Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-08 / 1524. szám

1855. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva , évnegyedre 5 frt. — kr. p. f félévre 10 „ — „ „ Félévre . 8 frt — kr. p. A havi előfizetés , tanit * , évnegyedre 4 frt — kr. p. «e&monkint e 1 a d S s is j megszűnt. ” A lap politikai tartalmét illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : Diluteza 8-iS szedd 81-1524 Szerkentési iroda : Dilute*a 8. o. Megjelen a Bérmentetlen levelek csupén rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt hasékos petit-sora 4 pgő krajozérjával számíttatik. A belgtatisi s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő aufiagénvirík őt hasábos sora 5 pengő krajexírjéval számíttatik. — A felvétali dy szinte mindenkor előre lefizetendő » Vasárnap, ápr. 8-án HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában PF8T1 KAJPLÓ — hétfőn és finnepaténi napokat kivéve — televnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. April.* — marus három hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint * Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala. Budapest, ápril 7. Az ausztriai birodalom felett 1849-ben elvonult nagy politikai s társadalmi zivatar után a közhatalomnak alig jutott nehezebb feladás, mint a sajtó kérdésének megoldása. A közhatalomnak egy részről nemcsak jogában, hanem érdekében is állott úgy intézkedni, hogy az átalakulás, kiengesztelés, s megszilárdulás nagy munkáját ellenséges szellemű sajtó meg ne háborítsa; más részről pedig első teendői közé tartozott eszközölni azt, hogy a népek a polgárisodás és társadalmi fejlődés egyik leghathatósb rugójának, a sajtónak jótékonyságát minél teljesb mértékben élvezhessék. S e két iránynyal szemben a közhatalom alig hozhatott volna a fennálló sajtótörvények mellett bölcsebb rendszabályt, mint az előleges censura eltörlését. E rendszabály legbiztosabb próbaköve a szerkesztők képességének és tapintatának ,s vájjon színvonalán állanak-e a körülményeknek, s tudják-e az állam közös igényeit, s a kor szükségeit a tartományi s nemzeti érdekekkel egyesíteni? E képességtől és tapintattól függ, hogy az időszaki sajtó a közhatalom és olvasó közönség közös bizalmát megnyerje, s hogy az alatt, mig alaposan indokolt szavai s nézetei felfelé kellő figyelmet ébresztenek, a hivatásához képest le-és kifelé a társadalmi jóllét fejlesztésére, az állam czéljaival karöltve, minél jótékonyabb hatást gyakoroljon. Kétségtelenül nem igen könnyű feladás ez napjainkban, s kivált nálunk, hol az időszaki sajtó a múltnak sok honos eszmehagyományait mellőzve, s a közfigyelmet a gyakorlati életkérdések mezejére vezetni, s a kizárólag politikai feszegetésekhez szokott elméket a kor és körülmények hatalma által kijelölt egyéni fejlődés és sociális tevékenység szükségeivel és eszközeivel megbarátkoztatni tartozik. A fenálló sajtótörvények elastikus magyarázhatása daczára (mert hiszen a gondolat értékét, a szó horderejét lehetetlen tökéletesen meghatározni.) — a magyar időszaki politikai sajtó kényes és nehéz helyzete mégis nem a közhatalom végrehajtó orgánumaiban, nem a hatóságban, nem is a józan eszű és érzelmű közönségben fekszik, hanem azon némely polgártársaink kárhozatos természetében,melylyel azok, megbocsáthatatlan vétkes indulatból egyes irótársaikat nyílt és alattomos fondorkodások tárgyául szemelik ki, s azokat felfelé izgatásról s kétszínűségről, lefelé servilismusról s farkcsóválásról vádolják. Szerencsére e gyanúsítások fullánkját s árt— hatási erejét maguk a fenálló viszonyok már előre elveszik azáltal, hogy azok a birodalmi közügy természeténél, s az átalakulási folyamat nyugalmának szükségszerűségénél fogva a sajtónak ellenzéki álláspontot nem engednek, s ennél fogva, valamint a közhatalom sokkal erősb és önállóbb, mintsem a sajtó servilizmusára szorulna, — úgy a magyar olvasó közönség sokkal józanabb és érettebb, mintsem ez időben, mely a nagy rázkódás után s oly mély sebek orvoslására a jóakarat, törvényszerűség s higgadtság teljes alkalmazását igényli, — valamely lapnak éretlen és káros izgatását tűrné, várná, vagy helyeselné. Hasonló gyanúsítások és ellenséges insinuációk ellenében tehát mi mentegetésekre nem szorulunk, mert minden fondorkodást meghiúsít azon hű következetesség, melylyel a lapjaink programmja által kijelölt, s valamint az igazságszeretés a népek boldogságára különbség nélkül törekvő kormány által elfogadott, úgy a nagyközönség meleg részvéte által helyeselt irányban az első pillanat óta habozás nélkül haladunk. Nyíltan bevalljuk újólag, hogy mi a trón és nemzet érdekeit egymástól elválasztani nem tudjuk, hogy mi a birodalmi állalegységben a birodalmi népeknek nemcsak törvényes, hanem egyszersmind természetes és ösztönszerű boldogulásának egyik zálogát és feltételét tekintjük,— s hogy végre a magyar nemzet súlyát, erejét, s fejlődhetését önbizalmában, — jövőjét pedig és társadalmi tekintélyes állását dynastikus érzelmeiben, a Fejedelem s Felséges Uralkodó Háza iránti rendületlen hűségében találjuk. Csak ily érdek- és érzelemegység tettleges gyakorlatában, a törvényszerűség cselekvő nyilatkozatában, s a birodalmi testvérnépek közös érdekeinek pártatlan szemmeltartásában, nem pedig üres contestatiók által, adhat a sajtó legális és gyanumentes alapot mindazon irányeszméknek, miket a nemzeti miveltség és jóllét fejlesztése s emelése végett hivatásához képest foganatositni törekszik. Hogy a „Pesti Napló“ szerkesztője, e politikai s társadalmi irányában mind modor, mind gyakorlatiság és tevékenység szempontjából jelszó gyanánt s vezércsillagul Széchenyi nagy nevét tűzte ki, — sőt arra méltónak lenni igyekszik, hogy magát a dicső férfiú hű tanítványának nevezhesse,— az által e lapok programmjának legméltóbb kifejezést, leglegálisabb értelmet adhatni vélt. — Ki ily irányt s igyekezetét gunynyal illetni s kicsinteni nem által, csak éretlenségét s rész akaratát tanúsítja. A legtisztább szándék mellett nem csekély gondot, erőt és tapintatot igényel, hogy az időszaki sajtó egyszersmind legális és népszerű legyen , de legtöbb tövisei nem a kor és viszonyok természetéből, nem az eléggé szabadelmű sajtótörvények korlátaiból, hanem egyes szűkkeblű polgártársaink hazafiatlan s ellenséges fondoskodásaiból erednek. S t a m b u 1, mart. 22. 3 Europa vérének lázas lüktetése sehol sem érezhető annyira mint itt, hol Europa minden nemzetisége, szenvedélye, erénye, bűne, politikai és dogmai hitvallása képviselve s egy remélő, aggódó, gyanús és cselszövő izgalmas tömeggé van öszpontositva. E tömeg sértem a perai közönséget) inkább a diplomatiai működések tétova híreitől kölcsönzi benyomásait és sűrűbben látható a követségi paloták körül, mohón lesve a legújabban érkezett bécsi sürgönyük tartalmát az értekezletek folyamáról, vagy lord Redcliffe utasításainak szellemét, vagy Benedetti ur készületeit császárja elfogadására, vagy azt, mily sikerrel járt a szárd követ Tecco a nagyvezérnél, vagy, mi eredménye lön báró Koller hosszabb kihallgattatásának azultánnál stb. ? mig a muzulmán örömestebb czirkál a Bosporus mellett s uj hajóval uj híreket vár Szebasztopol és Eupatoria mellől. Ő ösztönszerüleg érzi, hogy a jelen harcz neki élet vagy halál kérdése, s ezért a kard élére helyezi minden politikáját. Az utóbbi század békekötései mind török földön s az ottomán ügy rövidségére történtek, abban ereje megtörve, flottája felégetve, fővárosa fenyegetve volt s kényszerült a békére, mert nem állt ügyét védő szövetséges oldala mellett; ma ő a győztes, mert hiszen a török földről s a fejedelemségekből ő szorította ki az oroszt s most azért legyen kénytelen békét kötni, mert szövetségesei vannak, kik Szebisztopolt nem bírják bevenni, a további áldozatoktól Krimiában vagy a hozzájok közelebb eső háború eszméjétől irtóznak s az orosznak a török rovására akarnak kezet nyújtani? „Higgye el effendim“ — mondá tegnap ezen eszmék természetes fejtegetése után egy vén muzulmán ismerőm , kinek hat fia van táborban — készebb vagyok magam is lóra ülni s életemet és utolsó erszényemet a musiknak felajánlani, mintsem a tervezett béke megkötése után azt lássam, hogy Törökországban egész Európa, mindenki ur, csak a török nem. Verjük csak le a lakatot a Bosporusról és a Dardanellákról s egyszerre oly légvonalba jő Sztambul, mely a török épséget végkép megrontja, felemészti. Engedjük meg csak , hogy Várna , Színepe stb. a nyugotiak erőde és ellensúlya legyen az orosz ellen s egy Szebasztopol helyett több lesz nyakunkon. Egyezzék csak abba a nagyut — kit Allah utalma védjen! — hogy a ráják dolgaiba öt hatalom szólhasson bele s nem sokára rólunk is az lesz mondható, mi ma a jancsárokról — voltak, nincsenek!“ — Ilyszerüek a törökök aggodalmai. A közös ellenséget gyűlölik, szövetséges barátaiktól tartanak s mint minden — magát gyöngébbnek érző fél - bizalmatlanok, gyanúsítók, óvatosak. E hangulat a tömegtől egész a magas ranguakig felterjed. Ez okozta a Porta vonakodását, elfogadni a szárd segélyt, mert míg egyrészt a mellőztetés méltó neheztelését kelte fel, másrészt az angol-piemonti szövetségben csak Nagybritannia szavazatának megkettőzését látta; — ez idézte elő ama kivonatát, hogy a bécsi értekezletekben Poroszország is részt vegyen, mint az 1841-ki revideálandó szerződés részese; mi azt bizonyítja, hogy a Porta ezen, reá nézve legfontosabb pontnál nem tudja kitől tartson jobban : barátjaitól-e vagy ellenségétől ?; ez bírta végre arra, hogy legügyesebb s legképzettebb diplomatái egyikét Ali pasát, kire itthon is oly nagy a szükség — a bécsi értekezletre küldje, határozott utasítással, azultán államfői jogaiból hajszálnyit sem engedni s a 4-dik biztositékpont teljes elfogadása nélkül a béke lehetőségére nem is gondolni. Ali pasa már e napokban indul Triesztbe s hirszerint szintén e gőzössel megy a szultánnak egy sajátkezüleg Napoleon császárhoz intézett levele is, melyben kelet ura a nyugotét úti tervének kivitelére biztatja s őt a szívélyes fogadtatásról biztosítja. Az itteni francziák igen kétkednek, fogja-e császárjuk a tseragani palota kényelmeit élvezni. „Lajos Napoleon, jegyzé meg minap egy ismerőm, igen jól tudja, hogy Krimiába nemcsak mint császár, de mint hadvezér is jó, s hogy a franczia császár csak mint győztes hadvezér térhet a tuilleriákba vissza.“ A ROM TITKAI Regény. Irta Eszther, stb. szerzője. Egy magyar estebéd. (Folytatás. *) II. Szokásban volt ez időben, és siessünk hozzá tenni — koránsem csak a gazdagabb s magasb rangú családoknál — a vidor estebéd. Egy vig, derült estebédet, vagy vacsorát, miként akkor nevezték, semmi sem pózol ki. Nincs a világnak azon fényes ebédje, hol az ember magát otthonosabban, kedélyesebben érezze, mint atyáink s talán közölünk is a korosabbak magokat érezték, este nem igen későn, nyárban talán egy küs árnyu kertben, vagy szellős előcsarnokban, télben — a főleg télben — lobogó tüzü kandallók s enyhét lehellő jó öreg kemenczéink melegétől átüdült szobákban; mikor a gyertyák meggyujtattak, a külszobában ráhúzta a fekete sereg, s a szép tiszta, kedves háznép a tágas ebédlőbe gyűlt, hol fehér abrosz terült az asztalra, meleg tálak párologtak, s a birkergető serlegek csillogó borral ott álltak hosszú sorban! — Aztán a vendégek, kiket senki meg nem hivott, kik jöttek mint az áldás jó, mosolyt s tréfát, jó kedvet s néha bohóságot hozva. Menjetek nekem beátokkal, le nem vont kesztyűitekkel, feszesen bepogyászolva sötét öltönyeitekbe, czikornya, erőködés, feszengés emberei! — atyáink jobban értették az életet. Ily vacsora volt Czobor Márknál, — mintegy két héttel azelőtt, hogy haragos Ilonával megismerkedtünk s oda Boros uram megérkezett. — Számosan a Pozsonyban részint állandóul lakó, részint ott mulató belföldiek s idegenek közöl jelentek meg e lakomán, melyet szándékosan őrizkedünk ünnepélynek nevezni, mivel a mindennapiságok közé tartozott; s nyájas barátságos, illően, néha mi tagadás benne kissé tulzott) Lásd „P. Napló“ 1522. «*. tan is fesztelen színezete, minden fogalmát a szertar- ; tásosnak s ünneplésnek kirekesztette. Ez estve alig volt pár öreg ur jelen, s idegen, azaz a házhoz nem tartozó nő egy sem. — Igaz, hogy ezen öreg urak igen jó példával jártak a fiatalság előtt; sem tréfákban, sem a poharak ürítésében nem maradván mögöttek — sőt! — Nevezzünk meg néhányat a fiatal urak közöl. — , mert az,amit napjainkban uracsnak mondunk, akkor nem létezett. Csáky Zsigmondnak a kincstárnoknak egy fia s a horváthországi báné Pálfy Jánosé, voltak jelen. Ezeken kivül két Kéry, egy Draskovics, egy Batthyány és Szirmay, egy Adelfy s többen, összesen mintegy 24-en. Az öreg urak közöl, Zichy Pétert a főtárnokot s Révay Pált, ki ez időben főispány volt, akarjuk említeni; nem mintha mindezek, a háziakat, s pár mást — ki talán még most említést sem érdemel — kivéve, történetünk személyzetéhez tartoznának, hanem hogy a társaságot átalánosan jelöljük, pár idegent nem is említvén. A valóban fényes világításban,az asztal s az azt körülülő vendégek, a tálakat hordó cselédség s a vidámságnak átalános kifejezése, egyét a legkellemesbb tisztán magyaros képeknek, a nem oly igen régi múltból tüntetik elénk. Fény sem hiányzott, mert ez az akkori viselettel járt. S bár az szabására nézve nem volt oly festői, mint például a XVI és XVII-dik századi, még is jóval felülmúlta mostani fecske s bibicz öltözeteinket, melyeknek a legszebb fehér nyakkendő, s a legfeszesebb vajszin kesztyű sem kölcsönöznek kecset és költőiséget. Eleven színek, itt ott arany, ezüst, bár nem pazarul alkalmazva, s aztán a hölgyek viselete, kiknek úgy is minden jól áll, s kik még az eltorzításokat is megtudják kedveltetni, a természetnek úgy nevezett uraival, de többnyire legalázatosabb szolgáikkal , — szóval mindez, az egésznek vndorabb, mondanánk eszményizettebb színezetet adott. A vendégek ettek ittak, kán az előszobában a zene hangzott, a cselédek jártak keltek s főleg Czobori és Ilma mindent elkövettek megerősitni vendégeiket azon hiszemben, hogy mint házi nők páratlanok a hazában. Olykor, olykor, ha valami rokonszenves dal megcsendült, s a czimbaldós amúgy búsan s reszketegen tánczoltatta verőkéit a zengő-bongó húrokon; a vonások átszellemültek, a társalgás elnémult s csak itt-ott mint a távoli viszhang énekelte halkai s félig öntudatlanul egy-egy hang, mint a fekete ficzkók oly szépen, oly búsan, s mégis oly melegen húztak és pengettek el. Mikor aztán a zene elnémult, felviharzott a társalgási zaj, egyiktől nem lehetett a másik szavát hallani. Mintegy tíz óra tájban még senkinek sem jutott eszébe felkelni az asztaltól. A nők szemeibe sem jött álom, s távol, a bort korán sem gyűlölő negéd és czikornyateljes angol nők szokásától, kieredzni a szobából, még pedig angol modorban, azaz ladik menetben — ha a férfiak íráshoz fognak. — Czobornés Ilma, bár csak cseppenkint kóstolgatták a gazda nektárját, magok töltögették teli a vendégek poharait s egyátalában nem féltek a kissé felfokozott uruknak derültebb kedvétől. Mindig így volt ez i s bár Czobornés Ilma e részben is kissé szerepeltek, mégis igaz marad, hogy a finyásság szint játszik, a segélytelen életöröm az életben marad s nem lép a padolatra. Egyszerre a zene, egy szép öreg — már ekkor is öreg — lassú magyarnak közepette megszakadt, mintha valami ellenséges párka, egy roppant ollóval átmetszette volna véletlenül. E rögtönözött szünet, hasonlót idézett elő a társalgásban, mely már nem vett sok tudomást a zenéről. Ugyanekkor némi szóváltást lehetett azon előszobában hallani, hol a czigányok maguk is már kissé boros fővel működtek; azután valamit a mi zuhanáshoz hasonlított, néhány éles és hangos szótól kisértetve. Hogy rendkívüli történt,mindenki gyanította a vendégek közöl; de alig azt, ami pár másodperccel azután, egészen másként álmélitotta el a jelenlévőket s csodálkozásukat a legmagasb fokra feszitette. Az előszobának tágra nyitott két ajtószárnyai közt egyszerre egy jelent meg azon hivatlan vendégek közöl , kikről a biblia mondja, hogy nincsen menyegzői ruhájok. Az arany pohár. Jó estét kedves urambátyám! — Ez volt az első hang, melyet az idegen kiejtett. Utána egész sereg cseléd tódult a terembe, félreismerhetlen vágygyal öt nyakon ragadni s kidobni; de szintoly szembetűnő tartózkodással s mint egy parancsot akarván ezen intézkedésre bevárni. A háziaknak s a vidám — már kissé bortól hevült — vendégeknek csodálkozással, talán haraggal is vegyült meglepetését lehetlen olyűn rajzolnunk, mint az a különböző arczokban, a fényesen világított teremben igen jól kivehető jön. De hogyan is ne! — A jött magas sugár férfiú volt, betű szerint avult rongyokba öltözve, melyeknek foszlányai alól senki sem volt képes még azt is kitalálni, minő nemzet öltözetét képviselték egykor új korukban. Szintoly nehéz teendő a férfiú korát meghatározni, bár vonásait igen világosan ki lehetett venni. E vonások élesek, rendkívülien szabályosak voltak, a férfiú sötét szemei a dacznak s gondtalan vidorságnak kifejezésével birtak. — Egyébiránt az egész társaságban, a cselédeket s magokat a zenészeket sem kivéve, alig volt egy, ki nem teendő kész esküt tenni, hogy a jött — ezigány. Barna bőre, hófehér gyöngyként fénylő fogai, melyek első üdvözletekor, mint ivar világlottak ki ajkai alól, igen menthetővé tevék e tévedést — ha csakugyan az volt. Ah — semmi felelet! — szólt az idegen, egyenesen Czobor Márk felé intézvén lépteit, mig a bérruhás fogdmegek tiszteletes távolban utána eredtek, hasonlók mindannyi kérdőjelekhez, melyek lábakkal bírnának. Valóban, legalább még eddig sem Márk úr, sem a fenlévők egyike sem talált a meglepetést megoldó szóra vagy felkiáltásra. — Igaz, hogy csak pár másodperc telt is el, nem több addig, míg az idegen másodszor szólt, vagy inkább felkiáltott. Márk és neje a közeledő felé fordították arczaikat, míg Ilma, egyébiránt a legnyugodtabb az egész társaságban, egy tekintetre sem méltatta a betolakodót. Mind a háziúrnak, mind a házi nőnek szemei meredten, némi tartózkodással néztek ezen emberre, kinek tartásában, tekintetében, hangjában valami hatást előidéző igézet létezett, s ki legkisebbé sem látszott sem elfogultnak, sem készületlennek az utána sompolygó cselédség közt nagy rombolást eszközölni, mihelyt ezek az illő határokon túl merészkednek. (Folytatjuk).