Pesti Napló, 1863. június (14. évfolyam, 3989-4011. szám)

1863-06-02 / 3989. szám

124 3989 14-ik évi foyam. Kedd, jun. 2.1863. Szerkesztési iroda : E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek tere 7-ik szám 1-fő emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli ______panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva ■ Félévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszer hirdetésnél 7 m kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 nj kr. Pest, jan. 1.1863. Bécsi dolgok. „Két, politikai jelentőséggel épen nem biró esemény — a szent-miklósi összeverekedés Hodzsával és a puszta-szent-lászlói rablás — a héten néhány centralista lapot oly vezérczikkek írására lelkesített, melyek újólag bizonyítják, mily absurditásokra vezethetnek az előítéletek és pártszenvedélyek. “ így kezdi a „Wanderer“ egyik vasárnapi vezérczikkét. S igaza van. Vegyük kezünkbe csak a „Pressét“ és „Oesterreichischét.“ A p.-szent-lászlói esetet minő politikai tőkének tekintik, menynyi hasznot szeretnének belőle vonni pártnézetek szempontjából. Újra pálczát törnek az egész magyarországi törvénykezés fölött, megfeledkezve az „Oesterreichisché“nek e tárgyban csak nem rég közlött intésére; újra beszélnek a magyar megyei rendszer ellen általában; sőt az „Oesterreichische“ a múlt országgyűlés tulságaival is kapcsolatba hozza a szentlászlói rablást, s azt hiszi, hogy Magyarországon a társadalmi kapcsok általában felbomlanak, ha a politikai viszonyokba stabilitás nem hozatik be, és pedig azon az útón, melyet az „Oesterr. Zrg“ egyedül tart czélra vezetőnek, s amelyre lépni — úgymond — csak bátorság kell a magyaroknak. Hogy a dunántúli rablások a kormány komoly figyelmét és erélyes föllépését hívják fel , ezt nem szükség se nekünk, kik e tárgyban már régen felszólaltunk, se a kormánynak a bécsi lapokból tanulni meg. S ha csak e figyelmeztetés az erélyes föllépés fölhívása lett volna a nevetzett lapok czélja , legalább jó akaratot tanúsítottak volna. De nem tudjuk, nevetségesebb-e vagy boszantóbb az az eljárás, mely oly mohón lel minden alkalmat, hogy a magyarországi intézményeket megtámadja. Mit mondanának a centralista kollegák, ha mi is elővennék a Lajthán túli bűnügyi eseteket, s azokból vonnánk következtetést az ottani törvénykezés s közigazgatás ellen ? Ők egy pusztai rablásból a magyar társadalmi viszonyok teljes felbomlására következtetnek, ha csak a magyar törvénykezési politikai intézmények merőben át nem alakíttatnak az ő eszék szerint. Hasonlóeljárással minő menydörgő vezérczikkeket írhatnánk mi, a bécsi órásmesteren — a város kellő közepén — elkövetett rablógyilkosságról? Nem írhatnók-e. Mi borzasztó lábon áll a Lajthán túl a közbátorság, megítélhetik olvasóink, ha csak a Botschafter legközelebbi számát kezökbe veszik. Míg a törvényszék előtt agyonütés miatt áll egy gonosztevő, s Bécs-Ujhelyen egy rablógyilkost végeztek ki . Freiwaldauban irtózatos gyilkosság követtetett el báró Landsbergen, kit reggel ágya mellett meggyilkolva találtak. S a gonosztevőt, ki e gyilkosságot elkövette, oly kevéssé képes mindeddig a hatóság fölfedezni, mint a bécsi órás gyilkosát. — S ugyanazon száma a Botschafternek, mely ennyi borzasztó bűntényt regestál, egybrsmind azon leverő tudósítást közli, hogy már a bécsi práterben sincs többé személybiztosság. Esti 9 —10 óra között utonállók támadtak meg egy hivatalnokot, ki nejével ment hazafelé, s csak a véletlennek, mely több embert épen akkor vezetett feléjök, midőn a rablók elől megszaladtak, köszönhetik életök és vágyanuk megmentését. Boldog isten! Hova sülyedt a Lajthán túl az igazságszolgáltatás ?! A kedélyes bécsi saját práterén egyszerre a mexicói prairien vagy — horrendum dictu—a magyar pusztákon találja magát! ?! S nem egy bécsi polgár, de egy hivatalnok sincs többé bátorságban. íme, a tekintély elvének sülyedése — mely a Lajthán innen, az Oesterreichische szerint, még a 48 előtti időkből, a Lajthán túl pedig nem tudjuk, mely naptól fogva datáltatik. A kór meg van, bálimkor vette kezdetét , s a Lajthán túl is felbomlással fenyegeti a társadalmat, ha csak az osztrák igazságszolgáltatás és közigazgatás teljesen át nem alakíttatik oly alapon, mint mi óhajtanék! Mit mondana az „Österreichische“ és „Presse“, ha egy magyar lap ily tartalmú czikket írna ? Nem nevetne-e szemébe annak a lapnak ? S azt hiszik, hogy az ő keresztes hadjáratuk a magyar intézmények ellen kevésbbé nevetséges ? Csalatkoznak. Vegyék szívükre tehát a collegák a „Wanderer“ intését, s ne csináljanak minden alkalölhl®i egy szúnyogból elefántot, hogy azzal mehessenek csatára politikai programmuk mellett? „Ez után, mond a „Wanderer1”, nem fognak hódításokat tenni Magyarországon, mert azt fogják ott hinni, hogy ezek az egyedüli fegyverek, melyek rendelkezésükre állanak, s ez állapot mindenesetre inkább nevetséges, mint imposant lenne!“ Körülbelül hasonló figyelmeztetést intézett a magyar törvénykezés elleni zajongás miatt csak nem rég társaihoz az „Oesterreichische.“ Mi kár, hogy a jó „Constitutionellen maga volt az első, mely a jó intésről megfeledkezett. Jele, hogy a mérséklet, belátás, politikai tapintat és eszély nála csak kivételes eset, nem normális állapot. A vasúti központi lap szerint a kereskedelmi minisztérium, a pénzügyi minisztériummal és m. kir. helytartótanáccsal egyetértőleg, a pest-losonczi vasút és szent István kőszén-mivelő társaságnak megengedte, hogy a^kellő tőke beszerzésére 200 ftos névszerinti értékű részvényeket adjon ki, s a befektetendő tőkét részben részvények, fele részben pedig 57* % elsőségi kötvények kibocsátása által szerezzék be. Választási mozgalmak Francziaországban. A párisi legújabb rendes tudósításokat a máj. 30-diki lapok hozzák. Mindamellett, hogy a francziákat e tudósítások közzétételekor 24 óra választotta el az általános szavazat működésének eredményétől, feltűnő, hogy a különféle véleményt képviselő fővárosi közlönyök tartózkodnak minden prognosticontól, minden hozzávetéstől a lehető eredményre nézve. Prévost-Paradol a „Journal des Débats“ ban mindössze annyit mond, hogy ahol a szabadelvű véleményhez tartozó töredékek azon voltak, hogy kizárólag saját eszméiket, saját óhajtásaikat képviseltessék, ott az ellenzék mindenütt gyenge, s úgyszólván előre meg van verve a kormány jelöltje által; ellenben ott, ahol a pártárnyalatok, előbbi viszálkodásaikat feledve, kezet fognak, hogy megalkossák azt, amit a kormánylapok coalitivnak, a „Journa des Débats“ pedig „liberális unió“-nak nevez : ott az ellenzéknek komoly kilátásai vannak a sikerre. A „Nat. Zrg“ szerint a kormány az utóbbi napokban azon tudósítást kapta a vidékről, hogy körülbelül csak 15 ellenzéki jelölt fog megválasztatni. Ami a fővárost illeti, az ellenzéki jelöltek közül Ollivier és Jules Favre bir legtöbb kilátással. Ollivier úrral szemközt a harmadik választókerületben nincs más ellenzéki jelölt, ellenben Favre Gyula melett ott van Cou ta nt nyomdai munkás is. — Havin, a „Siécle“ főszerkesztője, az első választókerületben a kormány jelöltjén kívül kénytelen megküzdeni de Lastegrie Ferdinánd egykori képviselővel, és a már említett Blanc József nyomdai munkással. — Gué rou 11 ur, az „Op. Nationale“ főszerkesztője, a hatodik kerületben ötöd magával van az ellenzék részéről; vetélytársai lévén Cochin, Prévost-Paradol, Jouvencel és Dupuis ügyvéd. A főváros többi választó kerületeiben így állnak az ellenzéki jelöltségek : A 2-dikban Thiers és Didier, munkás; a 4-dikben Picard egyedül; a 7-dikben Darimon, Cantagrel, a „Démocratie pacifique“ egykori szerkesztője, és Dóré Fülöp tanár; a 8-dikban Simon Gyula akadémiai tag; de M 11 y iparos, és Malitas, a „Presse“ szerkesztője; a 9-dikben Pe 11ean Jenő egyedül. A félhivatalos lapok közül a „Constitution“ élethalálra küzd Thiers ellen, aki még eddig nem bocsátott ki semmiféle politikai programmot, a „France“ ellen, mely túlságosnak találja az ő buzgalmát, a „Presse“ ellen, mely azt mutogatja, hogy a „Constitutionnel“ másképen vélekedett a suffrage universel-ről hajdan, meg Ollivier és Piichon urak ellen. A „Constitutionnel“ a második császárság dicsőségét mutatja fel Lajos Fülöp egykori miniszterelnökének. Büszkén hasonlítja össze az 1852-ki szavazatot a mostanival. Akkor, úgymond, a választási czédulák a múlt emlékeit jelentették, dicsőséges győzelmekért, mint Auszterlicz, s a haza gyászáét, mint Vatterloo. Most Auszterlicz mellé oda lehet írni Almát, Seleistopolt és Solferinot, s Vatterloo le van törölve. A nemzeti rokonszenv és a néphála roppant kitörése előtt mivé lesznek — azt kérdi a »Const,“ — néhány oly ember nagyra vágyásai, akik elvesztették mindazt, amit védeni akartak, és akiknek nevei nem jelentenek egyebet, mint meghunnyászkodást a külföld előtt, és catastrophákat belül ? Hogy a „Constitutionel“ egyenesen az „Histoire de l’ empire“ szerzőjét érti, mutatja a vádirat, melyet a nagyhítű történetíró szemei elé tart. Elmondja a democratáknak, hogy Thiers „hitvány sokaságnak“ (vile multitude) nevezte az általános szavazatot; hogy az örökös pairség mellett volt; hogy a septemberi törvényeket ő indítványozta; hogy húsz havi minisztersége alatt 281 lefoglalásban, 251 elmarasztalásban, 347,550 frank pénzbírságban és 140 évi börtönbüntetésben részeltette a journalisticát. Elmondja a legitimistáknak a Berry herczegnével elkövetett méltatlanságot, a herczeg szobrának eltakarítását az operatőrről, s Thiers azon nyilatkozatát, melylyel a Bourbonok idős ágát idegen dynastiának nyilvánította Francziaországra nézve. Elmondja minden franczia hazafinak, hogy Thiers volt legszilárdabb támasza a minden ároni békének; tagja azon minisztériumnak, mely a szószékről hirdeté, hogy Varsóban rend uralkodik, mely Lengyelország újra feltámadását lehetetlenségnek mondta ki; hogy Thiers úr, megszeppenve a fenyegetéstől, 25 millió frankot akart fizetni az Egyesült Államoknak, kárpótlás czíme alatt; hogy Thiers több ízben nyilvánította szerencsés gondolatnak azt, amely által Francziaország megszűnt arról álmodozni, hogy első rangú tengeri és gyarmatos hatalmasság legyen, s nem átallotta azon, Francziaországra nézve megalázó vallomást tenni, hogy Anglia a tengerek ura. Elmondja a tőzséreknek, államhitelezőknek, részvénybirtokosoknak, kereskedőknek, hogy Thiersnek kiváló ügyessége és tehetsége van az apró ármányokra, fellármázni és nyugtalanítani a börzét. Elmondja a pénzügyi megtakarítások barátainak, hogy Thiers volt az, aki minisztersége alatt 140 milliót költött el, nem arra,hogy az óczeánt a középtengerrel vasúttal kösse egybe, hanem hogy Párist egy árokkal vétesse körül ; hogy 1840-ben ő fecsérlette el Francziaország kincsét, csak azért, hogy Európát hiába való fegyverkezésekkel nyugtalanítsa ; hogy nyolcz hónap alatt puszta rendeleti után többet elköltött nyolczszáz millió franknál, csak azért, hogy be ne vegye Sebastopolt, s ne folytasson krimiai háborút. Végre még az orleanisták szavazatára is érdemetlennek nyilvánítja azon Thierst, akinek 1848 február 24-kén Maria Amalia királyné ezt mondta :„Ön okozta a mi vesztünket uram !“ Azt mondják, Thiers félbe fogja szakítani a hallgatást, s egy röpiratot készített, mely a második választókerület 35.000 választója közt lenne kiosztandó. Az ellenzéki közönség másfelől saját jelöltjeinek fényes nevével iparkodik homályt vetni a kormányjelöltekre. Az életek se hiányzanak. Thiers vetélytársa, Devinck ur, a civillista csokoládé szállítójává lett. Thiers híveinek tetszik azon egybeállítás, hogy az ő jelöltjük a történelem táblájára írta fel a nevét, Devinck ur pedig a csokoládé-táblákra. Végre, hogy semmit ki ne hagyjunk, nincs minden egybefüggés nélkül a választásokkal azon lelkesedés, melylyel a „Constitutionnel“ főszerkesztője a szemlét leirja, melyet a császár „az afrikai francziák“ a sphahik és turcosok felett tartott, ahol a nép betűszerint körül fogta a császárt és a császárnét, s örömrivalgásaival elnyomta a tábori zenét. Egy szántogató reflexiói. IV. Mig egyfelől méltán undorral tölt el bennünket azon modern civilisatio mételyességének látása, mely egyedül az anyagiságot bálványozva, a valódi műveltség , sőt az egyszerű, becsületesség szabta korlátokat sem veszi tekintetbe , hanem e bálvány engesztelésére még gyermekeink örökségét, és a legszentebb érdeket s kegyeletet is méltó áldozatnak tartja, addig másrészt minden tétovázás nélkül el kell ismernünk, hogy a mindinkább követelő igényekkel élőnkbe toluló anyagi érdekeinknek helyes irányban való előmozdítása az eddiginél komolyabb figyelmet követel tőlünk. Ez pedig a nemzetgazdászati elveknek alaposabb tanulmányozását se tételezi, mert üdvös eredményre csakis e jól átérzett elveknek a mi sajátságos és egész mérvben felfogott viszonyainkra való helyes alkalmazása vezethet. Tudom, hogy ezzel nem mondok valami újságot hazámfiai előtt. Kétségkívül számosan érzik ezt épen úgy, s alaposabban felfogják, mint én. De midőn közéletünk mozzanataiban ez érdekek körül, a sok ábránd és látszatosság között, oly ritkán tapasztalunk ilynemű törekvést a reális gyakorlat terére vonatkozva: igen természetes, hogy e reflexiók akaratlanul is felmerülnek az emberben, annál is inkább, miután időszaki irodalmunkban is ez érdekek mellett ely alapos felfogásból eredő felszólamlások, mint például Bezerédj László úré a „Pesti Napló“ jan. 23. és 24-ki számaiban, és Trefort Ágoston úré febr. 21. az academiában, ritka tünemények. Feladatomut tűztem ki ez alkalommal, hogy államgazdászati tekintetben tüntessem fel horderejét mezőgazdaságunk kimutatott egyoldalú és sorvasztóan kóros fejlődési irányának. Engedje meg Bezezerédj László úr, hogy azon felszólalásához,mintegy támponthoz,köthessem gyenge szavaimat. Bezerédj László úrnak említett czikkei gazdászatunknak jól felfogott érdekében tárgyalják azon verseny hatalmasságát, melylyel Amerikának oly óriási mérvben növekedő gabona termesztése és Ausztráliának gyapjú termelése a világpiaczra szorult európai termelő országoknak érdekeit fenyegetik. Számokban mutatják ki azon mesés bőségű terméseket, melyek a földmivelésnek csak a nyugat Amerika tartományaiban való fokozatos legújabb terjedése által állíttatnak a világpiacára. Feltüntetik egyszersmind, hogy a nevezetes arányban szaporodó ausztráliai gyapjú már az európai continens gyáraiban is tért kezd foglalni. Kiegészítésül felemlíthetjük, hogy éppen 1861-ben a többi britt coloniák kött Ausztrália maga — a Board of Trade hivatalos kimutatásai szerint — már 687* millió font gyapjút termelt és vitt b** Angliába, míg 1860-ban csak 59 milliót, s hogy e termelési progresszó reánk nézve annál érzékenyebb, miután, szintén e hivatalos jegyzékek szerint, az európai continensről ugyanazon 1861-ik évben a gyapjúbevitel Angliába 14,423,000 fonttal apadt az előbbi évhez képest. Mindenesetre feltűnő, hogy gyapjúáraink tetemes csökkenése is éppen ez évtől kezdődik. De nem hagyhatom itt emlíítetlenül azon legújabb eseményt is, hogy e tavasz folytában még amerikai disznózsír és szalonna is több szállítmányban ékezett Londonból Triesztbe, s innen a monarchia belsejébe adatott el fogyasztásra. Míg ezelőtt nemcsak monarchiánk, de a német vámegyesület, sőt Angolország is legnagyobb részt Magyarországból pótolták ebbeli szükségeiket. Szolgáljanak ezek is adatul értekező urnák azon vázolatihoz, melyekkel oly eleven képét állítja elő a tengerentúli világrészek termelő bőségének s határozó befolyásának a világpiaczon. Megfejti továbbá értekező úr sajátságos okait azon szerencsés eseménynek — mert csakugyan nem is lehet másnak qualificálni — hogy 61-ki kiváló bőtermésünk egyszersmind oly kedvező kapóssággal és magas árakkal találkozott. És kimutatván egyszersmind azon hatalmas tényezőket, melyekkel különösen Amerika rendelkezik, s kitartó és vállalkozó szelleménél fogva productionális fejlődését a megmérhetlenségig fokozni törekszik, kétségbevonhatlan érvekkel következteti, hogy azon súly, melyet jelenleg a világforgalomba vet, nemcsak maradandó lészen, de, bonyodalmaik megszűntével, az amerikaiaknak az események ez időszerű rohamát kiválóan felhasználni tudó képességük mellett, az európai termelő tartományoknak versenyét a jövőben legalább is problematikussá, hanem épen lehetetlenné teszi. Vázlatainak befejezéséül pedig e kérdést teszi fel értekező úr : „nem fontos körülmények-e ezek, melyek a komoly gondolkodást méltán megérdemlik!“ Igen. Legfontosabb anyagi életkérdéseinket , az eszményi képzelgések és idétlen felszínes tervezgetések helyett, csakis a rideg valóság fáklyavilágánál, és a rohanva fejlődő világforgalom gyökeres felfogásából lehet alaposan tárgyalnunk és megítélnünk. Erről a komolyan gondolkozó hazafinak meg kell mindenekelőtt győződnie, habár eddig ápolt kecsegtető s talán túlélénk reményeinek érzékeny lelohadásával történjék is ez, mert csak ezen kiindulási pont mentheti őt meg a késő csalódásoktól. — így például, ha kellően felfogtuk volna, midőn hazánk jó geniusa, Széchenyi, már 30 év előtt megírta, hogy „elég tudni : a magyar bor igen sokszor elromlik, ha idegen földre viszik, hogy Európa inkább franczia borokat igyék“, ahelyett, hogy azt mindig a borok legtökéletesbikének állítottuk , most sem fájna annyira fejünk, midőn megnyílt volna a legjobb alkalom borunkból dúsan pénzelhetni. És értekező úr e részt fontos szolgálatot tett mezőgazdaságunknak eme beható felszólalásával. Alig képzelheti meg valaki, hogy nálunk egyhamar termelésünknek megfelelő consumens gyáripar keletkezzék. Ha van, csakis igen távol lehet ennek jövendője. Majdnem egész termelésünk értékesítésével a nagy világpiacra vagyunk utalva, hol versenytársaink valóban óriási mérvben szaporodnak, ami máris oly nyomasztólag hat érdekeinkre. Az amerikai agróra való hivatkozás, nem állván az hason arányban az ottani termelési tényezők fejlődésének nagyszerűségével, nem nyújthat kielégítő megnyugvást jövendő kilátásainkra nézve. Egyébiránt e körülmény, például Auszráliára nézve, fenn sem forog. Hazánk fekvése sem oly kedvező, hogy a világpiaczhozi közelsége nekünk tetemes előnyt nyújtana. A gyors és olcsóbb közlekedési eszközök, különösen a vasutak létrehozása körüli hazafias törekvések és vállalatok, ha eredményre juthatnak , kétségkívül könynyíteni fognák ugyan helyzetünket a versenyben. De már csak azon oknál fogva is, hogy épen a közlekedési eszközök körül való működések nemcsak kizárólagosan nálunk, hanem másutt is, a különösen versenytársainknál, és pedig többnyire nagyobb mérvben, hatalmast tényezőkkel mozognak , még e részt sem találkozhatunk oly reményekkel, hogy ez érdekeink iránt való aggodalmaink tartósan eloszoljanak. Egyébiránt ez általánosan megindult érdekmozgalomban szinte bekövetkezendőnek láthatjuk, hogy a jól felfogott államérdekek által, valamint a vámsorompók máris teljes bomladozásnak indultak, úgy a közlekedési téren való távolsági különbségeknek idővel a legkisebb mértékre való leszállítása, és így megközelítő kiegyenlítése fog lehetővé tétetni. Elmélkedjünk bármiként, és okoskodjunk ki bárminő eshetőségeket, de az anyagi érdekek feltartózhatlan mozgalmában egész mathematikai biztossággal csak azon eredményre juthatunk, hogy a világforgalomban utóvégre is az állja ki a sarat, azé az előny és az élet, aki caeteris paribus legtöbb képességgel bizand az olcsó termelésre. E képességnek számos tényezői közt, a nagy egyetemben mindenesetre első helyen áll a föld termő erejének fokozata. Hiszen a mezőgazdasággal foglalkozó mindegyikünk a legegyszerűbb földművesig fel tudja becsülni a gazdag föld értékét, mert elég érzékenyen tapasztalja, mily kevéssé jutalmas és mibe kerül termelése a sovány földön a jó erőben levőhöz képest. És íme, ezen tényleges körülményben tolul fel előttünk földművelésünk kimutatott egyoldalú fejlődési irányának legközelebbi hordereje nemzetgazdászati tekintetben. Nem kétlem én, hogy különösen a jobb gazdasági eszközök és tetemes kézi munkát pótló gépekre, meg szabályozás és lecsapolásokra fordult kiváló figyelem következtében, még egy ideig nevezetesen is szaporíthatjuk hazánk gabonatermelését. De az kétségtelenül áll előttünk, hogy mezőgazdaságunknak eme minden józanabb tekintet nélkül való lázas gabonatermelési rohama által fokozatosan emésztett földerőnk pusztulásával, az olcsó termelésnek épen leglényegesebb tényezőjét apasztjuk, és így mindinkább képtelenebbekké válunk azon nemzetközi világforgalom versenyére, melyben résztvenni végzetszerű rendeltetésünk, és pedig oly versenytársakkal, kiknek még száz és száz milliónyi hold gazdag, érintetlen szűzföld áll rendlkezésükre. Mindenesetre oly komoly körülmény ez, melynek már az elsősorban következő eredménye is nem csekély mértékben súlyosbítandja helyzetünket. De még egy kissé tovább kell fűznöm e fontos ügy körül reflexióimat. Már azon helyzet, hogy oly termelő ország vagyunk, melynek termékei értékesítését a távolban kell keresnie, elég nehézzé és sok tekintetben majdnem lehetlenné teszi oly helyes gazdálkodási állapot alakulását, mely egyszersmind elegendő s állandó fenntartó erőt rejtsen magában. És minden józan értelmünket meg kellene tagadnunk, ha be nem látnánk, mennyire súlyosbodott ez állapot az ország nagy részében azáltal is, hogy a gazdasági szeszgyártás nálunk nagy mértékben csökkent, s a gazdaság még ezen fenntartó alapjától is megfosztatik. Ily viszonyokhoz járulván még , hogy életszükségeink is napról napra szaporodnak, hogy az ember igen szokásos állat is, s ha valamire egyszer vérszemet kapott, nem igen könnyen hagyja magát, legalább rendes eszközökkel, arról letéríttetni, hogy ez is egy hatalmas indokkal több, hogy azon mérv, melyben mezőgazdaságunk a pénzelő gabonatermelésre nyakrafőre törekszik, még növekedjék, és minden hozzáférhető ingatlant is ingóvá tegyen . Ily viszonyok közt, mondom, lényegesen átható orvoslat hiányában, nem századok, hanem évtizedek elégségesek lesznek arra, hogy a már mindenüvé közelebb férkező gőzerő hazánk földjének nemcsak zsírját, de életerejét is legnagyobbrészt elszállítsa. Ez annyit tesz, mint földtőkénket fogyasztani, mi csak értékének folytonos devalvatiójára vezethet, oly értéktelenítésére, mélyen megélni, annál kevésbé pedig szellemileg is fejlődni, mi legalább képesek nem lehetünk stb. És ez a mi mezőgazdaságunk veszélyes fejlődési irányának nemzetgazdászati tekintetben feltűnő hordereje a második, de végső vonalban. Már is talán hosszasabb voltam értekezésemben , mintsem e lapok körébe illenék. — És azért nem áradozhatok e helyen még a történelemből oly bőven kínálkozó érvekre is reflexióim illustrátiójában. De nem hagyhatom emlíítetlenül, hogy Trefort Ágoston úr érintett akadémiai értekezésében szintén e búrt pediti meg, és pedig sokkal mélyebb és erőteljesb hangoztatással.