Pesti Napló, 1872. november (23. évfolyam, 253-277. szám)

1872-11-26 / 273. szám

278. szám. Kedd november 26 1872. ^ ^ „ 23. évi folyam. Szerkesztés!iroda: KiatM^h­ivatal: J BW fizetéstfftltótelelK Hirdetések IPwsacziek­ter« 1. asám. X. emelet FtrezeaUk-W« T. a. földwiaft. MTTSj 'TT ”£* "'ATV* Jk 'HB"' ^ effi*k£ SZintagy mint előfizetések * Sftji SBeilbini r­oxit Ulet« aaiarij» A Up tuya# iHitt) Ud* fii m fi fi B S if fi y ' 5 *** 5« A ^«lWBtey «• «erke«*ttoighta „Unytk (ri fiWiat pi«., kiadás BT fi"B I fi I *ll fl , fi fl fl fi 8 hónapra . . . TI . — „ KIADO-HIVATALBA kísült putaa&ok, kn­át&Biayt'fc) • Jh JWB^J JLmMmf­­ XI XX JL XI V ferencziefc-Ur* 7. «» ESTI KIADÁS. köröktől fogadtatnak el­ .«jjSdH tog ulamasn. Pest, nov. 26. A franczia kormányválság fenyegető alakot kezd ölteni. A Kerdrel-féle indít­vány tárgyalására kiküldött bizottság többsége határozottan ellenzi Thiers al­kotmányos terveit. A bizottság Barbie urat választó előadójává. Thiers e válasz­tást az ellenséges érzelem ad­usának nyil­vánította, s nem ok nélkül, mert Batbie és az ő politikája közt kiegyenlíthetlen eltérés nyilvánul. A bizottság 9 szóval 6 ellen több resolutiot hozott, melyek alap­­ján az előadó jelentését elkészíteni fogja. A resolutiók legfontosabbjai következők : a statusquo fentartása a bordeauxi egyez­ménynek megfelelően, minden alkotmá­nyos reformnak bizonytalan időre elha­lasztása, miniszteri felelősség, a köztár­saság elnöke, s a nemzetgyűlés közötti viszony szabályozása. A bizottság azt is kimondotta, hogy a nemzetgyűlés felosz­latása csak 1874-ben eszközöltessék. Ezen elvek alapján készítette el Barbie jelenté­sét, mely, noha Thiers urat a dicséret egész özönével árasztja el, a válság beállását kikerülhetlenné teszi. Thiers absolute nem akar a jelentésben foglaltakkal megelégedni, s azért a nem­zetgyűlésnek közte s a bizottsági jelentés közt kellene választania; az egyiknek diadala a másiknak bukását jelenti. A Kerdrel-féle indítvány tárgyalását való­színűleg csütörtökön kezdi meg a nemzet­gyűlés. Különben Thiers a Kerdrel-bizottság nov. 22-ei ülésében terveiről és szándé­kairól igen részletes nyilatkozatokat ten. Több kérdést intéztek hozzá, melyekre ő egyenként válaszolt. Beszédének van né­hány igen figyelemreméltó mozzanata. Üzenete általános szelleme — mondá töb­bek közt — nem tetszett, nem azért, mert nem volt elég conservatív, e tekintetben elismerték, hogy tovább nem mehettem, hanem mert a ház egy része nagyon is republicanusnak tartja azt. Megmon­dom tehát önöknek , miért vagyok én republicanus. Bordeauxban a köztár­saságot bízták reám, ezt és nem más ál­lamformát. Ez tehát azon kincs, melyet erőim szerint meg kell óvnom. Azt tették fel rólam, hogy a köztársaságot a monar­chia javára el fogom árulni, ily árulást el nem követhettem. Ha szabad lett volna az országot szerveznem, belőle inkább Angliát mint Amerikát csináltam volna, de az utolsó három kormány hibái Fran­­cziaországot a köztársasághoz kényszerí­­tették, s nem tekintve a becsület köteles­ségeit, ma meggyőződésem is azt mond­ja, hogy nálunk még csak ez az állam­forma lehetséges, így tehát a bordeauxi egyezmény szétszakításáról szó sem lehet. Mit állapítottunk meg akkor? Olvassák el beszédeimet. Azt mondom, ha consti­­tuálni akarunk, azonnal újból pártokra foszlunk, de egyelőre az ország reor­­ganisatióján dolgozhatunk , s később majd eljő a nap, midőn szabad, lesz választanunk. Eljött már az a nap? Nem állítom, de annyit mondhatok: egymás után minden párt megszegte a bordeauxi egyezményt; kül- és belföldön más souverainokhoz folyamodtak, csak ahoz nem, ki egyedül törvényes s általá­nos lett az érzet, hogy az a helyzet tovább fen nem tartható , hogy újat kell alkot­ni. Nem azt ajánlottam önöknek, hogy a convent példájára az oszthatlan és örökös köztársaságot kiáltsák ki. Az örökkévaló­ságot nem lehet decretálni; minden kor­mány öröknek nevezi magát s mindenik saját hibái miatt megy tönkre. Ily indít­­ványnyal nevetségessé tettem volna ma­gamat. Ellenben azt tartottam, hogy a mostani kamrának megszűnése előtt né­­hány egyszerű, szerény, de a kormány áldásos tevékenységéhez nélkülözhetlen reformot kell megvalósítania.“ Thiers azután alkotmányos terveiről következőleg nyilatkozott: Minek titkolnék el, mindenki a jövő kamrától fél- , félelenyi kétségkívül túlzott, de hol van a gyógyszer? Én ezt mindenek­előtt a két kamra­rendszerben látom, akár köztársaság, akár mon­archia, nézetem szerint ily kettős képviselet nélkül kormány egyáltalán nem létezhetik. Én azt mondom, hogy a mostani nemzetgyűlést feloszlatni addig nem lehet, míg legalább ezen reformot meg nem valósította. Itt egész conser­vatív szellemben jártam el. És ezt sem közvet­lenül én indítványoztam, tartózkodtam a kez­deményezéstől azon aggály miatt, hogy a nem­zetgyűlés souverainitását megsértem. Csak arra szorítkoztam, hogy tanácsoltam neki, mikép talán c­élszerű lenne néhány védő és elővigyázati intézkedést ültetni alkotmányos rendszerünkbe. Mivel sértettem meg tehát a bordeauxi egyezményt ? Már kimutattam, hogy a jelen viszonyokban más kormányforma mint a köztársaság nem lehetséges.Üzenetemben nem tettem mást, minthogy a conservativ meggyőző­déseket hangsúlyoztam. Két hónap óta minden­ki annak szükségéről beszél, hogy a provisori­­umból ki kell jutnunk. Némelyek a nemzetgyű­lés feloszlatását, mások alkotmányt kívánnak. Én nem mentem ily messze, csak azt mondtam a kamrának: „Ha a pillanatot elérkezettnek látják alkot­mányos reformok meg­valósítására, tegyék ezt conservativ-liberális szellemben.“ Önök azt mondják, hogy én a radicálisokkal egyetértésben állok? De hisz épen a radicálisok azok, kik a mostani nemzetgyűléstől alkotmányos reformok létesítésére minden jogot megvonnak. Hol van tehát az egyet­értés ? Keserűség nélkül mondom : Azok, kik semmit sem akarnak tenni, tudva vagy akaratlanul a radicálisok malmára hajtják a vizet. Még egyszer: Noha fáradt vagyok s nyuga­lomra van szükségem, mégis teljesen kész va­gyok engesztelékeny hangulatomról tanúságot tenni, s jó bizottsággal együttesen azon egyet­értést létrehozni, mely állami ügyeink jó folya­ A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. E11 i n­o r. Elbeszélés. — Az „All the Year Round“-ból. — X. (Folyt.) „Halotti ágyamon esküszöm, hogy mint igaz barátja gondolok önre, térdeimen akarok öntől bocsánatért esedezni“ .... Itt úgy látszik, elhagyta ereje a beteget, és a papír valószínűleg félretétetett azon időre,midőn az elme tisztább és a kéz biztosabb lesz. Ellinor megcsókolta e levélkét, azután tisztelet és áhí­tattal összehajtogató, és szent ereklyéi, anyjá­nak utolsó befejezetlen kézi munkája, és kis­testvére arany fürtöcskéje mellé helyezi. A végrendelet még azon időből származott, midőn még mr. Wilkins elég szép vagyon tu­lajdonosának hitte magát. E vagyon alapja El­­linorra szállandott, miután Ford-Bank a házas­sági szerződésben a gyermekek részére volt föl­tartva. Ezenkívül számos hagyomány volt még: Tisztességes évdis miss Monre számára a re­mény azon kifejezésével, hogy mindaddig Elli­nor mellett marad, míg ez férjhez nem megy. Mr. Wilkins cselédségéről sem feledkezett meg, és ezek között természetes, hogy az első helyet Dixon foglalta el. De mire olvadt ama szép vagyon, melylyel egykor a végrendelkező birt ? Maguk a végre­hajtók sem tudtak erre felelni, a számadások szerfelett zavartak voltak, az üzletek is. Egyik végrendeleti végrehajtó mr. Johnson, egy köz­­tiszteletben álló ügyvéd, csak az árva iránti szánalomból hagyta magát reá bírni, hogy e bi­zalmi hivataltól vissza ne lépjen. Mr.Ness Ellinor kívánságára, a könyvtár, pergament és okiratok rendezését vállalta magára. Sir Frank Holster pedig Ford-Bank ügyein kívül semmibe sem akart beavatkozni. Ellinor még nem is sejti vagyoni helyzetét, de tekintete és­­hangjában oly melancholia tük­röződött, mely miss­ionrót igen elkedvetleníté. Nem látta át,hogy a szegény Ellinornak,ki majd­nem egyszerre jön elhagyott mennyasszony és ár­va, elég oka van a bánatra. E lassú senyvedést nem akarta így nézni, örömmel segített volna bárhogy is rajta. Az idő erre is elérkezett. Midőn már minden remény eltűnt, Ellinor részére Ford-Bankon kívül egyebet is megtarthatni, midőn kivilág­lott, hogy a hagyományból egy fillért sem lehet kifizetni és végre midőn azon kérdés is fölme­rült, hogy a festmények és szobrok nem jogos tulajdonai-e a hitelezőknek, ekkor mr. Ness a legnagyobb kímélettel ugyan, de kénytelen volt a dolgok állását Ellinorral is közölni. Ellinor munkáját ölébe nyugasztó, fejét ke­zére támasztotta, hogy a lelkész szavait annál nagyobb figyelemmel hallgathassa. Szótlanul hallgatta végig az előadást, mígnem mr. Ness e szavakhoz ért: „És mind­ennek,mint én jól sejtem, az az alá­való Dunster az oka.“ Ekkor halvány márványszerű arczát felé for­­du­á, és mr. Ness nagy meglepetésére halkan egész ünnepélyes nyugodtsággal így szólt: „Mr. Ness, önnek nem szabad tűrni, hogy a súlyos felelősséget mr. Dunsterre hárítsák.“ „Ez pedig, jó Ellinorom, többé kétséget sem szenved. Boldogult édes­atyja is többször nyil­vánító, hogy veszteségei Dunster eltűnése idejé­ből erednek. Ellinor elfedte kezeivel azázát. „Isten bocsásson meg mindnyájunknak, mon­dá, azután ismét hallgatagságába mélyedt. Mr. Ness elhatározta jövőjéről is értekezni vele, azért a beszédet folytatnia kellett. „Lássa kedves gyermekem, mint ön­­s tudja, én gyermeksége óta ismerem,­ meg kell kísér­tenünk érzelmeinket, felindulásunkat legyőzni.“ És saját hangja reszketett, míg Ellinor töké­letesen nyugodt maradt. „Gondolja meg, mi fog következni. Ön meg­kapja e ház bérletárát és jelenleg már igen jó ajánlatot tettek. Valaki két évre akarja kibé­relni, évenként 120 fontért. „Én e házat sohasem hagyom el!“ vágott köz­be Ellinor, és hevesen felugrott. „Ford­ Bankot? Ezt nem értem e­l, bizonyára nem beszéltem eléggé világosan ? Egyedül e ház bérlete az, melyből önnek élnie kell.“ „Az mind­egy, de én e házat mégsem hagy­hatom el! Ah mr. Ness, ezt nem tehetem.“ „Szegény gyermek! Tudom, hogy fájdalmasan érintők e szavak, és én tiszta szívemből kíván­nám, hogy mr. Corbetet bár soha se is látta vol­na.“ Ez utolsó szavakat csupán magához intézte, de Ellinor is meghallotta, mert egész testén reszketés vett erőt. „De végre is, önnek el kell e házat hagyni, édesem. Enni és ruházkodni csak kell, e ház jö­vedelmén kívül pedig semmi más nem maradt fenn, én nálam lakhatnék, de a szerződés ez urakkal már majdnem végkép megköttetett. „Ez az én házam! — kiáltott fel hevesen. — „És én tudom, hogy biztosítva van számomra.“ Barátságosan és kímélettel válaszoló mr Ness: „Nem így kedvesem,sir Frank Holster és mr. Johnson rendelkeznek ön felett. Az összes jöve­delem ugyan az ön kezébe jut, de feledi, hogy ön még kiskorú és mr. Johnson és én teljes ha­talommal ruháztattunk fel.“ Szótlanul ült vissza Ellinor ismét helyére. „Hagyjon kérem magamra, — szólalt meg végre. „Érzem, hogy jót akar velem, de ön még nem tud mindent. Jelenleg képtelen vagyok e tárgyról beszélni.“ Mr. Ness lehajolt hozzá, megcsókolta homlo­kát és szó nélkül távozott. Miss Monrót kereste fel. „Nos, hogy találta őt? — kérdő ez is. Fájda­lom látni, hogy él szegényke. Számtalanszor is­mételtem előtte, hogy kötelességeit elhanyagol­ja és hogy nem jól teszi.“ Mr. Ness azután neki is elmondó, hogy mr. Wilkins tönkrejutva halt meg, hogy az ő nyug­díja is az utolsó fillérig elveszett, hogy Ellinor összes jövedelme ama 120 fontból áll, melyet a házért ígérnek, de melyet ő elhagyni, igen ter­mészetes, vonakodik, és végre, hogy kiskorúsá­ga folytán, önrendelkezési joggal nem bír. „Hol van mr. Corbet?“ — kérdé miss Monró. „Nem tudom. Utolsó hosszú levelére, melyet felvilágosítás, vagy inkább lépése kimentésére irt, röviden válaszoltam, kijelentve, mennyire fájlalom e szövetség fölbontását, melyre mindig örömmel gondoltam és kértem, hogy a Wilkins­­házhozi viszonyom tekintetéből minden további érintkezéstől kíméljen meg.„ De ki ment el itt az ablak előtt­ Ellinor lóháton?“ Miss Monra kitekintett az ablakon. „Igen. Örülök, hogy ismét lovagolni látom. Ép­p reggel ajánlom neki.“ „Szegény Dixon! Állását ő is elveszti és alig­ha talál úrnőre, ki oly szives lenne lovásza iránt, mint Ellinor. Midőn mr. Ness távozott, miss Monra levelet irt Castil Chesterbe, hol ezelőtt is hosszabb ideig élt, hol atyja lakott és hová visszatérni már akkor készült, midőn Ellinor házassága még kilátásban volt. Oktatást szándékozott adni ott is, melyhez barátai megígérték közbenjárásukat és most, gondola, ott együtt élhetnének, miután Ellinornak egyszer csak el kell hagyni Ford- Bankot. Oly jól esett neki a gondolat, hogy nem kell végkép megválni kedvenczétől. Ellinor érezte, hogy Dixonnal beszélnie kell. Mintegy hat hét mértföldnyire lovagoltak sebe­sen ügetve. Akkor megálltak és Ellinor így szólt: „Dixon, azt beszélik, hogy el kell hagynom Ford-Bankot. „Fájdalom aligha úgy nem lesz, legalább ilyen formát hallottam után útfélen a városban mr. Wilkins halála óta.“ „Akkor bizonynyal azt is tudja, hogy atyám csak igen keveset hagyott maga után,s hogy önről nem igen gondoskodnak, szegény Dixonom. A végrendeletet, nem hiszem, hogy figyelembe vegyék. „Nem tesz semmit, — viszonz­ Dixon. — úgy se nyúltam volna hozzá, mindig az lebegett volna előttem, hogy e pénzen.. . . „Vér szárad, nemde ? vágott közbe Ellinor.— Nem, nem úgy, — folytató aztán kis­várlatva, a végrendelet már évek előtt kelt. De mit tehetek Dixon? Úgy hiszem, hogy gyámjaim Ford- Bankot csaknem egészen bérbe adták már. De a bérlet­ár csak kegyedet illeti ? Azt hal­lottam beszélni, hogy a birtok szegény megbol­dogult anyjára és a kegyed nevére van írva “ „Igen, igen,de más bánt engem, ott, ott a fák alatt. „Ah tudom, válaszolá Dixon komoran. Nem ment ki az a fejemből soha sem álmomban, sem ébren. „Hogyan hagyj­am­ el e helyet! — zokogott Ellinor. —■ A bérlők száz meg száz félét fognak készíteni, fölásatják a bokrokat és Dixon, csak­nem mint bizonyosat látom már, hogy meglelik a holttestet,és én nem tudnám eltűrni atyám ne­vén a foltot, egy iránt megölne a fájdalom és szégyen.“ „Igaz, neki sohasem szabad az elköltözött ne­vét bemocskolni, — mond Dixon magába mé­­­­lyedve. — A Wilkins család Hamleyben mindig­­ köztiszteletben állott, így tudom, mióta csak f élek: így volt atyám életében, így kell lenni ezu­­­­tán is. De van eszköz, és mód, melylyel a felfődö­­l­dözést gátolhatjuk. Én az ön helyzetében meg­­­­kérném gyámjaimat, hogy mindent csak azon­­ föltétel mellett adjanak ki, hogy sem a házban,­­ sem a kertben, sem a réten, sem sehol bármi cse-s hélyet is változtatni ne szabadjon.“­­ „S ha kegyed pártolni fog Missy, talán majd­­ ők is meg fognak tartani az istálló körül, így mindig utánna nézhetnék ennek is annak is.“­­ „Végre azután majd eljön az Ítélet napja is, a­­­nélkül, hogy a fájdalmat éreznék többé. „Én már igen fáradt vagyok e világra „miss Ellinor!“ „Ne szóljon így,“ —- mondá Ellinor gyengéd hangon. — „Tudom, mily szomorú az ön élete is, de gondolja meg, mi lenne belőlem, barát, ta­nácsadó nélkül, ha mellőlem ön is távoznék. Csak nem érzi roszul magát jó Dixonom?“ „Nem, még eléggé erős vagyok az életre. Atyám nyolc­vannégy évet élt, anyám pedig szinte felül hetvenen. Csak szívem nehéz, de az ön kedvéért, missy, még erőt veszek magamon. És ezután legalább mindkettőnket az vigasztal- s hat, hogy még holta után is tehetünk érte vala­mit. Egy kőnek sem szabad az ő nevére hul­­l­­ani.“ Ezután folytatták útjukat, a­nélkül, hogy­­ egy szót is szóltak volna, Ellinor terveket készí­­­­tett Dixon jövőjéről, Dixon pedig a múltak em­­­­lékébe mélyedt el. (Folyt. köv.) mához szükséges, s Francziaország felgyógyu­lását már eddig oly hatalmasan előmozdította. Ezen higgadt államférfiúi szavak nem győzték meg a bizottság többségét, mely mint fentebb láttuk, minden egyes pontra nézve Thiers akaratával ellenkező hatá­rozatokat hozott. Pest, november 26. (A bankügy.) Bécsből, nem rendes levele­zőnktől a következő sorokat vettük: „Jó forrás­ból írhatom,hogy De Pretis ma a nemzeti bank­hoz intézett levélben kijelentette, hogy 4 és fél milliónyi dotatio felemeléssel ő az alkudozások­ra való előfeltételeket a bank részéről teljesítve látja.“ (Mint látjuk, a dotatio felemelése körül, a magyar és az osztrák pénzügyminiszter felfogá­sai lényegesen eltérnek.) (Sopron megyének f ehó 18-án herczeg Eszterházy Pál elnöklete alatt tartott közgyűlés­­e Arad és Nagy-Szeben városoknak a jezsuiták bevándorlása ellen a kormányhoz intézett kérel­mét tárgyalván, azt határozta, hogy „miután a jezsuita­ rend főnökei kijelentették, mikép nincs szándékukban az osztrák-magyar birodalomban letelepedni, mert máshol találtak hazát,“ a pártolásért való megkeresések tudomásul vé­tetnek. Sabina Károly, Bécs, november 25. Előttem fekszik egy apró könyvecske, 40 lap az egész és benne annyi az átok, annyi a szi­tok, annyi a gyalázat, annyi a gyűlölet, a hány lap, a hány sor, a hány betű. Sabina Ká­roly könyve az, melyet egy órával ezelőtt vettem. Maga a szerző küldte azt be minden bécsi szerkesztőséghez német fordításban, hadd lássák a németek is, Brutus milyen derék cseh patrióta. „Védelem rágalmazók és becsületgyil­kosok ellen“ ez sokat ígérő udvarias czíme en­nek a rettenetes könyvnek. Nekem legalább el­ment tőle egy egész napra jó kedvem. Kicsoda az a Sabina Károly ? Elmondom rö­viden, mert felteszem, hogy a magyar olvasó­közönségnek egyéb bokros országgyűlési ol­vasmányai közepette, nem igen akad ideje arra, nézni még azt is, hogyan veszekszenek és kivel csehországi jó barátaink, különben is nekünk igen kedves szomszédaink. Az ember, kiről én itt szólok, és ki most gyilkos átkokat szór nem­zete vezérei ellen, ennek a nemzetnek éveken át volt bálványa. Volt ő politikai szónok,népvezér, hírlapíró, ze­neszerző, színmű-, vers-, regény-, irodalom­­történeti-, aesthetikus-, nemzetgazdászati- és bölcsészeti író, volt aztán politikai társulatok elnöke, ifjúsági hazafias körök protectora és­­ rendőrkém. Alig képzelheti el az ember, hogy írhatta ugyanaz egy toll, tán egy órában felváltva egy szenvedélyes felhívást a nemzet­hez, és — egy rapportot a rendőr­főnöknek. Igaz az is, hogy a dicsőséges cseh nemzet hálá­ja és kegyelméből, Sabina még arra is szorult, hogy írjon — ez tény, nem tréfa — ha nem is saját neve alatt igen érdekes— szakács­kön­y­v­e­t. Irt ő azonkívül boldog boldogtalan­nak. Elkezdve a saját élettörténetén és azon sé­táján, melyet mint szegény fiú tett a harminczas években Bécsből Prágába czipő és ing nélkül, egészen a bölcsészet legnehezebb tételéig, nem volt dolog, melyet ő nem írt volna le cseh nyel­ven, csak hogy megélhessen — és még­sem él­hetett meg. Ez idei augusztus havában volt, hogy­ egyszerre elterjedt a hír, az „áruló hazafi­ról.“ Pártja saját választására bízta, vagy ki­vándorolni, vagy öngyilkossá lenni, és a 60 éves beteg ember irtózott a haláltól, eljött Bécsbe, keresett munkát a német lapoknál, nem akart vele érintkezésbe lépni senki, erre aztán vissza­ment Prágába és írta azt a „védelmet“, melyet fenn említettem. Nem tagadta, hogy árulást kö­vetett el egyszer, — csak azt tagadja, hogy az­óta bárminő bűnt követett volna el pártja és nemzete ellen. Hogy ez az agg ember, elhagyatva Isten és embertől, legjobb barátaitól és mindazoktól, kik azelőtt porban csúsztak előtte, keserűen szól és véres átkot kiált, mindazokra, kik nála talán­­talán csak szerencsésbek, nem jobbak, ki venné ezt tőle rész néven ? Egyszer ellenségeit meg is fenyegeti: „Annyit tudok, hogy ha szenynyes ruhátokat a vi­lág elé mutatnám egész Euró­pa irtóznék tőletek.“ — „1849-ben elfogattam, igy adja elő azután történetét Sa­bina, és előbb kötélre aztán 18 évi börtönre ítéltettem el. 8 évig súlyos börtönömben ültem, aztán hazajöttem és a kényelmes úri nagy hazafiak az elitélt felségárulót kerülték, mint a halált. Épen igy tettek K­­­a­u­d­y és Rieger urak, Havliczek, az ünne­pelt cseh demokratával is, ki, midőn egész lé­nyében megtörtén hazatért kufsteini várfogsá­gából, be sem bocsáttatott hozzájok.“ — Ekkor aztán irt „egy könyvet“ a rendőrség számára. Micsoda, milyen „könyv“ volt ez, arról nem szól, csak bizonyítgatja hogy a nyomor vitte rá és hogy azóta soha semmiféle szolgálatot nem tett a rendőrségnél, míg „barátai“ azzal vádol­ják hogy folyton állott ennek szolgálatában. Annyi áll, nem nagyon valószínű, hogy egy jól fizetett rendőrkém szakácskönyvet írjon, ha olyan szerényen él, mint elismeri mindenki, hogy élt Sabina. Különben is ez az egész derék cseh com­­pánia igen vonzó alakokat mutat. Egy hazafi a­ki „egyszer“ kémkedik és más hazafiak, a kik „többször“ iratokat lopnak és végre az a „nota­­belek gyűlése“ a mely Sabinának — miután 8 napig adakoztak folyton a nemes czélra — egész száz forintot adott, hogy ha meghalni nem akar, hát — éljen ebből. Ezek mind nagyon de­rék emberek. II. A ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőházi Ülése nov. 36. Elnök: Bittó István. Jegyzők: Mihályi Péter, Széll Kálmán, Szeniczey Ödön, Kiss Miklós. A kormány részéről jelen vannak: Lónyay Menyhért gr., Trefort Ágost, Pauler Tivadar, Tóth Vilmos, Kerkapoly Károly. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök figyelmezteti a házat, hogy a tegnapi határozat következtében a házszabályok átvizs­gálására egy 9 tagból álló bizottság lesz válasz­tandó. E bizottság tagjaira a szombaton tar­tandó ülésben fognak a szavazati jegyek be­adatni. Elnök bemutatja Közép-Szolnok megye közönségének két kérvényét, melyekben az adóvégrehajtást a megye területén felfüggesz­­tetni és a nagy­károly-tasnád-csucsai utak ki­építésére a közlekedési miniszter által javaslatba hozott összeg kiadatását kéri. A kérvényi bizottsághoz utasittatnak. Cs­a­b­a Gyula benyújtván megbízó levelét, az az állandó igazoló bizottsághoz utasittatik. Elnök Horn Ede választása ellen kérvényt jelent be. A 8-ik bíráló bizottsághoz utasit­­ta­tik. Paczolay János, mint az első bíráló bizott­ság elnöke jelenti, hogy Eszterházy István gr. választása ellen vizsgálat rendeltetvén el, a bizottság a kiküldött vizsgáló bíró jelentésének tényállása folytán azon határozatot hozta, hogy a nevezett képviselő a végleg igazoltak sorába igtatandó. E határozatnak indoka az, hogy azon formai akadály, mely a választási jegyzőkönyv­re nézve fennforgott, a­mennyiben a választás rövid időre felfüggesztetett, nem tekinthető olyannak, mely a választás nyugodt menetét zavarta, vagy a választók akaratának szabad nyilvánítását akadályozta volna. A költségeket a ház pénztára fogja viselni, minthogy a vizsgá­lat a bíráló bizottság rendelkezése folytán in­díttatott meg. Esz­terházy István gr. ennélfogva a vég­leg igazolt képviselők sorába igtaztatik. Napirenden van a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Szapáry Gyula úr. mint a központi bizott­ság előadója általánosságban ajánlja a központi bizottság által szövegezett törvényjavaslatot el­fogadásra, annál is inkább, miután úgy hiszi, nincs a házban senki, ki ne óhajtaná, hogy mi­dőn az ország köztörvényhatóságai és községei már törvény által szervezve vannak, a főváros is rendeztessék, s hogy a két főváros egyesít­­tessék, nem tartja ennélfogva szükségesnek a törvényjavaslatot bővebben indokolni, hanem fentartja ezt akkorra, midőn a részletek fognak tárgyaltatni. Megemlíti egyszersmind, hogy a belügyminiszter a központi bizottság által tett módosításokat magáévá tette. Tóth Vilmos belügyminiszter szintén arra kéri a házat, hogy a tárgyalás alapjául a köz­ponti bizottság szövegezést fogadja el. Makacs torokbaja által beszélni akadályozva lévén, Ha­vas Sándor képviselőt és miniszteri tanácsost jelenti be képviselőjeként. Mindemellett fentart­ja magának, hogy bizonyos elvi kérdésekben lehető röviden felszólaljon. Tisza Kálmán csupán azért szólal fel, hogy körvonalazza saját és elvtársai álláspontját e törvényjavaslattal szemben, mely sok oly ren­delkezést foglal magában, melyek ellen a bal­oldal részéről a törvényhatóságok rendezé­séről szóló törvény tárgyalása alkalmával heves viták folytattattak. Kijelenti, hogy ez alkalom­mal nem szándékozik ezek ellen felszólalni, a­mennyiben azt hiszi, hogy azok megváltoztatá­sáról külön a fővárosokra nézve beszélni nem lehet; de reménye, hogy nemsokára elkövetke­zik az idő, midőn azok valamennyi törvényha­tóságra nézve meg fognak változtattatni. Je­lenleg csak a legfőbb és legfontosabb pontok megváltoztatását fogja kívánni. Ezt szükséges­nek tartja kijelenteni, nehogy valaki abból, hogy a tvjavaslat valamennyi elve ellen fel nem szólalt, azt következtesse, hogy megszűnt azokat roszaknak és helyteleneknek tartani s hogy nem szólal fel valamennyi ellen, ez csak azt jelenti, hogy ezen elveknek megváltoztatá­sát valamennyi törvényhatóságra nézve egy­szerre fogja annak idejében követelni; most ezt nem tartja időszerűnek. Kijelenti végül, hogy a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadja. (Helyeslés.) Szólásra senki nem lévén felírva, elnök kije­lenti, hogy a ház a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadja.

Next