Pesti Napló, 1855. február (6. évfolyam, 1468-1490. szám)
1855-02-24 / 1487. szám
1855. hatodik évi folyam. FÖLTÉTELEK: Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. ELÖFIZETÉSI Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. 10 ., ff ff A havi előfizetés , mint a hrrmenkinti lődíla megszünt. 8xerkesxtéii iroda : Urlutexa 8. ax. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, ____________________________ anyagi figyelt tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : mintáza 8-ik szám Bérmentetlen levelek, csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. 44-1481 Hirdetések 51 hasábos petk-aora 4 pg5 krajezárjával azámlttatik. A beigtatáal e 10 pengő krnyl külön bélyegdl] elére lefizetendő a Magánviták 31 hasábos sora 5 pengd krajetár- tíval azámlttatik. — A fölvételi dl] szinte mindenkor elére lefizetendő a Szombat feli. £4 ín HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában Hegjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és finnep utáni napokat kivéve — Jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Február-mártius két hónapos és február—Június öt hónapos folyamára. Vidékre postán küldve , két hónapra 18 frt. 20 kr. öt hónapra 8 frt 20 kr. Budapesten házhoz hordással, 2 frt 40 kr. öt hónapra 6 frt 40 kr. pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó-hivatala, képesítés. Budapest, febr. 23. VI. Miután államgazdászati postulatum gyanánt kénytelenitetünk elismerni azt, hogy a stálluspolgár fel van jogosítva bármily nagy tőkét fektetni földbirtokba, vagy is bármily terjedelmes jószágokkal birni; s miután önként következik, hogy a birtokos nem gátolható jószágainak hasznosításában tehetségeihez és hajlamához képest a majorsági kezelés vagy bérbeadás útját választani, — valóban e kérdés további fejtegetésével nem is untatnék az olvasót, ha a Wanderer §. levelezője azzal is nem igyekeznék indokolni a magyarországi gyarmatosítás szükségét, mert „a bérlő csak saját hasznát tartja szeme előtt, s annálfogva (!) a földnek okszerű mivelésére nem ügyel.“ Már engedjen meg m. ur, abból, hogy a bérlő „csak saját hasznát“ veszi finormértékül,s azért a kibérlett földből minél több hasznot igyekszik kicsikarni, s a gyarmatosítás szüksége nem következik, mert hiszen az oda telepített bevándorló sem tehetne okosan egyebet. S ha mégis ez önző igyekezet mellett valaki az „okszerű“ kezelést mellőzi, csak magának árt, mert az „okszerű eljárás“ az állandóan emelkedő jövedelemnek egyik fő feltétele. Hogy azonban a gyarmatosítással hazánkban egyszersmind a „mezőgazdasági okszerűség“ is bizton meghonosítatnék, azon méltán kételkedünk, miután a külföldi gazdasági egyesületek irományai hasonlóan telve vannak panaszokkal az azon országokban uralkodó mezőgazdasági schlendrián ellen. Hogy továbbá a magyarországi földbirtokos a divatban lévő kibérlési módok mellett tán illő jövedelmet nem húz, s a mezőgazdasági külső kultúra nem gyarapodik, s abból nem az következik, hogy a birtokot gyarmatosítani kelljen, hanem az, hogy a kibérlésnek józanabb és czélszerűbb módjairól kell gondoskodni. Az eddigi bérlésmódnak lényeges hibája az volt, hogy a jószág több ezer holdakra is felrúgó nagy tömegekben bocsátatott egy kézre, s a bérlési évek igen is rövid időre köttettek. Ez eljárásnak következése volt, hogy a tulajdonos aránylag csekély árendát kapott, hogy a bérlő a nagy terjedelmű jószágot épen oly kevéssé tudta felszerelni, mint a tulajdonos, és hogy végre a béridő rövidsége a bérlőnek sem kedvet, sem módot nem nyújtott a kibérlett jószágon messzebb ható javításokhoz s erőgyarapító vetésforgásokhoz fogni. E hibás eljárást az, kinek nincs kedve vagy szüksége birtokán túladni, nem gyarmatosítások, hanem az „angol bérrendszer“ alkalmazása által fogja helyrehozni, melynek azon szerencsés tulajdonsága van, hogy a tulajdonos érdekeit a vállalkozóéival szorosan összeköti, s a mezőgazdaság átalános felvirágoztatására az értelmes szorgalomnak annyi tért nyit, s annyi össztönt szolgáltat, amennyi az ország közműveltsége s ipar és kereskedelmi viszonyai között kitelik. Az angol bérrendszer a magyarországitól lényegesen abban különbözik, hogy egy bérlő kezébe több föld nem adatik, mint amennyit egy család illő számú cselédekkel, de ispánok és hajdúk nélkül, virágzó karban tartani képes; hogy a szerződés húsz, és több, de legalább 12 évre köttetik, miszerint érdemes legyen a vállalatba tőkét fektetni, s a bérlő egy 10 —12 nyomású vetésforgást következetesen keresztülvihessen ; s hogy végre, ha a tulajdonos és bérlő egymással megelégesznek, — a bérfolyam elteltével más vállalkozók ellenében a volt bérlőnek ismét elsősége van. — S hogy a béridő vége felé a bérlő meg ne húzhassa a földet , nemcsak széna és szalma eladása tilalmas,a szalma elégetését ott amúgy sem kell tilalmazni; ez csak a magyar alföld szerencsétlen privilégiuma) , hanem kiköttetik az is, hogy az utolsó három évben a bérleti földnek kétharmadánál többet szemtermelésre fordítani nem szabad. E józan bérrendszernek főleg köszönik a dús lordok évenkénti millióikat, Angolország bámulatos mezőgazdasági fejlettségét, s a szabad brit nép középrendjének a kereskedővel és iparossal vagyonra és tekintélyre egy vonalban álló egyik derék osztályát, gazdag, értelmes, és honszerető farmerjeit. E bérrendszert alkalmazva, a magyarországi birtokosság hazánkban is hasonló kedvező eredményt idézend elő, és két háromszáz holdnyi tagokra felosztott birtokrészletek kibérlésére kétségkívül több bérlő vállalkozók fognak az országban találkozni, mint olyanok, sok több ezer holdnyi földdarabokat illően felszerelni képesek. A nagybirtok ilyszerű felosztása mellett továbbá a mezőgazdasági népesség azon arányba hozatik, minőt egy túlnyomólag földmivelő országtól az államgazdászati szempont szigorúan igényelhet. E szempont nem kedvez ugyan a gyarmatosítás azon barátinak, kik a németországi kivándorlások egy részét tömegesen Magyarországba szivárogtathatni hitték; de igen is megfelel a népesítés józan elvének, mely a társadalomnak finor mértékűi és irányai a népnek nem sokaságát, hanem biztos jóllétét és boldogságát tűzi ki. Magyarországnak nagyobb mezőgazdasági népesség nem szükséges, mint amennyi földjének okszerű mivelhetésére mélhatlanul megkívántatik, s ez a nagy birtokon az angol bérrendszer alkalmazása által teljesen elérhető. Hogy a Wanderer szerint kevesen fognak találkozni, kik mint bérlők hajlandók legyenek Magyarországba átköltözni, — azt elhisszük és sajnáljuk. — Hogy az, ki szülőföldét elhagyja , ott szeret leginkább letelepedni , hol állandó saját földhöz juthat , — szintén helyesen jegyzi meg G. ur. Ez esetben azonban szükséges, hogy a kivándorló vagy annyi pénzzel birjon , miszerint tulajdon birtokot vásárolhasson magának, vagy oly országba költözzék, mely, mint például Algier és Amerika, magát szerencsésnek tartja üres és gazdátlan földeit ingyen vagy legalább igen potom áron munkás szakértő kezekre bízhatni. Magyarország ama köz- és emberszegény vidékek közé nem tartozik, s véleményünk szerint elismerésre, elég köszönetre méltó szolgálatot teszen hazánk a vállalkozó szellemnek akkor, midőn kedvező bérlési módok által kisebb tőkének is alkalmat nyújt az értelmes munka gyümölcsöztetésére, a családi biztos jóllét megalapítására, s takarékosság mellett idővel tulajdon szerzésére is. Már pedig csakugyan többen találkoznak nemcsak a németországi, de egyebütti kivándorlók közt is, kik csekély tőkéiknél fogva minálunk bérlői inkább mintsem vevő és tulajdonosi szerepre vannak hivatva. S hogy a bérlői helyzet Németországban is sem a lenézett, sem a szűkölködő állapotok közé nem tartozik, azt sok helyütt tapasztaltuk, de legnagyobb mértékben éjszaki némethonban, hol a bérlők osztálya műveltségre, comfortra, és társadalmi tekintélyre magukkal a birtoktulajdonosokkal versenyez. úgy látszik azonban, a Wanderer érdemes levelezője a magyarországi népesítésekre vonatkozó fogalmainak az algieri és éjszak-amerikai viszonyok szolgáltak alapul, a mint ez azon javaslatokból kitűnik, melyeket a magyarországi gyarmatosítás kivitele körül alkalmazandóknak indítványoz. E javaslatokat taglalni fogjuk. Páris, febr. 16. a. Növelik a seregeket, növelik a halottak számát. Oroszországban minden ember talpon áll, míg Angliában 115 ezer katonát kér az új minisztérium, ellenállni az áradatnak, mely keletet fenyegeti. Kelet nagy tér a földabroszon, mint a földtekén, de a Dardanelláknál most nagyobb térségek, több országok jövőjéről van szó, mit ha Európa jövendő sorsának nevezünk, nem fejeztük ki egészen gondolatunkat. Igen, végtelenül sok van most a mérlegben, azért Európának jobban kellene vigyáznia, midőn sorsát mérik. Késő lesz a mérlegbe nézni, midőn az üresen fölbillen, leejtve a kincseket, miket nem bírtunk felfogni. Nézzük az éjszaki hatalmat, vájjon felfogta-e helyzete komolyságát !gnem most, de már évek előtt, s mintha ura volna helyzetének, úgy intézi a rég előrelátott és kiszámított csapásokat. Ez ellen, mit ten oly sokáig a diplomatiai megelégedés nyomait kisérni, anélkül, hogy egyszer eibe állott volna. Mihull a vér több teren, holnap több helyen fog hullani! hisz vér van elég, de pénz ? Most 25 fokba kerül minden katona élelmezése, egy angol társaság szövetkezett,igaz, jövőre 4 frankért élelmezni naponkint egy embert, de mind e roppant nyeremény daczára, milliókról van szó mindennap, miket oly gyorsan kell előteremteni, mint a napok száma egymásután következik. Gazdag nemzetek futnak versenyt, de honnan merítik gazdagságukat? — nem annyira bányákból, mint hitelből, bizalomból, s utoljára, népeik vagy szomszédaik takarék-pénztáraiból. A bankár csak addig ad, mig kamatra számithat, a nép ad mindig mig van, de elvégre kimerül, még a rubelek dús országában is. Azért, mi azt hisszük, e háborúnak áldásos eredménye csak úgy lehet, ha gyorsan halad ezentúl. Igen előbb kell elvágni a csomót, sem mint az Europa nya r NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F éva 1 után fordítottak erő. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. II. A gyorskocsiban. (Folytatás. *) Az öreg gúnyosan mosolygott, bozontos szemöldöke alól villogva jártatá körül szemét. — Hogyan összevág minden! mondá, felsőkabátjáról a port rázogatva. Nieul pecsenyeforgatóval is találkoztam már : Brestben van, tiz évig kell a vasat hordoznia valami rablás miatt. . . . Loupinnak Châtillsonban vendégfogadója van. ... A csizmatisztító Loiseau majmokat játszik a hippodrome-színházban.... Önök emlékezni fognak még a szakácsnő, Clandel Luizra? Férjhez ment a vademberhez a „ café des aveuges“ben. ... És Susette, a cancali leány? Ő az ön szerelmének tárgya volt, Lapierre úr, ha nem csalatkozom. Susette-nek a rocheforti sorompón van műhelye, kutyanyirással foglalkozik, kalapot visel, s annyit keres, mint egy törvényhozó testületi tag. . . . A kis kukta , ki önnek köszöni neveltetését, Rio asszony, az csendőr lett; bizonyosan örülne ön őt ismét láthatni. — Ismeri asszonyságod e szegény embert? kérdő Durand büszke magatartással. — Én nem ismerem, viszonzá az őrnagy özvegye megvetéssel. — No hát, mond az öreg, kinek mosolygása mindinkább gúnyolódóbb lett, hát adjatok egy fillért a szegény Belizárnak! Karomon nincs ugyan gyermek, nem is vagyok vak, de kis ajándékot mégis szívesen elfogadok. Hiszen tudjátok, régi jó barátom, az ember úgy él, amint élhet; nekem rokonaim vannak a rendőrségnél. Durand és Sailloux asszony egyszerre erszények után nyúltak. * Lásd „P. Napló“ 1486. sz. — Bolondnak csak adhat az ember alamizsnát, mondá Durand boszosan. Az őrnagy özvegye pedig hozzá teve : — A jótékonyság oly édes élvezet. . . — Kivált ha van miért, szakitá őket félbe az ingyen-utas, mohón zsebébe dugván mindkét adományt. Ezzel gyorsan megfordult, s szürke felsőkabátja foltos hátát mutatá be. — Ez Touril János a vén gazember, jegyzé meg a kereskedelmi segéd. — Úgy látszik, nem tudott zöldágra jutni, válaszolt az özvegy. A gyorskocsi belrekesze s a körönd úgy tőnek, mint az előrekesz. Az utasok mind sárban gázoltak. Az eső megszűnt. Georgette és Pauline sert kértek. Virginia, kit olvasmányai jobbnak ismeretére juttatának, tolófánkot ajánlott nekik. Maga számára árpalét rendelt, mit tej-, liszt-, czukor- és narancsvizből azonnal készíteni kezdenek. — Olvastam, úgymond, egy négykötetes munkát, melynek czime: „Zeliszka, vagyis az ángyától elhagyatott árva.“ Nagyon érdekes mű. Egy fiatal ember s egy még sokkal fiatalabb leány a catalézi hegységekből gyalog Párisba vándorolnak. . . a fiatal leánykát egy előkelő ur elcsábítja . . . Georgette fölsóhajtott. — Azt beszélik, susogá, hogy már nincsenek is előkelő urak. — Ej, monda Pauline, csak jól kell keresni .... Azonkívül pedig a polgári rend tökéletesen kipótolja az előkelő urakat. Virginia, lisztes levét szörpölgetve, tovább folytatá az elbeszélést: — Zeliszka egy ákáczerdőben gyenge, gyámoltalan gyermeket szül. A remete megkereszteli, s bölcsője mellett a pásztorok furulyáznak.... A zsiványok kapitánya elrabolja Zeliszkát, ki aztán Törökországban rabnőül eladatik.... — Egy üveg aszúbort! hangzék a tengerész hatalmas szava a köröndből. — A ser jó! mondá Georgette hangosan nevetve, hogy a hajóslegénynek megmutathassa fehér harminckét fogát. — Én inkább édes almabort iszom, viszonzá Pauline : mi lesz a te legelső követelésed, ruha vagy sál? — Kék selyem ruha és ternaux-sál. — Egy fiatal keresztény, folytatá elbeszélését az érzelgő Virginia, kötélhágcsó segélyével a szeralyba jut. Ledöfi a szerecsen heréiteket és megmenti Zeliszkát. — Megkövetem szépen, mond a matróz s fényezett kalapjához emeli kezét: önök egészségére, szép kisasszonyok s összes társaság! Georgette és Pauline ismét fogukat mutogaták, hatvannégy elefántcsont fogat, ütegek gyanánt felállítva, melyek mind egyenesen a tengerész szemének valának irányozva! — Virginia festeni való helyzetbe illeszkedők s czinkanalával a fehéres italt kavargatá. — E leányok tizenhét-tizennyolcz évesek, mond az őrnagyi özvegy a Pétel és Gombard-ház képviselőjéhez, s vésztőkbe mennek Párisba. — Nemde csinosak ? kérdé Durand. Egyikök legalább mindenesetre jól fog járni.... Üljünk fel ismét, hogy háborútlanul cseveghessünk. A hajóslegény fenékig kiülite a palaczkot. Toto Virginiára veté busongó nagy szemét. — Még egy adagot! mond a matróz, oda nyújtva a palaczkot. — Nem innánk-e ma együtt néhány cseppet, Robtot koma? mondá háta mögött egy hízelgő hang. A tengerész gyorsan visszafordult s megpillantá a gyorskocsi-fedélzeti öreget, ki mosolyogva nézett a palackra. — Touris János! kiáltott szegény Toto reszketve. — Lám, lám! mond az öreg, téged fiam, meg sem ismertelek. . . . Már tizenhét éve, hogy adós maradtál nekem egy hatlivres tallérral az utolsó hónapért s egyszersmind Bijou lovam árával. — Bistouri atyus, viszonzá Roblot, erről majd tizenhét év múlva bővebben fogunk beszélni. Az öreg elfintoritá arczát. — Nemde Toto ? téve hozzá a tengerész s ismét egy hajtásra kiülité a második palaczkot. — Igenis, komám, mond Toto reszketve. Toto félt elöbbeni urától. — A csolnak a parton várakozott reájok, folytatá Virginia az elbeszélést- Manfredi elmetszi a kötelet, s a csolnak a csapkodó hullámokat hasítja. Viharnak közepette örök szerelmet esküsznek egymásnak. Marseillebe érkeznek, s itt kiviláglik, hogy Zeliszka neve tulajdonkép Amenaide, s hogy ő egy herczegnő leánya. . . . — Szeretnél te ily férfit, Pauline ? kérdé Georgette. Georgette tudniillik Roblot barátunkat, a tengerészt értette. — Miért ne, viszonzá Pauline, ha épen más nem akadna. — Durva köntös alatt, téve hozzá Virginia, néha a legnemesb szív dobog. Istenem, mily szórakozott vagyok ! mondá rögtön félbenszakitván szavait : elfeledem nektek mondani, hogy azon fiatal keresztény, ki Zeliszkát megszabadítandó, a kötélhágcsó segélyével a szeralyba mászott, ugyanazon kis vándor vala, ki gyalog hagyta volt el a cantalezi hegyeket. Neve tulajdonkép nem Manfrédi, de Gaetano volt; anyja a paduai herczegné, egy hegyi folyam kiapadt medrében szülte őt a világra. . . . — Uraim és asszonyaim, szánjanak be! kiálta a kalauz. A fogadó ajtaja előtt tolongás támadt, mert az utasok mind siettek kifelé. Ekkor két ellenkező oldal felöl egy egy lovag vágtatott ide. Georgette és Pauline, jobbra tekintvén, felkiáltanak: — Mily szép lovag! Virginia, balra nézve, egy bekulcsolá kezét s igy szólott: -r- Mily csinos fiatal ember! A két lovag a fogadó előtt megállott. A jobb felől, tudniillik a Párisból jövő lovagnak koromfekete haja s csinosan kipödört bajusza volt. Huszonhárom-huszonnégy évesnek látszott. Sápadt, ernyedt arczán már látni volt élményei nyomát. A másik Nogent-le-Rotron felől jött. Fiatalabb volt, szőke haja nedves fürtökben omlott gyengéd, csaknem leányos kifejezésü arczár*. — Már újra itt! kiáltott a feketefürtös piperőcz elpirulva s igen boszús kifejezéssel. A szőke szinte redökbe vonta homlokát s egészen elhalványult. Rózsás ajka megnyílt s nyers szitkot hallatott, mely sehogysem illett e szájhoz. (Folytatjuk.)