Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)

1856-07-24 / 1935. szám

352-1935. 1-ik évi folyam. Szerkesztési iroda : Egyetem-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1856. Csütörtök, júl. 24. Előfizetési feltételek: Hirdetmények dija : 6 hi 3Ab0, PBth­ ,or 4 Pkr* bíit»szirj kaisn to pki Pesten, hárhol hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p* A Up szellemi részét illet® minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen kevetek csak ismert kezektől fogadtatnak el. J " _____ Magán vita 6 hasábos petit »or 5 pkr. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS & PESTI KAPLO 1856-ik évi július—decem­ber és július—septemberi folyamára. Vidékre postán küldve fél évre 10 frt,­­ évnegyedre 5 frt. Budapesten házhozhordással félévre 8 frt, évnegyedre 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, július 21. MAGYAR ACADEMIA. (Julius 21-kén. A nándor-fejérvári győzelem ünnepe.) II. Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Vörösmarty. Láttuk a közelebbi czikkben, minő had volt az, mely Konstantinápoly büszke hóditóit Nándor- Fehérvár falainál megtörte. Lássuk most, Telekink nagybecsű műve nyo­mán, magának a győzelemnek történetét, melynek négyszázados fordulati évnapját ünnepelték az academia tagjai. Hunyadi osztozott vitéz kis serege lelkesedé­sében , de a bajnok hős szelleme a hadvezér óva­tosságával párosult benne. Az erők rendkívüli egyenetlensége mellett sikeretlen vakmerőségnek tarta a sík mezőn még most összecsapni. Nándor- Fehérvár azonban nem nélkülözhette tovább a segélyt. Az ellenség golyói mellett éhség és be­tegségek is pusztítottak a városban, s Szilágyi Mihály kétségét fejezte ki a vár további fentartá­­sán. Újabb, nyugodt sereget venni a várba s ele­­séggel s élelmi­szerekkel ellátni­­ volt a föladat, melyet Hunyadi mindenekelőtt szükségesnek tar­tott végrehajtani. Oly föladat, mely a szárazon, Mahomed sűrű hadsorain és erősített táborán ke­resztül, szinte lehetetlennek látszott; vizen, a tö­rök hajóhad átszaggatása által volt csupán kivi­hető. Hunyadi ez okból Szalánkemenhez hozatott minden hajót, melyet a Dunán találtak; egyszer­smind meghagyta sógorának, hogy a Nándor- Fehérváron levő hajókat ő is tartsa készen, s mihelyt a török hajóhad megtámadását észreveszi, ő is támadja meg hátban egész erővel. Nemsokára 200 hajó állt készen Szalánkemennél, fölszerelve, hadi szerekkel és válogatott katonasággal meg­rakva. Egy nagyobb, a többinél alkalmasabb hajóra ment a készületek jobb része, s ezt saját, leg­biztosabb embereivel rakta meg a fővezér, hogy a többieknek utalmul és vezetőül szolgáljon. Július 14-kén indult meg a hajóhad. Két olda­lának fedezésére Hunyadi gyakorlott és a csaták­ban megedzett lovagait és seregének egy részét a partra kiállítá; az egyik szárnyat maga vezérlé, a másikat Kapisztrán kisérte, bűnbocsánatot hir­detvén a bajnokoknak. Eleinte gúnynyal fogadták az ozmán hajók a tekintélytelen hajóhadat; a do­log komoly fordulata azonban csakhamar védelmi intézkedésekre kényszernté őket. A folyamon ke­resztül szorosan egybeállva, erős gátat vetettek a keresztények elé. Különbözőleg lelkesítve, de egyenlő tűzzel indult meg mindkét felöl az egye­netlen tusa, s igen soká folyt kétséges kimene­tellel. Hunyadi dandárjai a partokon egyébiránt gátolták a török táborból a hajók segítségére jö­vetelt, s a török hajós nép eltávozását. A víz fo­lyása a magyar hajóknak kedvezett, melyek azáltal segíttetve, az ozmán hajókat összekötő lánczokat végre több helyen keresztülszaggatják. Látván a várbeliek a magyar hajós sereg mozdulatait, a nán­dor­fejérvári polgárok által kormányzott 40 ha­jóval szintén megtámadák hátban az ellenséget. E véletlen esemény által a török hajóknak már bomlásnak indult rende végkép zavarba jött, s a nagy ütközet számtalan apróbb csatázásra oszlék, a hajók egyenként harczoltak egymás ellen. Az ágyuk és mozsarak durrogása, a puskák ropogása, az egymás ellen hajtott kövek süvöltése, a har­­czolók kiáltása, a megsebesítettek jajgatása s a fegyverek csörgése egy nagy morajba olvadva, eltölté a leget, messze hirdetvén a nap nagysá­gát. A holtak és sebesültek vére vörösre festé a felséges folyót, mely holttestekkel dagadt hullá­maival értesítő a legtávolabbi part­lakókat két ha­talmas vallás, két erős nemzet halálos küzdéséről. Öt álló óráig tartott a véres csata. Végre a ke­resztyének elszántsága s az ozmán hajók lomha­sága, mely a serényebb mozdulatokban gátolta őket, elhatározta a győzedelmet : a csak imént oly elhizott ozmánok szaladásban kerestek mene­déket. Három török gálya merült el, négy min­den készületestől a győrök kezébe jutott, s a töb­biek annyira megrongáltattak, hogy hasznukat venni többé nem lehetne, maga Mahomed kény­telen volt azokat elégetni. A magyarok részéről csak egy hajó veszett el, még­pedig a vezérgálya, de azt is az ellenség nagyobb rémülésére, mint a keresztyének kárára röpite a légbe a meggyuladt lőpor. A halottak száma a törökök részéről csak 500-ra ment, de kevesen voltak, a­kik sebet nem kaptak. Tökéletes volt a győzelem, teljesen el­érve a kitűzött czél. A Duna merőben a keresz­­tyénség birtokába jutott, s a város és az ország közt megnyílt a szabad közlekedés. Hunyadi mind­járt a várba vezette serege egy részét, s hadi szereket, élelmet bőven szállított új tüzet és lel­ket öntvén a derék őrhadba és polgárságba. Most azon volt a gondos vezér, hogy rendet, fenyítéket hozzon szervezetlen seregébe , egya­ránt alkalmassá tevén védelemre és támadásra, Zimony térségein szállott táborba. A gyakorlott katonaság, a várbeli őrhaddal együtt, mintegy 15,000 főből állott. Ide járultak a keresztesek naponkint növekedő csapatai, melyeknek száma mintegy 60,000 ment. Látta Hunyadi, hogy ez ábrándos seregnek, melyet tiszta őszinte akarat, elszánt bátorság lelkesített, de a mely fegyver, gyakorlat és fegyelem nélkül minden czélra ve­zető, összes mozdulatra alkalmatlan, — csak úgy veheti hasznát a sokkal számosabb és gyakorlott népből álló ellenség ellenében, ha rendet, fegyel­met és függést hoz közéjök. Külön csapatokat, dandárokat és osztályokat alkotott tehát belőlök, tapasztalt vezérek alatt gyakoroltatta az össze­függő mozdulatokban, s a fegyver­forgatásban i s megtanította őket, hogy szorosan figyeljenek azon rendjetekre, melyek szentelt csengettyűk, ke­resztelt jegyzett zászlók lobogása, Kapiszrán harcz­­vihara, Jézus neve segélyül hívása által adatnak, s azok szerint intézzék mozgalmaikat. Mahomedet azonban oly kevéssé zavarta meg e látvány törekvéseiben, mint hajóhadának rom­lása az előbb. Czélt akart ő érni, törik, szakad, ha későbben is, mint eleinte reménysé, bár Ka­­radja, rumili beglerbég, ki az egész megszállást vezérlő, fölhevült ura előtt bátorkodott megje­gyezni, hogy a magyarok vitézebbül utalmazzák váraikat, mint a görögök. Az ellenálláshoz ke­véssé szokott zsarnok kettőztetett tűzzel indította meg újra a város lövöldöztetését. Azonban a hadi szerekkel bőven ellátott várbeliek is győzelem élesztette bátorsággal fogtak a hely vélelmezé­séhez, annyival inkább, mert Hunyadi a vár meg­rongált falait kiigazittatta s hol ez lehetetlen volt, hirtelen új erősségeket hányatott föl. Az ellenség sűrű és hatalmas lövései azokat újra megrongál­ták ugyan, de ez az őrsereget nem lankaszta el az új részek kiegészítésében, minden védelmi eszközök czélszerű használásában kivárt, miután az ő jól irányzott golyóik is hatalmasan pusztítot­tak az ozmán táborban. Ezeknek egyike különö­sen Karadját sodra el. A babonás­zultán kedves vezére elestét nemcsak mélyen fájlaló, hanem igen rosz előjelnek tekintő ugyan , de e cs­apás is csak boszúvágya élesztésére szolgált. Nemsokára tudósítást von az iránt is, hogy az római hajóhad a Hellesponthoz érkezett s a ten­gerparti vidékeket szorongatja. Ez szükségessé téve a vívás siettetését. Seregét tehát több csapatra osztván, hogy egymást fölválthassák s igy mindig pihenten mehessenek az ellenségre, jul. 21-kére általános vívást rendel. A török táborban támadt rendkívüli mozgás idején gyaníttatá a szándékot a várbeliekkel, s ezek is megtették készületeiket. Mindkét fél imádsággal készült az eldöntő, nagy eseményhez. Csak este felé jöttek mozgásba a törökök sűrű csapatai, egyenesen a városnak tartva, melyek falai már nagyrészint össze voltak düledezve, s a romok betörték sánczait. Hunyadi és Kapisztrán nem várták be az ellenséget, ha­nem még mindig kevéssé gyakorlott, roszul fegy­verzett és pajzstalan, de vértanúi halálra elszánt seregekkel elébe mentek. Csakhamar elkezdődött a véres viadal. Buzdító jelszó gyanánt a megváltó szent neve hangzott a keresztyének soraiban, Ma­­homedé az ozmánok között. A vallás boldogító érzete, a honszeretet és dicsvágy hatalmas ösz­töne lelkesítő a harczosokat egyenként, magukat a legelőször mérkőző vezéreket, s az egész, foly­tonos csatázás által fölgyuladt seregeket. Soká kétes volt az eredmény; hol az egyik, hol a má­sik félt nyomták vissza; kétszer hatottak a törö­kök a városba, s mindannyiszor visszaverték őket a keresztyének. De az ozmánok itt meg új csapatokkal válták föl kifáradt seregeiket, míg a csekélyszámu ma­­gyarok szakadatlanul küzdöttek mindnyájan. Hu­nyadi mindenütt jelen volt, hol a veszély sze­mélyes rendelkezéseit megkívánta, bátorította a félénkeket, élesztette a bátrak vitézségét, maga adván példát minden jóban. Másfelől a buzgó Kapisztrán, nem gondolva a veszélylyel, egy magas toronyból, honnan keresztesei ez un­­talan láthatók és hallhatók, buzdító imádságaival s a vallás vigasztalásaival igyekvők bennök emelni a lelki erőt. Négy órai makacs harcz után végre mégis kénytelen a keresztyénség a nagyobb és mindinkább tóduló erőnek engedni, s a város falai közé vonja magát. Az örömittas ozmánok tüstént titánok nyomulnak, a külerősségeket el­foglalják, s a városba hatnak. Itt a piaczon meg­újul a tusa , de a keresztyénység részéről sike­­retlen itt is minden ellenállás. Az ozmánok elfog­lalják az egész várost, a vár szűk falai közé szó- TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Szegény Egressy ügye. „Gott segne deine stadia! Aus dir wird nichts. Hallelujah!“ (Német nóta.) (Vége *). Mondottuk volt, hogy szó nélkül hagynák Egressy urat hadarni, ha hadarásaiban csak mint naiv igno­­ráns és egyszerű plagiator lépne föl. De nem hagyjuk szó nélkül hadarásait, mert ő tudatlan létére azt is igényli, hogy tudósnak nézzék, s plagiator létére ere­deti íróként akar ragyogni, mondván, hogy majd ő fogja szinészeti könyvében — az ő szinészeti könyvében — ezt meg amazt „kellőleg megmagyarázni;“ szóval, mert ő, kinek értelmetlenségét és lelki ürességét oly kézzel­fogható példákkal lehetett saját nyilatkozataiból kimutat­ni. Ő mégis par force „tekintélyül akarja magát föltolni s ekkor neki természetesen rabulistikus módokhoz kell folyamodnia, miután csak csűrés-csavarással remélheti valamiképen kisütni, hogy ő mégis ő valami. Mi ezért neki „semmi csípős észrevételt nem teszünk.“ Ő úgy igyekszik magán segíteni, a­hogy tud. Baja csak az, hogy ráfogásait nagyon könnyű fölleplezni, mert elméje szegénységének miatta még a sophistikát is csak kon­tár módon űzi. És mégis a rabulistika azon pálya, hál Egressy úr — tehetségeihez képest — még legtöbbre vitte. Azért mél­tán külön szakaszban kell példákkal bemutatnunk Egres­­sy urnak e terem­ legújabb vívmányait. III. Egressy ur mint rabulista. Ha Egressy úr valami hibát követett el, és ezt meg­*) Lásd a Pesti Napló tegnapi számit, rovják, akkor ő egyszerűen megfordítja a dolgot, és fölkiált, hogy ő nem tett hibát (hogyan is tehetne hibát a nagy Egressy?), hanem az, a­ki őt megróni merész­kedett , az hazudik, az teli van magánszenvedélylyel és határtalansággal. Ha valamely tévedését helyreigazítják, a helyreigazí­­tóról mondja, hogy ez tévedett, nem ő. Ha tetten kapják — mint a famosus „legyőzte“ szó­ban — akkor ő koránsem esik ki a „contenance“ból, sőt még neki áll feljebb, s a fehérre is rámondja hogy fekete. Persze ő csak mindig mond, de nem tud bizonyítani; az indokolást sürgeti oly dolgoknál, melyek mint kétszer kettő világosak, de maga nem indokolja állításait, így ő mindig csak ártatlan ráfogásokkal él, melyek olykor a ráfogás „magasabb pályájára“ is emelkednek. Ezért ő rabulista. Ne csodáljuk , hogy most is rabulista módon jár el. Maga is gondolja ő, hogy „a hangsúly kissé szűk dol­mány az accentus fogalmára,“ de azért „alkalmasabb szó hiányában“ mégis a hangsúly szót használja mindenre, mit németül accentnek mondanak. Hogy ez nagy ignorantiára mutat, az első szakaszban megmutattuk. De mindegy, Egressy úr a hangsúlyt akarta használni, s a­nélkül hogy indokolta volna azon állítást, hogy alkalmasabb szó a magyarban nem található a különféle accentek elneve­zésére, brevi mann beigtatta a ,,hangsúly“­elnevezést. Világos tehát, hogy ő nem mindig azt érti hangsúly alatt, mit mi; világos az is, hogy neki tudnia kellett, mit értünk alatta mi, mert hiszen kezébe nyomtuk erre vonatkozó, régebben megjelent czikkeinket , s most mégis egyszerre bennünket akar felelőssé tenni mind arra nézve, a­mit ő keresztelt el hangsúlynak ! Sőt rá­­fogási taktikáját oly mérvben gyakorolja, hogy még a „hangsúly“ szót is elejti, az általános „accent“et csúsz­tatja helyébe, s reánk támad, hogy mi „merészked­tünk állítani, hogy az „a c c e n t“ csupán grammatikai tény.“ Merészkedünk állítani, hogy ez tiszta ráfogás. Mi nem azt mondtuk, hogy az „accent“ grammatikai tény, de azt, hogy „hangsúly“ az. És ez utóbbit állítjuk most is, és állítja velünk együtt az összes nyelvészet. Mi nem zavarjuk össze a fogalmakat, s hangsúlynak az accentet csak egyik értelmében veszszük. A fentebbi ráfogást Egressy úr ezen megjegyzéssel toldja meg : „Notabene : színművészeiről volt szó min­dig.“ — Itt Egressy úr csak újra . . . nem igazat mond. Nem színművészeiről volt szó, hanem a hibás hangsú­lyozásról, s mi a hangsúlyozás kérdését épen szorosan különválasztottuk a színművészeitől. Olvassa meg csak Egressy úr, a­mit jul. 8-dikai czikkünkben világosan megírtunk. Szavaink ezek voltak : „Igen naiv Egressy urnak azon­ felfogása, melynél fogva a hangsúlyt a színművészetbeni alkalmazása szerint gondolja vizsgálhatni, mintha a hangsúly a szavalatnak, nem pedig merőben a nyelvtannak kellékét képezné. A hangsúlynak a szavalatban csak oly alkal­mazása lehet, mint az életben : hiba, ha a színész el véli, de helyes alkalmazása még nem alkot szavalást.“ Ráfogással él Egressy úr továbbad is, midőn úgy tünteti fel a dolog állását, mintha ő reánk bizonyította volna, mit mi tagadtunk, hogy színművészeiben a hang­súlyozásnak több neme van , mert ő jól tudja, hogy mi hangsúly alatt csak is azt értjük, mit ő etymologiai hangsúlynak nevez (s erre nézve tanításaink után maga is tudja valahára, hogy az csak egy nem), és mégis úgy tesz, mintha nekünk is mindazt kellett volna ér­tenünk hangsúly alatt, mit ő most annak keresztelt. Azzal is kérkedik Egressy úr, hogy bebizonyítá, a­mit mi képtelenségnek állítottunk és mindig is állítunk, „hogy minden szótag és minden betű is hangsú­lyozható.“ — Hiszen láttuk feljebb a négy Harmonfi .................. „öröklünk“jét és Hamlet „fegyvereit“, melyekkel Egressy úr a hangnyomaira nézve oly szerencsétlen bi­zonyítási kísérletet tön! Láttuk „az indulat rohamát“ is, mely „mintegy nem fér meg az első szótag szűk me­zébe,“ — és világosan meg is mutattuk ott Egressy úr­nak, mily badarságokat hordott össze, s mennyire tart­hatatlanok állításai. De lám, ő mégis úgy tesz , mintha bebizonyította volna képtelenségeinek igazságát. És Egressy úr mindig tovább megy a ráfogási pályán, és sajnálkozik, hogy „mi az értelmi hangsúlyt csak ne­véről ismerjük, mennyiben t. i. azt némely nyelvészeink hangnyomatnak nevezik.“ Itt a ráfogást az képezi, hogy Egressy úr úgy tesz, mintha mit sem­ tudna azon czikkről, melyben a hangnyomairól már hónapokkal ez­előtt szóltunk, s melyre Egressy urat mi magunk utaltuk. Egressy ur még itt sem állapodhatván meg, bátran ki­jelenti, hogy „a hangsúlyozás tisztán művészeti nemeiről sejtelmünk sincs.“ Hogyan tudhatja ezt Egressy ur, miután ezen „tisztán művészeti nemek­ről még nem is szólottunk ? Mi azt mondtuk Egressy úrról, hogy roszul hangsú­lyoz, azaz hogy a „wortaccent“-et elvéti, s erre Egressy úr azt mondja, hogy mi a symbolicus és ethicai accent­­ről nem tudunk semmit! íme, ilyen az Egressy úr ráfo­gási logikája. Mi beszélünk A-ról, és Egressy úr azt mondja, hogy B ról sejtelmünk sincs. Ha valaki nem beszélt valami tárgyról , akkor okosan csak azt mondhatom, hogy nem t­u­d­o­m, van-e róla sejtelme, vagy nincs. Egressy úr azonban — természe­tesen oktalanul — azt mondja, hogy ő tudja, hogy nincs. Véletlenül azonban némi sejtelmünk csak mégis van e fenforgó „művészeti nemek“ről, a­mennyiben a P. N. júl.­i 7-dikei számában már magyar műszavakat is aján­lottunk azoknak kifejezésére.

Next