Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)
1867-09-11 / 5217. szám
209-6217. Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szerda, sept. II. 1867. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ 18. évi folyam .» Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva .• Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja$ 7 hasábos petitsor egyszeri hirátf.tésnél 7 aj kr. Bélyegdíj külön 80 njra. Nyilt tér:6 hasábos petit 25 aj kr. dtf. Pest, sept. 10. 180?. (Fk) Pár nap óta rettenetes lármát csap a bécsi centralista sajtó a magyar deputatió magatartása miatt,s dphe annyira elvakítja, hogy észre sem veszi azon ellenmondásokat, melyekbe bonyolódik. Egyfelől azt mondja, hogy nem igaz, miszerint bizonyos mértéken túl fizetnünk nem lehet. Szerinte csak az akarat hiányzik , ezt pedig azzal bizonyítja, hogy a földadó nálunk állítólag csekélyebb volna, mint a Jajthán túl. E szerint tehát gazdag ugyan, de rettenetesen fukar emberek volnánk, kik a garast nem eresztik ki kezükből. Hanem pár perccel később ismét azt mondják rólunk, hogy hunyászkodjunk meg, mert a „koldusok“ vagyunk , koldusoknak pedig politikai jogokra sincsenek igényeik. Szóljunk mindenekelőtt a „koldusságról, még pedig nem a dologhoz illít, hanem sokkal nagyobb nyugalommal, mint amilyet az impertinentia érdemel. Hogy is volt a dolog ? Magyarország 1848-ig gazdag volt, nem készpénzben, de vagyonban ; szükségeit fedezte és a birodalom fennállásának költségeihez is járult. Igaz, hogy elég dolog volt, amire költeni kellett volna, és amire nem költeni elég nagy hiba volt, hanem elég az hozzá, hogy akkori költségeinket fedeztük, s alkotmányos jogaink élvezete mellett egészben véve szellemileg, anyagilag jól éreztük magunkat. A negyvenes években neki is gyürkőztünk annak, hogy nevezetesen a közgazdászai téren történt mulasztásokat helyrehozzuk . Széchenyi és Kossuth e tekintetben egy véleményen volt, így az egész nemzet is kész volt az ország anyagi felvirágoztatására czélzó reformokat még áldozatok árán is létesíteni, és ugyan e szellem lelkesíté azon közlönyt is, mely egyedül illetékes volt a reformokat megszavazni — az országgyűlést. Politikai jogainkat gyakoroltuk akkor, és koldusok legalább nem voltunk. Ekkor állott be a Bach-korszak ; politikai jogainkat lefoglalták ; a nemzet saját ügyeiben már nem tehetett semmit ; a Gondviselés Géringer és Hauer báró alakjában vállalta magára az ország érdekei feletti őrködést ; ez urak csatlósaikkal együtt kényök-kedvök szerint gazdálkodhattak, és az ország elszegényedett. Nem mondjuk , hogy épen „koldusokká“ lettünk, de hogy elszegényedtünk, az tagadhatlan. A bécsi urak tacticája már most ez : először megfosztottak bennünket politikai jogainktól, s ezáltal szegénységre juttatták az országot; most pedig az mondanák: mivel szegény az ország, tehát politikai jogokra sincs igénye. Annak vitatásába nem is ereszkedünk : váljon helyes-e az, hogy a politikai jogoknak mindig egyenes arányban kell állnia valamely nemzet vagyonbeli állapotával, de még akkor is, ha így volna a dolog, a józan ész fellázadna oly procedura ellen, mely előbb politikai tetszhalálba sülyesztvén egy nemzetet, anyagi jóllétét tönkre teszi, aztán pedig ezen tönkre tett anyagi jólléthez akarná mérni a politikai jogok arányát. Van azonban még egy tévedés, nevezetesen az új „Presse“ okoskodásában. Ő azt kérdi: várjon a koldusnak mily politikai jogok engedélyeztetnek az összes politikai és társadalmi világban ? . . . . A „politikai és társadalmi világ“ véleményére kétségen kívül nagy súlyt fektetünk, hanem jogaink élvezetét senki engedélyezésétől nem lehet függővé tennünk. Nagy áldozatokkal, századokon át folytatott áldozatokkal lettek e jogok a magyar nemzet részéről kivíva, biztosítvák azok oly ünnepélyes okmányok és cselekmények által, amelyeket az emberi elme csak kitalálni képes valamely alku szentesítése végett. E jogokat tehát erőszakosan el lehet vonni a nemzettől, de vita vagy kérdés tárgyává tenni — nem! Az új „Presse,“ régi szokásból, alkalmasint azon időbe képzelte magát vissza, a midőn Schmerling úr gúnyolva mondá, hogy azok a büszke magyarok majd feljőnek Bécsbe ő hozzá egy kis szabadságért esdekelni. Ha ez történik, akkor, persze, a bécsi urak dönthettek volna a felett, hogy mennyi politikai jogot lehessen nekünk „engedélyezni,“ mennyit nem. De ezek temps passati. Bécsi engedélyekre nem szorulunk többé, és miként jövünk majd tisztába „az összes politikai és társadalmi világgal,“ ez a mi dolgunk. — Ez egy! Azon másik állítás, hogy még Bach- Schmerling alatt is nagyon keveset fizetett volna Magyarország, még a józan észi centralisták soraiban sem fog sok hivőre találni, hanem legfeljebb a gondolkozni nem szerető és számolni nem tudó tömegre lehet számítva. És ez az, ami bennünket komolyan aggaszt. Valameddig mind a két fél a higgadt tárgyilagos discussió terén marad, mindaddig, bármily tetemes véleménykülönbségek daczára sem mondunk le azon reményről, hogy az egyezkedés végre mégis sikerülni fog. De mihelyt a vitát a szenvedélyek terére viszik át, mihelyt azt kezdik mondogatni a Lajthán túli népnek: ime, ezek a magyarok már eddig is elkényeztetett gyermekei voltak a mi atyai kormányunknak, de most már épenséggel semmit , nem akarnak fizetni, — vagy pedig ezt: ezek a magyarok koldusok, kik a ti véres verejtékteken akarnak éledni, mihelyt ily fordulatot vesz a dolog, megszűnik a higgadt vitatkozás lehetősége, és ms ezzel együtt megszűnnék — fájdalom — az egyezkedésre való remény is. Mi nehéz szívvel válnánk meg tőle, de e remény veszteségén örülni, úgy hiszszük, a bécsi uraknak sem volna okuk. Bécsi dolgok. A tanárok bécsi gyűlése a „Volksfreund“nak sok fejtörést csinál. Iszonyodva kiált fel, hogy váljon ezek e azon iskolák tanárai, melyekről azt hirdetik, hogy az egyház gyámsága alatt állanak. Ez hazugság, úgymond, hazugság, hogy az egyház tartaná farkasgúzsban az iskolákat, hanem az az igaz, hogy a társadalom minden rétege saturálva van egyház és keresztnyellenes elvekkel, vagy — ha úgy tetszik — phrasisokkal!“ Hajmeresztőnek találja a szabadelvű beszédeket, s azt hiszi, hogy e gyülekezet hangja világos bizonyítéka , hogy az iskolák ugyancsak rászorultak az egyház gyámságára. A „Volksfreund“ nem jól distinguál: nem a tanárokra van általános panasz, hanem arra, hogy íme a tanárok, akik itt a szabad szó mellett oly szabadelvűen nyilatkoznak, kénytelenek meggyőződésüket az ecclesia praescriptióinak otthon, a padok előtt alárendelni; sőt mi több, nem tudni, hogy melyike ezen szabadelvű tanároknak fogja, ha haza ér, szűrét a pitvarban találni, mert az egyház — hatalmánál fogva — azt kitette, megbotránkozván az illetőnek a gyűlésen ejtett szavain. A tanárok maguk igen derék emberek lehetnek, csakhogy kénytelenek az egyház lábán járni, az egyház szemével nézni, az egyház nyelvén beszélni, s az egyház harangját húzni. Ez az, amiről a birodalmi tanács elé nem sokára kerülendő törvényjavaslatszól. (A csehek Magyarországon.) Azokról van itt t. i. szó, akik csak készülnek ide. A kivándorlási ragály Bohemiában iszonyúan terjed. Az ágensek nagy száma formális kereskedést csinál belőle, s eddigelé jobbára csak Amerikába mentek. A legnagyobb contingenst a csaszlaui, tábori és a chrudimi kerület adja. Most társulat alakult, mely részint otthon marasztani, részint Magyarországba telepíteni kivánja a szerencsétleneket, kik hazájukban nem találnak édes otthont. Ez lesz körülbelől a harmadik transport. Egyszer híresek voltak Mátyás király alattegyszer 1851-ben, harmadszor most akarnak jönni. Hiszen még elfér néhány ember nálunk. Csak valamifélekép a cseh államjogból ne hozzanak el egy darabot. — A miniszter hírek elcsöndesedtek. Becke megrendült állása a „Debatte“ szerint a mese országába tartozik. Bécsben, és így Ausztriában állása szilárd. A „Lloyd“ esti lapja ellenben e tekintetben ellenkező hírekkel szolgál. Bécsi levelezője leg- közelebbre kilátásba helyezi a Lajthántúli alkot- mányos minisztériumot. Összeköttetésbe hozza ezzel Beust báró utazását Eisenerzbe, s kétség-kívülinek mondja, hogy a fejedelem is ne óhajtsa már nagyon a minisztériumlétrejöttét. Beuste szerint, ha akarja, felhasználhatja az időközt, mely még a birodalmi tanács megnyíltától elválaszt bennünket — mond a levelező — arra, hogy tegye azt, ami az ő állását is tartósan megerősíti. A börzén emlegetnek is már ismét minisztercandidátusokat, de a célportált neveket levelező egyelőre el akarja hallgatni, mert — úgymond — mindnyája hírhedt centralista. Hogy pedig ezen dolog így megérett, ezt levelező szerint a magyar deputatiónak köszönik szomszédaink. Szörnyen szembeötlik a különbség a két deputatió között, mert míg a magyar küldöttségnek a 65-ös munkálatban biztos alapja van, mely limitálja mintegy teendőit, addig a német nem tud mire támaszkodni, s minden lépte bizonytalan, határozatlan. Az új „Presse“ legújabb száma nem beszél ily békülékenyen, sem ily megelégedetten. — Boszankodik, hogy a magyarok tagadás helyett új propositióval nem léptek fel , , különösen azon, hogy az államadósság kérdésébe csakugyan nem bocsátkoztak bele. A közvetítő terv létezését (melyről néhány napig beszéltek) tagadja, s erősen állítja, hogy a Lónyay és Becke közti differentiák léteznek, akármit mondjanak mások, különösen a „P. N.“ Mégis mondja, hogy miben culminálnak ezen differentiák, t. i. abban, hogy míg Lónyay mind magával, mind a magyar deputatióval egészen tisztában van, addig Beckének nemcsak arról nincs fogalma, amit a birodalmi tanács deputatiója akar, de még csak azt sem tudja, hogy mit akar maga. Mindenesetre siralmas állapot, ha igaz, ha nem igaz, úgy igen jellemző vonás, csak az a bökkenő, hogy az uj „Presse“ mondja, mely Beckére mindig tud valamit, a mi nem jó. — A bírod, tanács elnöke már szétküldte a meghívókat, melyekben a bírod, tanács megnyitási napját f. hó 23-ra tűzi ki. — Gácsországban az országos nyelvnek az iskolákban való alkalmazása elvül kitüzetvér, azon kérdés merült fel, vajjon mi történjék a zsidó iskolákkal, melyekben a tannyelv eddig kizárólag a német volt. A „Gazeta Narodowa“ addig is, míg az iskolák minden felekezeties jellemektől meg nem fosztatnak, kíméletes átmeneti stádiumot ajánl. Néhány szó a javaslatba hozott „Népnevelési egyletekéről. (Vége.) Nehézségi észrevételeink őszinte előadása által semmikép sem akartunk a nemes báró által szőnyegre hozott országos nagy ügynek ártani, s hiszszük is, hogy nem ártottunk, amint ez mindját következő sorainkból fog kiviláglani. Indítványozó báró úr körlevelében maga iss megvallja, hogy:„A mellékelt tervrajzban a világért sem akart adni változhatlan szabályokat, melyeket egyedül el-, vagy el nem fogadni lehetne, hanem csupán tájékozást szándékozott abban nyújtani az egyletek iránti nézetei felől. Ez oka, hogy abban lehetőleg csak alapvonásokat igyekezett kiemelni; szervezetét és szabályait úgyis mindenik alakulandó egylet a helyi viszonyok szerint önmaga fogja részletesen megállapítani.“ Ha ki az indítványozó nemes báró körlevelét jól megolvasta, az nem zárkózhatik el azon benyomás elöl, melyet az abban kifejezett igaz, nemes, nagylelkű és termékeny eszmék minden értelmes, fogékony, s a közjóért lelkesülő kedélyre szükségképen tesznek. Nem gondolom, hogy csalatkoznám, ha e körlevél és illetőleg indítvány főczélját abban helyezem, hogy a népnevelés ügye iránt a közrészvét felébresztessék, ebben a kormány bátorítást, támaszt, az iskola pedig további fejlődése és haladásában új erkölcsi és anyagi segélyforrást nyerjen. „Ha van feladat — úgymond a nemes báró — melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen, — ez a népnevelés. Oly feladat ez, melyet csak a nép maga oldhat meg,... egyedül ott fejlődhetik ki életrevaló, önálló, maradandó és az emberi polgárosodásra valóban gyümölcsöző műveltség, hol a művelődés érzetének szüksége a nemzet lelkületében felébredvén, a polgárok minden osztályainak vállvetett közreműködése által magától az összes nép életéből képződik ki.......“ Bizonyára nincs semmi oly ügynek jövője, mely iránt a közönség. A társadalom nem érdekli magát. Valamint a vélemény csak akkor erős, ha azt sokan , vagy épen az egész közönség pártolja , úgy a népnevelés is csak úgy haladhat előre és szilárdulhat meg, ha ezen ügyet a társadalom is magáévá teszi, s annak elvitelét részéről is élénken óhajtva, nem irtózik a munka- és áldozatoktól, melyeket szükséges. Egészen alaposan mondja tehát az indítványozó báró , hogy a népnevelést illető sürgetésekben csak egy tévedést lát, s ez azon igen elterjedt meggyőződés, hogy a kormány még azon esetben is, ha egész hatalmát és befolyását kizárólag erre fordítaná, a közoktatás ügyében mindent, vagy akár csak a legtöbbet tehetne,....“ főleg, tekintve jelen financiális helyzetünket, melyben „semmi kilátásunk sem lehet arra, hogy a törvényhozás a kormányt a népnevelés által szükségelt pénzösszegekkel oly bőven láthassa el, minőt ez ügynek tisztán állami kezelése igényelne.“ A feladat tehát az : egy részről általános érdeket kelteni a népnevelés iránt; másrészről pedig az eddigi segélyforrásokat nemcsak kiapadni nem engedni, hanem a felkeltett részvét alapján más, új és bőségeseket is nyitni. S e czélramely ut és mód volna alkalmasabb, mint az associatio, azon hatalom, mely napjainkban anynyi csodát mivelt, átfúrta az Alpeseket, összeköti az atlanti tenger ezer mértföldnyi feneketlen vizek által elválasztott partjait, s vasút és villanysodrony hálózataival maholnap körülöredzendi az egész földgömböt ? Ha tehát a nemes báró arra szólít fel, hogy állítsunk népnevelési egyleteket, megvalljuk, czélszerűbb, termékenyebb, szabadelvű állásának megfelelőbb eszmével és indítványnyal aligha léphetett volna fel. De hogy ebbeli lelkesedésének és nemes buzgalmának meglegyen megfelelő sikere, azaz felhívása minden részről viszhangra találjon, törekvése általános gyámolítást nyerjen, tervét a honfiak összesége, különbség nélkül karolja fel, okvetetlen szükséges, hogy a susceptibilitásokat és féltékenységet kíméljük, az összekapás és egybeütközés alkalmait pedig gondosan eltávolítsuk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tiszteletben tartjuk a határvonalt, melynek a társadalmi és hivatalos actió közt szükségképen fennállani kell. Nincs is semmi szükség reá, hogy e két actiót összezavarjuk. Alakuljanak az ország minden részeiben minél nagyobb számmal egyletek , melyek egy részről gyülésezések, szónoklatok, röp és folyóiratok, s egyéb nevelési munkák kiadása és terjesztése, a nyilvános vizsgálatokon való megjelenés , figyelem, buzdítás, különösen megfelelő jutalmak kiosztása által stb., a népnevelés iránti érdekeltséget folyvást ápolják és emeljék ; más részről pedig az iskola nélkül szűkölködő, vagy létező iskolájukat kellőleg fenntartani nem képes községek segélyezésére, a szegény és árva gyermekeknek ruhával, élelemmel és tankönyvekkel ellátására, a tanítók és segédek szorgalmának tiszteletdíjak általi ösztönzésére, az iskolának tanszerekkel való ellátására stb. tagdíjakból, magángyűjtések, akadémiák, hangversenyek, színi előadások és más gyakorlatban levő módok útján pénzerőt gyűjtsenek, alakuljanak meg, mondom, országszerte számos, ezen buzdítási és segélyezési feladattal foglalkozó népnevelési egyletek, s bírjanak egy kis kitartással, hogy mint új csemeték, e haza földjében meggyökerezhessenek , s én megvallom, hogy az elért ezen sikerrel az indítványozó nemes báró törekvései eléggé lesznek jutalmazva, mert aki oly szerencsés, hogy közjóra irányzott munkásságának sikerét láthatja, az czélját is érte, s a lehető legnemesebb módon van megjutalmazva. Mi köszönettel tartozunk az indítványozó báró úrnak, hogy ezen egyleti ügyet szőnyegre hozta. Méltó igék azon magaslathoz, melyet mint parlamentáris királyi miniszter elfoglal. Hallgassa meg jó lélekkel jóakaró tisztelői szavát, — s egyszer kellő tájékozást nyervén, cselekedjék férfiasan, s ne hagyja magát— a mi a dolog érdemét illeti — feltartóztatni a nehézségek által, melyek minden uj dolog és alakításnak útjában állanak. Mindennek, ami észszerű, sikerülnie kell, ha azt észszerűen, azaz belső jóságának megfelelő buzgóság- és kitartással, mérvben és eszközökkel, utón és módon szorgalmazzuk. mogosítani akarni. Minthogy az bizonyos czélokra zsákmányolja ki az opponálhat, s azt egyenesen ezen czéljaihoz alkalmazza, nem elvből indul ki, nem a meggyőződés hangján szól, nem is akar felvilágosíttatni. A negatív terén áll Debreczenben, arról el sem lehet mozdítani annyira, hogy legújabban a statistikai táblázatok kiszolgáltatását is megtagadta (1. az „Alföldi Hírlap“ 29-k számát) — talán attól tartva, hogy e táblázatok leplezetlen közlése leghangosabb bizonysága lesz a népnevelési egyletek szükségességének. A „Hírnök” -ben pedig a legegyszerűbb igazságot is a enigmának nézve, nem akarja érteni, hogyan kényszeríthet az állam másokat a nevelés szabadsága mellett olyan irány követésére, mely eredményt tud felmutatni. Jól tudja, hogy Eötvös nem káplárpálczát értett , hanem a példaadás erkölcsi kényszerét, mely a czélszerűen rendezett államintézetek tanrendszerének átvételére ösztönözze a felekezeteket, de neki érv kellett arra, hogy Eötvös gyönyörű és emelkedett kimondását, hogy „alkotmányos országban a nevelés szabadsága ép oly lényeges, mint a sajtószabadság“ — minő gyönyörű programm egy miniszter szájában! — ellentétben mutathassa fel a papság érdekeivel, s ennek jogai csorbításának tüntesse fel. Az-e valóban ? Mi talán más nézetre fogunk jőni. Máriássyn kívül egyetlen történeti irodalommal foglalkozó ember sincs Magyarországon, s elfogult pártember is bizony kevés lesz, ki nem azt mondaná, hogy szent István a római kereszténység behozásával szilárddá meg a magyar nemzet állását Európában. Vallás és nevelésügy akkor egy vala széles e hazában, annyival szorosabban összeforrva, mert a kereszténységnek akkor nevelni kellett még a felnőtteket is, nemcsak a növendékeket. S minél buzgóbban járt el a derűs és minél nagyobb érdemeket szerzett, annál biztosabb alapra lett támasztva akkor a nemzet osztatlan tisztelete, rokonszenve. S nézzük csak : midőn a derűsnak Európaszerte bekövetkezett sülyedése a reformatió keletkezésére lökést adott, hasonló kórjelenségek nálunk is hasonló eredményt hoztak elő. A protestantismus által nyert leczke használt, s politikai okok mellett a clerus emelkedése volt megint az, mely a katholicismust felemelte. Tudva van, hogy a magyar clerusnak, összemérve az európaival, kiváló állása van hazánkban nemcsak politikailag, hanem erkölcsileg is. Sem politikai állása, sem a kezében összehalmozott roppant vagyon, nem voltak semmi megtámadásnak kitéve, s erkölcsi befolyása és tekintélye nagy részét is megtartó — birtokában lévén a nemzet rokonszenvének. Ezen támogatás mellett tartotta kezében és vezette a nevelés egész ügyét eddig a clerus, s most épen e rokonszenv megtartása érdekében cselekednék, ha nem óhajtaná továbbra is abból kizárva tartani a világi elem befolyását. Kétségtelenül sokat tett eddigelé. Buzgalma, kitartása eredményeket tudott felmutatni, s tekintve azt, hogy magára elszigetelten állt, hogy a világi elemből nem merített erőt, s támogatást is alig nyert , eleget tett, mert többet tenni alig lett volna képes. De igaz az is, hogy e téren a protestantismus többet volt képes felmutatni, Mert bevonta a világi elemet, teljes érdekeltséget keltett benne az oktatás iránt, felekezeti ügygyé tette azt, sőt többé: vallása főtámaszává. Az eredmény megmutatta, hogy igaza volt, mert az eredmény a catholikus tanügynek túlszárnyalása lett.5*4) Kimondta maga Eötvös, és azóta is sokszor volt elmondva, de nem lehet elégszer ismételni, hogy e nevelési egyletek kiváló czélja: átalános érdekeltséget támasztani. Katholikusnak , protestánsnak szüksége van erre, ha tanügyét emelni akarja, pedig az életnek nem a stagnálás, hanem az emelkedés felel meg. Meg vagyok győződve, hogy a hierarchia maga is óhajtja ez emelkedést, — de az ezért nyújtandó árt, saját kizárólagos intézkedési jogának másokkal megosztását, sokallja, így les~ *) Bencze úr ezen, Eötvös által is elmondott tény ellenében azt hozza fel, hogy a protestánsok kimutatásaikban — mint Szisz Károly állítja — eltakarták pudenciáikat. Az élet bizonyítását statistikai tabellák falsifikálása nem cáfolja meg, s nemcsak a mostani, de korábbi időre, is szól ez. A „Népnevelési egyletek“ ellenzéke. .. Menjünk tovább, s lássuk a népnevelési egyletek egy egészen más fajú ellenzékét , mely nemcsak hírlapírói tollal, nemcsak zöld asztali puffogatásokkal rendelkezik , hanem az oppositiónak ezeknél még mindig hatalmasabb tényezőivel, közvetlen befolyással a tömegre. E lapok olvasói mondás nélkül is fogják tudni, hogy ez a hierarchia — még pedig minden felekezetek hierarchiája. Szándékosan használjuk e szót, nem az egész papság, hanem csak egy osztályának jelzésére, mely Debreczenben és a „Hírnök“ hasábjain kezet fogva, egy húrt penget, s az álokoskodások fegyverét forgatja a logicai igazságok ellenében is. Hiába való volna ez osztályt felvilág