Pesti Napló, 1865. április (16. évfolyam, 4087–4511. szám)
1865-04-08 / 4093. szám
81—4003 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI KAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre .. . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. 16. évi Iblyefi). Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt tér : 5 hasábos petitsor 20 uj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ april—júniusi évnegyedes folyamára. Előzetesi «VrA «"■« 33 A„PESTI NAPLÓ“ kiadóhivatala. Pest, april 7. 1865. Kimutattuk előbbi czikkünkben , hogy az 1569-ik évi törvényczikknek tartalma nem egészen olyan, minőnek azt Lustkandl, s az ő nyomán a „N. Presse“ magyarázták, hogy ezen magyarázat, és a törvénynek eredeti szövege lényegesenkülönböznek egymástól. Vakmerőnek nevezi a „N. Presse“ a „Pester Lloydsnak azon állítását, hogy „az említett törvényczikknek rendelete,úgy látszik, egyes polgárok magánügyeire vonatkozik, még pedig oly magánügyeire, melyek azoknak az udvari kamara, vagy udvari hadi tanács elleni követeléseiket tárgyazták.“ — De vizsgáljuk figyelemmel a törvény szövegét. A bevezetésben elmondják az ország rendei, miszerint nagyon terhes az ország lakosaira nézve , hogy ügyeik és folyamadásaik (negotia et supplicationes eorum) a magyar tanácsból a hadi tanácshoz, onnan pedig néha a kamarákhoz küldetnek vissza. Ugyan azért kérik ő Felségét, méltóztassék hű magyarjainak dolgaiban a magyar tanácsot használni. Továbbá a törvényczikk utolsó szakaszában megemlittetik az országos rendeknek azon panasza is , hogy az udvari kamaránál és hadi tanácsnál kénytelenek a felek sokat költeni tolmácsokra. Az ország rendei tehát kizárólag egyes polgároknak magánügyeiről és folyamodásáról szólottak ezen törvényczikkben, egyes polgárok terheltetése miatt emeltek panaszt, s ezekre nézve sürgettek orvoslást ő Felségénél. - - Más tárgyat pedig meg sem említettek. Ő Felsége a rendek panaszára és kívánatéra azt felelte, hogy az igazságot és az ország jogait, szabadságait illető dolgok a magyar tanácsban, a kamaraiak a kamaránál, a hadiak a hadi tanácsnál tárgyaltatnak az eddig megtartott szokás szerint „more hadenus observato.“ — Ugyanazért ő Felsége magyarországi tanácsosai közül legalább kettőnek, egy egyházinak tudniillik és egy világinak folytonosan az udvart kell követni, hogy ő Felsége ezekben az igazságot, s az ország jogait, szabadságait illető magyar dolgokban azok tanácsával élhessen. — Kikkel az ország hadi dolgairól is, midőn a szükség kívánja, értekezni fog. — A tolmácsokat illetőleg pedig a felek költségeinek megkimélése végett ő felsége mind az udvari kamarához, mind az udvari haditanácshoz két-két tolmácsot rendelt, kik fizetésüket ő Felségétől kapják, s a feleknek tolmácsolva ingyen tesznek szolgálatot. Két részből áll e törvényczikknek tartalma : Az ország rendeinek előadásából s illetőleg kérelméből, és ő Felségének erre adott válaszából, mely az ország és fejedelem közös egyetértésével határozatta lön. Az ország rendeinek előadásában és kérelmében nincs másról szó, csak egyesek magánügyeiről és folyamodásairól. — Miért kellene tehát az arra, és pedig egyenesen arra adott király a válasz értelmét messzebb terjeszteni, mint azon panaszok orvoslására, melyek végett a törvény alkottatott ? És ha vizsgáljuk, minek lehettek az egyes polgároknak azon magánügyei és folyamodásai,melyek — mint a törvényben elmondatik— a magyar tanácsból a hadi tanácshoz, onnan pedig néha a kamarákhoz küldetnek vissza, mindenek előtt azt kell állítanunk, hogy azok oly ügyek nem lehettek, melyek bárki által valamely magyarországi lakos ellen indíttattak, mert hogy az igazságot s az ország jogait és szabadságait illető magyar dolgok az udvari kamara és hadi tanács illetősége alá nem tartoztak, azt még Lustkandl és a „N. Presse“ is elismerik, az ország jogainak egyike pedig az , hogy magyar polgárt csak hazájának törvényes bírósága előtt lehet kereset alá venni, és így a magyar polgárok ellen indított keresetek az udvari kamara és haditanács előtt nem tárgyaltathattak. A törvényben tentett magánügyeknek és folyamodásoknak tehát olyanoknak kellett lenni, melyekben azon egyes magyar polgárok nem keresett, hanem kereső felek voltak. — Ezek azok, miket a „Pester Lloyd“ is állított, s miket a „N. Presse“ vakmerő állításoknak nevezett. — Mi azonban azt hiszszük, hogy a „Pester Lloyd“ állításai nem oly vakmerők, minőknek azokat a „N. Presse“ bélyegezni szeretné. De tegyük fel, hogy tévedtünk ; tegyük fel, hogy az említett 1569-ik évi 38-ik törvényczikk szerint a magánügyeken és folyamodásokon túl más magyar tárgyakra is kiterjedett az udvari kamarának és hadi tanácsnak hatósága, vajjon oly neműek voltak-e azon tárgyak, olynemű és természetű volt-e azon hatóság, hogy abból valóságos real-uniot lehessen alaposan következtetni ? Lustkandl — s az ő nyomán a „Neue Presse“ — különösen kiemelik az idézett törvénynek eme szavait : „quae Cameralia in Camera, quae autem bellica sunt, in Bellico consilio (more hactenus observato) tractari, és ezen szavakból indulnak ki további okoskodásaikban. Nézetünk szerint különös figyelmet érdemel e sorokban ama néhány szó, mely határozottan oda van függesztve záradék gyanánt a törvény azon szabályához, hogy a kamarai dolgok a kamaránál, a hadiak a hadi tanácsnál tárgyaltassanak. E néhány szó pedig ez: „more hadtenus observato“, az eddig megtartott szokás szerint. Nem a tárgyalások modorára vonatkoznak e szavak, mert akkor a törvény azt mondotta volna: „modo hadtenus observato“, az eddigi módon. Egyébiránt miután éppen ezen törvény által van némi változás téve az udvari kamaránál és a hadi tanácsnál eddig követett módra nézve, amennyiben a felek könynyebbségére ingyen tolmácsok vannak oda rendelve, mik előbb nem voltak, a more hadenus observato — a tárgyalási módra alkalmazva — nem lett volna elmondható. Mire terjed tehát az említett záradéknak ereje és értelme ? Kétségtelenül arra, hogy a mely kamarai és hadi ügyek eddig az udvari kamaránál s hadi tanácsnál tárgyaltattak, azok ezentúl is ott fognak tárgyaltatni, mert hiszen amelyek eddig nem ott valának tárgyalva, azokra a „more hactenus observato“ nem volna alkalmazható. Ugyanazért azt kell mindenek előtt vizsgálnunk, hogy az 1569-ik évet megelőzött korszakban a Magyarországot illető kamarai és hadi ügyek közül melyek lehettek azok, miknek tárgyalása törvény szerint az említett két udvari kormányszékhez tartozott ? Tekintsük először is a kamarai ügyeket. Egyik igen fontos kamarai tárgy volt mindenkor a harmincadok ügye, mind kereskedelmi, mind államjövedelmi tekintetből. A magyarországi harminczadokra nézve azon korszakból, mely I-s. Ferdinánd uralkodásának kezdetétől az annyiszor idézett 1569-ik évi törvény alkotásáig lefolyt,nem egy törvény tesz arról tanúságot, hogy azokra az udvari kamarának hatósága törvényesen ki nem terjedett, hanem azok felállítása, megszüntetése, szabályozása, sőt még a fizetendő dijak meghatározása is a magyar törvényhozás jogaihoz, kezelése pedig egyenesen ő Felsége magyar kamarájának köréhez tartozott. — Ily törvények a többek között az 1542-ks évi 45-ik czikknek I-ső szakasza, az 1553-ki évi 18 ik, 1546-ki évi 54-ik, 1556-ki évi 37-ki és 1548-ki évi 58-ik czikkelyek, melyek némely uj harminczadok felállításáról, másoknak áttételéről, másoknak pedig megszüntetéséről rendelkeznek. Ilyen az 1553 ik évi 18-ik czikk, melyből világos, hogy a harminczadi dijakat is a törvényhozás határozta meg. Ilyen az 1553-ik évi 19-ik czikknek 4-ik szakasza, mely azt rendeli, hogy midőn a harminczadfizetésre vonatkozó követelés miatt (super exactione tricesimarum) vagy más okból a harminczadosok és egyéb hivatalnokok között viszály támad, az ne az udvari kamara elébe, vagy az ausztriai kamarások és igazgatók elébe vitessék, hanem az ily viszályt a magyar királyi helytartó, s a magyar királyi kamara tanácsai vizsgálják meg és intézzék el. Ilyen — hogy többeket ne említsünk — az 1554-ik évi 11-ik czikknek 3-ik és 4-ik szakasza, mely azt rendeli, hogy a magyarországi harminczadosok akár magyarok, akár idegenek, a magyar kamara tanácsosainak engedelmeskedjenek, s a Magyarországban történt dolgokra nézve külső kamarásokhoz és azok itélőszékeihez, ha valami elitélendő történt, ne forduljanak (de negotiis in Hungaria gestis ad extexnos Camerarios et eorum judicia, ubi quid judicandum contingit, se se non referant.) És igy a Magyarországban elkövetett harminczadi csempészetek felett sem ítélhetett az udvari kamara. A magyar harminczadok tehát — ezen elsorolt törvények bizonyítása szerint — az 1569 ik évi törvény alkotásának korszakában sem állottak törvényesen az udvari kamarának illetősége alatt, következve a more hactenus observato szavakban foglalt záradék szerint, semmi esetre sem lehet azokat az udvari kamara tárgyalása alá tartozottak közé sorolni. Másik nagyfontosságú kamarai tárgy a pénzverési királyi jognak kezelése. A magyar pénzek súlyát, belértékét, alakját, köriratát a magyar törvényhozás határozta meg az említett korszakban is, mint ezt az 1547-ki 24-ik, 1552-ki 46 ik, 1548-ki 51-ik, 1550-ki 48-ik, 1557-ki 14- ik törvényczikkek bizonyítják, a magyarországi aranyat, ezüstöt a magyar kamarához kellett vinni, mint az 1557-ki 15- ik czikkből is látható, s a pénzverdék a magyar kamara felügyelete, és az ország prímásának, mint főpisetariusnak vagy megbizottjának ellenőrködése alatt állottak, s mindezekbe az udvari kamarának semmi törvényes befolyása nem volt, mint ezt az idézett törvények és az 1553- ki 23-ik és 1563-ki 63-ik czikkek is mutatják. A more hactenus observato értelmében tehát a pénzverési ügy sem tartozott törvényesen az udvari kamara tárgyalása alá. A közadónak minden nemeit (contributió-t, lucrum Camerae-t, subsidiumokat) az ország gyűlése határozta meg, a kivetés pedig és behajtás minden idegen avatkozás nélkül az ország közhatóságait illette. Minden behajtott közadó rendesen a magyar királyi kamarához, néha, különösen a subsidiumokra nézve, országgyűlésileg kinevezett kincstárnokok kezéhez adatott be, a királyi kamara köteles volt felügyelni, hogy a beszedett pénzek mindenütt a kitűzött czélra fordíttassanak. A királyi kamara volt a törvény által megbízva, hogy számot vegyen a pénzt beszedő kincstárnokoktól, sőt maga is köteles volt az országgyűlés színe előtt számot adni ő Felségének az általa kezelt pénzekről, és mindezekbe az udvari kamarának törvény szerint semmi beleszólása nem volt. Az 1542-ik évi 15, 16 és 17-ik, 1545-ik évi 40, 41 és 42 ik, az 1566 ik évi 9-ik, az 1567-ik évi 15-ik és az 1569-ik évi 6-ik és 16 ik czikkek bizonyságai fentebbi állításunknak. Tehát az 1569-ik évi 38-ik czikk, midőn azt mondja: Cameralia in Camera (more hactenus observato) tractari, az adózási ügyet sem tekinthette oly kamarai tárgynak, mely az udvari kamaránál tárgyaltatott volna. A bányászat körében kétségtelenül volt az udvari kamarának is befolyása a magyar bányák művelésére. Mert ő Felsége, kit a bányák illettek, gyakran élt az udvari kamarának s az ottani szakférfiaknak tanácsával is, gyakran azok készítettek czélszerű tervezeteket, melyeket ő Felsége királyi hatalmával egyes esetekben és egyes tárgyakra nézve itt is életbe léptetett. Vannak azonban számos törvényeink, melyek arra mutatnak, hogy azon korban is voltak a bányászat körüli királyi jognak és joggyakorlatának némely korlátai, s azokat nem közösen állapították meg az ő Felsége uralkodása alatt álló népek s országok, hanem Magyarországra nézve a magyar törvényhozás által lőnek kiszabva. Ilyenek például ama korból az 1552-ki 36-ik törvény, mely azt rendeli, hogy ő Felsége az uj bányák felállításában meg ne sértse az ország rendeinek közhatározatait és kiváltságait, — ilyenek az 1548. 54., 1552. 37., 1553. 23. 1559. 46., 1563. 73. törvényczikkek, melyek szigorú büntetés alatt tiltják a nyers aranynak és ezüstnek az országbeli kivitelét, milyen az 1557-ks 15-dik czikk, melynek bizonyítása szerint az arany és ezüst a királyi kamarához volt beadandó. A hadi dolgokat illetőleg tekintetbe kell mindenekelőtt vennünk azon helyzetet, melyben Magyarország és a fejedelem azon korszakban valának. Az országnak két harmadát Erdély és a török bírták. A mindinkább előrenyomuló török hódítás Magyarország még meglevő részét, s ő Felségének többi országait és tartományait közös veszélylyel fenyegette, s a közös veszély ellen közösnek kellett lenni a védelemnek is. Ki fogja tehát tagadni , hogy azon hosszas véres háborúk, melyekben a közös fejedelemnek minden országai a közös ellenség ellen létükért, fennmaradásukért küzdöttek, csakugyan közös háború volt ? A háború viselése, vezetése fejedelmi jog volt nálunk is, Ausztriában is. A fejedelem intézte a harcrok vitelét, s nem volt természetes, hogy bécsi főudvari haditanácsát is megkérdezte, nemcsak a magyar hadférfiakat, s hadi terveket készíttetett német haditanácsával, német tábornokokkal, s azok véleményének gyakran nagy súlyt tulajdonított. Német és magyar seregek gyakran együtt, máskor ismét külön válva harczoltak. A fővezér majd német, majd magyar volt, amint a fejedelem egyiknek vagy másiknak ügyességéhez és talán ragaszkodásásához is több bizalommal volt. E közös harczokban sok eset fordult elő, sok tárgy, melyet néha közösen kellett végezni. A hadseregek ellátása, a katonaság kiszökései, a fegyverek és hadi eszközök előállítása, kölcsönös érintkezéseket, leszámításokat, vizsgálatokat tettek szükségessé. Van törvényeinkben több helyütt nyoma annak is, hogy a végvárak egyikének vagy másikának védelmét és ellátását Ausztria vette magára, s többek között az 1563-as 16-ik czikk azt rendeli, hogy az ország kerületi főkapitányai vizsgálják meg gyakrabban az ország minden határőrségeit (Confinia), s ő Felsége nevezzen melléjök szakértő hadiférfiakat, magyarokat és németeket. Ezek és egyéb ilynemű érintkezések, csakugyan közösek voltak. De hiszen még akkor is, midőn két, egymástól minden tekintetben, még uralkodójára nézve is külön vált ország visel valamely közös ellenség ellen, valamely közös veszély elhárítására közösen háborút, — az efféle kölcsönös érintkezések elkerülhetlenek. Hát még Magyarország és Ausztria között, melyet a legszorosabb personal unió kötött egymáshoz. — Ezen szoros personal uniónak kifolyásai voltak az említett közös érintkezések, reáluniót azonban neki képeztek. De még azon súlyos körülmények között is, melyek a közös háborúnak közös vitelét tették szükségessé, igyekezett Magyarország a magyar hadi dolgok minden ágaiban, melyekben a közösség elkerülhető volt, a törvényes külön állást fenntartani. Az ország határozta meg a magyar sereg felkelését, a zsoldosok fogadására az ország rendelt pénzt, az ország határozott a katonaság élelmezése, zsoldja, s annak mikor és miként leendő kifizetése felett, mint ezt az 1569-ik évet közelebb megelőzött korszakból is számos törvények, különösen az 1545-ik évi decretumnak 5-től egész a 32-ig minden czikkje, úgyszintén az 1546-ik évi 20-ik, 1547-ik évi 6-ik, 1552-ik évi 10 dik és 13-dik, 1553-ik évi 16-ik törvényczikkek bizonyítják. A magyar hadsereg saját katonai szabálya és fegyelme alatt állott, s az ország különösen az 1552-ks 15-ik czikkben azt is kikötötte, hogy a magyar seregnél magyarok legyenek a tisztek, s midőn az egyesült magyar és német seregek külön válnak és külön működnek, a magyar seregeknek magyar főkapitánya hasonló tekintélylyel és hatalommal birjon, mint a német seregek főtábornoka. És mindezekbe a főhadi tanács bele nem avatkozhatott. Sőt a sokszor emlitett 1569-ik évi 38-ik törvényczikk utolsó szakasza mutatja , hogy ő Felsége azon két magyar tanácsossal, kiknek ugyanazon törvény szerint folytonosan kellett követni az udvart, szükség esetében az ország hadi dolgairól is tanácskozott. Mindezek arra mutatnak, hogy ama korban — törvényszerint — különállóiba magyar, külön a német hadsereg, de midőn a háborúban együttműködtek, sok egyes kérdések támadtak, melyeknek elintézésére az udvari hadi tanácsnak is volt befolyása, — a fejedelem, kinek kezében volt a háború vezetése, meghallgatta a német főhadi tanácsot, meghallgatta magyar tanácsosait, s azután határozott. Ez — mint fentebb említők — természetes következése volt nem a reál, hanem a szoros personal-uniónak. Kétséget nem szenved, hogy azon korban az osztrák államférfiak nem egyszer avatkoztak oly magyar dolgokba, melyek törvény szerint őket nem illették : gyakran tettek kísérleteket, hogy a magyar közigazgatásban minél nagyobb tért foglalhassanak, és tették ezt nem annyira az osztrák tartományok javáért, mint inkább a hatalom érdekében. Számosak törvényeinkben a panaszok, a reclamatiók ily terjeszkedési törekvések ellen. És mire vezettek ezen kísérletek? Fokonként növekedő elégületlenségre, mely nagy előmozdítója volt ama belháborunak, mit utóbb a bécsi békekötés fejezett be. Időnként Magyarország rendei kénytelenek voltak oly törvények alkotásában keresni a folytonos kísérletek ellen oltalmat, melyekben az ország jogai és független önállása mindinkább világosan és határozottan ki van mondva. Tekintsük például a kamarai dolgokat. Az 1608-ki koronázás előtti 5-ik czikkben világosan kimondatott, hogy főkincstárnak neveztessék a magyar tanácsból, s az világi személy legyen, külnemzetbeliek az ország jövedelmeibe magukat ne avassák, s a főkincstárnok az udvari és ausztriai kamráktól semminemű függésben ne legyen. Az 1609-dik évi 21-ik czikk azt mondja , hogy a főkincstárnok s a mellette levő tanácsosok leveleznek ugyan az udvari kamarával, de attól épen nem függnek. Az 1622.18., 1647. 146. és 1655. 11. czikkek ugyanazt mondják, hogy a magyar kamara levelezzen az udvari kamarával, de minden függés nélkül. És mindamellett, hogy e törvények rendelete világos és határozott volt, már 1651-ben ismét panaszosodnak az ország rendei számos visszaélésekről, melyek az említett törvények ellen és az ország jogai ellen elkövettettek, s a 13-dik czikkben ismét megnyitják a magyar kamara függetlenségéről alkotott törvényeket. De, úgy látszik, maga a törvényekben még fennhagyott correspondentia elég volt arra, hogy az udvari kamara némi felsőbbségi jogokat akarjon gyakorolni a magyar kamara felett, oly jogokat, melyek azt törvény szerint nem illették. Az 1741-dik évi törvényhozás tehát a 14-dik czikkben újra kimondja, hogy „a magyar kamara teljesen megtartassék azon hatáskörben, mely azt a hazai törvények szerint illeti.“ Annak bővebb megmutatására pedig, hogy a magyar kamara az udvari kamarától független, elhatározták, hogy a magyar kamara azon tárgyak iránt, melyek nála tárgyaltatnak, felírásait közvetlenül ő Felségéhez czimezze és küldje, s azok felett a királyi választ az udvartól kapja. Kimondotta a törvény azt is, hogy mindazok, amik Magyarországban és a kapcsolt részekben a kincstárt illetik (aerarium respiciunt), következve a jó dolga és bányászati dolgok is (res salis et montanisticae), ugyan a magyar kamara alá rendeltessenek. És hogy ezeket az 1741-dik évi törvényhozás nem is tekintette új jogoknak, hanem olyanoknak, melyek a régiebb törvények szerint is illették az országot, világosan bizonyítják a törvényczikk bevezetésének eme szavai: „Ut Camera Regia Hungarica in activitate vigore regum patriarum eidem competente plene et omnino conservetur“, és az ezen szavak után következő rendeleteket a magyar kamara függetlenségének bővebb megmutatása végett tették. És igy mindaz, ami tettleg annyi éveken keresztül a magyar kamarának ily határozott értelmű függetlensége ellen történt, az ország és fejedelem elismerése szerint törvény ellen történt, következve bármiféle reálunióra nézve jogos alapul nem tekintethetik. Hasonlóul sok más közigazgatási tárgyakban is megvolt azon korban némely osztrák államférfiak részéről ama folytonos térfoglalási törekvés, mely ellen törvénykönyvünkben számos törvény található, s nem volna nehéz kimutatni, hogy épen az efféle kísérletek miatt kellett újabb s újabb törvényekben folyton növekedő határozottsággal kimondani és megállapítani az ország jogait. Ily módon alkottattak azon 1715-dik, 1723-dik, 1741-ik és 1790-ik évi közjogi törvények, melyek az ország közjogára nézve oly igen fontosak. Íme, Lustkandl és a „N. Presse“ találnak egy régibb törvényt (1569-ik évi 38- dik czikket), fennhangon hirdetik , hogy e törvény mindazokat, kik a puszta personal unió elméletéhez ragaszkodnak, kétségbe fogja ejteni, s mit csinálnak e tér- Szombat, april 8. 1865.