Pesti Napló, 1860. augusztus (11. évfolyam, 3142-3166. szám)

1860-08-01 / 3142. szám

! Román-magyar testvériség ! ERDÉLY , jul. 28. Olyan nagy horderejű dolgokról van alkalmam értesítni e lap olvasóit, melyek hatása túl fog terjedni e kis ország határain. Előre tudósítva vol­tak önök felőle, hogy Erdély magyar fővárosa e hó végén nevezetes közgyülekezetek színhelye lesz , s a folyó hó 27-én megnyílt lóverseny valóban a környék és testvér­hon nagyszámú és nevű fényes koszorúját hozta össze Kolozsvárnak hazafias lelkesedésben „kincses“ falai közé. A verseny eredményéről értesítni fogja önöket a holnapi „Közlöny“, addig elég lesz megjegyezni, hogy a legnagyobb 500 aranyos díjat K. Wenkheim Béla nyerte. — Reményi működéséről is a híradást közelebbi leve­lemre tartván fönn, most csak annyiban emlékezem, a­mennyiben kiindulási pontjául szolgált a fönnérintett ör­vendetes nemzeti nyilatkozványnak. Ünnepelt művész­­hazánkfia­­. i. tegnap este, második, roppantul látogatott hangversenyt tartván, a kolozsvári magyar értelmiség ál­tal napközben a programmon kivül román nemzeti dalok játszására jön fölszólítva, mihez a jelenlevő kormányzó herczeg engedélyét kieszközölve, a sirva-ilva búgó édes­­bus oláh dalt azok nagymesterétől Salamontól azon dél­után elsajátította. A czélba vett „román-magyar testvé­riség“ hire a városon szokatlan érdeket gerjesztett s este a színház úgy zsúfolva volt, hogy hasonló közönségre itt nem emlékeznek. Midőn pedig megrendült a mélabús hang, melyben egy ezred fájdalma és egy kétes jövő zi­lált éber álma hallik, a magyarok részéről szűnni nem akart a szívélyes kiáltás „éljen a román!“ Mire a teljes számmal jelen volt románság sűrű szetreászké­­val válaszolt és a karzatról piros, fehér, zöld papíron következő vers hullott szerteszét. öcscse birtokába kerülvén, ez hazafias készséggel s testvéri kegyelettel sietett elhunyt bátyja akaratát foganatosítani. Köszönő levél fog hozzá intéztetni; a három utóbbi arczképnek a teremben felfüggesztése iránti szavazás a szünidő utánra halasztaték. Gr. Dessewffy Emil elnök ur ezután egészséget s üdülést kívánván a tagoknak a bekövetkezendő szün­időre, a gyűlés eloszlék. —­ss. Reményi Edének. Kolozsvár, 1360. julius 27-dikén. Művész, kinek lettor's vonóján Nagy érzések világa él, Te két rokon nemzet szivében Egy drága hurt megpenditél! Két nép, kiket közös veszélyben Tíz századév meghordozott: A korszellem hivó szavára Testvérileg kezet fogott. Művész, kinek merész vonója Keresztül jár velet, kebelt, Testvérülésünk szent szavában Dalod legszebb viszhangja lelt ! Színház után előleges elintézés szerint a lovaregy­­let tagjai, az összes aristokratia, ifjúság, magyar és román értelmiség Kolozsvár leglátogatottabb vendéglő­jébe, díszes közlakomára gyűltek össze. Az ülőhelyre nem juthatott részvevők száma több százra ment, a­­míg az Óvár-utcza kiváncsiak néptömegétől volt ellepve, kik később a szívemelő hazafias dalokat a bennlevőkkel együtt lengedezték. Csakhamar megkezdődtek a toasztok. Az áldomások sorát lelkes ifjú hazánkfia P­a­p­p Mik­lós kezdte meg ily felköszöntéssel : „Uraim ! „A magyar történet legfényesebb lapjára egy nagy hős neve van feljegyezve, ki bár román anyától született, de kinek örök emlékű tettekben ragyogó pályája mindkét test­­vérnemzetnek egyaránt szolgált javára és dicsőségére. Mindenki érteni fogja, hogy az államférfiul és hadvezéri nagyság fennséges példányáról Hunyady Jánosról szó­lok. Most itt az idő, hogy visszaemlékezzünk ama hajh! tündöklő és boldog napokra, midőn a két nagyratermett népfaj vére , melyeket a sors parancsa ezred­év előtt a Maros , Szamos és Olt partján együvé vezetett, közös lászló alatt egy kép a közös honért folyt. Ha ily meggyő­ződéssel közelitünk egymáshoz baráti kézszorítással, jö­jön bármi vihar, bátran nézhetünk szemébe. ..Emelem poharam a derék román nemzetre.“ Papp Miklósnak kolozsvári román ajkú jogtudor R­á­c­z János felelt zengzetes anyanyelvén. Nagy hatással elmon­dott terjedelmes felköszöntése itt következik : „Uraim ! „A testvériség és barátság nyilvánítását örömmel fogad­juk, meg lévén győződve, hogy a mi közös hazánk csak akkor fog virágozni és a boldogság tetőpontjára jutni, ha az abban lakó népek, különösen a román nemzet szoros egyetértésben és őszinte barátságban lesz a magyarral. Kitartó barátság azonban véleményem szerint csak úgy lehet, ha egymás nyelvét, úgy nemzeti jogait és szoká­sait szentül megőrizzük és tekintetbe veszszük. A nyelv iránti szeretet és a nemzetiség érzete oly nagy ma, hogy nem hiszem , lehetnének oly erős bilincsek, melyek e drága kincsek fejlődését gátolhatnák. Örömest emelek hát poharat őszinte barátságért a magyar testvérekkel s óhajtom, hogy e barátság tartós legyen, mert a­mint em­lítem, országunk csak úgy lehet boldog. Éljen a testvéri­ség a románok és magyarok közt!!“ Utána K­ő­v­á­r­y Mihály emelt poharat a testvériség szent eszméjéért következő velős szavakkal : „A testvériség nevében ürítem poharamat. Poharat ürítek azon millió román polgártársunk jövőjéért, kik ve­lünk jó és balszerencsében ezer éve osztakoznak, s kikre, ha tán súlyosan nehezültek a múlt idők, nem sza­bad feledniök, hogy a mi őket a magyar nemzet közhe­lyétől távol tartó, nem nemzeties ellenszenv, hanem a rendszer kifolyása volt. A rendszer volt csak a hi­bás, nem pedig a népek maguk s e román nép polgári helyzetében a magyarok közel is százezren osztoz­nak. De a létezett érdekkülönbségeknek köztünk utolsó nyoma is elenyészett.“ Majd id. gr. Bethlen Gábor kért szót. „Ideje már, úgymond, hogy a bor, a melyet iszunk, vérré váljék s a testvériség és egyetértés szent igéi, melyeket ezúttal aj­kunkra veszünk, puszta igéknek ne maradjanak, hanem cselekedetbe és valóságba menjenek által. Ideje megem­lékeznünk , hogy a Lajtától a Pruthig két nemzet lakik, melyeknek rokonuk a széles világon nincsen. A­helyett tehát, hogy ezek egymással szembe álljanak, szükség hogy reménységöket egymásba vessék. Ürítem kelyhemet e bölcs meggyőződés megszilárdulására!“ Gr. Bethlen Farkas abbeli hitét nyilvánította, hogy a honban lakó testvér­népek az egyenetlenség­okozta károk keserű tapasztalatán immár okulva, a tör­ténet intő szózatát figyelem nélkül nem hagyják. Nincsen ideje most a kérdések velejébe s részletébe ereszkedni; becsüljük meg egymás nyelvét és nemze­tiségét! ez legyen jelszavunk. Bethlen Farkas szavait még a többi szónokot is túl­haladó lelkes éljenzés és szetre­szke követte; az összes közönség levett kalappal s egy szivvel-szájjal zen­gett be a Pongrácz által húzott „Szózat“ mindig kedves dallamába. A­mint a nemzeti dal negyedik strófája is elhangzott, román ügyvéd Sipotár József szólott mély belátás­sal s az egyetértésért buzgó nemes indulattal. „Szép lát­vány — szólt Lipotár,— midőn az egyetértés égi szelle­me minden tudat vagy előkészület nélkül igy közénkbe szállott s a nemzeteket baráti ölelésre hozza össze. „Minden veszély egy ö­t1­etet szokott adni — s ez az ötlet az, mely mentőcsolnakul szolgál a zivatarban. Ily mentő ötletnek tekinthetni a testvériségnek ma vé­letlenül fölébredett szent érzetét, mely az őrködő isteni gondviselésnek biztos záloga. Azért imádkozzunk a Min­denhatóhoz, nyújtson erőt, hogy ezen eszme-ösvényen vé­gig haladhassunk. „Ugyanazon gondviselés, mely a múlt idők részeit kiál­­lani segített, kalauzolni fog, hogy a jövő szirtei közül is épen kijussunk. „Poharat ürítek a honban lakó nemzetek egyességéért, és főleg kivánom, éljen a nagylelkű magyar nemzet!“ B. V­a­y Béla : Magyarország mindig édes büszkeséggel gondolt a Királyhágón túllakó testvérnemzetekre, de egyszersmind fájdalommal viselte, hogy e testvér népek egymással szemben állanak, holott érdekeik számukra egy utat, egy jövőt jelölnek. Annál nagyobb lesz most öröme, látván itt a válaszfalak leomlását és azt, hogy a két nép a közszükségnek tettleg ad kifejezést. Demeter Mihály román honfitárs, meleg ragaszko­dással emlékezett a magyar nemzetről azon forró vágy­­gyal, bárcsak a gondviselés a két nemzet szívét és jövő­jét a legszorosabban egybefűzte. Gr. Mikes Benedek a szász nemzetről emlékezett meg hangos éljenek kíséretében. Nevezetes, hogy Kolozs­vár — az egykori kincses szász telep -- jelen volt értel­miségében senki sem akadt a köszöntés elfogadására. Rövid pár évsmind magyarokká lettek ! Már Gyula (Magyarhonból): Lelki örömmel szem­léli, hogy a­mi a szomszéd haza főidén már teljesedésbe ment: a népek testvérisége, ám itt is a valósu­­lás küszöbén áll. B. Podmaniczky Frigyes: Meglepetve és kétszeres örömmel szemléli ez új hangulatot és bizton reméli, hogy Erdély, mely a testvér honnak annyi bajban és részben volt társa és kisérője, mely a vallásos harczok világren­gető korszakát oly fénynyel és diadallal állotta ki: most, midőn a válaszfalak osztály- és hitkülönbség nélkül leomol­tak , a nemzetiségek égető kérdését is sikerrel fogja megoldani. Jó hírt visz magával a testvér­ hazába! Papp Miklós az unióért ivott, szakadatlan éljenzés kíséretében. R­á­c­z János, megint román nyelven szólva, hozta föl viszonyos óhajtását : tiszteljük egymás nyelvét és nem­zetiségét, melyeket az újabb kor szava mindenhol elvitat­­hatlan tekintély jogával ruházott föl, így könnyű lesz a múltak félreértéseit feledve, közösen munkálódnunk a jövő reményeinek sikeresitésére. Demeter Mihály derék román ifjú magyar nyelven üdvözölte az ébredést s mondott százszoros átkot reá, ki e drága frigynek megtörője lenne. Gr. Lázár Mór a jelenlevő román testvérek közt Rácz Jánoshoz szólott, s a Demeter által kifejezett esz­méket viszhangozva, hivatkozott a költő szavára: „Csak egyesülve állhatunk!“ Ezután közkívánatra a Reményihez írt s feljebb köz­­lött verset olvasták föl. A gyülekezet a „Hymnusz“ mellett oszlott széjjel,míg a tömeg egy része éjjeli egy órakor levett kalappal a „S­z ó­­z a t“-ot énekelve tett ünnepélyes körutat a nagy piaczon. A rend sehol sem volt megháboritva. .. •­ „Nem tudtam, hogy országgyűlés lesz itt“ — mentege­­tőzzek a vendéglős. A magyar tannyelv- s physiologiai tanszék ügye egyetemünknél. Audiatur et potior pars. Két hét előtt a kir. magyar egyetem köztiszteleti tanácsa kérelmet intézett a birodalmi m. miniszté­riumhoz a végett, hogy szabadjon az egyetemi tantár­gyakat magyar nyelven előadni; ugyanazon időtáj­­ban a jeles élettudós, de magyarul nem beszélő Czer­­mák tanár élettani tanszékérek­ lemondását nyújtá be szintén a m. minisztériumnak. Ha Cz. tanár föl­tétlenül mondott le tanszékéről, e lemondást — nyug­díjaztatásról szó nem lévén — nincs oka a m. mi­nisztériumnak el nem fogadnia, főleg, ha a tantár­gyak magyar nyelvem előadatása életbe fogna lépni. E szerint az élettani tanszéket megürültnek te­kinthetni. Mikor a magyar tannyelv, s az élettani tanszék ügye mindnyájun­kát foglalkoztat, az O. H. Lapnak hivatása a válság idején iránytűje gyanánt szolgálni a közvéleménynek, nem pedig alapelveinkbe ütköző kedvencz egyéni véleményt tukmálni olvasóinkra. Az idegeneket kivéve, hazánk lakóinak mintegy kilenczvenkilencz százaléka kívánja a magyar nyelv­nek jogaiba visszahelyeztetését mind tantermeinkben mind a közigazgatásban. Közülünk kiki a magyar nyelvet nemzeti létünk és önállóságunk záloga­ként tekinti s igy mindannyian buzogva járulunk az egyetemi derék tanács abbeli meggyőződésé­hez , hogy a magyar nyelvnek vissz­a­­hozatala egyetemünk tantermei­be nélkü­lözhetlenü­l szükséges, hacsak azt nem akarjuk, hogy németül nem tudó önnöneink kirekesztve maradjanak a tudománynak őseink által emelt szentélyeiből; eszerint a magyar nyelv­nek tannyelvvé emeltetése országos közkívánat, s mint ilyent, régebben szentesített alapszabályul kell tekintenünk a befolyásunktól függő tanügyek rendezésénél. Az ernyedetlen kitartás annyira megszilárdította nemzetiségünket, hogy bizton reméljük, miszerint a mi kormány előbb utóbb visszaadja egyetemünknek a magyar tannyelvet. Ha egyetemünkbe a magyar tannyelv is be lesz hozva, azt az élettani termek­ben sem lehet nélkülö­z­nün­k; e­mb­er­eink is van az élettani magyar tanszékre. Mi bármennyire méltányoljuk is valamely jeles né­met tanárnak szaktudósságát, a személyi jelességek végett soha sem bírnak a magyar nyelvnek az élettan termébeli kiküszöböltetését aláírni. Tiszteljük a né­met szaktudóst, kivált ha nemzetügyünk iránt oly méltányos tud lenni mint Cz. tanár; de ha az egyete­münkre küldött európai hírű német tanári apánk vagy szeretett testvérünk volna, akkor is a­zt mondanék, éljen a jogába visszahelyezett magyar tannyelv; mert ez tanuló hazafjainkra nézve elkerülhetlenül szüksé­ges, mert ez országos közkívánat, s mert ez régebben szentesített nemzetjogi alapszabály. A­i az egyetemi tanulóknak egy negyedrésze semmit sem tud németül, legalább kétnegyedrésze kevesbet tud, mintsem a tu­domány fölfogására szükségeltetnék : e szerint a né­met előadásból a hallgatóknak csak negyedrésze von­hat hasznot; a tanár tehát azon majoritásul is beszél, mely őt nem érti, mit tanár civilisátor­ viszi réteg nél­kül nem tehet. Mit ér ott tanárokat képezn­i akarni, hol a csupa német nyelv mellett tanulót szám kép­zőnk kellőleg? A magyar egyetemnél épe­n a ma­gyar tanuló érezze azt, hogy saját honában ő az ide­gen? Említek, hogy a magyar tannyelv ügye nemzet­­jogi, régebben szentesített alapszabály. Sul­ti­s pu­blica suprema lex esto. Még ez,en alapsza­bály igéje nincs megtestesítve. Lássuk­­először a ma­gyar tannyelv életbeléptetését, s majd ha ez rendü­letlenül álland, akkor legyünk rajta , hogy tudomá­nyi és önkormányzási igényeinket az alapszabály sérelme nélkül elégítsl­k ki. A­ki kiv­ételes esetet tol az alapszabály elé, azon gyanúba­­esik, mintha az alapszabályt szájjal vallaná , tettle,eg a kéréséit bál­ványozván. Ha, mit meg nem eng­edünk, valamely német tanárt okvetlen szükségesnél­ tartanánk egye­temünknél, ezen kivételes szükség­­ességet mindegyik nem magyarajkú tanár magára is érthetné; Bécsben pedig azt mondhatnák : „Ha ti megértitek a német­ajkú A. tanárt, magatokhoz hiván őt , értsétek meg a többi nem magyar tanárt is.“ Ekép a tévesztett első lépés az idő előtti kivételt fogná alapszabálylyá emelni s igy oda jutottunk, honnan menekülni sóvá­rogtunk. Nem egyezhetünk meg azon nézetben , miszerint a magyar tudományt oly szakmákban, melyekben va­laki közöttünk hézagot lát, idegen nyelven és — ke­vés kivétellel — még idegenebb tanárok által szeret­né nálunk tovább fejleszteni. Ha Virchow Kairó­ban írta volna sejtkórtanát, a törököknek vált volna ez dicsőségére ? Az idegen tanárok által közöttünk te­­endett felfedezések — milyekről eddig tudomá­sunk nincs — dicsősége azon nemzetre háramlik, melynek fia a sárgeszt felfödöző. Nekünk kezdetben nem az kell, hogy bennünket magyarokat civilisátori készséggel németül felfödözni tanítsanak , hanem a ki jót akar velünk tenni, az nyisson tért magyar ifja­inknak, hogy kinek kedve és hivatása van, szakta­­nárrá képezhesse magát; tanulhasson itthon, a meny­nyit tanulónak és leendő orvosnak tudnia kell; men­jen aztán külföldre, szorgos méh gyanánt szedegesse a tudomány mézharmatát s mint elődeit­­, gazdagon megrakva jöjön szeretett anyaföldére vissza. Ezen az utón jutottak minden korbeli s egyetemünknél jelen­leg diszló magyar tanáraink tanszékükbe; ez az egyedüli legbiztosb at oly hazában, hol egyetlen egye­tem létezik, oly egyetem, melynek a nemzetségéért féltékenyen buzgó magyar nép adott és adni fog él­tető erőt. Ha csakugyan szakemberünk nem volna (mit tagadunk), hat legfölebb tíz év alatt minden szak­mára lehetne képezni az erre hivatottak közül. Mibe kerülne teszem azt tanszakmánkint a leghírebb euró­pai szaktanárok egyik másikához néhány évre ma­gyar jeles­ ifjú­ orvosokat, stb. küldeni ki, mint ez az olaszokkal jön téve ? Úgy hiszszük néhány ezer fo­rintocskán kivül — mi az egyetemi alapból bőven ki­tennék — az elnémetesítés elvéről kellene lemondani. Ez az út máig nyitva áll, de járatlan, noha ezen után lehetne magyar ifjainkat szaktudós férfiakká képezni a­nélkül, hogy a magyar nyelvet valamelyik tante­remből kiküszöbölni kellene; a­nélkül, hogy itthon a német tanár oldala mellett két-három ifjúnak föltéte­les szakérzékenységét a németül nem értő tanítványok nagy többségének szakavatatlanságán kelljen meg­vásárolni. Mondhatná valaki, hisz a németajkú tanár a ma­gyar tanulókat képezi utódaivá. Igaz lehet, de hány utódjelölt őszül meg, ha a német előd harmincz éven túl is tanítgatna ; aztán ki biztosítja a magyar tanár­jelöltet, hogy elaggott német elődje helyébe ő fog ta­nárrá neveztetni ki, főleg, ha elvileg és tettleg divat­ba van hozva a német tanár­i gyarmatosítás ? Azt egyáltalán nem helyeseljük, hogy a német ta­nár magyarajkú tanársegédje által adassa elő ma­gyarul azt, mit maga a tanár németül adott elő, mert ez először háttérbeszorítása és méltatlan alárendelése volna az ősjogú magyar nyelvnek ; másodszor: az újdon kinevezett tanársegédtől mint tudorrá most ava­tott tanulótól észszerűleg nem követelhetni előadási képességet azon tudományban, melyben az magát művelni akarja; ha pedig több évi munka után a ta­nársegéd képesíti magát bennebízó tanárának némi helyettesítésére, a helyettesítési alkalmat rövid időre örömmel fogja ugyan megragadni, de a nyomozó 300 főnyi évi díj mellett ama tisztes megbízatást elvállalni nem köteles. Szintígy áll a dolog a magántanítók­­kal. Minden tudományi szakmát magyar nyelven is rendes nyilvános tanárnak kell előadnia a magyar egyetemen. Az a kérdés, van-e szakértő emberünk az élettannak előadására? Nagy hiba, ha valaki azzal kérkedik a mije nincs, de kártékonyabb hiba az , ha valaki becsmérli, ignorálja azt­, a­mije van. Vannak kosmopolitikusok, kik erénynek tartják saját fészküket ha nem is szóval és tettel, hanem szán­dékos mellőzéssel szennyezgetni, s készek a vas­­kaliczkába zárt oroszlányról is gyávasági bizonyít­ványt adni. Kislelkűséget árul el az, a­ki a hazai önálló búvár szelleme fölött annyira töprenkedik, mintha nemzetünk nem bírna akkora szellemi erővel s nem volna képes a tudomány akármelyik szakmá­jában önállólag föllépni és sikerrel működni Higy- — , cs. k. Apostoli Felsége f. évi jul. 22-töl kelt legfelsőbb határozatával, daruvári gróf Janko­­vics Gyula pozsegai megyefőnöknek, Vancas Elek tudor nyugalmazott országos orvosi tanácsosnak skomori Bedekovics Kálmán földbirtokos­nak, a horvát-tótországi mezőgazdászati társulat al­­elnökévé megválasztatását legkegyelmesebben meg­­erősitni méltóztatott. Különfélék. — Aszódról jul. 30-dikáról írják nekünk: „Főtiszt. Székács József superintendens ur tegnap útnak indult Miskolcz felé, az ujjonnan választott tiszai superinten­­denst hivatalába fölavatandó. Aszódi és domonyi lako­sokból alakult lovas bandérium fogadta mintegy fél órányira innét, és bekísérte ide Aszódra, hol szintén ünnepélyesen fogadtatott. Estve 60 háromszinü lám­pa világítása mellett (mert ily helyen a szalma fö­delek miatt veszedelmes volna fáklyákkal járni) a lakosok nagyobb része, zeneszó kíséretében, rende­zett menettel b. Podmaniczky Ármin kastélya szép ud­varába vonult, hol a tisztelt főpapnak helybeli tanító AI. ur a népesség értelmét kifejezte, mire a megtiszteltetett érzékenyen és meghatólag felelt. A „Szózat“ eléneklése után, a sokaság megint szép rendben visszaindult.“ — A P. Lloyd arról értesül, hogy a pesti cs. k. fő­­tervszékhez, cs. k. igazságügyi miniszteri rendelet érke­zett, mely szerint magyar felek pőrei magyar nyelven viendők, de minden ítélet németül is szerkesztendő. ” A zágrábi újság irja: „Megint azon kellemet­len helyzetben vagyunk, hogy az „Alig. Ztg.“-ot meg kell hazudtolnunk. E lap 201-dik számában (jul. 23- dikáról) egy pesti levél van, mely azon hazug és rész­­akaratú tudósítást foglalja magában, hogy itt (Zágráb­ban) legutóbbi időben a magyar nemzeti zászlót el­égették.“ — A jul. 26 és 27-ik napján megtartott kolozsvári lóversenyek, mint a Kolozsvári Közlöny irja, igy folytak le : .1. nap 3 futás történt. a) Vadász-verseny 600 frt, távol­ság 2 angol mfd , fél fél óraközre ismételve; futott­a b. Wesselényi István „Három a táncz“ 6­­. p. kanczája és id. gr. Te­l­e­k­i Domokos „Cato“ n. p. méne­s, amazon lovar gr. Bethen Sándor, ezen gr. Bethlen Domokos; az első futásnál „Három a táncz* egy fővel érkezett előbb a pályaczélhoz, s ez alkalommal az véletlenül a pályatérről j­obbra kanyarodván, gr. Bethlen S., a ki erre nem lehetett készen, az egyensúlyt elvesztve, bár roppant erővel és so­káig tarta fönn magát a ló nyakán, lefordult, de oly sze­rencsésen , hogy sérülést nem kapott; második futásnál „Cato“ nyert, s igy harmadszor kellett vo­la futni , de K. W. lemondván, a díj Catoé lett. b) Császárdíj 500 arany, távolság 3­/2 a. mfd, futott gr. Bethlen Ferencz „Little Polly“ n. 4 é. p. kanczája és gr. A Wenckheim Rudolf „Doboz“ n. 4 é. p. méné , s ez utóbbi elvitte a dijt. c) b. Józsika Sámuel dija, tiszt­elet-dij; 2 mfd; futottak négyen, elnyerte gr. B­e­t­h­l­e­n Sándor „Gyuri“-ja gr. Szápári Ivánnal. II. nap. a) Csá­ta dij 300 arany ; távolság 2'­, mfd ; futottak ifj. gr. Bethlen Sándor „Cotillon“ja 4 é. p. k. és b. Wesselényi Ferencz „Judith“ja 6 é. p. kancza s utóbbi nyert, b) Ugrató-verseny 50 cs. arany, 2 mfd 8 aka­dállyal; futott gróf B­án­f­fy Béla „Ficzkó“-ja , ugyan­annak „Maró“-ja és gróf Teleki Domokos „Lédá“ja, nyert az első. c)Pony-verseny, 1 mértföld ; futott j­ára Wen-selényi József „Asti“ on 5 éves sz. kanczi; ifj. gróf Bethlen János „Cartagon“, id. és ifj gr. T­e­l­e­k­i Domokos 5 éves szürke. méné, az első nyert, ifj. B. J. a nye­­regbő­l legurult, de szerencsére esése nem volt veszedelmes. d) Eladó kanc­za-verseny 1000 frt, .2 mfd, fu­rtt Szilváui Miklós „Vihar“-ja 4 é. p. k s gr. Szápári Iván „West Rose“ja 8 é p. k , a d jt elin­te utóbbi Az idő min­dk­ét nap kedvező volt, a gyep jó, habár neve most is v­árostó.“ M F. hó 17 o óig az aran­g több részében igen tete­mes károkat tett a jég, nevezetesen : 17 én N. - A­bon­y (Pert), Nádudvar (B­har), T­é­c­s (Cso­grád), Sö­vény­há­z­a (Győr), A­n­y­os (So­mogy), Tés (Győr), K­r­a­s­z­n­a (Erdély) , Szakoly (Szabolcs), M­ind­azent (Csongrád), Tótkomlós (Béke­s- C­aba), M­ó­­don (Bánság), Homonna (Zen­tión), N.-Károly (Szatmár); 18-a F­e­g­y­v­e­r­n­e­k (Heves), Nabony, K­e­c­s­k­e­m­ 61 (Po­rt), N.­Barát (Győr) H. M.­V­á­s­á­r­h­e­l­y (Csongrád) ; 19-e N. A­b­o­n­y (Pá­l), Mis­kolcz (Borsod) H­e­g­y­é­s­z (Tolna), Szigetvár (So­­mogy); 20. Magyarad (Arad), H.­M. Vásárhely Csongrád, Szeged, TiszaVárkony (Heves) 8­ö­v­é­ti­y­h­á­z­a (Győr), L­egy­es Bénye (Zemplén), Újfalu (Sáros), Buda, Miskolcz, Új-Kigyón (Békés Csanád), Viszoks; 21-én Hőgyész (Tolna), Golakuba, Lugos (Krassó), Békés Gálap (Zemp­én); 22. Kardczag (Kunság), Ebes (Bihar), Béké­s­ Csaba, Ken­deres (Szolnok) Nádud­var (Bőh­ar), Vári (Zemplén), M­a­r­g­i­t­a (Bi bar) ; 23. M­i­n­d­s­z­­e­n­t (Csongrád), R­e­m­e­t­e (Békés), Csaba (Nyitra), Jan­kovács (Bic.­), Csany (Csongrád) stb.; mivel tavaly súg. hóban mindenfelé oly sok kárt tett a jég, a dohány s bortermesztők ne késsenek termé­nyeik biztosításával. A magyar b­iztosító társasá­g, mely minden fennebbi káreseteknél érdekelve vo­t, azonnal intézted­­t a kirak gyors feelvételére nézve. A m. biz­tosító társa­ságná eddig 17,423 kötvény adato­t ki s a bejelentett károk száma 726 lesz Örvendetes, hogy több helyet, nevezetesen Zsámbokon (PMeT), D­­­o­s­d­o­n, Tárnokon, (Fehérmegyében), Uj Kígyóson (Bé­kés), a bor s dohánytermvazióre tömeges biztosításokat létesítettük. A Báró du Chatel, Gervin Józsefné asszonyság (la­kása váczi-utcza 1. sz.) nőnevelő intézetében f. hó 28. tartattak a nyilvános vizsgálatok. Ezen jelentés bekül­dője szerencsés leányát ezen nevelőintézetben több év óta neveltetni, s nem mulaszthatja el ez alkalommal sem a tulajdonosnénak köszönetét és a tanitói kar iránt szi­ves háláját nyilatkoztatni ki, azon kitűnő gond és figye­lemért, melyben mind saját mind barátai leányait részel­tetni látta. Tisztaság, pontosságra szoktatás, a leányok miveltségére szolgáló tudományok és nyelvekben való előmenetelre vezetés ezen intézet jelleme lévén, du Cha­tel asszonyság intézetét minden szülő figyelmébe aján­lani kötelességemnek tartom. Pesten, jul. 30-án 1860. (Beküldetett.)­­ A Patikárus Ferkó vezetése alatti nemzeti ze­netársaság e napokban egy jeles taggal szaporodott. P­a­­tikárus Imre, ki a Kálozdi-társasággal több évet Francziaország­ és Angliában mint czimbalmos és gor­donkás sok sikerrel töltött, hazájába visszatérvén, test­vére jóhírű társaságában foglalt állást, hogy annak még több hírt és nevet szerezzen­ a közelmúlt vasárnap a

Next