Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)

1865-09-01 / 4611. szám

200 4611. Péntek, sept. 1. 1865. 16. évf folyam Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­tézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 nj kr. Pest, aug. 31. 1865. a Nem gondoltuk volna, hogy Lust­­kandl úr kit közelebb még az „Augsburgi Allgemeine“ is elitélt, azon iszonyú vere­ség után, mely ez év kezdetén érte, a Lajthán túl politikai iskolát legyen képes alapítani. S mégis úgy van. Maga Kuranda úr, az „Ostd. Post“ ér­demes szerkesztője, napról napra több jelét adja, hogy a nevezett mester írásait szorgalmatosan forgatja, s dialecticáját igyekszik eltanulni. Az okoskodás, hogy a törvényhozás csak Magyarország és Er­dély unióját, azaz törvényhozási és közigazgatási egyesülését mondta ki, de nem mondta ki, hogy az erdélyi követek ezentúl is, az 1865-ki magyar országgyűlésre is meghívassának, — ezen okoskodás, mondjuk, becsületére válnék magának Lustkandl úrnak, magának a nagymesternek is. De bárminő előhaladásokat tegyen Kuranda úr e téren, aligha sikerült utol­érnie a „Neue Pressét.“ A „Neue Presse“, mely magát „Freie“­­nak nevezi — oly czim, mely csak a cen­tralista kormány bukása óta illeti meg az osztrák sajtót — a „Neue Presse“, mond­juk, már a Lustkandl felett folytatott vi­tákba ingerülta magát mestere érdekében. Szintén kezébe vette Corpus Jurisunkat, rendre idézni kezdte törvényeinket, ter­mészetesen nem több hűséggel és lélekis­­merettel, mint maga Lustkandl úr, lénye­ges dolgokat elhallgatott, sokat ferdített, egyet-mást balul értett és félremagyará­zott, hamisan fordított, szóval mestere minden fogásait felhasználta, hogy azok­nak, a­kik a nagy Corpus Jurist felütni és utána olvasni restellik vagy ne­m tudják, megmutassa , mennyire igaza volt Lust­kandl úrnak, amennyire nem érti a magyar törvényeket Deák Ferencz. — A „Pesti Napló“ nyomról nyomra kisérte Lust­kandl úr tanítványa idézeteit, kimutatta ferdítéseit, ráolvasta a törvény eredeti szövegét, felderítette annak valódi értel­mét, s a tanítvány, ki mestere mellett kardoskodott, szintúgy megszégyenítve, erkölcsi kék foltokkal vonult el a küzd­­térről, mint maga a mester. Csakhogy a kis Lustkandlban több a bátorság , mint mesterében. A „Neue Freie Presse“ lustkandlianusabb magánál a nagy Lustkandlnál is. íme, ismét a kathedrában ül, mint pri­­vatdocens a magyar közjogból. És pláne minekünk szól a leczke, ne­künk, magyarokul. A thema az erdélyi kérdés. A feladat nem kisebb, mint megmutatni, hogy Deák és a magyar államférfiak kivétel nélkül — mert az ország integritása kérdésében nincs párt , nincs véleménykülönbség közöttünk — nem értik a magyar közjo­got, nem a pragmatica sanctiót, midőn e két­oldalú szerződés és a koronázási diplomák és fejedelmi eskük határozott szavai nyomán oly nagy súlyt fektetnek az ország integritása és az országgyűlés kiegészítése kérdésére. „Avagy, úgymond a „Neue Presse“, a pragmatica sanctio kimondja-e már Er­délynek 1848-ban létesitni szándékolt tel­jes uniálását vagy inkább bekeblezését?“ „Nem önállólag külön fogadta e el Er­dély a pragmatica sanctiót ?“ „Nem biztosította e II. Leopold, 1791. mart. 8-ai válaszában, Erdély törvényho­zási és közigazgatási önállóságát Magyar­­ország irányában ?“ „Ha állana, hogy az országgyűlés, mig teljesen kiegészítve nincs, törvények ho­zásába nem bocsátkozhatik , akkor, a tö­rök uralom idejében, mikor az országnak nemcsak politikai, de területi integritása sem volt meg, nem lehetett volna ország­gyűléseket tartani, törvényeket alkotni.“ „Egyébiránt hogy a magyar ország­­gyűlés Erdély nélkül is illetékes, s meg­mutatta az 1861-ki országgyűlés, midőn az országbírói értekezlet határozatait tör­vényekké emelte." Íme, a főbb tételek, melyeket a Neue Presse Erdélynek a magyar országgyű­lésre meghívása ellen felhoz. Sajátságos okoskodás mindjárt a legelső. A pragmatica sanctio, mondá többek közt a 61-ki országgyűlés felirata, a ki­rályi hitlevelek , fejedelmi eskük határo­zottan kimondják, hogy az ország integri­tása mindenkor sértetlenül fenntartandó. De az integritás nem csupán abból áll, hogy az ország területéből semmi el ne szakíttassék, hanem a politikai integritást is magában foglalja. A pragmatica sanctióról a Neue Presse más nézetben van. — Nem vonja ugyan kétségbe, hogy az az ország integritását biztosítja, de, úgymond, benne van már abban Erdélynek 1848-ban szándékolt uniálása ? Mindenekelőtt megigazítjuk a Presse kifejezését a „szándékolt“ uniót illetőleg. Az unió 1848-ban nem csupán szándékol­tatok, hanem valósággal el is határozta­tok, törvénybe iktattatott, s a törvényho­zási egyesülésre nézve végre is hajtatott. Hogy az 1848-ki törvények azon czik­­ke, mely az uniót kimondá, nem lehet idézve az 1723-diki törvényben, mely a sanctio pragmaticáról szól, nagyon termé­szetes. S mégis csalódik a „N. Presse“, ha azt véli, hogy a 48-ki törvény nincs benne a pragmatica sanctióban. Ugyanazon törvényczikkekben, melyek e két­oldalú szerződést magukban foglalják, nemcsak az eddig hozott, hanem az azontúl or­szággyűléseken hozandó törvé­nyek (legibus hactenus concessis ac conditis, ac in praesenti diaeta et in fu­turum etiam diaetaliter conden­­dis) megtartására kötelezi magát és utódait a fejedelem. Idézi e felett a prag­matica sanctio, midőn az ország jogai fenntartásáról és törvényei megtartásáról van szó, az 1715: 1., 2. és 3-ikt.-czikket, melyben szintén nemcsak a hozott, hanem az ezentúl hozandó törvények megtartásá­nak kötelezettsége is ki van mondva. — Valóban, csaknem feleslegesnek látszó bő­beszédűség. Avagy midőn egy nemzet koronáját örökösödési joggal átadja egy uralkodó-háznak, oly kikötéssel , hogy jogai és törvényei megtartassanak, nem önként értetik-e, ha nem is mondatik ki a szerződési okiratban, hogy nemcsak a fennálló, hanem az ezentúl hozandó tör­vényekre is kiterjed a megtartás kötele­zettsége ? Nem az alkotmány elvének szükséges postulatuma-e ez, azon elvnek, mely szerint a szentesített törvények csak azon uton és módon, ugyanazon tényezők közreműködésével töröltethetnek el, a­melyen és a kik által hozattak? Őseink bölcsesége igen jól tudta ezt, de egyszer­smind sejteni látszott, hogy jőnek idők, midőn rabulista publicisták homályba tö­rekszenek borítani az alkotmányosság fogalmait, s a törvények szelleme helyett azok betűiben keresnek fegyvert jogaink megtámadására. Áldassék előrelátásuk, hogy oly törvényekkel biztosíták e jogo­kat, a­melyeken a Lustl­andlék, Kurandák és Neue Pressék minden dialectikája meg­törik, a­melyeket magyaráznunk sem kell, csak fejekre olvasnunk a közjog érintett rabulistáinak. Semmivel sem tesz nagyobb szolgálatot a centralista sajtó írástudóinak az erdélyi pragmatica sanctio, mint a magyarországi. Igaz ugyanis, hogy Erdély külön, önálló­lag fogadta el e pragmatica sanctiót; azonban feledi a „II. Presse“, hogy ez elfogadás épen a magyarországi pragma­tica sanctio alapján történt; s ez alkalom­mal és ez által is kifejezte Erdély, hogy a magyar szent koronához tartozik. De nem megmondta-e II. Leopold — folytatja a „N. Fr. Presse“ —még 1791. évi mart. 8-ki resolutiójában, hogy csak törvényes kötelességet teljesít, midőn Er­dély önállóságát fenntartja; nem mutatja-e ez, mennyire nincs igazuk azoknak, a kik a pragmatica sanctio alapján követelik, hogy Erdély a magyar országgyűlésre meghivassék ? Midőn az unió­törvény és a pragmatica sanctio összefüggését illetőleg elegendő­nek tartjuk a fentebb mondottakra hivat­kozni , lehetetlen ki nem fejeznünk cso­dálkozásunkat azon észjárás felett, mely egy újabb törvény ellenében, egy régibb, nem is törvényre, hanem egyszerű resolu­­tióra hivatkozik. De lássuk az érintett resolutió törté­netét. II. Leopoldot mind a magyarországi, mind az erdélyi karok és rendek a koro­názási hitlevélben akarták kötelezni, hogy Erdélyt Magyarországhoz, mint a­mely­hez tartozik, csatolja vissza. II. Leopold kijelente ugyan, hogy csak oly diplomát fogad el, mely a III. Károly és Mária Te­rézia által kiadottakhoz lesz alkalmazva . Erdélyt illetőleg azonban, az országgyű­lési alkudozások folytán mind a magyar­­országi, mind az erdélyi országgyűléshez intézett leiratokban, magában a „N. Pr.“ által idézettben is , mindannyiszor elis­merte, hogy Erdély a magyar koronához tartozik, s az erdélyieknek meghallgatásá­tól függesztette fel az unió iránti határo­zást. Az a leirat, melyre a „N. Presse“ hivatkozik, a József császár által egyesí­tett magyarországi és erdélyi kanczelláriák újabb elkülönzéséről szól, a mely elkülön­­zés ellen feliratokkal s egyes főherczegek,­­ különösen a trónörökös közbenjárásán­ak s felhivása által is mindent elkövettek az er­délyi rendek, s mind a magyarországi, mind az erdélyi országgyűlés tiltakoztak. II. Leopold végre 1791. május 7-én kelt királyi válasziratában a két országgyűlés közti rendes tárgyalásra utasította az unió ügyét. Nem az erdélyi, nem is a magyaror­szági országgyűlésen múlt, hogy e tár­gyalás csak 1848 ban következhetett be. De miután bekövetkezett, s az unió, in­nen és tunnan a Királyhágón, mindkét tör­vényhozás által egyértelműleg kimonda­tott és törvénybe iktattatott, s e törvény nemcsak szentesittetett, de a törvényho­zási unióra nézve még 1848-ban a pesti országgyűlésen végre is hajtatott: nem nevetséges-e az ellen II. Leopoldnak egy régibb resolutiójára hivatkozni, resolutióra a szentesített törvény ellen, s oly fejede­lem resolutiójára, ki végül maga is azon útra utasította az unió ügyét, a melyen elintéztetett ? Nem áll-e az érintett előz­mények után, a­mit az 1861-ki felirat mondott e részben, hogy a tettleges egye­sülésnek mielőbbi végrehajtását megta­gadni, s Erdélyt meg nem hívni a magyar országgyűlésre, nem annyi, mint Erdélyt nem egyesiteni Magyarországgal, hanem annyi, mint azt Magyarországtól valóság­gal elszakítani? Az 1861-ki országgyűlés, mint tudjuk, felirataiban határozottan kijelenté, hogy mindaddig, mig azok, kik törvény szerint az országgyűlésre meghívandók, meghiva nem lesznek, az országgyűlés magát ki­egészítettnek nem tekintheti, s törvények alkotásába és koronázási egyezkedésekbe nem bocsátkozhatik. Hiú kifogás, a „N. Fr. Presse“ szerint. A magyar országgyűlés a török uralom alatt is tartott országgyűléseket, s ez or­szággyűlések törvényeket hoztak, pedig az ország területi integritása sem volt meg. — Valóban érdekes párhuzam. Ha idegen ember el­ásná a „N. Presse“ okoskodását, a ki viszonyainkat nem is­meri, azt kellene gondolnia, hogy Erdélyt ellenség tartja megszállva, mint egykor a hódoltsági részeket, a­mely részek mind­azonáltal, közbevetőleg mondva, daczára annak, hogy a török­ök­ nyakukon, több­nyire elküldték követeiket az országgyű­lésre. Saját tetteitek ellenkeznek szavaitokkal! — kiált fel végre diadalérzettel a „Presse.“ — íme a csonka, a ki nem egészített 61-ki országgyűlés, mely magát törvények al­kotására és koronázási egyezkedésekre nem tartotta illetékesnek, törvényekké emelte az országbírói értekezlet határo­zatait ! Nagy súlyt kell fektetniök a cen­tralista publicistáknak ez okoskodásra, mert már előbb és azóta is, hasonló dia­dalérzettel, mások is előállottak azzal. A történetíró, ki napjaink eseményeit egykor megírja, ha a különböző nézetek­ről tájékozást keresendő, a bécsi centra­lista lapokat, s ezek közt a „N. Pressé “-t is méltóknak találja megolvasni : az érin­tett megjegyzést látva, bizonyára nagy gonddal fogja nyomozni az 1861-diki or­­szággyűlés azon törvényeit, melyekre a „N. Pr.“s az „Ostd. Post et Comp.“ oly ha­tározottsággal hivatkoztak. Mi nagy lesz bámulata, midőn a mit keres, nem találja törvénytárunkban Ekkor bizonyára elő fogja venni a mondott országgyűlés nap­lóját és irományait, s mily óriási mérték­ben fel lesz fokozva bámulata, midőn a „N. Presse“ és „Ostd. Post“ törvényei helyett négy sornyi rövid határozatot, egyszerű vélemény-nyilatkozatot találand, melyben helyeseltetik, hogy a magyar magánjogi törvények visszaállíttattak, a mennyiben pedig azok a szem elől nem téveszthető újabb jogviszonyok miatt al­kalmazhatók nem volnának, kijelenti a képviselőház, hogy addig, míg törvé­ny­eket alkotni lehetne, az ország­bírói értekezlet munkálatát ideiglenes kisegítő gyanánt használhatónak te­kinti. A történetíró e nyilatkozatot, melyben épen azt mondja ki a képviselőház, hogy törvényeket alkotnia nem le­het, összevetve a N. F. Presse és más centralista lapok fentebb érintett állításai­val, minő véleményt fog magának alkotni a nevezett centralista publicisták felfogása és eljárása felől? Nem azt fogja-e mondani, hogy ez emberek csodálatos felfogással bír­tak a törvényekről és törvényhozásról, vagy a szenvedély által voltak oly igen elváfoltva, hogy minden eszközt, bármely okoskodást jónak tartanak Magyarország jogai ellenében, s oly időszakban , midőn egymrás kölcsönös megértése s a kiegyen­lítés utainak a kedélyekben előkészítése volt a feladat, az álokoskodások és tényfer­­dítések minden nemeit felhasználták, hogy közjogi viszonyaink, legigazságosabb igé­nyeink felől zavarba hozzák a Lajthán-tóli népeket, s a kiegy­enlítés nagy művét, melyet maga a fejedelem, annyi kilátással a jó eredményre, kezdeményezett, a kedé­lyek fölizgatásával minden lehető módon akadályozzák , már az első lépésnél, az országgyűlés egybehívásánál meghiúsít­sák? Valóban szomorú látmány volna, ha a képnek egyszersmind derült oldala, gro­teszk vonásai nem volnának. Lehet-e mulatságosabb valami, midőn e centralista publicista had a magyar törvé­nyeket oly hévvel kezdi tanulmányozni, azon törvényeket, melyekre oly elbizott­­sággal kiáltotta csak nem rég, hogy: ver­wirkt! S lehet-e nevetségesebb jelenség, e bureaucratico centralistáknál, magyar jog­tudósok, jogtanárok szerepében! A­mit csak tegnap tanultak mesterektől, Luszt­­kandltól, mily­enhitten tanítják ma n­e­­künk. Ha hiányzik náluk e tanulmá­nyokhoz mind­az, a­mi e tanulmányok se­gédforrása, segédeszköze, hiányzik törté­neti jártasságuk, nyelvtudományuk, hi­ányzik alkotmányos érzékek, hiányzanak általános közjogi ismereteik, csak annál mulatságosabb commentárát várhatjuk tő­lök a magyar közjognak. Valóban, a magyar publicisták nagy mulatságtól fosztatnának meg, ha Luszt­­kandl iskolája kihalna szomszédaink közt. Bécsi dolgok A „Debatte“-ban olvassuk : „Ha valók azon adatok, melyek ren­desen jól értesült bécsi körökben kerin­genek, a kormány végleg­esen megállapíta az Erdélyben kö­vetendő tevőleges politika pro­­grammj­át. „Módozatairól oly közleményeket ve­szünk, melyeket, ha teljesen hiteleseknek nem állítunk is, igen valószínűek. „A lényeges­ részletek itt következnek: „Mielőbb össze fog hivatni egy erdélyi országgyűlés. „Ezen gyűlés feladata nem lesz egyéb, mint kizárólag az úgynevezett erdélyi unió törvénynyel foglalkozás. Ennélfogva ,­ad hoc“ országgyűlés. „A­mint gyanítják, visszamegy a kor­mány azon gondolatra, melyet korábbi erdélyi és magyarországi országgyűlések kimondtak, s mely szerint egy országgyű­lési bizottság azzal fog megbizatni, hogy szorosan meghatározza és körülírja a Ma­gyarország és Erdély közötti törvényho­zási uniót, így Erdély autonómiája köve­teléseinek, valamint a beligazgatásban, úgy a speciális országos ügyekben való tör­vényhozásban, teljes szabad tér engedte­tik. De másfelől a kormány is teljesen sza­­bat kezet hagy magának az egyezkedés eredményei irányában. „Azon nagy fontossághoz képest, mely az államjogi kérdések természetében van, a kormány óvakodik minden mesterséges eszköztől, mely miatt a bekövetkezendő eredmény csorbát szenvedhetne. Ezen czél­­ból bár Erdély régi alkotmányos jogára megy vissza, hogy minden kétségen kívü­livé tegye az országgyűlés legitim voltát, de másfelől számba veendi lelkiismeretesen az időközben előállott viszonyokat. „Ezen értelemben a kormány az 1791- diki törvényeket, a Leopoldi-hitlevelet, mely a pragmatica sanctióval együtt az erdélyi legitim jog alapját képezi, vala­mint az ő Felsége által kihirdetett nem­zeti egyenlőséget az országgyűlés alapjá­nak tekinti. „Ezen értelemben fog történni minden intézkedés, mely a választásokra vonatko­zik. A törvény értelmében 8 fő census ve­tetik fel fel- és pótlékadót oda nem szá­mítva. A kormány annál igazoltabbnak találja ezen censust, mivel a monarchiá­ban és tán egész Európában legcseké­lyebb. „Erdélyben az igazságszolgáltatás és beligazgatás megmarad, a­mint van; de a mostani adminisztrátorok helyébe az 1861-ki főispánok lépnek. „A gubernium is megmarad mostani szervezetében és mostani tagjaival; de, hogy a számos reform-munkálat, melyre az országnak szüksége van, gyorsan ha­ladjon, ismét a guberniumba hivatnak az 1861-ki országos kormány tagjai is. Ezzel Erdély katholikus püspöke, most reichs­­rathbeli tag, Fogarassy is visszahelyez­tetik régi jogába. „Az országgyűlés helye Kolozsvár lesz, hová, mint tudva van, gr. Crenneville ő excja visszahivá a guberniumot. „Mint továbbá halljuk, az unió kérdése egyszersmind az első ügyek közé fog tar­tozni, melyekkel a magyar országgyűlés­nek foglalkoznia kell." — A „Wanderer“ irja: „Hir szerint egy augusztus 28-kán kelt legfelsőbb elhatározás folytán az eddigi tartományi gyűlés feloszlattatik, s ország­gyűlés hivatik össze az 1848-iki junius 3-ai választási törvény alapján.“ Pest-Viskói ez A pest-losonczi vasut­társaságnak leg­újabban történt bukása nem kevés meg­lepetést okozott országszerte, s a bukás okai vagy okozói firben-fában, s kerestet­nek bizonyára oly helyeken is, hol tán legkevésbé léteznek. A kezelés vagy számítás hiányai is em­­littetnek, mint a bukás okozója, azonban, hol oly tiszteletre méltó nevek vannak az intézők sorában, ott egyes alárendeltek visszaéléséről, ügyetlen megbízottak hibái­ról , mint bármely vállalatnál, úgy itt is lehet szó, de lehetetlennek tartjuk az egész kezelés kárhoztatását. Legkevésbé sem vagyunk a pest-loson­czi vasút és bánya­vállalat vezetésébe avatva, sem arról közelebbi adatokkal nem bírunk, s igy nem is lehet szándékunk ezen vállalat bukásának okait fürkészni, s a dolognak ezen oldaláról szólani , de igenis időszerűnek tartjuk az egész válla­latnak egy másik nézpontról való megvi­lágítását. Kétségtelen , hogy a fogalmak, kivált nemzetgazdászati dolgokban, különbözők, hogy azon eszközök megválasztására néz­ve, melyek a hazát nemzetgazdászati te­kintetben emelni hivatják, a vélemények néha lényegileg is eltérők, azonban he­lyesnek, kivált közlekedési vonatozások­nál csak egy irányt, s ha több van terv­ben, ezek közül az elsőbbséget csak egy­nek adhatjuk. Azt, hogy melyik a valódi­­lag helyes irány, kimutatni a tudományos tapasztalás dolga. A pest-losonczi vasút-tervezetre nézve, már alakulásakor elmondottuk nézetein­ket, s mi ama tervezetet eredetében hiá­nyosnak és olyannak tartottuk, mely irányzatánál fogva, legalább szerény fel­fogásunk szerint — tévesztve volt. A pest-losonczi vonalozás, mint önálló, bennünk sohasem volt képes a megnyug­vás érzetét kelteni. A pest-miskolczi egyenes vonal, mint országos törzs és fővonal van elfogadva mindenki által, ki e tárgyat komolyabban vette valaha szemügyre, s Pestnek, mint az ország szivének éjszakkeleti fővonalát más, mint az egyenes irányban Miskolcz- Kassa felé vezetni alig lehetne, s épen ezért a pest-losonczi vonalozást — mely e vonalból egy darabot épit, s ahhoz egy mel­lék ág vonalát teszi — derekán ketté tö­röttnek tartották mindig, mihelyest fővo­nalául nem Pest, Hatvan, Miskolczot, ha­nem Pest, Hatvan, Losonczot tűzte ki.se Várjon nem az volt-e ezen vállalat iránti folytonos idegenkedésnek és az ezen ide­genkedésből származott részvény-árhul­lámzásnak és az ezen hullámzásnak foly­vást apadó irányzatának egyik fő oka, hogy a közönség is, mely hivatva lett volna eme hazai vállalat támogatására, kevéssé érdeklette magát, s a külföldi ban­károk is kevés bizalommal viseltettek iránta. Midőn a vállalat jövedelmezését (ren­­tabilität) mérlegelték,­ önkénytelenül min­dig Miskolcz felé fordult a szemök, s va­lószínűleg mindig azon kérdés ötlött fel előttök, vájjon miért nem halad azon vonal, mely Pestről éjszakkeletnek Hatvanig ért el, — onnét egyenesen Miskolczra, s igy azon vonalra, melynek jövedelmezése sze­mély és teher­szállitásokban talán az or­szágban egyik vonal által sem lesz túl­szárnyalható. A kőszénszá­llitás volt ilyen­kor mindig előtérbe helyezve, s a kőszén fuvarozása mint kifogyhatlan jö­vedelemforrás jelezve. Feltéve, hogy a kőszén-fuvarozás való­ban jövedelmes üzlet, miben kételkedni annál kevésbé vagyunk hajlandók, mert hiszen a Szt. István kőszénbányák törme­­léke oly piaczokra fogja állíthatni jó sze­nét, melyek elárasztva nincsenek, sőt rész­ben még teljesen szüzek, jó részben pedig egyenesen és örök időkre azon bányák termelvényeire utalvak, s ez által a fo­gyasztás majdan biztosítottnak látszik. Feltéve tehát, hogy a kőszén-fuvarozás valóban jövedelmes, azt mégis egy 14 mértföldnyi vasút egyedüli jövedelmi

Next