Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)
1856-12-02 / 2062. szám
439—2002. 3-lfe évi folyam. rxnmmm* . jm .nn Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Angol királynfihez czimzett szíllod», 63-ik mim. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez vitítendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza, 2 ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1859. iéllet. dec. ) Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva . Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Fálívre . . . . 8 frt p. p. Hirrlo+ménypkrlia. • 6 ha8ábos Petit tor»4 Pkr, külön 10 pkr mraeLuitínyen ujj» . Magán vlta 6 hasáb08 petit 80r 5 pkr •»(tyotem-nio*» 2-ik ssSm , la6 emelek, Vidékre, pestín , Évnegyedre . . . 5 frt p. p. yflévre . . . . 10 frt p. p. Előfizetési felhívás 4 PESTI MIFLfI 1856-ik évi november decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapested házhozhordással 2 ft. 40 kr Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Fenti Napló kiadó-hivatala PEST, dec. 2 Politikai szélrózsák. III. „Hideg, visszatartó, gyakran kisszerüsködő (minutieux) s egész a szélsőségig hozzáférhetetlen. Sötét jellemének bizalmát megnyerni, vagy benne bizalmat gerjeszteni, egyiránt nehéz.“ *) így rajzolta le Nesselrode gróf a pétervári nagy diplomata s külügyminiszter, lord Strattford jellemét, kinél csak „nagy őszinteséggel, egybekötve, állandón egyenlő modorával a tisztelő figyelemnek lehet czélhoz jutni.“ *) Lásd gróf Nesselrodenak 1827 jan. 11-kén Ribeaupierrehez intézett titkos sürgönyét, úgy hisszük, nem sokat csalódunk nézetünkben, ha Strattford lordot úgy tekintjük, mint Anglia személyesített politikáját, s ezt, mit Nesselrode róla mondott, egész kiterjedésében a brit politikára alkalmazzuk. És ha meggondoljuk, hogy Albion fiai nem ismernek más lelkesedést, nem szivetnek más barátságot, mint melynek saját érdekükből kelnek ki csirái, s hogy mindazt, mi önzésüknek útját állja, nem kimélve semmi érdeket, számba nem véve bármily politikai elveket, megsemmisíteni egyedüli törekvésük s csak akkor aludjék végkép hüvelyébe fegyverek, ha a merész, ki érdekek ellen fellázadni mert . . . porba omlott. Ha számba vesszük továbbá, hogy Anglia a hatalom azon polczán áll, hogy mindazon törekvéseit érvényesítheti, mert csak a földgömbre kell tekintenünk — s szédeleg fejünk az erő azon eszközeinek láttára, melyet Anglia a földgömb bármely pontján, éjszakról délig, s keletről nyugotig kifejteni bir s mely nekie lehetővé tette, hogy Európa összes népei érdeke s törekvése daczára bezárva tartja a közép tengert, egyfelől Gibraltar, másfelől a suezi földszoros által, s igy a többi Európát kizárva, egyedül kezeli a világkereskedést , s ennek kincseit saját kebelébe gyűjtve, vészt szór, vagy csillapít mint érdeket kívánja. I. Napoleon törekvése, e hatalmat tönkre tenni, nemcsak hogy meghiúsult, de ellenkezőleg, épen a feljebb rajzolt szédelgő hatalom polczára emelte Angliát, vájjon többet fog-e tehetni a mostani franczia császár.“ Vájjon meg fogja-e cáfolni III. Napóleon esze vagy szerencséje a Morning Post által érintett azon valóságot : „mindannyiszor, valahányszor Francziaország eltávolodott Angliától, midőn más szövetségeseket keresett, nem volt-e azonnal megbüntetve?“ Példákat nem akarunk érinteni , miután azok úgy is gyűlöletesek. Annyi igaz, hogy a párisi béke, amint a Dover felöl Calaisnak megfordult a szélrózsa, nem magasztalják annyira a párisi munkásosztály elégedettségét, szűnni kezdenek a nagyszerű középítkezések, lankadnak a két országra szóló fényes vigalmak, szaporodnak a lázító falragaszok, s nem gyérülnek a befogatások, sőt nem lehet tagadni, bizonyos neme a kellemetlen érzésnek lepi meg a gondolkozó kebelét, ha jelenleg Francziaországra gondol. Ezen jelenségek mellett, micsoda? ha némelyek kételkedhetnek a Constitutionnel azon állításán, hogy a feljebb érintett Morning Post-i nyilatkozat-félék, mint megfélemlítési eszközök czéljokat tévesztek s azon történeti leczke, melyet a a Morning Post akart adni a francziák közt, az ő kivánatával ellenkező hatást idézett elő. Napoleon Lajos, bizonyosan, legalább is ismeri annyira Angliát, mint gróf Nesselrode már 1827- ben ismerte azt, s ha Anglia által kívánta volna rejtett terveit elérni; bizonyára több nyíltsággal s tisztelettel viselteték szövetségese iránt, mint azt a párisi békekötés által kimutatta — és miután ellenkezőleg cselekedett, s nem mondhatnék, hogy nemzete érdeke ellenében, majd megválik, fog-e elegendő támogatást nyerni a francziák részéről a Neva felé fordult politika ? Visszalépés, Napóleon részéről, annyi volna, mint Anglia érdekében hatalmáról küzdelem nélkül lemondani, előre menni pedig legalább is annyi, mint egy nagyszerű és veszélyes kísérletet tenni, ha várjon eljött-e már ideje, hogy keresztül vágattathassék a suezi földszoros, s a Középtenger hatalmasságai, Gibraltar és Malta daczára, mint valódi hatalmak léphessenek föl az indiai Óceánon?... TUDOMÁNY , IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Ristori del Grillo asszony a nemzeti színházban. VI. Nov. 29-kén, Ristori asszony hatodik föllépéséül Alitéri „Rosmunda“ czímű színdarabja adatott. A színdarab a boszuállás festésének van szentelve. A darabban végbemenő eseményeknek előtte Rosmunda már megboszulta magát első férjén, Alboin királyon, kit orozva megöletett, trónját a második férjül választott orgyilkos Almadulddal osztván meg. A darabban végbemenő eseményeknek utána fog majd boszut állani második férjén, ki őt azzal sérté meg, hogy Alboin lányát Romildát megszerette s bűneit megbánva a bitoltott trónt e törvényes utódnak akarta visszaszerezni. Magában a darabban Rosmunda csak Romildán áll boszul, kit azért gyűlöl, mert ez gyűlölt első férjének gyermeke. Ezt elragadja kedvesétől Ildovaldo hőstől, elragadja Almachildtól s kettejök szeme láttára megöli. Boszulihegéssel kezdődik, boszulihegéssel végződik a darab, melynek tulajdonképen se eleje se befejezése nincs. — Hogy Rosmunda, e koronás sátán, ki azon férfit is, a kit szeret, csak kénye vak eszközéül nézi, s ki szenved ugyan, de kinek szenvedését százszorosan felülmúlja gonoszsága, hogy ily nő nem gerjeszthet semmi részvétet, csak iszonyt; — hogy végdiadalma az ártatlanul feláldozottak fölött merőben ellenkezik a költői igazságtétel forgalmával; — hogy végre az egész dráma csak a szereplőknek nem fejlődő, de álló indulatai pathetikus nyilvánításában folyik le, szóval, hogy a mű egészen csak az, amit styl-tragoediának neveznek : mindezt felesleges volna elmondanunk azoknak, kik e drámát vagy olvasták vagy eleget tudnak olaszul, hogy tartalmát az előadásból kivehették. De nem volt felesleges ezt megjegyeznünk azok számára, kik nem tudnak olaszul, s a tragoedia tartalmát a színlapon megjelent kivonatból hitték megtudhatni. Aki egy szót sem tud olaszul, s csak úgy nézte az előadást, minden előkészülés nélkül, bizonyosan jobban ismeri a darabot, mint az, aki e kivonatot elolvasta. Ha Ristori asszony nemcsak a játékára vonatkozó hírlapi czikkeket, de szinlapjainkat is magával viszi emlékül, bizony szerencse lesz, ha valami dologért nem kapja kezébe. Szóltunk már többször a szinlap körüli hanyagságról , de nem állhatjuk, hogy most újra ne szóljunk. Tizenkét sorból áll Rosmunda ismertetése a szinlapon; e tizenkét sornak több mint három negyedrésze oly dolgokat foglal magában, melyek mind az előttre valók, mielőtt a darab kezdődnék. Ez sem árt, csak jól és világosan volna elmondva. Magát a darabot azután — alig két sorban — következőképen ismerteti a kivonat: „Almachild Romildába Albino*) leányába szerelmes *) Ehelyett: „Alboino“ lesz, kit már Ildovaldo szeret, jeles hőse a longobárdoknak. Ennek roppant szerelme Rozamunda iránt**) idézi elő ama borzasztó eseményeket, mik hű és élénk színekkel festett vegyitekéi az erény-, a becsület-, a düh- és vadságnak, mik a longobárd nép jellemét képezék.“ — Ezen ismertetésből megtudja az olvasó : 1) hogy az erény, a becsület, a düh és vadság képezék a longobárd nép jellemét, —mit tudni kell, miután longobardok szerepelnek a darabban; 2) megtudja az olvasó, hogy „Ildovaldo roppant szerelme Rozamunda iránt (—Rozamundát az olvasó maga igazítsa ki magának Rónaldéra —) ama borzasztó eseményeket idézi elő,amely borzasztó események képezik kétségen kívül magát a darabot, melyekről azonban az ismertető nem ad egyéb értesítést, mint azt, hogy ezen borzasztó események az erény, a becsület, a düh és vadság „vegyitekéi“. Igazodjék el aztán a néző, amint tud , találja ki, mért lovalja Rozmunda Ildowaldot Almachild ellen, mért fogatja el Almachild Ildowaldot, hogyan szabadul ki Ildowaldo a fogságból, hogyan csatáz Ildowaldo és Almachild egymás ellen, hogyan bánja meg s akarja jóvá tenni Almachild a maga bűneit, miképen diadalmaskodik Rozmunda mindnyájok fölött, miért öli meg Romildát, miféle boszúra készül, stb. Mindezen csekélységeket az ismertető nagyon czélirányosan összefoglalta azon tökéletesen kielégítő két szóban „borzasztó események.“ De térjünk vissza a darabhoz, s korlátozzuk azon megjegyzésünket, hogy a szereplők cselekvésében nincs fejlődés. Almachildban ugyanis akadunk fejlődésre. Ő szánja, bánja bűneit, s szeretvén Romildát, e szerelem által annyira megtisztul, hogy a kitoltott királyi székről lemond és Romildát akarja a főhatalommal fölruházni. Viseletét azonban méltán kétessé teszi egyrészről reménye, hogy Romilda most talán őt választja férjéül, más részről gyáva meghunyászkodása Rozmunda előtt az eldöntő pillanatban. Rozmundát Ristori asszony játszotta. Szerepéből a gonoszság önérzetét emelte ki mint uralkodó hangulatot, s ezt ragyogó méltósággal képviselte. Gazdag és erős árnyalásai, rögtönös átmenetei a hang- és taglejtésben ma is nagy hatást gyakoroltak a közönségre, mely nem győzte elégszer kihívni a jelenleg utolszor föllépett művésznőt. A szomorújáték után „Egy fog XV. Lajos korából“ czímű, Labiche szerzette tréfás jelenet következett, melyet Be 11 o 11-Bon úr nagy könnyűséggel s elegantiával adott elő. Az egész egyébiránt párisi, nem pesti közönségre van számítva, s Párisban bizonyosan elő is idézte a czélbavett hatást, mely Pesten elmaradt. Ristori asszony tehát bevégezte pesti vendégszerepléseit, s a fuvoréval, melyet gerjesztett, bizonyosan meg lehet elégedve. A közönség is kiélvezte magát, s köszönetet szavaz a nemzeti színház igazgatóságának a **) E helyett: „Romilda iránt.“ szerzett gyönyörért. A mellett a színháznak szép pénznyeresége is van az olasz előadásokból. Mindezen élvezet és anyagi haszon után most már az következik,hogy Ristori asszony és olasz társai szerepléseiből a nemzeti színház tagjai is minél több hasznot merítsenek. E szellemi haszon lesz aztán a legszebb nyereség. Nem kerülhető el színészeink figyelmét azon rendkívüli szabatosság és készültség, azon szorgalom és lelkiismeretes pontosság, mely az olasz előadások minden kis részletében úgy szembeszökött. Nem volt e játék csak nagyjából játék, minden szereplő íziglen behatott szerepébe, s minden részletében igyekezett azt kiemelni. Tempóra volt minden lépés, minden mozdulat, minden pillantás. Való, hogy e szerepeket, melyekkel Európa színpadait bejárják, be is lehetett tanulniok, jobban, mint a mi színészeink tehetik, kiknek többféle szerepre és rövidebb idő alatt kell készülniök. Ezen okot azonban ellensúlyozza más ok. Tapasztalhattuk ugyanis, hogy Ristori asszony repertoirja igen sovány és meddő. Tekintsük ezt akár Ristori asszony fejlődése körülményei, akár átalában az olasz-franczia, úgynevezett klassikai színiskola szokott kerékvágása eredményének, akár (miután Corneille-, Racine-féle, az előadottaknál mindenesetre jobb drámai műveket nem láttunk) az olasz honleány természetes előszeretetének az olasz szini termékek iránt.— mi csak mint puszta tényt említjük azt, hogy a Ristori asszony bemutatta, színpadunkon még eddig elő nem fordult tragoediák egytől egyik részük. Hogy miért nem választott ő valódi drámai műbecscsel bíró darabokat, hogy miért választott csak olyanokat, melyeknek nincs egyéb drámai értékük, mint az, hogy bravour-szerepre adnak anyagot, azt feszegetni nem akarjuk. Elég hozzá, hogy úgy van. És mégis mily kitűnő előadások kerültek ki e szegény tragoediák alapján ! Mily gazdagon voltak kiárnyalva e szegény, mily életelevenséggel fölruházva e holt szerepek; mily kedvező világításban volt feltüntetve, kiemelve minden szerepnek minden porczikája, mennyire hatványozva töredéknyi értéke! Ha a mi pesti magyar színészeink, akik általában véve bizonyára tehetségesebbek Ristori asszony társainál (B e 11 o 11 i- B o n urat kivéve), ha a mi színészeink gyönge eredeti színműveink előadására csak félannyi gondot fordítanának, mint az olaszok a magukéira, a közönség remekműveket vélne látni magyar drámáinkban. E kiszámítást, mely behat a legapróbb részletekbe, s mely a román színészetnek kitűnő tulajdona, ezt a mi színészeinknek is magokévá kell tenniök, — de kellő óvatossággal alkalmazzák , nehogy az íziglen ható számítás elárulja , hogy — számítás, nehogy a részletezésben az egésznek egysége elenyészszék. Az iskoláséi szigorral perczszámra kiczirkalmazott mozgások bilincseiben elvész a művész szabadsága s magok a mozgások igen szépen és ügyesen lehetnek ugyan megcsinálva, kikanyaritva, de meg is szűnnek természetesek lenni. A kivitel, egyenkint, külön mindegyik részletében tekintve, sikerült lesz, egyes mozzanatok roppant hatású fénypontokként emelkedhetnek ki, de a szételemzett, hogy úgy mondjuk, apróra vagdalt szerep többnyire összerakott mozaik marad, nem lesz egy öntés. Míg a román színészet aprózni szeret, a germán színészet nagyjából farag. Amaz részleteket ad inkább, ez inkább egészet. Ott a részletek tarkázása s kihegyezése az egésznek egységét bonthatja meg, itt könnyen az elevenség s változatosság hiánya fordul elő. Amaz meghatóbban, erősebben tükrözteti vissza a kedély általános mozgalmait, emez következetesebben tüntet elő egyéneket. Az inkább jelképez, ez inkább jellemez. Amaz formásabb, ez tartalmasb. Amott gyakran a virtuozitásnak, itt a merő reflexiónak hódol a művészet. Mindkettőnek előnyeit egyesíteni, mindkettőnek egyoldalúságaitól óvakodni nehéz föladat, melyet csak a legnagyobb művészek oldhatnak meg tökéletesen, mindegy, bármely iskolából kerültek ki; e föladat megoldására azonban törekedni minden színészetnek, s így a magyarnak is föladata marad. A magyar színészet közelebb áll a germán, mint a román iskolához, mert a német színészet alapján fejlődött , azonban miért ne sajátíthatná el a romántól azon rhythmikus szavalást a versben, melynek kiadására a magyar nyelv annyira alkalmas ? miért ne törekednék azon egészséges pathoszra, mely melegséget és méltóságot kölcsönöz az előadásnak? A rhythmikus szavalásnak nem kell azért egyhangú éneklésbe átmennie, sem a pathosznak dagálylyá fajulnia. Ki csak legkevésbbé is fogékony a zene iránt, kell érzékkel bírnia a versek gördülete fölfogására, — de az a baj, hogy ezen érzék növelését elhanyagolják. S ki csak egyszer gondolt valami magasztosat, ki csak egyszer érezte a fenségesnek hatását szivében, annak ösztönszerüleg is el kell találnia, mikor van helyén a pathetikus előadás; — de itt ismét az a baj, hogy a komoly színműveinkben annyira uralkodó álpathosz a szinészt a valódi pathosz iránt is fogékonytalanná tette. E feladat megfejtése, csaknem egy világ sorsát érdekli, mi lesz következménye ? Qui vivra, verra! I. 0. Hírkép kell biztosítani tűz ellen? *) 1. Nem rég V................a valék, hol pár nappal azelőtt, néhány ház, ugyanannyi csűr, életosztag és takarmány égett el. Épen a károsultak egyikével — kinek szerencséjére vagyona nagyobbrészt biztosítva volt — lévén dolgom, a mint a tűzvész helyét nézegetem, hozzám vetődött, többi között a kárvallott szomszédok közöl is néhány, s mintha segíthettem volna a jámborok baján, keservesen panaszták előttem szomorú sorsukat. De hát — kérdem — miért nem biztosították kelmétek javaikat,most megtérítetnék a káruk? — Hej uram — szólalt meg az egyik— ,hiszen volt nekem eszemben, sőt biztosítottam volna is vagyonkámat, csak a sorsát tudnám annak a dolognak, hogy miképen kell eljárni benne, mert olyasmit is hallottam, hogy tán nem is térítik meg az egész kárt, hanem csak úgy feléből harmadából szúrják ki valamicskével a szegény ember szemét. Kérdezze bár valaki, akármelyik faluban az embereket, hogy miért nem biztosítanak, s tiz között kilencz, bizonyosan ama stereotyp megjegyzéssel felelend, hogy t. i. nem tudja a maját a biztositásnak, s hogy kételkedik, ha szerencsétlenség esetében nyer rend e illő kárpótlást. *) Jelen értekezés — miként felirata is mutatja — útmutatás lévén a biztosításban, óhajtható lenne, hogy azt különösen az alsóbb néposztály körében minél számosabban olvashatnák, minélfogva ezen osztály érdekében fölkéretnek a többi magyar lapok t. szerkesztői is, hogy ezt lapjaikban közzétenni szíveskedjenek. Ogy. Histoire du Consulat et de TEmpire. Par Thiers ancien president du conseil des ministres, membre de la chambre des députés et de l’academie francaise. Tome XII., XIII., XIV.) (Folytatás.) Napoleon erőszakos, s igy minden részről fenyegetett állásának természete hozta magával, hogy barátságos viszonyai valamely jelentékenyebb hatalmasság irányában soha sem higyettek meg, anélkül, hogy ebből rögtöni háború ne támadjon. Napóleon az igy meghűlt hatalmasságban már mi egyebet sem látott, mint központot, mely köré minden ellenségei gyülekeznek, s attól a félelmében, hogy az ellenséges elemeknek ez ösztönszerű gyülekezése rá nézve majd veszélyes erőtömeggé