Pesti Napló, 1865. április (16. évfolyam, 4087–4511. szám)

1865-04-08 / 4093. szám

81—4003 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI KAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre .. . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. 16. évi Iblyefi). Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt­ tér : 5 hasábos petit­sor 20 uj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ april—júniusi évnegyedes folyamára. E­lő­zetesi «Vr­­­A «"■­« 33 A„P­ESTI NAPLÓ“ kiadóhivatala. Pest, april 7. 1865. Kimutattuk előbbi czikkünkben , hogy az 1569-ik évi törvényczikknek tartalma nem egészen olyan, minőnek azt Lust­­kandl, s az ő nyomán a „N. Presse“ ma­gyarázták,­­ hogy ezen magyarázat, és a törvénynek eredeti szövege lényegesen­­különböznek egymástól. Vakmerőnek nevezi a „N. Presse“ a „Pester Lloydsnak azon állítását, hogy „az említett törvényczikknek rendelete,­­úgy látszik, egyes polgárok magán­ügyei­re vonatkozik, még pedig oly magán­ügyeire, melyek azoknak az udvari ka­mara, vagy udvari hadi tanács elleni kö­veteléseiket tárgyazták.“ — De vizsgál­juk figyelemmel a törvény szövegét. A bevezetésben elmondják az ország rendei, miszerint nagyon terhes az or­szág lakosaira nézve , hogy ügyeik és fo­lyamadásaik (negotia et supplicationes eorum) a magyar tanácsból a hadi tanácshoz, onnan pedig néha a kama­rák­hoz küldetnek vissza. Ugyan azért kérik ő Felségét, méltóztassék hű magyar­jainak dolgaiban a magyar tanácsot hasz­nálni.­­ Továbbá a törvényczikk utolsó szakaszában megemlittetik az országos rendeknek azon panasza is , hogy az udvari kamaránál és hadi tanácsnál kény­telenek a felek sokat költeni tolmácsokra. Az ország rendei tehát kizárólag egyes polgároknak magán­ügyeiről és folyamo­dásáról szólottak ezen törvényczikkben, egyes polgárok terheltetése miatt emeltek panaszt, s ezekre nézve sürgettek orvos­lást ő Felségénél. - - Más tárgyat pedig meg sem említettek. Ő Felsége a rendek panaszára és kívá­natéra azt felelte, hogy az igazságot és az ország jogait, szabadságait illető dolgok a magyar tanácsban, a kamaraiak a kama­ránál, a hadiak a hadi tanácsnál tárgyal­tatnak az eddig megtartott szo­kás szerint „more had­enus ob­­servato.“ — Ugyanazért ő Felsége magyarországi tanácsosai közül legalább kettőnek, egy egyházinak tudniillik és egy világinak folytonosan az udvart kell követni, hogy ő Felsége ezekben az igaz­ságot, s az ország jogait, szabadságait illető magyar dolgokban azok tanácsá­val élhessen. — Kikkel az ország hadi dolgairól is, midőn a szükség kívánja, ér­tekezni fog. — A tolmácsokat illetőleg pedig a felek költségeinek megkimélése végett ő felsége mind az udvari kamará­hoz, mind az udvari haditanácshoz két-két tolmácsot rendelt, kik fizetésüket ő Fel­ségétől kapják, s a feleknek tolmácsolva ingyen tesznek szolgálatot. Két részből áll e törvényczikknek tar­talma : Az ország rendeinek előadásából s illetőleg kérelméből, és ő Felségének erre adott válaszából, mely az ország és fejedelem közös egyetértésével határo­zatta lön. Az ország rendeinek előadásá­ban és kérelmében nincs másról szó, csak egyesek magán­ügyeiről és folyamodásai­ról. — Miért kellene tehát az arra, és pedig egyenesen arra adott király a válasz értelmét messzebb terjeszteni, mint azon panaszok orvoslására, melyek végett a törvény alkottatott ? És ha vizsgáljuk, minek lehettek az egyes polgároknak azon magánügyei és folyamodásai,melyek — mint a törvényben elmondatik— a magyar tanácsból a hadi tanácshoz, onnan pedig néha a kama­rákhoz küldetnek vissza, mindenek előtt azt kell állítanunk, hogy azok oly ügyek nem lehettek, melyek bárki által vala­mely magyarországi lakos ellen indíttat­tak, mert hogy az igazságot s az ország jogait és szabadságait illető magyar dol­gok az udvari kamara és hadi tanács illetősége alá nem tartoztak, azt még Lustkandl és a „N. Presse“ is elismerik, az ország jogainak egyike pedig az , hogy magyar polgárt csak hazájának törvényes bírósága előtt lehet kereset alá venni, és így a magyar polgárok ellen indított ke­resetek az udvari kamara és hadi­tanács előtt nem tárgyaltathattak. A törvényben t­en­tett magánügyeknek és folyamodá­soknak tehát olyanoknak kellett lenni, melyekben azon egyes magyar polgárok­­ nem keresett, hanem kereső felek voltak.­­ — Ezek azok, miket a „Pester Lloyd“ is állított, s miket a „N. Presse“ vakmerő állításoknak nevezett. — Mi azonban azt hiszszük, hogy a „Pester Lloyd“ állítá­sai nem oly vakmerők, minőknek azokat a „N. Presse“ bélyegezni szeretné. De tegyük fel, hogy tévedtünk ; tegyük fel, hogy az említett 1569-ik évi 38-ik törvényczikk szerint a magánügyeken és folyamodásokon túl más magyar tár­gyakra is kiterjedett az udvari kamará­nak és hadi tanácsnak hatósága, vajjon oly neműek voltak-e azon tárgyak, oly­­nemű­ és természetű volt-e azon hatóság, hogy abból valóságos real-uniot lehessen alaposan következtetni ? Lustkandl — s az ő nyomán a „Neue Presse“ — különösen kiemelik az idézett törvénynek eme szavait : „qu­a­e Came­­ralia in Camera, quae autem bellica sunt, in Bellico consi­­lio (more hactenus observato) tractari, és ezen szavakból indulnak ki további okoskodásaikban. Nézetünk szerint különös figyelmet ér­demel e sorokban ama néhány szó, mely határozottan oda van függesztve záradék gyanánt a törvény azon szabályához, hogy a kamarai dolgok a kamaránál, a hadiak a hadi tanácsnál tárgyaltassanak. E néhány szó pedig ez: „more hadte­nus observato“, az eddig meg­tartott szokás szerint. Nem a tárgyalások modorára vonat­koznak e szavak, mert akkor a törvény azt mondotta volna: „modo hadtenus observato“, az eddigi módon. Egyéb­iránt miután éppen ezen törvény által van némi változás téve az udvari kama­ránál és a hadi tanácsnál eddig követett módra nézve, a­mennyiben a felek köny­­nyebbségére ingyen tolmácsok vannak oda rendelve, mik előbb nem voltak, a more had­enus observato — a tárgyalási módra alkalmazva — nem lett volna el­mondható. Mire terjed tehát az említett záradék­nak ereje és értelme ? Kétségtelenül arra, hogy a mely kamarai és hadi ügyek eddig az udvari kamaránál s hadi tanácsnál tár­gyaltattak, azok ezentúl is ott fognak tár­gyaltatni, mert hiszen a­melyek eddig nem ott valának tárgyalva, azokra a „more hactenus observato“ nem volna alkalmazható. Ugyanazért azt kell mindenek előtt vizsgálnunk, hogy az­ 1569-ik évet megelőzött kor­szakban a Magyarországot illető kama­rai és hadi ügyek közül melyek lehettek azok, miknek tárgyalása törvény szerint az említett két udvari kormányszékhez tartozott ? Tekintsük először is a kamarai ügye­ket.­­ Egyik igen fontos kamarai tárgy volt mindenkor a harminc­adok ügye, mind kereskedelmi, mind államjövedelmi tekintetből. A magyarországi harmincza­­dokra nézve azon korszakból, mely I-s. Ferdinánd uralkodásának kezdetétől az annyiszor idézett 1569-ik évi törvény alko­tásáig lefolyt,nem egy törvény tesz arról ta­núságot, hogy azokra az udvari kamarának hatósága törvényesen ki nem terjedett, hanem azok felállítása, megszüntetése, sza­bályozása, sőt még a fizetendő dijak meg­határozása is a magyar törvényhozás jo­gaihoz, kezelése pedig egyenesen ő Fel­sége magyar kamarájának köréhez tarto­zott. — Ily törvények a többek között az 1542-ks évi 45-ik czikknek I-ső szakasza, az 1553-ki évi 18 ik, 1546-ki évi 54-ik, 1556-ki évi 37-ki és 1548-ki évi 58-ik czikkelyek, melyek némely uj harmin­czadok felállításáról, másoknak áttételé­ről, másoknak pedig megszüntetéséről ren­delkeznek. Ilyen az 1553 ik évi 18-ik czikk, melyből világos, hogy a harmin­­czadi dijakat is a törvényhozás határoz­ta meg. Ilyen az 1553-ik évi 19-ik czikk­­nek 4-ik szakasza, mely azt rendeli, hogy midőn a harminczadfizetésre vo­natkozó követelés miatt (super exactio­­ne tricesimarum) vagy­ más okból a har­minczadosok és egyéb hivatalnokok kö­zött viszály támad, az ne az udvari kamara elébe, vagy az ausztriai kamará­sok és igazgatók elébe vitessék, hanem az ily viszályt a magyar királyi helytar­tó, s a magyar királyi kamara tanác­­­­sai vizsgálják meg és intézzék el. Ilyen — hogy többeket ne említsünk — az 1554-ik évi 11-ik czikknek 3-ik és 4-ik szakasza, mely azt rendeli, hogy a magyarországi harminczadosok akár magyarok, akár ide­genek, a magyar kamara tanácsosainak engedelmeskedjenek, s a Magyarország­ban történt dolgokra nézve külső kama­rásokhoz és azok itélőszékeihez, ha va­lami elitélendő történt, ne forduljanak (de negotiis in Hungaria gestis ad extex­­­nos Camerarios et eorum­ judicia, ubi quid judicandum contingit, se se non referant.) És igy a Magyarországban elkövetett harminczadi csempészetek felett sem ítél­hetett az udvari kamara. A magyar harminczadok tehát — ezen elsorolt törvények bizonyítása szerint — az 1569 ik évi törvény alkotásának korsza­kában sem állottak törvényesen az udva­ri kamarának illetősége alatt, következ­ve a more hactenus observato szavakban foglalt záradék szerint, semmi esetre sem lehet azokat az udvari kamara tárgyalása alá tartozottak közé sorolni. Másik nagyfontosságú kamarai tárgy a pénzverési királyi jognak kezelése. A magyar pénzek súlyát, belértékét, alak­ját, köriratát a magyar törvényhozás ha­tározta meg az említett korszakban is, mint ezt az 1547-ki 24-ik, 1552-ki 46 ik, 1548-ki 51-ik, 1550-ki 48-ik, 1557-ki 14- ik törvényczikkek bizonyítják, a ma­gyarországi aranyat, ezüstöt a magyar kamarához kellett vinni, mint az 1557-ki 15- ik czikkből is láth­ató, s a pénzverdék a magyar kamara felügyelete, és az or­szág prímásának, mint főpisetariusnak vagy megbizottjának ellenőrködése alatt állottak, s mindezekbe az udvari kamará­nak semmi törvényes befolyása nem volt, mint ezt az idézett törvények és az 1553- ki 2­3-ik és 1563-ki 63-ik czikkek is mu­tatják. A more hactenus observato értel­mében tehát a pénzverési ügy sem tar­tozott törvényesen az udvari kamara tár­gyalása alá. A közadónak minden nemeit (contribu­­tió-t, lucrum Camerae-t, subsidiumokat) az ország gyűlése határozta meg, a kive­tés pedig és behajtás minden idegen avat­kozás nélkül az ország közhatóságait illet­te. Minden behajtott közadó rendesen a magyar királyi kamarához, néha, különö­sen a subsidiumokra nézve, országgyűlé­­sileg kinevezett kincstárnokok kezéhez adatott be, a királyi kamara köteles volt fel­ügyelni, hogy a beszedett pénzek min­denütt a kitűzött czélr­a fordíttassanak. A királyi kamara volt a törvény által meg­­bízva, hogy számot vegyen a pénzt be­szedő kincstárnokoktól, sőt maga is kö­teles volt az országgyűlés színe előtt szá­mot adni ő Felségének az általa kezelt pénzekről, és mindezekbe az udvari ka­marának törvény szerint semmi beleszólá­sa nem volt. Az 1542-ik évi 15, 16 és 17-ik, 1545-ik évi 40, 41 és 42 ik, az 1566 ik évi 9-ik, az 1567-ik évi 15-ik és az 1569-ik évi 6-ik és 16 ik czikkek bi­zonyságai fentebbi állításunknak. Tehát az 1569-ik évi 38-ik czikk, midőn azt mondja: Cameralia in Camera (more hac­tenus observato) tractari, az adózási ügyet sem tekinthette oly kamarai tárgynak, mely az udvari kamaránál tárgyaltatott volna. A bányászat körében kétségtelenül volt az udvari kamarának is befolyása a magyar bányák művelésér­e. Mert ő Felsége, kit a bányák illettek, gyakran élt az udvari kamarának s az ottani szakfér­fiaknak tanácsával is, gyakran azok ké­szítettek czélszerű tervezeteket, melyeket ő Felsége királyi hatalmával egyes ese­tekben és egyes tárgyakra nézve itt is életbe léptetett.­­ Vannak azonban szá­mos törvényeink, melyek ar­ra mutatnak, hogy azon korban is voltak a bányászat körüli királyi jognak és joggyakorlatának némely korlátai, s azokat nem közösen ál­lapították meg az ő Felsége uralkodása alatt álló népek s országok, hanem Magyar­­országra nézve a magyar törvényhozás ál­tal lőnek kiszabva. Ilyenek például ama korból az 1552-ki 36-ik törvény, mely azt rendeli, hogy ő Felsége az uj bányák fel­állításában meg ne sértse az ország ren­deinek közhatározatait és kiváltságait, — ilyenek az 1548. 54., 1552. 37., 1553. 23. 1559. 46., 1563. 73. törvényczikkek, me­lyek szigorú büntetés alatt tiltják a nyers aranynak és ezüstnek az országbeli kivi­telét, m­ilyen az 1557-ks 15-dik czikk, melynek bizonyítása szerint az arany és ezüst a királyi kamarához volt beadandó. A hadi dolgokat illetőleg tekintetbe kell mindenekelőtt vennünk azon helyze­tet, melyben Magyarország és a fejedelem azon korszakban­ valának. Az or­szágnak két harmadát Erdély és a török bírták. A mindinkább előrenyomuló török hódítás Magyarország még meglevő részét, s ő Felségének többi or­szágait és tartomá­nyait közös veszélylyel fenyegette, s a közös veszély ellen közösnek kellett lenni a védelemnek is. Ki fogja tehát tagadni , hogy azon hosszas véres háborúk, me­lyekben a közös fejedelemnek minden országai a közös ellenség ellen létükért, fennmaradásukért küzdöttek,­­ csak­ugyan közös háború volt ? A háború viselése, vezetése fejedelmi jog volt nálunk is, Ausztriában is. A fe­jedelem intézte a harcrok vitelét, s nem volt­­ természetes, hogy bécsi főudvari haditanácsát is megkérdezte, nemcsak a magyar hadférfiakat, s hadi terveket készíttetett német haditanácsával, német tábornokokkal, s azok véleményének gyakran nagy súlyt tulajdonított. Német és magyar seregek gyakran együtt, más­kor ismét külön válva harczoltak. A fő­vezér majd német, majd magyar volt, a­mint a fejedelem egyiknek vagy másik­nak ü­gyességéhez­ és talán ragaszkodásá­­sához is több bizalommal volt. E közös harczokban sok eset fordult elő, sok tárgy, melyet néha közösen kellett vé­gezni. A hadseregek ellátása, a katona­­s­ág kiszökései, a fegyverek és hadi esz­közök előállítása, kölcsönös érintkezése­ket, leszámításokat, vizsgálatokat tettek szükségessé. Van törvényeinkben több helyütt nyoma annak is, hogy a végvá­rak egyikének vagy másikának védelmét és ellátását Ausztria vette magára, s töb­bek között az 1563-as 16-ik czikk azt rendeli, hogy az ország kerületi főkapitá­nyai vizsgálják meg gyakrabban az or­szág minden határ­őrségeit (Confinia), s ő Felsége nevezzen melléjök szakértő hadi­férfiakat, magyarokat és németeket. Ezek és egyéb ilynemű érintkezések, csakugyan közösek voltak. De hiszen még akkor is, midőn két, egymástól min­­den tekintetben, még uralkodójára nézve is külön vált ország visel valamely közös ellenség ellen, valamely közös veszély elhárítására közösen háborút, — az efféle kölcsönös érintkezések elke­­rülhetlenek. Hát még Magyarország és Ausztria között, melyet a legszorosabb personal unió kötött egymáshoz. — Ezen szoros personal uniónak kifolyásai voltak az említett közös érintkezések, reál­uniót azonban neki képeztek. De még azon súlyos körülmények kö­zött is, melyek a közös háborúnak közös vitelét tették szükségessé, igyekezett Ma­gyarország a magyar hadi dolgok min­den ágaiban, melyekben a közösség el­kerülhető volt, a törvényes külön állást fenntartani. Az ország határozta meg a magyar sereg felkelését, a zsoldosok foga­dására az ország rendelt pénzt, az ország határozott a katonaság élelmezése, zsold­­ja, s annak mikor és miként leendő kifi­zetése felett, mint ezt az 1569-ik évet kö­zelebb megelőzött kor­szakból is szá­mos törvények, különösen az 1545-ik évi decretumnak 5-től egész a 32-ig minden czikkje, úgyszintén az 1546-ik évi 20-ik, 1547-ik évi 6-ik, 1552-ik évi 10 dik és 13-dik, 1553-ik évi 16-ik törvényczikkek bizonyítják. A magyar hadsereg saját katonai szabálya és fegyelme alatt állott, s az ország különösen az 1552-ks 15-ik czikkben azt is kikötötte, hogy a magyar seregnél magyarok legyenek a tisztek, s midőn az egyesült magyar és német se­regek külön válnak és külön működnek, a magyar seregeknek magyar főkapitá­nya hasonló tekintélylyel és hatalommal birjon, mint a német seregek főtábornoka.­­ És mindezekbe a főhadi tanács bele nem avatkozhatott. Sőt a sokszor emlitett 1569-ik évi 38-ik törvényczikk utolsó szakasza mutatja , hogy ő Felsége azon két magyar tanácsossal, kiknek ugyanazon törvény szerint folytonosan kellett kö­vetni az udvart, szükség esetében az or­szág hadi dolgairól is tanácskozott. Mind­ezek arra mutatnak, hogy ama korban — törvény­­szerint — különállóiba magyar, külön a német hadsereg, de midőn a há­borúban együtt­működtek, sok egyes kérdések támadtak, melyeknek elintézé­sére az udvari hadi tanácsnak is volt be­folyása, — a fejedelem, kinek kezében volt a háború vezetése, meghallgatta a német főhadi tanácsot, meghallgatta ma­gyar tanácsosait, s azután határozott. Ez — mint fentebb említők — természetes következése volt nem a reál, hanem a szoros personal-uniónak. Kétséget nem szenved, hogy azon kor­ban az osztrák államférfiak nem egyszer avatkoztak oly magyar dolgokba, melyek törvény­ szerint őket nem illették : gyak­ran tettek kísérleteket, hogy a magyar közigazgatásban minél nagyobb tért fog­lalhassanak, és tették ezt nem annyir­a az osztrák tar­tományok javáért, mint inkább a hatalom érdekében. Számosak törvé­nyeinkben a panaszok, a reclamatiók ily terjeszkedési törekvések ellen. És mire vezettek ezen kísér­letek? Fokonként nö­­vekedő elégületlenségre, mely nagy előmoz­dítója volt ama belháborunak, mit utóbb a bécsi békekötés fejezett be. Időnként Magyarország rendei kénytelenek voltak oly törvények alkotásában keresni a foly­tonos kísérletek ellen oltalmat, melyek­ben az or­szág jogai és független önállása mindinkább világosan és határozottan ki van mondva. Tekintsük például a kama­rai dolgokat. Az 1608-ki koronázás előtti 5-ik czikkben világosan kimondatott, hogy főkincstárnak neveztessék a magyar ta­nácsból, s az világi személy legyen, kül­­nemzetbeliek az ország jövedelmeibe ma­gukat ne avassák, s a főkincstárnok az udvari és ausztriai kamráktól semmine­mű függésben ne legyen. Az 1609-dik évi 21-ik czikk azt mondja , hogy a fő­kincstárnok s a mellette levő tanácsosok leveleznek ugyan az udvari kamarával, de attól épen nem függnek. Az 1622.18., 1647. 146. és 1655. 11. czikkek ugyan­azt mondják, hogy a magyar kamara le­velezzen az udvari kamarával, de min­den függés nélkül. És mindamellett, hogy e törvények rendelete világos és határo­zott volt, már 1651-ben ismét panaszosod­nak az ország rendei számos visszaélé­sekről, melyek az említett törvények el­len és az ország jogai ellen elkövettettek, s a 13-dik czikkben ismét megnyitják a magyar kamara függetlenségéről alkotott törvényeket. De, úgy látszik, maga a törvényekben még fennhagyott correspondentia elég volt arra, hogy az udvari kamara némi felsőbbségi jogokat akarjon gyakorolni a magyar kamara felett, oly jogokat, melyek azt törvény szerint nem illet­ték. Az 1741-dik évi törvényhozás te­hát a 14-dik czikkben újra kimondja, hogy „a magyar kamara teljesen megtar­­tassék azon hatáskörben, mely azt a hazai törvények szerint illeti.“ Annak bővebb megmutatására pedig, hogy a magyar kamara az udvari kamarától független, elhatározták, hogy a magyar kamara azon tárgyak iránt, melyek nála tárgyal­­tatnak, felírásait közvetlenül ő Felségé­hez czimezze és küldje, s azok felett a királyi választ az udvartól kapja. Ki­mondotta a törvény azt is, hogy mind­azok, a­mik Magyarországban és a kap­csolt részekben a kincstárt illetik (aera­­rium respiciunt), következve a jó dolga és bányászati dolgok is (res salis et mon­­tanisticae), ugyan a magyar kamara alá rendeltessenek. És hogy ezeket az 1741-dik évi tör­vényhozás nem is tekintette új jogoknak, hanem olyanoknak, melyek a régiebb törvények szerint is illették az országot, világosan bizonyítják a törvényczikk be­vezetésének eme szavai: „Ut Camer­a Regia Hungarica in activitate vigore re­­gum patriarum eidem competente plene et omnino conservetur“, é­s az ezen sza­vak után következő rendeleteket a ma­gyar kamara függetlenségének bővebb megmutatása végett tették. És igy mind­az, a­mi tettleg annyi éveken keresztül a magyar kamarának ily határozott értel­mű függetlensége ellen történt, az ország és fejedelem elismerése szerint törvény ellen történt, következve bármiféle reál­­unióra nézve jogos alapul nem tekintet­hetik. Hasonlóul sok más közigazgatási tár­gyakban is megvolt azon korban némely osztrák államférfiak részéről ama folytonos térfoglalási tör­ekvés, mely ellen törvény­­könyvünkben számos törvény található, s nem volna nehéz kimutatni, hogy épen az efféle kísérletek miatt kellett újabb s új­abb törvényekben folyton növekedő határo­zottsággal kimondani és megállapítani az ország jogait. Ily módon alkottattak azon 1715-dik, 1723-dik, 1741-ik és 1790-ik évi közjogi törvények, melyek az ország közjogára nézve oly igen fontosak. Íme, Lustkandl és a „N. Presse“ talál­nak egy régibb törvényt (1569-ik évi 38- dik czikket), fennhangon hirdetik , hogy e törvény mindazokat, kik a puszta per­sonal unió elméletéhez ragaszkodnak, két­ségbe fogja ejteni, s mit csinálnak e tér- Szombat, april 8. 1865.

Next