Pesti Napló, 1871. május (22. évfolyam, 100-124. szám)

1871-05-04 / 103. szám

103. szám. Csütörtök, május 4. 1871. 22. évi folyma. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 50 kr. Két hóra. . . . 3 , 70 kr­ Egy hóra ... 1 , 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Pest, május 3. Bismarck herczeg sincerisál. Mialatt Páris előtt a döntő csaták folynak, ő az Elsass és Lotharingia legközelebbi sorsa fölött döntő törvényjavaslat előterjeszté­sét arra használja föl, hogy egészen szo­kása ellenére beszéljen de rebus omnibus, et quibundam aliis. Ha keresve keressük a mindenesetre feltűnő felszólalás indo­kát , nem fogjuk azt megtalálni. A kül­politikai helyzet nem olyan, hogy fonto­sabb expectoratióra indokul, vagy csak alkalmul is szolgálna. Európa az elfásult­­ságnak ijesztő nyugalmával nézi, miként marczangolja önmagát egy ép oly nagy­lelkű, mint tévedéseiben irgalmatlan nem­zet. A német parlamentnek viszonyai sem olyanok, hogy­­e fölszólalást indokolnák. Nem látszik ott számbavehető ellenzék, s kiváltkép a­mi a fellebbezett tartományok sorsát illeti, különváló pártfelfogásnak még csak nyomára sem akadhatni. Bis­marck herczeg szava mindenható, s aka­rata minden ellenszegülés nélkül tetté vá­lik. Ha csak azt ,a ledér indokot nem akarjuk elfogadni, miszerint Bismarck — a­mint mondani szokás — beszéltetni akar magáról, legújabb beszédének benső ru­góját hiába kutatjuk. Pedig e beszéd sokféle és fontos ügyet érint. Bismarck mindenek előtt visszatér a háború indokára, s a­mint már annyi­szor tévé, újra Francziaország telhetetlen­­ségét rójja föl a véres harcz kitörésének indokául. Mintha a Bismarck és Gram­mont között, a háborút megelőző hírhedt sürgöny­váltás nem vetne elég kiáltó fényt a háború kitörésének benső indokaira. E tekintetben a porosz államférfiú hiába akarja kapacitálni a világot. Közhiedelem­mé vált már ma, s a történet nem sokára teljesen be fogja bizonyítani, hogy a há­ború kitörése egyenlő mértékben sújtja ép úgy Poroszországot mint Francziaor­­szágot. Napóleon nyúlt ugyan az égő ka­­nócz után — az tény, de négy éven ke­resztül Bismarck gróf folyton halomra gyűjtötte a puskaport. A porosz államférfi meg volt győződve az összeütközés kike­­rülhetlenségéről, s minthogy ő a háborúra teljesen elkészült, az erre vezethető kér­déseket nemcsak hogy ki nem kerülte, hanem egyenesen kereste. Az első volt a luxemburgi kérdés, azután jött a Gott­­hard-vasút, s alig volt ez elintézve, már egész félelmetességében fölütötte fejét a hohenzollerni trónjelöltség. De minek is feszegetjük a régi dolgokat, melyek Fra­­nziaország jelen helyzetével szemben majd­nem álomképszerűen tűnnek föl előttünk ? Bismarck herczeg azon okokról is elmél­kedik, melyek Németországot arra bírták, hogy mért nem elégedett meg az annexió­­nál kevesebbel? A régi, untig ismert dalt pengeti újra, hogy tudniillik Németor­szágnak biztosítania kellett magát újabb támadások ellen. A jelen Francziaország furcsa illustratioja ez állításnak. Most már az annexio megtörtént, s ez az utólagos mentegetés legalább is igen különös. Mi­nek motívumokat keresni, mikor ott van az egy millió szurony ? Avagy Bismarck herczegben is nyugtalankodni kezdett a lelkiismeret? Nem hiszszük, a „vas“ her­czeg, mint őt legújabban nevezik — az ily közönséges emberi gyarlóságokban nem szenved. Most Elsais és Lotharingia Németországé, s hogy az annexio indoka Francziaország jelenlegi siralmas állapota folytán teljesen megszűnik ; ez a benti possidentes élvezetét csak növelni fogja, csak nyugalmasabbá teendi. Ha kellett még bizonyíték arra, hogy Bismarckot csakugyan elkényezteti a szerencse, úgy ilyet busásan nyújt a franczia polgárháború. — Ha Francziaország nyugodtan a regeneratió nagy művé­hez fordul, ha az egész nemzet szel­lemi és anyagi erejét az erőgyűjtés, a föl­épülés nagy művére használja föl , a Né­metország elleni gyűlölet valóságos nem­zeti dogmává emeltetett volna. Keresztül hatja ez a nemzeti lét minden nyilatko­zatát, a gyűlölet eszméje tüzeli az ifjat s vigasztalja az agyot. Most ez egészen másképen van. Ki gondol Francziaor­­szágban jelenleg a németekre, ki foglal­kozik a revanche politikájával ? A fran­czia most csak a francziát gyűlöli, a meg­­hasonlott kedély rohamos kitöréseivel, a szétzúzott nemzeti önérzet egész elkesere­dettségével. Ha a polgárháborúnak vége lesz, a Németország elleni gyűlölet való­ságos anachronismusként fog jelentkezni. Hogy két nagy nemzet között nem válik örökössé az elkeseredettség, azon az em­beriség minden barátja csak a legőszin­tébben örülhet, de nem kellett-e hoz­zá valóságos bismarcki szerencse­ csillag, hogy a gyűlölet megmaradjon ugyan, de változtassa tárgyát, még pedig úgy, hogy jelenleg a nemzet két fele egymást gyű­lölje? S mindennek daczára Bismarck her­czeg nem fél, s Polykrates módjára nem akarja a tengerbe dobni legszebb gyé­mántgyűrűjét. Szóban lévő beszédében Bajorországról is beszél, s kijelenti, hogy szó sincs róla, miszerint bajor területhez csatoltassék Elsass egy része. S valóban, ez Poroszország részéről a particularis­­mus szellemének adott oly váratlan en­gedmény volna, mely a háború folytán nyert összes vívmányokkal homlokegye­nest ellenkeznék. A német kisebb álla­moknak most már az a sorsuk, hogy nyugodjanak meg a nemzetiség eszméjé­nek szolgálatában hozott áldozatokban s várakozzanak türelmesen, mig megkondul az óra! A souverainitásnak legszebb jogait már úgy is föladták, a­mi megmaradt, az kevés az élethez, de teljesen elég, a lassú végelgyengülés előkészítéséhez. Bajoror­szág sorsa minket mindig azon horvát testvéreinkre emlékeztet, kik a Bachkor­­szakban váltig azt hajtották, hogy a ha­talmas bécsi urak őket azzal jutalmazták, a­mivel a magyarokat büntették. Bajoror­szág ugyanazt nyerte hála fejében, a­mit kapott Szászország büntetésképen. Most még csak egy újabb nagyszerű áldozat kellene Poroszország érdekében, s Bava­ria valószínűleg egészen megszűnt létez­ni. Mi ugyan nem fogunk könyeket utána sírni. Egy passusa van még Bismarck beszé­dének, mely a jelen körülmények között rendkívül érdekes. A franczia polgárhá­borúról szólva, azt állítja, hogy voltaképen a párisi communisták azért ontják vérü­ket, a­mit Németországban a városok ren­dezése már régen megadott a városoknak. Mi akar ez lenni? Véres gúny-e, vagy a lázongó proletariátusnak bátorítása? Fri­­volabb, könnyelműbb állítást még nem röpített ki Bismarck, pedig ő mondta egy­kor, hogy a nagy városokat el kellene törülni a föld színéről, ő mondta,hogy zsidó bíró nem képviselheti a fejedelem felsé­gét , ő mondta, hogy első az erő, s csak azután következik a jog. Nem olvas­ta-e Bismarck herczeg a párisi commune programmját, hogy azt mondja, miszerint Németország városai már birtokában van­nak azon jogoknak, melyekért a com­mune jelenleg harczol? Vájjon Berlin, Boroszló, Lübeck vagy Königsberg egy­­től-egyig saját külpolitikával bir-e, vájjon a közoktatás egész terjedelmében a város competentiája alá esik, vájjon saját had­­sereggel bir-e a német városok mindegyi­ke s végre vájjon tőlük függ-e, hogy tel­jes önállóságban éljenek-e tovább, vagy bizonyos dolgokra egyesüljenek Németor­szággá ? Ha Bismarck csak olajat akart ön­teni a tűzre, úgy czélját valószínű­leg eléri. Closeret et comp. majd föl fogják használni szavait, nemcsak a versaillesi monarchisták, hanem a becsületes, jószán­­dékú köztársaságiak ellen is. Nem mért-e még Bismarck Francziaországra elég csa­pásokat, hogy kevesli a nyomort, s tetéz­ni akarja a szégyent ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A párisi érsek és Blanqui. A párisi hivatalos lap e czím alatt: „Egy lap a történelemből“ a következőket közli Darboy párisi érsekről és Blanquiról : Nehány nappal márczius 18 -a után a párisi commune a versaillesi kormánynyal való egyet­értés gyanúja alatt álló több egyént elfogatott s a marasi fogházba vitetett. Ezek közt volt Dar­boy párisi érsek, Lagarde érseki helyettes, Deguerry a Madeleine plébánosa, Bonjeau a se­­natus volt elnöke, stb. Majdnem ugyanazon idő­ben, márczius 19-kén déli Francziaország egy városkájában elfogták Blanqui polgárt,­­ a ver­saillesi kormány ezen elfogatást azzal indokolta, hogy Blanqui az oct. 31-iki események folytán in contumaciam haditörvényszékileg halálra ítél­tetett. Blanquit a figraci börtönbe vitték, s a versaillesi kormány oly titokban tartotta Blan­qui börtönét, hogy még rokonai és barátai sem tudták hol van. Mivel azonban márczius 26-kán Blanquit megválasztották a communebe, ennek érdekében állott, egyik ismertebb tagját a maga körében látni. A commune tagjai és hívei lépé­seket tettek Versaillesben, hogy kicserélés útján kieszközöljék szabadon bocsáttatását. Flotte polgár, Blanqui hajdani fogoly­társa magára vál­lalta a küldetést. Mindenekelőtt fel akarta ke­resni Darboy érseket Mazasban s e czélból Rigault párisi rendőrfőnöktől menlevelet kapott. Flotte e menlevéllel az érsekhez ment s kifej­tette látogatása czélját. Az érsek azt ajánlotta, hogy a Madeleine templom plébánosát küldjék Thiershez a csere kieszközlése végett. Rigault rendőrfőnök azonban más nézetben volt és meg­engedte, hogy Lagarde érseki helyettes menjen Versaillesba. Ápril 12-én reggel Flotte egy sza­badon bocsátási rendelettel s egy útlevéllel meg­jelent Mazasban, átadta e papírokat Lagarde­­nak és kérte, hogy ha sikertelen lenne is külde­tése, jöjjön vissza. „Még ha itt Párisban agyon­lőnének is, visszatérnék.“ Flotte kikísérte az érseki helyettest a pályaudvarhoz, s Lagarde a párisi érseknek egy Thiershez intézett levelével, elutazott Versaillesbe. Darboy érseknek a imazasi börtönből kelt eme levele körülbelől így hangzott : „Ha Blanqui­er szabadon bocsáttatik,a párisi érsek nővérével,Bon­jeau elnök, Deguerry és Lagarde is szabadságba helyeztetnek. Minthogy ezzel oly transactióra nyílik alkalom, mely csak személyekre és nem elvekre vonatkozik, ezáltal sokat lehetne tenni a kedélyek csillapítására. Oly válságokban mint a jelenlegi, a visszatarlások és kivégzések csak növelik a rémületet, a gyűlöletet, s így megne­hezítik a helyzetet. Én azért igen tanácsolnám Blanqui mielőbbi szabadon bocsátását s erre ké­rem is elnök urat." Lagarde april 12-kén utazott Versaillesbe; öt nap elmúlt s Lagarderól nem jött semmi Hír. April 17-én Flotte Lagardetól egy Versaillesben april 5-kén kelt levelet kapott, melyben többek közt mondatik: „Már négy ízben beszéltem azon egyéniség­gel, kihez az érsek levele intézve volt, s még két napig kell várnom a végleges válaszra. Nem mulasztok el semmit, a­mi megbízásom sikerét előmozdíthatja. Az ügy eleinte egészen rendjén ment, de ezután roszabbra fordult, mert a párisi „Affranchi“ közzétette az érsek levelét. Mivel felszólítottak,hogy még egy napig várjak,a sikert még mindig reménylhetem.“ A levél 15-éről kelt, tehát Lagarde állítása szerint Thiers 17-ig adott határidőt. Flotte 18-án az érsekhez ment és kifejezte aggályát Lagarde eljárása iránt. Lagarde nem jött vissza s igy fel volt tehető, hogy ő Versaillesban bizto­sabbnak érzi magát s többé nem fog visszatérni. Az érsek helyettesét védeni igyekezett az ily gyanú ellenében, mert Lagarde esküvel ígérte, hogy minden esetre visszatér. Flotte kérte az érseket, írjon néhány sort, a­mit ő majd elvisz Lagardenak. Darboy érsek apr. 19-én itt is Lagardenak s e levélben felhívja őt, tegye ma­gát érintkezésbe a levél átadójával, világosítsa azt fel a dolog állásáról s állapítsa meg ezzel, hogy vagy 24 órát vár még, vagy pedig azon­nal visszatér Párisba. Flotte nem ment maga Versaillesba, mert ba­rátai féltették Blanqui sorsától. Egy megbízható egyén indult helyette ápril 19-én Lagardehoz és átadta neki az érsek levelét. Erre Lagarde vá­laszul nagy hirtelen trónnal ezt írta egy papír­­szeletkére: „Thiers úr még mindig tartóztat; be kell várnom parancsait, a­mint azt kegyel­­mességednek már többször megírtam. Mihelyt újat írhatok, nem fogok késni jelentést tenni.“ úgy látszik tehát, hogy Lagarde vonakodott Párisba visszatérni. Blanquira s a foglyok ki­cserélésére Lagarde talán nem is gondolt. Ezen ember nem fél kezeink közt hagyni szívélyes barátjait, kik árulásáért felelős kezesekül szolgálnak. Ezen időtől kezdve nem is lehet­ többé La­­gardera számítani. És miért beszéljük ezt el ? — kérdi a párisi lázadók hivatalos lapja, s azt vá­laszolja : „azért, hogy bebizonyítsuk, mily kevés bizalmat érdemelnek elleneink, ha így hálálják meg szíves készségünket.“ Mai számunkhoz fél év melléklet van, csatolva. Pest, május 3. (A kö­zalapok megvizsgálására kiküldött bizottság) ma délelőtt fél 10 órakor tartott ülésében, Perczel Bálát választotta elnökévé az elhunyt Nyáry Pál helyébe. (Az igazoló bizottság­ délután 5 óra­kor ülést tartván, Török Albert képviselőt végleg igazolta. (A horvát országgyűlési hir szerint június 20 kára elnapoltatok Ez a határőrvidék polgárosítása iránti tekintetből történt volna , a hir azonban nem hiteles. (A közoktatási minisztériu­m), mint a „P. L.“-ban olvassuk, azon tervvel foglalko­zik, hogy közoktatási tanácsot állítson Magyar volt-e Horky Márton? A „Pesti Napló“ f. é. január havi egyik számában lenyomatta a „Természettudo­mányi Közlöny“ felszólítását, mely azt tar­talmazta, hogy irodalomtörténészeink feleljenek meg azon kérdésre : váljon azon Horky Márton, a ki Galilei és Kepler ellen egy kisebbítő és sze­mélyesen támadó röpiratot irt „Persegrina­­t­­­o“ czim alatt, s a kit franczia tudósok magyar embernek tartanak,­­valósággal magyar volt-e, vagy pedig — neve után ítélve — valamelyik szláv törzsből eredeti ? E kérdés nem pusztán a természettan történe­tének búvárait érdekli, hanem specificus magyar jelleget is ölt magára az által, hogy egy olyan ember, a­ki Kepler jótékonyságát, melylyel Olaszországban megélhetést szerzett neki, a leg­­rutább hálátlansággal viszonozta s egyszersmind a tudomány konok ellenségének bizonyította magát, a magyar névvel hozatik kapcsolatba. E kétszeresen sötét vonást, hogy ne mondjam : tu­dományos irodalmunk szégyenfoltját, érdekünk­ben, sőt kötelességünkben áll lemosni, habár ar­ról meg lehetünk is győződve, hogy a külföld előtt alig van módunkban magunkat e részben rehabilitálhatni; de ha min magunk előtt tisztán állunk, és tudjuk, hogy e hálátlan és elfogult em­ber nem magyar volt, ezzel (legalább ma­gunknak) megnyugtató önérzetet szereztünk a részben, hogy ama franczia tudósok tévedtek, és hogy Horky nem közülünk származott. Nem tudom, várjon utána néztek-e irodalom­­történészeink e kérdésnek, de ha netalán ez ügy még most sem volna tisztában, feljegyzem itt azt a néhány adatot, a­mit Horkyra nézve Bécs­­ben találhattam. M­o­tt­e­r János nagyterjedelmü s ritka pon­tossággal és szorgalommal írott „C­i­m­b­r­i­a l­i­t­e­r­a­t­a“*) czimű művének második köteté­ben (Copenhagae, 1744. 2 rét. 372. lap) leirja Horky Márton életét, mely rövid közlemény­nek még rövidebb kivonatát is ezekben adha­tom: Horky Márton „cseh származású“ orvos, mathematicus és astrolog volt; hosszas vándorlásai közben a latin, olasz, török és a szarmata (lengyel, orosz stb.) nyelveket elsajá­tította, s végre állandó lakhelyet Hamburgban talált; élete naptárak, születési és astrologiai jövendölgetések kiadásában tölt el, mely mun­kái közül Möller a következőket említi fel: 1. Naptárak, számos éven át. 2. Wegweiser, wie man sich für den Pestilentz bewahren soll. Rostochii, 1624. 4-o. *) A bécsi császári könyvtárban 79. a. 11. jegy alatt áll. E. L. 3. Neue Diana. S. 1. A. 1629. 4-6. 4. Indicium Astromanticum de Friderici Du­­cis Holsat. Gottorp. themate genethliaco, a­mely utolsó a múlt században még a gottorpi könyvtár kéziratai között volt. Megjegyzi még Möller, hogy Horky Locho­­witz-ban, Csehországban született, s ugyanezt állítja­­ utána J­ö­c­h­e­r Keresztély Gottlieb is. (A 1­1 gemeines Gelehrten-Lexicon. Leipzig, 1750. 41. II. kötet 1706. lap.) Két külföldi forrás tehát nyilván azt mondja, hogy Horky cseh volt. De saját műveiből is meg akarván erről győződni, a föntjelzett kis czikk olvasása után kerestem Horky műveit a bécsi egyetemi könyvtárban , azonban ott tőle semmi sincs; kerestem aztán a cs. udvari könyvtárban, de itt is csak egy naptárat találtam, melynek könyvészeti leírását szükségesnek tartom közöl­ni azért, hogy Möller adatai közvetlen forrásból is igazolhatók legyenek. A naptár czime következő: „Newer vnd Al­ter Schreib Kalender, sampt der Planeten Aspec­ton Lauff vnd derselben Inäuentzen, Auff das Jahr nach der Gnadenreichen Geburt vnsers Seligmachers Jesu Christi M. DC. XXXVIII. AusSz den rechten warhaftigen alten vnd ne­­wen Canonibus mit Fleiss nach Astronomischen Gründen gestehet, durch M(agistrum) Mar ti­­num Horky von Lochovitz. sc. Mathe­­maticum et Medicum, Mit Churf. Sachs. Frey­­heit nit nachzudrucken. Nürnberg, in Verlegung Wolffgang Endters.“ (1637.) 4-ed rétben össze­sen 8 iv, azaz 32 számozatlan levél1). A naptár, miként az ez időbeli efféle külföl­di termékek rendesen, két részre oszlik; az első rész a most leírt czímmel magában foglalja a valóságos naptárt, továbbá a nap- és holdfogyat­kozásokat, számos tanácsot az érvágásra vonat­kozólag, a hajósok számára időjóslatokat stb. A második rész pedig csillagászati és időtani jegy­zeteket tartalmaz, telve babonás jóslatokkal és föltevésekkel. Horky naptáránál e második rész ezen éri­ fel. Ezzel lapunknak egy régi óhaja teljesülne, melyet a képzőművészeti tanács alkotása alkal­mával is kifejeztünk. Pest, május 3. A képr.­ház mai ülésének több mint fele ré­szét a Miletics-féle mentelmi ügy foglalta el, a hosszúra nyúlt vita e tárgyban újólag a legtar­kább nézeteket vetette felszínre, és csak össze kell vetnünk a legkülönszerűbb ellenzéki el­mélkedéseket az immunitásról, például Mátyus Arisztid nézeteit a Tiszáéival, úgy azonnal meg­fogunk győződni, hogy mennyi balnézet vár tisztázásra e tárgy körül nemcsak egyesek, ha­nem a pártok eszejárásában is. E kelletlen tárgyon átesve, a ház tárgyalás alá vette a telepítvényesek iránti ideiglenes in­tézkedésekről szóló tvjavaslatot, melyet egy­hangúlag elfogadott, erre pedig az e 18 . f­o­­lyamodású bíróságok rendezéséről szóló tvjavaslat tárgyalásához látott. A tárgyalást megelőzte az igazságügyminisz­ter fontos válasza Dietrich azon interpelláció­­jára, melynek sorsától ez magatartását a bíró­sági törvényjavaslattal szemben függővé tette. A válasz abban csoportosult, hogy a bíró­ságok rendezésének végrehajtását az igazság­ügy miniszter még ez évben szándékozik esz­közölni, és ha csak „leküzdhetlen akadályok“ közbe nem jönnek, jövő január 1-én már ez új bíróságok fognak működni. Bármiként találgat­juk e „leküzdhetlen” akadályokat, azokat egye­dül a helyi nehézségekben kereshetjük s igy az igazságügy miniszter mai válaszát akként va­gyunk hajlandók magyarázni, hogy nem a törvény általános végrehajtása, ha­nem csak az egyes helyi bíróságok felállítása iránt merülhetnek fel ily inkább helyi, mint általános és országos természetű, leküzdhet­­len akadályok , mert a bíróságok rendezését két év óta törvény alapján követeljük s ha mind­eddig voltak „leküzdhetlen akadályok,“ azok­nak a szervezési törvények teljes megállapítása után, maguktól kell megszűnniük. Az igazságügymint azon további kijelentése, hogy a bírói állomásokat,az elnökit kivéve a pá­lyázat útján szándékozik betölteni, és e mellett a törvénykezési viszonyokban jártas egyének tanácsával élend, a házra s az ellenzékre is fel­­tűnőleg kellemes benyomást tett, s e benyomás­nak rávható fel, hogy az általános vitában való részvételtől az ellenzék elállóit, nézeteinek és kimaradhatlan aggályainak tolmácsolását vezé­réje, a hivatalos óvások megtételére kiválóan alkalmatos Tisza Kálmánra bízta. Tisza Kálmán megtette óvását még pedig, mi beszédjének főelőnye volt, — röviden. El nem mulasztható duzzogó elégületlenségét az épen nem­ényére váló új rendezés felett részint nyíl­tan, részint rejtett szavakban a ház elé hoz­ni, — tagadván, hogy az új rendezés által az igazságszolgáltatás a felekre nézve hoz­záférhetőbb volna, mint annakelőtte; ő úgy okos­kodik, hogy az új rendezés a közigazgatást a törvénykezéstől a legalsóbb rétegekben is elkü­lönítve, ezen elkülönítés a jogkereső közönségre kártékony. Tisza előtt még mindig példánykép azon szolgabiró, ki egyszerre administrál is, zsi­­ványokat fogdos s törvényt kiszolgáltat, — és ami a legdöbbentőbb — ezt azon Tisza Kálmán mondta, ki csak imént, midőn a miniszter köz­­igazgatási hatalmáról volt szó, — oly csattanós beszédet tartott az administratív bí­ráskodás ellen, holott mai beszédében — talán észrevétlenül is, épen ennek védelmé­­r­e tört lándzsát, ezúttal persze nem a minisz­ter, hanem a szolgabiró hatalma forogván kér­désben. — A törvényjavaslat részletes tárgya­lásakor a ház csekélyebb módosítványok mellett a­z első szakaszt elfogadta.] Szóbeliség és közvetlenség. SZÉHER MIHÁLYTÓL. IV-dik közlemény. Végetlen sok idealismus köttetik össze ezen tervezett új eljárással. Felperes a szóbeli tárgyalás alkalmával megváltoztathatja kerese­tét, sőt új körülményeket és bizonyítékokat is felmutathat, — mi több, ezt a főtörvényszéki tárgyaláskor is teheti. Itt a theória ismét mesz­­sze futott az élettől. Az osztó igazságszolgálta­tásnak természetével van összekötve az eljárási formák keretezése. A törvényes igazs­ág az , mely a törvény által megállapított bizonyos alakszerűségek rámájába bele is illeszthető; a polgári jogszolgáltatás mezején ez az igazság érvényesíthető csak. Ha tehát ez áll,mit egyéb­ként a javaslat sem tagad, mert hiszen alaksze­rű perrendtartást állít fel s készít maga is, miért megy akkor túl a dolgok eddigi természe­tes vonalán ? Egy képzeleti bonhomicus eszme fekszik a felállított tanban,­­ hogy ha épen az a fél a főtörvényszéki tárgyalásig i­s talált vol­na valami új okmányt vagy tanút, ezen körül­mény ne gátolja a keresőt abban, hogy már meg­kezdett perében ezen újabb alapon is nyerhessen ítéletet. Olyan betűkben feltalált igazságnézlet ez is, távol, igen távol az élettől. Megrövidítését a pernek, megkönnyítését a félnek, hogy minél egyszerűbben juthasson tulajdonához — czéloz­­za ezen eszme, é­s mily messze esik ettől, és mennyire felforgatja az eddig ismert törvényke­zési eljárások legüdvösebb elveit. Hát ugyan miért nem állította fel a javaslat még a végre­hajtásnak legutolsó stádiumát is azon időszakul, melyben ily újabb bizonyíték folytán, a tárgya­lás fonala újból felveendő, s a végrehajtás meg­szüntetendő ?! Par ratio! De a felidézett eljárás mellett merőben feleslegessé válik az első bíró­ság is; tényleg nem lesz kétfokú bíróság,hanem csak egy, ha a főtörvényszék ily esetben mel­­lőzésével az első bíróságnak, végleg dönthet. Azonos ezen gyakorlatiatlan eszmével az a másik törvényrendelet is, hogy a bíróság a bizo­nyítás felett szabad meggyőződése sze­rint szél, s a bizonyítékokhoz csak a törvény ál­tal kijelölt esetekben van kötve. Magyar bíró­nak azt mondani törvényben, polgári perben, hogy az szabad meggyőződése szerint ítélhet! Oly tág kapu, melyen minden kifér. Lesz a szób. tárgyalásból különösen egy szeren­csésebb szónoklat hatása alatt, oly érzületi bí­ráskodás, hol az árvának törvényes igazság hiányában is nyerni kellene úgy, miként bizo­nyos országgyűlési felszólalások folytán veszteni egy kolostor barátrendnek, ha még oly tiszta igazsága is van egy országos intézet, pl. könyv­tár ellenében. — Lesz tehát birói önkény, for­­mulázva világos törvény élő szakasza által! Hogy ezek mind ugyanannyi nem tökél­­­y­e­k, mondanom is felesleges­ De miután az egyes szórványos esetekbeni valóságos, s nem ily képzelt tökély is elvetendő,­­hol ez más száz­ezrek, meg az állam gépének életerőt szükséglő egyéb számos tényezői rovására történik , — az érvelés ezen neme is önként elvesztette alapját. — Nem is megyek tovább a feltett kérdés meg­oldásában, mely már eddig is talán kelleténél hosszabbra nyúlt, hanem befejezem igénytelen nézeteim sorát, ezekhez még csak következőket csatolván : Mennyire fog hazánk viszonya változni jövő­re, évtizedek vagy nemzedékek életideje fog-e megkívántatni átalakulásunkra, ki tudná meg­határozni ? A ma előtt azonban szemünket be nem huny­hatjuk. Hogy a justitia distributiva magasz­tos c­éljának megfeleljen, mindenekelőtt is bizo­nyos nélkülözhetlen tényezőket szükséges, ezek létezése mellett azután valamely eljárás

Next