Pesti Napló, 1872. április (23. évfolyam, 76-97. szám)

1872-04-03 / 77. szám

77. szám. Szerda, április 3.1873 23. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadta közöli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra . . . 1 frt 85 kr. 3 hónapra . . . 5 „ 50 „ 6 hónapra . . . 11 . — „ Az esti kiadás postai kü­lönküldé­­séért felülfizetés havonkint 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri­­­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Előfizetési felhívás „PESTI MPMKra. Előfizetési árak: Egész évre.......................22 ft. Félévre..........................11 ft. Negyedévre . . . . . 5 ft 60 kr ut. Külön előfizetési íveket nem küldünk azét Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7 sz. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. Fest, április 2. A magyar-osztrák monarchiának leg­nagyobb ellensége a panszlávismus s en­nek első zászlótartója, az orosz moskovita párt. E párt, mely „orosz nemzeti“ czim­­mel szereti ékíteni magát, társadalmi té­ren s a sajtóban szakadatlanul lázas szen­vedéllyel izgat monarchiánk léte ellen. Legközelebb a szentpétervári börze lap fújta meg erősen a harczi riadót elle­nünk. Egyik vezérczikkében erőnek ere­jével azt igyekszik bebizonyítani, hogy Oroszországnak megérkezett hivatása, sőt szent kötelme minden szláv fajt orosz uralom alatt egyesíteni, miként Piemont az olasz, Poroszország a német nemzetet egyesíté. Bizonyítgatja továbbá, hogy Németor­szágnak ép oly elnéző s támogató szerepet kell viselnie e muszka műtét alatt, a­mily jóakaratot Oroszország tanúsított Vilmos király iránt Francziaország leküzdése s a német egység létesítése alatt. Végül kije­lentve, hogy Európában jelenleg csak Oroszországnak van szabad keze, ösztö­kéli, bátorítja Sándor czárt, hogy nosza támadja meg a magyar-osztrák biro­dalmat ! A szentpétervári udvar s a mi udva­runk közt történt közeledés folytán nem is foglalkoznánk komolyabban e nyilat­kozattal, ha nem tudnók, a moskovita köröknek mily tartós izgatása, mily rend­szeres működése előzte volt meg ezt; ha nem tudnók, hogy az orosz nemzeti párt mily nagy számot képez Oroszországban, s mily hatalmas contingenssel dicsekszik a kormányhivataloknál. Különben is általános európai közvé­­leménynyé kezdi kiforrni magát ama né­zet, mely szerint Sándor czár múlandó, múlandó, s esetleg változandó az ő ked­­vencz békepolitikája is. Fölvilágosult s jól értesült politikai körökben, még Ber­lin környékén is mindinkább divatba­n jő azon meggyőződés, hogy Oroszország a londoni egyezménynyel nem hiába ütött rést a párisi szerződésen s a meg­tört után tovább-tovább akar haladni, migten a párisi szerződés nyűgéből vég­kép kibontakozik. Ezért fontos reánk nézve, habár idő­előtti is, a börze lap hadüzenete. Mi muszka a Chauvinismus által dobott keztyűre következőket válaszoljuk az em­lített lapnak. Roppant szarvashiba s a legnagyobb politikai ügyetlenség volt, ily korán, ily vaktában a kárpátokra utalni a moskovi­­táknak. Hiszen még csak évtizedek múlva lesz készen az orosz vasutak hálózata, mely gyorsan mozgósíthatná Kárpátjaink felé a kozák hadakat. Hiszen a három milliónyi orosz hadsereg még csak papí­ron, s az általános hadkötelezettségi re­form méhében létezik, mely szintén csak évek hosszú sora múltán lesz képes, ha lesz, valami életrevalót véghez vinni. A jelenlegi hadügyi statusquo mellett pedig Magyarország és Ausztria mindenha bát­ran s veszély nélkül megmérkőzhetnek Oroszországgal. A moszkoviták agyában oly nevetséges politikai darwinismussá fajul a nemzeti­ségi eszme, hogy eredeti alakjából telje­sen kivetkőzteti s valódi lényegével bru­tális ellentétbe állítja ezt. A nemzeti egy­ség elvének első alapföltétele az egye­sülendő népek fajrokonsága s nyelvazonossága, második követel­ménye az, hogy e népekben erős, kiirt­­hatlan gyökeret vert légyen az egye­sülési vágy, harmadik követelménye pedig az, hogy az egyesülés az illető népek anyagi, erkölcsi fejlődését és szabadságát elő­mozdítsa, hogy az általános ci­­vilisatio érdekeibe ne ütközzék. A moskoviták elmélete a nemzetiségi egységről ezen alapföltételek közül egyet­len egynek sem felel meg. Mert várjon egyrészről a lengyelek, csehek, horvátok, szerbek, tótok, s más részről az oroszok közt létezik-e fajro­konság? Még nem született meg azon muszka Darvin, ki e népek közt a laza nemrokonságnál bensőbb szárma­zási viszonyt képes lenne fölfedezni. Faj­rokonságban a velenczei s nápolyi olasz áll a római olaszszal, a bajor és würtem­­bergi a poroszszal. Hol van aztán a nyelvazonosság ? Egy józan szláv nyelvész sem vitathatja, hogy ama nemzetek nyelve egy és ugyanaz lenne. Csak nyelvrokonság van köztük. Különben nem törnék fej őket oly irgalmatlanul érdemes pánszláv phi­­lológok azon, miként találhatnák föl a bölcseségkövét, az egyetemes szláv nyelvet. Az orosz-szláv egyesülési hajlamnak valóban legkisebb csíráját sem látjuk a mi szláv nemzetiségeinknél. Akad ugyan köztük néhány önző, nagyravágyó agitá­tor, akadnak bőszült hírlapírók, kik a kancsuka szagú kényuralmat többre be­csülik a szabadság tiszta levegőjénél; s igaz, hogy szláv törzseink nagy része a ki­vihetetlen foederalismus felé hajlik, mely a birodalom kellő egységét megbontva, hatalmi állását megsemmisítené ; de azért mélyen kell érezniük, hogy a nagy vilá­gon, miként a magyarnak e hazán kívül, úgy az ő számukra sincs hely e birodal­mon kívül; jól tudják ők, hogy csak itt, e monarchiában lehetnek szabadok, csak itt vethetik meg alapját anyagi és szellemi fölvirágzásuknak. A magyar faj s az osz­trák-németek soha nem voltak, nem lesz­nek soha képesek a különböző szláv nem­zetiségeket elnyelni vagy erőszakosan beolvasztani, de ötven millió orosz köny­­nyen megfelelne majdan e feladatnak. Ugyanazért a cseh, a lengyel, a hor­­vát, a szerb vagy tót soha se­mmiféle vi­szonyok közepette sem keresheti politikai üdvét, nem keresheti nemzeti jövőjét orosz uralom alatt. S legyen meggyőződve az orosz bör­ze lap, hogy bárhonnan jövő támadás el­len mint egyetlen ember kelne föl a mo­narchia minden népe, megvédendők e biro­dalmat, megmentendők hazájukat, mert mindnyájan megvannak erősen győződve, hogy szabadságuk, jólétük s nemzetiségük e birodalommal él, e birodalommal bukik. Lássuk már most, mily álláspontot fog­lalna el valószínűleg Németország a pán­szláv törekvésekkel, jelesül a mi létünk,s majdan a porta léte ellen irányzott óriás hódítási tervvel szemben? Itt mindenekelőtt rendkívül feltűnő ama körülmény, hogy a­­moskovita urak ép oly elkeseredetten gyűlölik a német elemet s Németországot mint a magyar államot; a Német- és Oroszország, illetőleg a germanismus és slavismus közti harczot előbb-utóbb ép oly kikerülhetlennek tart­ják, mint a­mily bizonyos előttük a mi ellenünk megindítandó háború s­­mindkét összeütközés mellett egyenlő fanatismus­­sal izgatnak. És mégis egész komolyan azt követelik a német birodalomtól, hogy ő tétlenül, behunyt szemmel álljon ott, midőn bevallott ellensége a magyar­osztrák monarchia romjain egyesitendi a szláv fajokat s ez által hatalmasan meg­erősödik a germanismus elleni küzdelem. Sőt hiszik is — mint mondják — az agya­fúrt rajongók, hogy a berlini udvar leg­alább is kedvező semlegességgel támogat­ná a panslavismust társadalmi világren­dünk szétrombolásában. Ily politikai hóbort, ily vad s önmagá­nak ellenmondó combinatió még soha nem " került ki józan államférfiak "fejéből. Azt­­ kívánni a német nemzettől, hogy öntuda­tosan saját vesztére dolgozzék s megfon­tolt számítással önmaga tegye nyakára a szlavismus damoklesi kardját! A német császárok hajdani hűbértana s a néhai bécsi kényuralom daczára szá­zadok óta, csaknem ezred éve fejlődik már köztünk s a német nemzet közt azon ben­ső érdekközösség, mely egykor mindket­tőnket egy csatarendbe fűzött volt össze a török uralom leküzdésére. Ma ismét előttünk áll az egykori hely­­z­et: ma még szilárdabb az érdekközösség. Csupán egy tényező változott: a török helyett a panszlavismus van itt. Németország jól tudja, hogy e vajúdó sötét hatalom tervei első­sorban a magyar­osztrák birodalmon törnek meg. Mi va­gyunk keleten a civilisatió fölkent előőr­sei ; mi vagyunk ama hagyományos véd­­gát, melyet míg át nem szakítottak a ke­leti barbarismus hullámai, addig Német­ország s Európa nyugalma ment a fenye­gető áradattól. A mai Oroszország, — fejlődjenek bár ezentúl tízszer oly gyor­san belviszonyai, mint eddigelé,­­— egy­általán semmi veszélyt nem hozhat Né­metországra. Ez mindenkor s minden te­kintetben fölényben marad amaz fölött. De egy oly orosz-szláv birodalom, mely a moskoviták jámbor óhaja szerint ura len­ne a Duna­ és Tiszának, egy oly óriás hata­lom, mely egyik lábát keleti Ázsia végfo­kán, másikat az Adria partjain vetné meg, a legnyugtalanítóbb s legkárhozatosabb szomszéd lenne Németországra nézve. Ily képtelen államalakulás után mielőbb iszo­nyú élet-halálharczokat kellene vívni egy­mással a német és szláv elemnek. A német nemzet előtt tehát napnál vi­lágosabb azon érdekpolitika, melyet a pánszláv törekvésekkel szemben követ­nie kell. Most nem ereszkedünk mélyebben a conjecturális politikába; nem fejtegetjük, mily életbevágó érdekek parancsolják más államoknak, nevezetesen Angliának s a portának, hogy minden áron útját állják a moskovita törekvéseknek. Annyi bizonyos, hogy a magyar-osz­trák birodalomra nélkülözhetően szüksége van Európának. A történelem végzetes logikája, mely e monarchiát megteremtő, a világtársadalom és civilisatió törvénye, mely azt föntartja, sokkal nagyobb hatal­mak, mint a panszlavismus. A magyar-osztrák birodalom kelet és nyugat közt mindent pótol,de ezt nem pótolj­a s­emmi­ párt húsvét után is. A képviselőháznak összesen még mintegy husz ülése van, s reméljük, hogy ezeken a jobboldalról is fel fognak szólalni, hogy magában a képviselőházban is constatál­­tassék ama modor tulaj­donképeni mivolta, me­lyet a parliamentarismus ellenében a baloldal alkalmaz. (A k . p v.­h­áz vasúti bizottsága) ma délután 5 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a kamatbiztosítás nélkül építendő vasutak közül a Győrtől Sopronon át Ebenfurt irányá­ban az ország határáig vezetendő vasútról szóló törvényjavaslatot. A törvényjvaslatot lényeges módosítás nélkül elfogadta a bizottság, s elfogad­tatását a háznak ajánlani fogja. A többi tör­vényjavaslat a bizottság közelebbi üléseiben vé­tetik tárgyalás alá. A közelebbi ülés holnap lesz. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. Magyar tudományos akadémia. (Összes ülés. ) A gróf Karácsonyi-féle tragocdiai pályázat. — A Marczibányi-pályaművek bemutatása.) Csengery Antal alelnök elnöklete alatt ma (kedden) az akadémia összes ülést tartott a gr. Karácsonyi-pályázat eldöntése és a Marczi­­bányi-pályamunka bemutatása végett. Szigligeti Ede lev. tag jelentést tesz az 1871/2-iki Karácsonyi-pályázat eredmé­nyéről. — A bíráló bizottság T­o­­­d­y Ferencz r. tag elnöklete alatt a következő tagokból ál­lott : Gyu­l­ay Pál, Greguss Ágost r. tagok és Zichy Antal, Szigligeti Ede lev. ta­gokból. — A gr. Karácsonyi díjra ez alkalom­mal komoly drámai művek pályáztak és össze­sen 15 pályamű érkezett volt be. Szigligetinek hosszabb jelentéséből kiemeljük a következőket: A pálya­hirdetmény komoly drámai művet kí­vánt, hova nem csak a szomorújátékok, hanem másnemű történeti regényes, polgári színművek, drámai erkölcsrajzok stb. értetnek. Ki van kötve azonban, hogy a jutalmazandó mű drámai színi és nyelvi tekintetben is becses legyen. E kikötésben benfoglaltatnak azok a feltételek, melyek nélkül a drámai középfajú művek is halva születnek, vagy csak rövid életűek. A dramaturgok legtöbbnyire csupán a tragoedia és comoedia elméletét fejtegetik, s azt a rendkí­vül nagy tért, mely e kettő közt fekszik, csupán e legmagasabb szempontokból tekintik. A drá­­mai­ középfajok kimerítő s részletező elmélete még nincs megírva; a Kisfaludy-társaság most tűzte ki pályakérdésül. Az idő nem engedi ugyan, hogy előadó itt az egyes fajokra kiter­jeszkedjék, azonban szükségesnek tartá néhány, a középfajokat illető s főkép a költői igazságté­telre vonatkozó nézetet felhozni, hogy a bírála­tok indokolását megkönnyebbitse. Mikor a közép fajú drámát feloldjuk attól, hogy vége tragikui legyen, nem szabadítjuk fel mindenre. Részvétünkkel nem szabad visszaélni; érzelmi hatásában nem szabad rész és nemtelen szenvedélyeinket táplálni, erkölcsi érzetünket megvesztegetni, vagy maga ellen lázítani; különben nem műtélvet, hanem a műértőben undort és csömört, a tapasztalatlanban pedig az erkölcsi rendről zavart fogalmakat, vagy iránta gyűlöletet fog kelteni. Nem oldjuk fel attól sem , hogy mint drámai mű a drámaiság fogalmainak megfelelő szerves egé­szet képezzen. Látnunk kell, hogy a darabból észszerűen kivihető alapeszme olyan, melyből mint magból oly drámai mű fejlődött, mely mig indokaival, mint gyökerekkel az emberi igaz érzelmekből táplálkozik, folytonos és gyors nö­vekedésben nem végződik ugyan a hős buká­sával, s erkölcsi és physicai megsemmisülésével, mint a tragoedia, azonban koronájával mégis az égbe, azaz, az örök igaz erkölcsi rendbe nyú­lik fel s végeredményül oly érzelmet hagy maga után, mely az erkölcsi rend iránt megnyugtat. Cselekvénye nem lehet dialogizált történet, vagy véletlenségek által összehozott események halmaza, hanem cselekvő jellemek érdekeinek s törekvéseinek harcza, melyben bármelyik fél győz, a diadal mindig az erkölcsi rendé le­gyen. Az ily dráma alapeszméje, cselekvénye, és érzelmi hatása is különbözvén a tragikaitól, jel­lemei sem lehetnek tragikaiak, de olyanok sem, melyek a mű czéljával ellenkezők. A dráma a hős halála s megsemmisülése nélkül kibékülés­sel végződvén, a hős az erkölcsi rend ellen nem követ el oly vétséget, vagy vétket, melyet kielé­­gítőleg jóvá nem is tehet. Drámában nem a hős bukása nyugtat meg az erkölcsi rend iránt, ha­nem a hős győzelme önmaga, vagy gonosz el­lenei fölött; s általában nem a rokonszenvün­­ket megnyerő fél bukik, vagy azok, kik vala­mely erkölcsileg jogosult czélra törekszenek, hanem a cselszövők, kik azok ellen ármánykod­nak. Ezért valamint a dráma vége nem függ a költő önkényétől, s nem lehet akárminő, hanem a jellemeknek, s a jellemek cselekvényének megfelelő; úgy megfordítva, a jellemek, azok szenvedélye, s még inkább a szenvedélyek foko­zata s ezek eredményéül a cselekvény sem lehet akárminő, hanem együtt mind a katastrophán­ik megfelelők; szóval, a jellemek, cselekvény egymást kölcsönösen föltételezik. Egy pár példa­­ még jobban meggyőzhet. III. Richard, miután an­nyit gyilkolt, legyőzheti-e a végén Richmon­­dot,elveheti-e ennek jegyesét? Othello, miután megölte Desdemonát, maradhat-e életben ? el­­mehet-e például barátnak, hogy bűnét sirassa, mint sok drámai hős? megegyezik-e az jellemé­vel ? Bánk erkölcsileg bukik és megsemmisül, mégis életben marad, de sérti-e az erkölcsi ér­zelmünket? — ellenben nem bántana-e, ha Melinda t­­etben maradna, s együtt mennének el az ősi várba, hogy ott sorsukkal kibékülve együtt éljen ez ? — szóval, ha Katona a tragoe­­diából drámát csinált volna? — A jó tragoe­­diának már a hős jelleménél s az ebből kifolyó cselekvénynél fogva is csak tragikai vége le­het: ellenben gondoljon valaki Shakspeare drá­máira, gondoljon azoknak tragikai véget, nem fog-e képzelete előtt rögtön egy csodaszörny állani? — Például, ha „A vihar“ egy szerel­mes pár halálával végződnék stb. Más részről, hány drámát látunk, melyeknek hősei nagyobb szenvedély, legkevesebb hiba, tévedés vagy bűn nélkül tragikai véget érnek, vagy a­mi még boszantóbb, melyekben épen a gonosztevők, cselszövők diadalmaskodnak ? például „Lecouv­­reur Adrienne“, „Czárnő“ sat. A dráma elmélete az ép és egészséges drá­mák megkívántató jeles tulajdonságait adja elő, de a gyöngélkedő vagy épen halálosan beteg drámák kórjeleiről keveset beszél, pedig az or­vosnak is legnehezebb feladata a kórjeleket fel­ismerni. Jelentést tevőnek itt ez a nehéz feladat jutott egy csomó gyöngélkedő, s beteg drámai művel szemben. E drámák kórságának legfőbb oka az, hogy benne a jellemek, cselekvény és vég egymást kölcsönösen feltételezve, egy szerves egészet nem képeznek. Látunk imitt-amott drámai ösz­­szeütközést, de nem látunk folytonos és okszerű vagy épen fokozatos fejlődést; a cselekvény többnyire zsákutczába jut, s visszafordulnia nem lehetvén, a kimenetel abból áll, hogy egy nyitva felejtett kapun oly udvarra fordul be, melyről eddig sejtelmünk sem volt. Innen van, hogy igen sok drámai mű jól indul, egy-két felvoná­son át halad, de azontúl a továbbfejlődés he­lyett megáll, vesztegel, tévútra tér, s a többi felvonáson át gyengül, s vagy lejebb száll, vagy bukik. Ez arról győz meg, hogy a szerzők leg­nagyobb része, mikor írni kezdte a darabot, még nem volt tisztában a cselekvénynyel; s mikor a cselekvényt megindította, a catastro­­phát még maga sem látta; s előbbre haladván is, mindig egész homályban volt előtte az, mit már a néző sejtelmének is félhomályban kellene látnia. Kevesebb súlyt fektetnek az egészre, mint a részekre. Mielőtt megírnák a drámát, nem hordozzák s nem érlelik meg agyukban; az ily időtlen szülött lehet-e más, mint halott, tagba szakadt, vagy tagonkint szétdarabolt vagy legjobb esetben vézna, sápadt, beteges, rövidéletű gyermek ? Az ilyenek véznaságát hiába takargatjuk rikító színű színpadi jelme­zekkel, hiában pirosítjuk ki holmi keresett me­­taphorákkal, miben aztán némelyek a drámai tehetség csillámait látják. A legszigorúbb drá­mai forma élet- és erőteljes gyors mozgást kí­ván , pedig az oly éretlen szülött csak csúszik­­mászik, sehogy sem tud lábra kapni, végre is kimerülten lerogyik, s a néző sajnálja vagy ki­neveti az élhetetlen vergődést. Így lesz maga a szerző compediában tragikus, s tragoediában komikus, holott e szerepeket személyeire kellene bíznia. A tizenöt pályamű között kilenc, épen nem méltó figyelemre; drámai, színi és nyelvi tekin­tetben oly gyarlók, hogy azok határozottan ro­­szaknak mondhatók. Ennek kitüntetésére jelen­­tést tevő egynek (a XII. számú „Zách Feliczián“ czímű tragoedia) scenirozását adja. Ennél gyer­mekesebb valamit alig hallottunk. A többi nyolcz is felette gyenge kísérlet, miért is hall­gatunk róluk. A többi 6 pályamű egyik vagy másik tekin­tetben figyelemre méltó. Az V. számú tragoedia: „Péter király“ István végnapjaiból, Vazul megvakításától kezdve Pé­ter haláláig terjed, sallangós diellóval, rörnyi hosszú monológokkal s okoskodásokkal. Egy nagy zűrzavar minden irány nélkül, imitt-amott az e korból irt régibb drámák színi képeivel. A főszemély hóbortos, gonosz. Nemhogy rész­vétet, de figyelmet sem kelt.. II-dik Richárd akarna lenni, annak eszélye, ügyessége s hu­mora nélkül. Ez csak esztelen, gonosz és dü­höngő. Aba és egész pártja gyámoltalan, reny­he szájhősök. Péter mindig szidja őket, mégis mindig ott ténferengnek s kétszer is elfogják. Egyes részein imitt-amott tehetség vet szikrát, de a keresett és üres, vagy közelebbről vizsgál­va, a nevetséges metaphorákat ez is épen oly modorban gyártja, mint némely pályatárs. Az egészet semmi sem fűzi egybe, pedig e nélkül nemhogy drámai, de még csak színi becsről sem lehet szó. A VIII. számú tragoedia „Hannibal“ nevet visel. Ez nem nélkülözi ugyan a tragikajellemet, de a tragikum maga még nem alkot drámát, hozzá kell járulni a drámaiságnak s csak ezzel összeolvadva lesz tragoedia. Tragikum nélkül még lehet jó dráma , de gyenge dráma soha sem lehet jó tragoedia. Itt ez bizonyul be. A tragikai alapeszme nem fejlődött ki egy erőteljes és foly­tonosan haladó és emelkedő drámai cselekvény­­nyé. Az egész inkább dialogikai eposz, mint dráma; maga Hannibál is inkább egy állandó s nem fejlődő eposzi, mint drámai hős. — Maga a dráma színi tekintetben épen nem mondható becsesnek; nyelve és verselése gyönge. Az I. számú pályamű „Zách Feliczián,“ e névvel a második (jeligéje: „Tentanda via est“) fölmutat ugyan egy pár sikerült helyet, de a jellemek nagyon is emlékeztetnek „Bánk bán“ jellemére. Nyelve megjárná, de sok benne az elkoptatott metaphora.)Versei gyöngék, bajos kitalálni, melyik schéma szerint készültek. A IV. számú : „Könnyelműség és szerelem,“ színmű 5 felv. Szerkezete a jobbak közé tarto­zik. Ha nyelve és eszméi nem volnának oly köz­napiak s gyakran a legkomolyabb jelenetekben nevetségesek, némi színi sikert arathatna, de irálya nyelvtani hibákkal széles, lapos, gyönge, inkább irodai, mint irodalmi. A XV. számúnak czíme : „Ivannes Selenus.“ dráma 5 felv. Oly dráma, melynek nagyon hosszú a meséje, annál kevesebb a cselekvénye. Messze és szélesen visszanyúlik a múltba; be van bonyolódva, s a múltak hosszadalmas elbe­szélése által bonyolódik ki. Az egész nem any­­nyira drámai fejlesztés, mint epikai hosszadal­mas érdektelenségek halmaza, lyrai ömlengések­kel s lapokon át a dologra épen nem tartozó okoskodásokkal tarkázva; ezenkívül nyelve sok Fest, április 2. (A k­ó p­v. h­á­z) ma este ismét megkezdte üléseit, a helyzetben azonban semmi sem válto­zott. A húsvét előtti tacticát folytatja mindkét (A kópv.­ház 15-ös bizottsága) csü­törtökön tartja első ülését. (Cseh-horvát szövetség.) Mint az „U. Sl.“-nak Zágrábból írják, Vukanovics és Ku­­kuljevics, mint a horvát nemzeti párt küldöttei Prágába mennek, hogy ott a coalitió nagy cse­lekvési programmját megállapítsák. A déli és északi szlávok combinált hadjárata a magyarok és németek ellen forog szóban. Cseh részről a prágai tanácskozásokhoz Palacky és Rieger urak és egy cseh fő­tory volna kiküldve, ki ed­dig, mint a cseh feudálisok általában, a túl con­­servativ államférfiút és a dynastia és egyház loyális szolgáját játszotta. Nevét az idéztült lap előlegesen el akarja hallgatni. (Egy cseh lap a parliamentaris­mus­r­ó­l.) A „Pokrok“, Rieger lapja, vezér­­czikke egybeveti Csehország jelen helyzetét azon dolgokkal, melyek Magyarországban tör­ténnek. Czikkk­ó nézete szerint Pesten sza­vakkal, Csehországban pénzzel akarják vinni ad absurdum azon rendszert, mely Schmer­ling és Deák korszaka óta Ausztriára nézve egye­dül üdvözítőnek tartatott. A parliamen­­tarismus Ausztriában önmagát gyilkolja meg. Mert milyen tiszteletet ér­demel Magyarországban és a művelt világban egy oly gyülekezet, melyet a magyar nevetséges hiúság „birodalmi országgyűlés­­nek nevez, de a­melyben tizennégy napig folytattatnak botrá­nyos viták csakis egy törvényjavaslat c­í­­­m­e felett. S másrészt milyen tiszteletet érdemel a második gyülekezet, mely Bécsben ülésez, de a törvény­ követelte szavazat­számot csak úgy nyerheti meg, ha a nagy­ földbirtokosokat meg­vásárolja. A magyar centralistikus lapok a csehek iránti szokásos részakarattal szemükre vetik a cseheknek, hogy a magyar baloldallal rokonszenveznek, és Schmerling kijelentette, hogy Prága conspirált a Kossuthtal. A­mi ez utóbbi „felségsértőt“ illeti, megjegyzendő, hogy Bécsben uralkodik egy férfiú, kit csak múltkor Kossuth „jó barátjának“ nevezett. — a­mi pedig a magyar baloldalt illeti, a csehek tudják, hogy ha ezen párt kormányra vergődnék, az még inkább volna eszköze Bismarcknak, mint An­­drássy és Deák; mindamellett nem lehet a bal­oldaltól megtagadni azon érdemet, hogy tak­tikájával tönkre teszi azt a rend­szert, mely bármely más államban inkább volna helyén, mint Ausz­triában.“ — (íme a baloldal taktikájának eredménye­­)

Next