Pesti Napló, 1871. május (22. évfolyam, 100-124. szám)
1871-05-04 / 103. szám
103. szám. Csütörtök, május 4. 1871. 22. évi folyma. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 50 kr. Két hóra. . . . 3 , 70 kr Egy hóra ... 1 , 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Pest, május 3. Bismarck herczeg sincerisál. Mialatt Páris előtt a döntő csaták folynak, ő az Elsass és Lotharingia legközelebbi sorsa fölött döntő törvényjavaslat előterjesztését arra használja föl, hogy egészen szokása ellenére beszéljen de rebus omnibus, et quibundam aliis. Ha keresve keressük a mindenesetre feltűnő felszólalás indokát , nem fogjuk azt megtalálni. A külpolitikai helyzet nem olyan, hogy fontosabb expectoratióra indokul, vagy csak alkalmul is szolgálna. Európa az elfásultságnak ijesztő nyugalmával nézi, miként marczangolja önmagát egy ép oly nagylelkű, mint tévedéseiben irgalmatlan nemzet. A német parlamentnek viszonyai sem olyanok, hogye fölszólalást indokolnák. Nem látszik ott számbavehető ellenzék, s kiváltkép ami a fellebbezett tartományok sorsát illeti, különváló pártfelfogásnak még csak nyomára sem akadhatni. Bismarck herczeg szava mindenható, s akarata minden ellenszegülés nélkül tetté válik. Ha csak azt ,a ledér indokot nem akarjuk elfogadni, miszerint Bismarck — amint mondani szokás — beszéltetni akar magáról, legújabb beszédének benső rugóját hiába kutatjuk. Pedig e beszéd sokféle és fontos ügyet érint. Bismarck mindenek előtt visszatér a háború indokára, s amint már annyiszor tévé, újra Francziaország telhetetlenségét rójja föl a véres harcz kitörésének indokául. Mintha a Bismarck és Grammont között, a háborút megelőző hírhedt sürgönyváltás nem vetne elég kiáltó fényt a háború kitörésének benső indokaira. E tekintetben a porosz államférfiú hiába akarja kapacitálni a világot. Közhiedelemmé vált már ma, s a történet nem sokára teljesen be fogja bizonyítani, hogy a háború kitörése egyenlő mértékben sújtja ép úgy Poroszországot mint Francziaországot. Napóleon nyúlt ugyan az égő kanócz után — az tény, de négy éven keresztül Bismarck gróf folyton halomra gyűjtötte a puskaport. A porosz államférfi meg volt győződve az összeütközés kikerülhetlenségéről, s minthogy ő a háborúra teljesen elkészült, az erre vezethető kérdéseket nemcsak hogy ki nem kerülte, hanem egyenesen kereste. Az első volt a luxemburgi kérdés, azután jött a Gotthard-vasút, s alig volt ez elintézve, már egész félelmetességében fölütötte fejét a hohenzollerni trónjelöltség. De minek is feszegetjük a régi dolgokat, melyek Franziaország jelen helyzetével szemben majdnem álomképszerűen tűnnek föl előttünk ? Bismarck herczeg azon okokról is elmélkedik, melyek Németországot arra bírták, hogy mért nem elégedett meg az annexiónál kevesebbel? A régi, untig ismert dalt pengeti újra, hogy tudniillik Németországnak biztosítania kellett magát újabb támadások ellen. A jelen Francziaország furcsa illustratioja ez állításnak. Most már az annexio megtörtént, s ez az utólagos mentegetés legalább is igen különös. Minek motívumokat keresni, mikor ott van az egy millió szurony ? Avagy Bismarck herczegben is nyugtalankodni kezdett a lelkiismeret? Nem hiszszük, a „vas“ herczeg, mint őt legújabban nevezik — az ily közönséges emberi gyarlóságokban nem szenved. Most Elsais és Lotharingia Németországé, s hogy az annexio indoka Francziaország jelenlegi siralmas állapota folytán teljesen megszűnik ; ez a benti possidentes élvezetét csak növelni fogja, csak nyugalmasabbá teendi. Ha kellett még bizonyíték arra, hogy Bismarckot csakugyan elkényezteti a szerencse, úgy ilyet busásan nyújt a franczia polgárháború. — Ha Francziaország nyugodtan a regeneratió nagy művéhez fordul, ha az egész nemzet szellemi és anyagi erejét az erőgyűjtés, a fölépülés nagy művére használja föl , a Németország elleni gyűlölet valóságos nemzeti dogmává emeltetett volna. Keresztül hatja ez a nemzeti lét minden nyilatkozatát, a gyűlölet eszméje tüzeli az ifjat s vigasztalja az agyot. Most ez egészen másképen van. Ki gondol Francziaországban jelenleg a németekre, ki foglalkozik a revanche politikájával ? A franczia most csak a francziát gyűlöli, a meghasonlott kedély rohamos kitöréseivel, a szétzúzott nemzeti önérzet egész elkeseredettségével. Ha a polgárháborúnak vége lesz, a Németország elleni gyűlölet valóságos anachronismusként fog jelentkezni. Hogy két nagy nemzet között nem válik örökössé az elkeseredettség, azon az emberiség minden barátja csak a legőszintébben örülhet, de nem kellett-e hozzá valóságos bismarcki szerencse csillag, hogy a gyűlölet megmaradjon ugyan, de változtassa tárgyát, még pedig úgy, hogy jelenleg a nemzet két fele egymást gyűlölje? S mindennek daczára Bismarck herczeg nem fél, s Polykrates módjára nem akarja a tengerbe dobni legszebb gyémántgyűrűjét. Szóban lévő beszédében Bajorországról is beszél, s kijelenti, hogy szó sincs róla, miszerint bajor területhez csatoltassék Elsass egy része. S valóban, ez Poroszország részéről a particularismus szellemének adott oly váratlan engedmény volna, mely a háború folytán nyert összes vívmányokkal homlokegyenest ellenkeznék. A német kisebb államoknak most már az a sorsuk, hogy nyugodjanak meg a nemzetiség eszméjének szolgálatában hozott áldozatokban s várakozzanak türelmesen, mig megkondul az óra! A souverainitásnak legszebb jogait már úgy is föladták, ami megmaradt, az kevés az élethez, de teljesen elég, a lassú végelgyengülés előkészítéséhez. Bajorország sorsa minket mindig azon horvát testvéreinkre emlékeztet, kik a Bachkorszakban váltig azt hajtották, hogy a hatalmas bécsi urak őket azzal jutalmazták, amivel a magyarokat büntették. Bajorország ugyanazt nyerte hála fejében, amit kapott Szászország büntetésképen. Most még csak egy újabb nagyszerű áldozat kellene Poroszország érdekében, s Bavaria valószínűleg egészen megszűnt létezni. Mi ugyan nem fogunk könyeket utána sírni. Egy passusa van még Bismarck beszédének, mely a jelen körülmények között rendkívül érdekes. A franczia polgárháborúról szólva, azt állítja, hogy voltaképen a párisi communisták azért ontják vérüket, amit Németországban a városok rendezése már régen megadott a városoknak. Mi akar ez lenni? Véres gúny-e, vagy a lázongó proletariátusnak bátorítása? Frivolabb, könnyelműbb állítást még nem röpített ki Bismarck, pedig ő mondta egykor, hogy a nagy városokat el kellene törülni a föld színéről, ő mondta,hogy zsidó bíró nem képviselheti a fejedelem felségét , ő mondta, hogy első az erő, s csak azután következik a jog. Nem olvasta-e Bismarck herczeg a párisi commune programmját, hogy azt mondja, miszerint Németország városai már birtokában vannak azon jogoknak, melyekért a commune jelenleg harczol? Vájjon Berlin, Boroszló, Lübeck vagy Königsberg egytől-egyig saját külpolitikával bir-e, vájjon a közoktatás egész terjedelmében a város competentiája alá esik, vájjon saját hadsereggel bir-e a német városok mindegyike s végre vájjon tőlük függ-e, hogy teljes önállóságban éljenek-e tovább, vagy bizonyos dolgokra egyesüljenek Németországgá ? Ha Bismarck csak olajat akart önteni a tűzre, úgy czélját valószínűleg eléri. Closeret et comp. majd föl fogják használni szavait, nemcsak a versaillesi monarchisták, hanem a becsületes, jószándékú köztársaságiak ellen is. Nem mért-e még Bismarck Francziaországra elég csapásokat, hogy kevesli a nyomort, s tetézni akarja a szégyent ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A párisi érsek és Blanqui. A párisi hivatalos lap e czím alatt: „Egy lap a történelemből“ a következőket közli Darboy párisi érsekről és Blanquiról : Nehány nappal márczius 18 -a után a párisi commune a versaillesi kormánynyal való egyetértés gyanúja alatt álló több egyént elfogatott s a marasi fogházba vitetett. Ezek közt volt Darboy párisi érsek, Lagarde érseki helyettes, Deguerry a Madeleine plébánosa, Bonjeau a senatus volt elnöke, stb. Majdnem ugyanazon időben, márczius 19-kén déli Francziaország egy városkájában elfogták Blanqui polgárt, a versaillesi kormány ezen elfogatást azzal indokolta, hogy Blanqui az oct. 31-iki események folytán in contumaciam haditörvényszékileg halálra ítéltetett. Blanquit a figraci börtönbe vitték, s a versaillesi kormány oly titokban tartotta Blanqui börtönét, hogy még rokonai és barátai sem tudták hol van. Mivel azonban márczius 26-kán Blanquit megválasztották a communebe, ennek érdekében állott, egyik ismertebb tagját a maga körében látni. A commune tagjai és hívei lépéseket tettek Versaillesben, hogy kicserélés útján kieszközöljék szabadon bocsáttatását. Flotte polgár, Blanqui hajdani fogolytársa magára vállalta a küldetést. Mindenekelőtt fel akarta keresni Darboy érseket Mazasban s e czélból Rigault párisi rendőrfőnöktől menlevelet kapott. Flotte e menlevéllel az érsekhez ment s kifejtette látogatása czélját. Az érsek azt ajánlotta, hogy a Madeleine templom plébánosát küldjék Thiershez a csere kieszközlése végett. Rigault rendőrfőnök azonban más nézetben volt és megengedte, hogy Lagarde érseki helyettes menjen Versaillesba. Ápril 12-én reggel Flotte egy szabadon bocsátási rendelettel s egy útlevéllel megjelent Mazasban, átadta e papírokat Lagardenak és kérte, hogy ha sikertelen lenne is küldetése, jöjjön vissza. „Még ha itt Párisban agyonlőnének is, visszatérnék.“ Flotte kikísérte az érseki helyettest a pályaudvarhoz, s Lagarde a párisi érseknek egy Thiershez intézett levelével, elutazott Versaillesbe. Darboy érseknek a imazasi börtönből kelt eme levele körülbelől így hangzott : „Ha Blanquier szabadon bocsáttatik,a párisi érsek nővérével,Bonjeau elnök, Deguerry és Lagarde is szabadságba helyeztetnek. Minthogy ezzel oly transactióra nyílik alkalom, mely csak személyekre és nem elvekre vonatkozik, ezáltal sokat lehetne tenni a kedélyek csillapítására. Oly válságokban mint a jelenlegi, a visszatarlások és kivégzések csak növelik a rémületet, a gyűlöletet, s így megnehezítik a helyzetet. Én azért igen tanácsolnám Blanqui mielőbbi szabadon bocsátását s erre kérem is elnök urat." Lagarde april 12-kén utazott Versaillesbe; öt nap elmúlt s Lagarderól nem jött semmi Hír. April 17-én Flotte Lagardetól egy Versaillesben april 5-kén kelt levelet kapott, melyben többek közt mondatik: „Már négy ízben beszéltem azon egyéniséggel, kihez az érsek levele intézve volt, s még két napig kell várnom a végleges válaszra. Nem mulasztok el semmit, ami megbízásom sikerét előmozdíthatja. Az ügy eleinte egészen rendjén ment, de ezután roszabbra fordult, mert a párisi „Affranchi“ közzétette az érsek levelét. Mivel felszólítottak,hogy még egy napig várjak,a sikert még mindig reménylhetem.“ A levél 15-éről kelt, tehát Lagarde állítása szerint Thiers 17-ig adott határidőt. Flotte 18-án az érsekhez ment és kifejezte aggályát Lagarde eljárása iránt. Lagarde nem jött vissza s igy fel volt tehető, hogy ő Versaillesban biztosabbnak érzi magát s többé nem fog visszatérni. Az érsek helyettesét védeni igyekezett az ily gyanú ellenében, mert Lagarde esküvel ígérte, hogy minden esetre visszatér. Flotte kérte az érseket, írjon néhány sort, amit ő majd elvisz Lagardenak. Darboy érsek apr. 19-én itt is Lagardenak s e levélben felhívja őt, tegye magát érintkezésbe a levél átadójával, világosítsa azt fel a dolog állásáról s állapítsa meg ezzel, hogy vagy 24 órát vár még, vagy pedig azonnal visszatér Párisba. Flotte nem ment maga Versaillesba, mert barátai féltették Blanqui sorsától. Egy megbízható egyén indult helyette ápril 19-én Lagardehoz és átadta neki az érsek levelét. Erre Lagarde válaszul nagy hirtelen trónnal ezt írta egy papírszeletkére: „Thiers úr még mindig tartóztat; be kell várnom parancsait, amint azt kegyelmességednek már többször megírtam. Mihelyt újat írhatok, nem fogok késni jelentést tenni.“ úgy látszik tehát, hogy Lagarde vonakodott Párisba visszatérni. Blanquira s a foglyok kicserélésére Lagarde talán nem is gondolt. Ezen ember nem fél kezeink közt hagyni szívélyes barátjait, kik árulásáért felelős kezesekül szolgálnak. Ezen időtől kezdve nem is lehet többé Lagardera számítani. És miért beszéljük ezt el ? — kérdi a párisi lázadók hivatalos lapja, s azt válaszolja : „azért, hogy bebizonyítsuk, mily kevés bizalmat érdemelnek elleneink, ha így hálálják meg szíves készségünket.“ Mai számunkhoz fél év melléklet van, csatolva. Pest, május 3. (A közalapok megvizsgálására kiküldött bizottság) ma délelőtt fél 10 órakor tartott ülésében, Perczel Bálát választotta elnökévé az elhunyt Nyáry Pál helyébe. (Az igazoló bizottság délután 5 órakor ülést tartván, Török Albert képviselőt végleg igazolta. (A horvát országgyűlési hir szerint június 20 kára elnapoltatok Ez a határőrvidék polgárosítása iránti tekintetből történt volna , a hir azonban nem hiteles. (A közoktatási minisztérium), mint a „P. L.“-ban olvassuk, azon tervvel foglalkozik, hogy közoktatási tanácsot állítson Magyar volt-e Horky Márton? A „Pesti Napló“ f. é. január havi egyik számában lenyomatta a „Természettudományi Közlöny“ felszólítását, mely azt tartalmazta, hogy irodalomtörténészeink feleljenek meg azon kérdésre : váljon azon Horky Márton, a ki Galilei és Kepler ellen egy kisebbítő és személyesen támadó röpiratot irt „Persegrinato“ czim alatt, s a kit franczia tudósok magyar embernek tartanak,valósággal magyar volt-e, vagy pedig — neve után ítélve — valamelyik szláv törzsből eredeti ? E kérdés nem pusztán a természettan történetének búvárait érdekli, hanem specificus magyar jelleget is ölt magára az által, hogy egy olyan ember, aki Kepler jótékonyságát, melylyel Olaszországban megélhetést szerzett neki, a legrutább hálátlansággal viszonozta s egyszersmind a tudomány konok ellenségének bizonyította magát, a magyar névvel hozatik kapcsolatba. E kétszeresen sötét vonást, hogy ne mondjam : tudományos irodalmunk szégyenfoltját, érdekünkben, sőt kötelességünkben áll lemosni, habár arról meg lehetünk is győződve, hogy a külföld előtt alig van módunkban magunkat e részben rehabilitálhatni; de ha min magunk előtt tisztán állunk, és tudjuk, hogy e hálátlan és elfogult ember nem magyar volt, ezzel (legalább magunknak) megnyugtató önérzetet szereztünk a részben, hogy ama franczia tudósok tévedtek, és hogy Horky nem közülünk származott. Nem tudom, várjon utána néztek-e irodalomtörténészeink e kérdésnek, de ha netalán ez ügy még most sem volna tisztában, feljegyzem itt azt a néhány adatot, amit Horkyra nézve Bécsben találhattam. Motter János nagyterjedelmü s ritka pontossággal és szorgalommal írott „Cimbria literata“*) czimű művének második kötetében (Copenhagae, 1744. 2 rét. 372. lap) leirja Horky Márton életét, mely rövid közleménynek még rövidebb kivonatát is ezekben adhatom: Horky Márton „cseh származású“ orvos, mathematicus és astrolog volt; hosszas vándorlásai közben a latin, olasz, török és a szarmata (lengyel, orosz stb.) nyelveket elsajátította, s végre állandó lakhelyet Hamburgban talált; élete naptárak, születési és astrologiai jövendölgetések kiadásában tölt el, mely munkái közül Möller a következőket említi fel: 1. Naptárak, számos éven át. 2. Wegweiser, wie man sich für den Pestilentz bewahren soll. Rostochii, 1624. 4-o. *) A bécsi császári könyvtárban 79. a. 11. jegy alatt áll. E. L. 3. Neue Diana. S. 1. A. 1629. 4-6. 4. Indicium Astromanticum de Friderici Ducis Holsat. Gottorp. themate genethliaco, amely utolsó a múlt században még a gottorpi könyvtár kéziratai között volt. Megjegyzi még Möller, hogy Horky Lochowitz-ban, Csehországban született, s ugyanezt állítja utána Jöcher Keresztély Gottlieb is. (A 11 gemeines Gelehrten-Lexicon. Leipzig, 1750. 41. II. kötet 1706. lap.) Két külföldi forrás tehát nyilván azt mondja, hogy Horky cseh volt. De saját műveiből is meg akarván erről győződni, a föntjelzett kis czikk olvasása után kerestem Horky műveit a bécsi egyetemi könyvtárban , azonban ott tőle semmi sincs; kerestem aztán a cs. udvari könyvtárban, de itt is csak egy naptárat találtam, melynek könyvészeti leírását szükségesnek tartom közölni azért, hogy Möller adatai közvetlen forrásból is igazolhatók legyenek. A naptár czime következő: „Newer vnd Alter Schreib Kalender, sampt der Planeten Aspecton Lauff vnd derselben Inäuentzen, Auff das Jahr nach der Gnadenreichen Geburt vnsers Seligmachers Jesu Christi M. DC. XXXVIII. AusSz den rechten warhaftigen alten vnd newen Canonibus mit Fleiss nach Astronomischen Gründen gestehet, durch M(agistrum) Mar tinum Horky von Lochovitz. sc. Mathematicum et Medicum, Mit Churf. Sachs. Freyheit nit nachzudrucken. Nürnberg, in Verlegung Wolffgang Endters.“ (1637.) 4-ed rétben összesen 8 iv, azaz 32 számozatlan levél1). A naptár, miként az ez időbeli efféle külföldi termékek rendesen, két részre oszlik; az első rész a most leírt czímmel magában foglalja a valóságos naptárt, továbbá a nap- és holdfogyatkozásokat, számos tanácsot az érvágásra vonatkozólag, a hajósok számára időjóslatokat stb. A második rész pedig csillagászati és időtani jegyzeteket tartalmaz, telve babonás jóslatokkal és föltevésekkel. Horky naptáránál e második rész ezen éri fel. Ezzel lapunknak egy régi óhaja teljesülne, melyet a képzőművészeti tanács alkotása alkalmával is kifejeztünk. Pest, május 3. A képr.ház mai ülésének több mint fele részét a Miletics-féle mentelmi ügy foglalta el, a hosszúra nyúlt vita e tárgyban újólag a legtarkább nézeteket vetette felszínre, és csak össze kell vetnünk a legkülönszerűbb ellenzéki elmélkedéseket az immunitásról, például Mátyus Arisztid nézeteit a Tiszáéival, úgy azonnal megfogunk győződni, hogy mennyi balnézet vár tisztázásra e tárgy körül nemcsak egyesek, hanem a pártok eszejárásában is. E kelletlen tárgyon átesve, a ház tárgyalás alá vette a telepítvényesek iránti ideiglenes intézkedésekről szóló tvjavaslatot, melyet egyhangúlag elfogadott, erre pedig az e 18 . folyamodású bíróságok rendezéséről szóló tvjavaslat tárgyalásához látott. A tárgyalást megelőzte az igazságügyminiszter fontos válasza Dietrich azon interpellációjára, melynek sorsától ez magatartását a bírósági törvényjavaslattal szemben függővé tette. A válasz abban csoportosult, hogy a bíróságok rendezésének végrehajtását az igazságügy miniszter még ez évben szándékozik eszközölni, és ha csak „leküzdhetlen akadályok“ közbe nem jönnek, jövő január 1-én már ez új bíróságok fognak működni. Bármiként találgatjuk e „leküzdhetlen” akadályokat, azokat egyedül a helyi nehézségekben kereshetjük s igy az igazságügy miniszter mai válaszát akként vagyunk hajlandók magyarázni, hogy nem a törvény általános végrehajtása, hanem csak az egyes helyi bíróságok felállítása iránt merülhetnek fel ily inkább helyi, mint általános és országos természetű, leküzdhetlen akadályok , mert a bíróságok rendezését két év óta törvény alapján követeljük s ha mindeddig voltak „leküzdhetlen akadályok,“ azoknak a szervezési törvények teljes megállapítása után, maguktól kell megszűnniük. Az igazságügymint azon további kijelentése, hogy a bírói állomásokat,az elnökit kivéve a pályázat útján szándékozik betölteni, és e mellett a törvénykezési viszonyokban jártas egyének tanácsával élend, a házra s az ellenzékre is feltűnőleg kellemes benyomást tett, s e benyomásnak rávható fel, hogy az általános vitában való részvételtől az ellenzék elállóit, nézeteinek és kimaradhatlan aggályainak tolmácsolását vezéréje, a hivatalos óvások megtételére kiválóan alkalmatos Tisza Kálmánra bízta. Tisza Kálmán megtette óvását még pedig, mi beszédjének főelőnye volt, — röviden. El nem mulasztható duzzogó elégületlenségét az épen neményére váló új rendezés felett részint nyíltan, részint rejtett szavakban a ház elé hozni, — tagadván, hogy az új rendezés által az igazságszolgáltatás a felekre nézve hozzáférhetőbb volna, mint annakelőtte; ő úgy okoskodik, hogy az új rendezés a közigazgatást a törvénykezéstől a legalsóbb rétegekben is elkülönítve, ezen elkülönítés a jogkereső közönségre kártékony. Tisza előtt még mindig példánykép azon szolgabiró, ki egyszerre administrál is, zsiványokat fogdos s törvényt kiszolgáltat, — és ami a legdöbbentőbb — ezt azon Tisza Kálmán mondta, ki csak imént, midőn a miniszter közigazgatási hatalmáról volt szó, — oly csattanós beszédet tartott az administratív bíráskodás ellen, holott mai beszédében — talán észrevétlenül is, épen ennek védelmére tört lándzsát, ezúttal persze nem a miniszter, hanem a szolgabiró hatalma forogván kérdésben. — A törvényjavaslat részletes tárgyalásakor a ház csekélyebb módosítványok mellett az első szakaszt elfogadta.] Szóbeliség és közvetlenség. SZÉHER MIHÁLYTÓL. IV-dik közlemény. Végetlen sok idealismus köttetik össze ezen tervezett új eljárással. Felperes a szóbeli tárgyalás alkalmával megváltoztathatja keresetét, sőt új körülményeket és bizonyítékokat is felmutathat, — mi több, ezt a főtörvényszéki tárgyaláskor is teheti. Itt a theória ismét meszsze futott az élettől. Az osztó igazságszolgáltatásnak természetével van összekötve az eljárási formák keretezése. A törvényes igazság az , mely a törvény által megállapított bizonyos alakszerűségek rámájába bele is illeszthető; a polgári jogszolgáltatás mezején ez az igazság érvényesíthető csak. Ha tehát ez áll,mit egyébként a javaslat sem tagad, mert hiszen alakszerű perrendtartást állít fel s készít maga is, miért megy akkor túl a dolgok eddigi természetes vonalán ? Egy képzeleti bonhomicus eszme fekszik a felállított tanban, hogy ha épen az a fél a főtörvényszéki tárgyalásig is talált volna valami új okmányt vagy tanút, ezen körülmény ne gátolja a keresőt abban, hogy már megkezdett perében ezen újabb alapon is nyerhessen ítéletet. Olyan betűkben feltalált igazságnézlet ez is, távol, igen távol az élettől. Megrövidítését a pernek, megkönnyítését a félnek, hogy minél egyszerűbben juthasson tulajdonához — czélozza ezen eszme, és mily messze esik ettől, és mennyire felforgatja az eddig ismert törvénykezési eljárások legüdvösebb elveit. Hát ugyan miért nem állította fel a javaslat még a végrehajtásnak legutolsó stádiumát is azon időszakul, melyben ily újabb bizonyíték folytán, a tárgyalás fonala újból felveendő, s a végrehajtás megszüntetendő ?! Par ratio! De a felidézett eljárás mellett merőben feleslegessé válik az első bíróság is; tényleg nem lesz kétfokú bíróság,hanem csak egy, ha a főtörvényszék ily esetben mellőzésével az első bíróságnak, végleg dönthet. Azonos ezen gyakorlatiatlan eszmével az a másik törvényrendelet is, hogy a bíróság a bizonyítás felett szabad meggyőződése szerint szél, s a bizonyítékokhoz csak a törvény által kijelölt esetekben van kötve. Magyar bírónak azt mondani törvényben, polgári perben, hogy az szabad meggyőződése szerint ítélhet! Oly tág kapu, melyen minden kifér. Lesz a szób. tárgyalásból különösen egy szerencsésebb szónoklat hatása alatt, oly érzületi bíráskodás, hol az árvának törvényes igazság hiányában is nyerni kellene úgy, miként bizonyos országgyűlési felszólalások folytán veszteni egy kolostor barátrendnek, ha még oly tiszta igazsága is van egy országos intézet, pl. könyvtár ellenében. — Lesz tehát birói önkény, formulázva világos törvény élő szakasza által! Hogy ezek mind ugyanannyi nem tökélyek, mondanom is felesleges De miután az egyes szórványos esetekbeni valóságos, s nem ily képzelt tökély is elvetendő,hol ez más százezrek, meg az állam gépének életerőt szükséglő egyéb számos tényezői rovására történik , — az érvelés ezen neme is önként elvesztette alapját. — Nem is megyek tovább a feltett kérdés megoldásában, mely már eddig is talán kelleténél hosszabbra nyúlt, hanem befejezem igénytelen nézeteim sorát, ezekhez még csak következőket csatolván : Mennyire fog hazánk viszonya változni jövőre, évtizedek vagy nemzedékek életideje fog-e megkívántatni átalakulásunkra, ki tudná meghatározni ? A ma előtt azonban szemünket be nem hunyhatjuk. Hogy a justitia distributiva magasztos céljának megfeleljen, mindenekelőtt is bizonyos nélkülözhetlen tényezőket szükséges, ezek létezése mellett azután valamely eljárás