hagyott itthon halálával! A halál még nem oly szomorú, mint a­milyen szomorú a temetés. Erre a nagy mondásra egy ked­ves barátom tanított meg, a­ki azt temette el, kit leg­jobban szeretett. A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló,­ hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő. Az a folytonos temetés ! Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet ke­zeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni fe­­lőle, hogy csakugyan meghalt és el van jól temetve. Azután hazajönnek, eltakarítják a szobákból a meg­halt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, a ki­k) Lásd a P. Napló 1421-dik számát oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassanként, a mi reá emlékeztetne. Délben egy hely üresen marad az asztalnál, egy nagy megmérhetetlen üresség­­ — csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon, és még is nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál! Este egy szobába nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hívólag sóba, soha. A­ki említi is, csak sóhajt magában, s mindannyiszor temetkezni látszik: temetgeti bántó emlékeit. Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szé­pen bekötött könyvet hord. Ez Blair Hugo aestheticai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez épen neki való mű. És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a má­sikba, a kastélyból ki a kertből és a kertből ismét vissza. — De hol lehet ? merre mehetett ? mondogatja ma­gában halkan, az imént itt volt, már nincsen itt. Hol keressem most? Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt találja neki felelni, hogy „meghalt.“ Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt­ és akkor rohan szobájába, ágyára veti ma­gát és sic­­slt keservesen, hogy az egész házban szerte hangzik. Azután csak ismét felveszi a könyvet, s megindul szobáról szobára szomorú keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz és magában susogja: „már itt sincsen.“ És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap társzekerek jelennek meg a kastély udvarán , felraknak rájuk bútorokat, házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velük. Sok ismerős arc­c­al ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad. Ötödnap ismét folytatják a temetkezést- Evelinét a nagy fedett hintóba ültetik. — Különös, mondja ő , hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én velem. A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő bútorokat mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a hangos folyosókról, csak egy üres hintó áll még útrakészen a kijárás előtt. Az egész nagy, puszta kastélyban egyes egyedül van a tanácsos. Nincs többé onnan mit eltemetnie. Ott jár a Karpathyak családi könyvtárában, e nagy idegen képekkel, idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének. Ki ismerne rá a hatalmas, büszke urra ez órában ? Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt, hogy letörölt egy mindenkinél ha­talmasabb ur minden hazug édességet, minden csalárd ragyogványt. Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jár­tában s elbámul maga elé, mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon ? Majd felveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatra! S tán később is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetlen, ez az eltemethetlen gondolat. Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a taná­csos lassan magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt. Ismerősök jőnek. Tarnaváry, Kovács és Varga Péter a volt jószág­igazgató. Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta egyébkor. Foglaljanak helyet. Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy. A Karpathi birtok engedélyének visszabocsátása vé­gett annak valódi urára. Megígérte azt haldokló gyermekének. Merne e valaha reá gondolni, ha ez ígéretet nem teljesítené ? A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyan messze egymástól a hossszú asztal mellett, mint­ha mindenik távol szeretne maradni. A törvényes munka annak rende szerint be jön fejez­ve köztük, a tanácsos sajátkezű iratában átadá a le­mondást. Midőn a tanuk részéről is alá volt az írva, akkor lát­szott arczán valami halvány mosolygás, épen nem ha­sonló azon hajdanihoz, melylyel a világ előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, a­kit senki sem lát. Ez a sóhajtás azt látszik lehelni: h ügy­e meg vagy elégülve velem ? Már most térj mennyországodba haza............ (Folytatjuk.)

Next