Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-02 / 201. szám
Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Kedd, September 2,1873 14. évi folyam?. ,~*k.r v vv ' Szerkesztési iroda; REGGELI KIADÓ& Előfizetési feltételek; Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . • 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 Ttorint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. • Hirdetései: szintúgy mintáérofis dósok a KIADÓ-HIVATALOÓ4. Barátok tere, Athenaeum-éplitet küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő.k „P. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 1. Minél hosszabb lesz sora azon éveknek, melyeket az államélet önálló vezetésében tölthetünk el; minél gazdagabbak lesznek tapasztalataink a törvényhozás s a gyakorlati államkormányzat mezején, annyival inkább kifejlődik a közügyek vezetésére hivatott férfiak felelősségi érzete s annyival világosabb tudatával bírunk azon hiányoknak s érzetével azon szükségleteknek, melyeket pótolnunk s illetőleg előteremtenünk kell, ha haladni s a szomszéd polgárisultállamokkal egyenlépést tartani akarunk. De egyszersmind annyival inkább belátjuk, hogy eddigi cselekvéseinkben nem volt meg mindig az előre jól átgondolt rendeszeresség biztossága s hogy nagyon sok munkát, melyet eddig bevégezünk, másként, jobban, czélszerűbben véglegesen is bevégezhettünk volna. Nem vádoljuk közéletünk vezérférfiait. A rövid, de nagyfontosságú fejlődési korszak, mely a kiegyezés óta mögöttünk áll, oly közel van még hozzánk, hogy belőle sem e vádolásra sem az elismerésre a történelmi anyagot teljes biztossággal ki nem választhatjuk. És azt sem feledjük, hogy más kárán lehet ugyan tanulni, de valamint a magánéletben egyes embernek , akként az államéletben nemzeteknek úgy a törvényhozás mint a kormányzás körébeni gyakorlati ügyességet elmélet után ,vagy mások példájából megtanulni teljesen lehetetlen s hogy erre csak a tapasztalat, az önálló cselekvékenység s esetleg a botlásokban és tévedésekben rejlő tanulságok vezethetnek el. Adóügyünk rendezetlen. Talán mulasztottunk, talán többet tehettünk volna e téren, mint a mi eddigelé történt. Az alapelvek, melyekre egész adórendszerünk, az egyes adónemek s ezek kezelési módja alapitvák, már elévültek s talán az adórendszer gyökeres reformjának beható munkálatait előbb megkezdhettük volna, mint valóban megkezdettük s előbb befejezésre juttathattuk volna, amint erre most kilátásunk van. Talán! Mert ha történt is késedelem, ezt mi sem szerencsétlenségnek, sem államférfias hibának, belátás vagy jóakarat hiányának tekinteni nem tudnók. Várjon, ha az adóreformok nagy munkáját eddig befejeztük volna, e munkát nem tenné vagy tette volna-e sok tekintetben használhatlanná nemzetgazdászati fejlődésünk azon iránya és fokozata, melyet — hogy mást ne is említsünk —csak közlekedési hálózatunk kiegészítése lényegesen átalakított, előidézett s illetőleg minősített? Állami közigazgatásunk csaknem minden irányban felette hézagos s csaknem minden irányban gyökeres átalakításra vár s alig van hazánkban számbavehető egyén, párt vagy töredék, mely ne érezné s be ne látná a mielőbbi s mélyre ható reformok szükségét. Az ellenzék a Deákpártot e téren is szereti mulasztással vádolni. Mi pedig azt látjuk, hogy amikor Deákpárt az állam törvényhozási és kormányzati vezetését átvette , akkoregy részről a múltnak históriai intézményeivel, másrészről a modern cultur-igények rohamos szükségleteivel állott szemközt. S hogy e párt sem a históriai intézményeket láb alól eltenni, sem a culturigények fejlődésétől elmaradni nem akart, hogy a múltnak intézményei s a jelennek igényei közt kiegyenlithetlen ellentéteket föl nem fedezett, s hogy egyiket a másik kedvéért megsemmisíteni nem törekedett, s hogy még ma is egyiket a másik által akarja szolgálni, nemesíteni s megerősíteni, ezt még ma is és még sok ideig a legjobb, legczélszerűbb s egyedül nemzeti politikának tekintjük. Ez az oka annak is, amiért mi lelkiismeretes meggyőződésünk egész hevével sürgetjük a törvényhatóságok területének czélszerű beosztását. Damocles-kardként áll örökké azon aggodalom fejünk felett, hogy ha mi az állami közigazgatás korszerű igényeivel ősi törvényhatósági intézményeinket kibékíteni nem törekszünk , előbb utóbb a félrevezetett közvélemény áramlata a jelentkező szükségek súlya alatt ez intézmények eltörlését vagy az eltörléssel egyértelmű gyökeres átalakítását fogja követelni. Az időszaki sajtó terén már nem egy kísérlet történt ez irányban. S épen azért teljesen érthetetlen előttünk a modor, a hang és a szenvedély, a melyen és amelylyel pár ellenzéki laptársunk a kormány területbeosztási tervezetét minden komolyabb hó és körültekintés nélkül csak úgy en bagatelle elitélni törekszik.Ám lássák, mit cselekesznek. Azon alkotások is, melyeket eddigelé az igazságügy rendezése körül hoztunk létre, sok kifogás alá eshetnek. A közigazgatás és igazságszolgáltatás közti határvonalat megvontuk elvileg, de nem vontuk meg kimerítő törvények által s nem vontuk meg jelentékeny részben az intézmények terén. Elrontottunk egy ideiglenes perrendtartást, de nem alkottunk helyette véglegeset. Büntető törvénykezésünk az ősi tereken barangol máig is, melyeket fölvert már az avar. Rendeztük és fölállítottuk a bíróságokat s gondoskodtunk módokról a perek elintézésére, de nem gondoskodtunk a perek megelőzésére. Ingatagság, ellenmondás, kicsinyeskedés és örökös szervezgetés: ebből állott eddigi igazságügyi politikánk. Ma már mindez másként van. Az előttünk álló alkotási tér egész szélességében folyik a munka szünetlenül. A hiányok fölismervék, az irányok megállapitvák s a javítás szándéka határozott. Hosszú sora fog a javaslatoknak készen állani, melyek a törvényhozás gondos revisiójára várakoznak. Ez év szegény a közgazdászati eredmények, az anyagi érdekek terén, de erőszak és szenvedély nélküli józan tanulságokban felette gazdag leend. És még gazdagabb azon nagy és komoly elhatározásokban, melyek a rendezetlen állapotok javítására irányulnak. Ha a Szlávy kormány erélylyel sö tvényhozás akarattal bír azon programm megvalósítására, melyet ez követelt és amaz felmutatott, a jelen napok nem fognak az elveszettek közé számíttatni, és egy szerencsés jövőnek nyitányát fogják képezhetni. A „Pesti Napló“ tárczája: Róma és az örmények. Mint tudva van, a pápa a folyó év elején egy encyclicát tett közzé, mely alakilag a keleti kath. örmények, tényleg azonban a török sultán ellen van intézve, kit a kérdéses okmány csak azért nem sújt egyházi átokkal, mert az egyházból való kizárás ez esetben nem bírna értelemmel. Több mint közönségesérdeket nyújt figyelemmel kisérése Róma keleti harczának, mely ugyanazon mindenhatósági törekvéseken alapszik, amelyek ellen nyűgöt államainak is védelemre kell szállani. Kelet kath. örményei, kiknek száma jóval csekélyebb a schismaticusokénál, ezektől csak Krisztus kettős isteni és emberi természetének s a Fiúból eredő szent léleknek hitére nézve térnek el. A specificus kath. állásponton állanak tehát, s csak ritualesok foglal magában némely különbségeket, úgy, hogy a római curia s a kath. örmények közti harcz csak oly viszonyokra terjed ki, melyek a pápai hatalom megszilárdulását mozdítanák elő. E hatalmi conflictusban a török kormány igen helyesen alattvalóinak fogta pártját, s a pápai meghatalmazott, monsignore Franchi teljes vereséget szenvedett Konstantinápolyban. A curia ebből támadt elkeseredésének volt eredménye az érintett pápai encyclica, mely félreismeretlenül bizonyítja azok tévedését, kiknek nézete szerint a pápa nem is gondolt az örmények régi rituális szabályainak eltörlésére. Az encyclica újabb manifestatióját képezi az állam fölötti ama korlátlan uralomnak, mely után az egyház törekszik, jogosítottnak hirdetvén magát a fennálló institutiók tetszés szerinti megváltoztatása vagy megszüntetésére Hónapok teltek el, mióta IX. Pius encyclicáját kibocsátotta, s az eredmény nem több, mint amenynyi monsignore Franchi missióját kisérte. Az örményeknek semmi kedvök sincs meghajolni a pápa absolut akarata előtt, s a szultán kormánya szintén nem hajlandó kiszolgáltatni alattvalóit a pápának. Az encyelica valószínűleg épen oly holt papírdarab marad, mint társainak nagy része. Következménye legfeljebb siettetése leend azon mozgalomnak, melynek végczélja a pápaság és egyház elválasztásában áll. Kelet kath. örményei nem puszta önkényből szegülnek ellene Róma hatalmi törekvéseinek,hanem az egyházjogi elvek iránti tiszteletből, mert már I. Coelestin pápa kimondá, hogy nem akar a törvények fölött lenni, hanem ezeknek kell fölötte állani. Az encyclica azt is eléggé kimutatja,hogy a vaticáni kormány nem bír helyes fogalommal a keresztények törökországi s az egyes egyházközségeknek egymás iránti viszonyáról. A török kormány kéz alattvalóinak a vallási ügyekre nézve nemcsak kiterjedt jogokat, hanem némi autonómiát is enged. Minden felekezet még egyházpolitikai és kormányzati ügyeire nézve is nemzeti, vagy legalább községi kötelékekben él. Az egyházi privilégiumok minden akadály nélkül gyakorolhatók, szóval a vallásszabadság a török birodalom határain belül teljes mértékben élvezhető. Ily örvendetes állapotokkal szemben kettős jogtalanságot követ el a római curia, midőn saját érdekeinek előmozdítása czéljából a katolikusok közérdekét veszélyezteti. Midőn a porta alattvalóinak oly kiterjedt jogokat nyújt, bizonyára helyesen cselekszik, ha azok gyakorlását némi feltételekhez köti. E tekintetben is bölcs mérsékletet tanúsít s csak annyit kíván, hogy a beligazgatás autonómiáját kizárólag török alattvalók kezeljék, mert csak igy tekintheti souverain jogait minden megsértésről biztosítottnak. Az encyclica kikel az ellen, hogy az örmény egyházközség s a török kormány a pápát idegennek tekintik. Pedig a róma egyház feje a török kormánynyal iszemközt valóban nem foglalhat el más állást, mint egy idegen hatalomét. S hogy ez állás a legkevésbé sem akadályozza Rómát czéljainak kivitelében, arról eléggé tanúskodik a közelmúlt évek története. Az államnak nemcsak joga, de kötelessége is őrködni a felett, hogy az egyházi autonómia ne fajuljon teljes államjogi függetlenséggé, s hogy annak gyakorlásába ne csempészszék magukat idegen elemek. Az állam nem nézheti el, hogy az egyházi hatóságok főnökei, oly hatalomnak álljanak szolgálatában, amely tőle független. A curia egy merész fordulattal vallási szint igyekszik adni az államjogi kérdésnek, elpanaszolván, hogy a török kormány katolikusoknak ismeri el azokat, kik a pápa által schismaticusoknak lőnek kijelentve. Az encyclica szerint a szentszék tekintélyének elve alkotja a katholicismust. E tétel ellenében méltán hozhatja fel Aali pasa, hogy annak elfogadásával a pápa minden muzulmánból katolikust csinálhatna. De ettől eltekintve, a török kormány soha sem érzé magát följogosítva annak eldöntésére, hogy alattvalói közül ki katolikus és ki nem. A kormány csak azt tekinti, hogy ki tagja a kath. községnek, s erről az anyakönyvek elég felvilágosítást nyújtanak. Ki ezek szerint a községhez tartozik, azt a kormány jogosítottnak ismeri el az egyházközség minden kiváltságának élvezetére is. A pápa azt kívánja a török kormánytól, hogy azokat, kiknek egyházi magatartásával nincs megelégedve, foszsza meg azon egyházi és polgári jogoktól, melyeket mint az állam által elismert egyházközség tagjai gyakorolnak. — Az állam — ezt mondja maga a római szék — nem döntheti el hogy ki katholikus és ki nem. S hogyan kívánhatja a curia mégis azt, hogy az állam segédkezet nyújtson ezen eldöntés világi következményeinek végrehajtására ? Az államnak semmi köze ahhoz, hogy váljon a kath. örmények schismaticusok-e vagy orthodoxok. Ma az encylica sem állíthatja, hogy a kath. örmények hitvallása schismaticus tételeket foglal magában, s az érdeklett örmények is nyíltan kijelenték, hogy „mindazt hiszik, a mit a római kath. egyház elfogad és vall.“ A pápai curia szemeiben már az is schismatikus, kinek nincs kedve a hit korlátain túlterjedő pápai mindenhatóság előtt feltétlenül meghajolni. Az encylica a pápai szék iránti hálátlanságot vet szemére a keleti katolikusoknak. Lássuk, menynyire indokolt e szemrehányás. 1030 előtt a keleti katolikusoknak nem volt hivatalos képviselete, s így történt, hogy a kormánynál való közvetítésre idegen hatalmat, a római curiát kérték föl, melynek befolyása akkor még sokkal nagyobb volt, mint napjainkban. Azóta azonban változtak a viszonyok. Az ottani katholikusok most hivatalos képviselettel bírnak s nincs szükségök az idegen beavatkozásra, mely némi jó mellett sok roszat is okozott nekik. XIIV. Benedek 1740-ik deczember 4. eneglkcájában a szentszék védelmét és támogatását ígérte számukra, valahányszor a „hit és disciplina fenntartása és terjesztése“ fog kérdésben forogni. Kereshetnek-e vagjon támogatást a kath. örmények azon római curiánál, mely a disciplina fenntartása helyett annak megdöntésére törekszik? De nem is tekintve ezt, a jótétemények, melyekben Róma a kath. örményeket részeltető, nagyon kétes természetűek. Csak a konstantinápolyi prímás kinevezését említjük meg, ki függetlenül a ciliciai nemzeti patriarchától, egészen a pápa kezeiben van. Hasonlót mondhatni a később behelyezett suffragan püspökökről is. A conflictus, mely keleten a pápai szék s a kath. örmények közt kitört, újabb bizonyítékául szolgál azon történelmi igazságnak, hogy Róma minden időkben és mindenütt nem az egyház, hanem még annak rovására is csak a pápának érdekeit képviseli. De mutatja e conflictus azt is, hogy mennyit tehet ily törekvésekkel szemközt a nép és papság, ha ragaszkodik jogaihoz, s egyes gyöngék vagy árulók ballépései miatt nem tér le az igaz útról. Kimutatja végül, hogy a kormány szilárdsága idegen beavatkozások visszautasításában megőrzi azt későbbi kellemetlenségektől, melyek a habozás és félrendszabályoknak elmaradhatlan következményei. □ Budapest, sept. (A „Magyar szövetség.“) A „Svornost“ czimű hazafias tót lap, mely a magyar érzületnek egyik leglelkesb előharczosa a pánszlávismus ellenében, feltétlen helyesléssel fogadja a „Magyar Szövetségiét illető kormányrendeletet, s azt hiszi, hogy e nézetét, mely azon határozat megalkotásánál a kormánykörökben irányadó volt, a közvélemény legnagyobb része is osztja. (A törvényhatóságok területi felosztása. A „Külső Szolnok“ czímű lap arra figyelmeztet, hogy Külső-Szolnok lakóinak nagy része már 1869-ben folyamodott a képv. házhoz, Hevesmegyétől való elkülönítése végett. Külső-Szolnok megye, Heves- és Külső-Szolnok t. e. megyék jelenlegi egész Tisza-járását képezi, 650 mértföld területtel bir, lakosainak száma pedig 144.000-re megy, kik 7 mezővárosban, 34 faluban és 52 pusztában laknak, s igy a megye területe népesség tekintetében azon közép helyzetű megyékhez sorozandó, melyek a legalkalmasabb politikai s igazgatási területeket képezik. A „Külső Szolnok“ egyszersmind kijelenti, hogy ez elválasztást ma is pártolja. (A horvát középpártról) a zágrábi „Narodne Novine“ a következőleg nyilatkozik: Az országgyűlési centrum clubja, a nemzeti és az unionista párt tagjai egy programmot állítottak fel, melynek czélja nem csak a kiegyezési törvény elfogadása hanem a pártok állandó kibékülése is. Ezen programmot a nemzeti párt vezérei e párt többi tagjaival együtt aláírták. Amennyiben a magyar és annyiban a horvátok érdekei is sürgősen követelik, hogy a revideált kiegyezés ne legyen csupán rövid hadszünet a mi politikai és párt életünkben, hanem vessen véget a Magyar és Horvátország közti államjogi vitának s legyen egyszersmind erős alapja az országgyűlés sikeres működésének. Magyarország nem akar egy párttal kibékülni, hanem a nemzettel. Akárhová nézzünk autonóm életünkben, mindenütt oly hibák és elégtelenségeket találunk, hogy a nemzet szellemi és anyagi érdekeinek fejlődéséről szó sem lehet.Az eddigi pártküzdelem mellett nem is beszélhetett az ember belső reformokról és azon kevés ami történt, nem volt alaposan megfontolva és tárgyalva. Ennek folytán a regnicolaris deputatio nemzetpárti tagjai elfogadták a concessiókat, csakhogy az országban levő pártok állandóan kibéküljenek. Budapest, sept. 1. Valamennyi tényező közt, amely valamely ország anyagi fejlődését előbbre viszi, nincs talán egy sem annyira az állam szabad választására hagyva, mint a vámügy s az e körül követett politika. A szabadságot államnál is csak úgy értjük, mint embernél, bűnhődik úgy az egyik, mint a másik, ha túlbecsüli saját erejét és kicsinyli vagy ignorálja a leküzdendő akadályokat. Megválaszthatja jog szerint minden önálló állam a maga vámpolitikáját, de ha téved a rendszerben vagy egyenetlen harczra hívja ki a szomszéd országokat, akkor évtizedeken át vérző sebeket üt a nemzet közgazdaságán. Magyarország érezte a választás nehézségét, midőn 1867-ben Ausztriával a vám- és kereskedelmi szerződés fölött az alkudozásokat folytatta. Jog szerint szabadságában lett volna hazánknak külön vámterületet alkotni s önálló vámpolitikát megalapítani. A törvényhozás akkor a közös vámterületet fogadta el és ezzel együtt mindazon közös intézményeket, amelyek a vámügy azonosságából önkényt folynak. Közéig az idő, midőn a vám- és kereskedelmi szerződés értelmében Magyarország fölmondhatja a szerződést és megszűntével, ha üdvösnek tartja, önálló vámterületet és vámpolitikát alapíthat. Az ellenzék részéről meg is tétetett a képviselőházban az indítvány a vám- és kereskedelmi szerződés felmondására, Deák Ferencz felszóllalása folytán azonban a kormány utasítva jön, hogy hallgassa meg a szakemberek véleményét a vámközösség hatásáról és tegyen e részben jelentést a képviselőháznak. Elvárhatjuk tehát, hogy a közvetlen érdekeltek minden osztálya nyilatkozni fog úgy hivatalos megkérdezés folytán, valamint saját ösztönükből a nyilvánosság útján. És e sokoldalú nyilatkozatok annyival szükségesebbek, amennyivel kétségtelenebb, hogy a vámrendszer hatása csakis ezer meg ezer konkret tapasztalat és nem átalános elméleti érvelés vagy politikai reflexió alapján ítélhető meg. Óhajtjuk a sokoldalú de higgadt megvitatást, óhajtjuk, hogy a politikai szenvedélyek ezen nagy fontosságú kérdéstől lehetőleg távol tartassanak. Tudjuk, hogy a vámszerződés fönntartása eminens politikai jelentőséggel is bír, amennyiben a közjogi alapnak egyik erős támasza; nincs oly elvárhatlan kapcsolatban a közösügyi paktummal, hogy a vámszerződéssel a közjogi egyezmény is feloszlanék, de annyi kétségtelen, hogy az egységes vámterület száz meg száz szálai erősítik a monarchia két felének állami összetartását is. A politikai discussiótól nem fogunk tehát megmenekülni a vámügy vitatásánál ; azok legalább, akik a szakkérdésektől idegenkednek, mindenesetre a közös ügyeket ostromló phrasisokkal fognak sorompóba szállni. Pedig úgy a vámközösség védői mint ellenesei csak gyengítik positiójukat a politikai érveléssel. Mutassák ki az egységes vámterületből hazánk termelésére, iparára s kereskedelmére háruló károkat pozitív tényekkel, kétségtelen számokkal, és akkor nincs az a megrögzött politikai dogma, amely az ezer meg ezer sértett jogos érdekrohamának ellenállhasson. Bizonyítsák be conkrét adatokkal, hogy a vámszövetség Magyarországnak kárára van, akkor egyúttal politikai s pedig hatályos politikai érvet is irányoznak a közös vámterület barátai ellenében, mert a közjogi egyezménynek csak oly vámszövetség adhat erőt és támaszt, amely az érdekkölcsönösségen alapul, és azért a közjogi viszony hívei, épen e viszony szilárdsága érdekében, elsők fognának sietni oly vám- és kereskedelmi kapcsolat felbontására, amely folytonosan szítván a Magyarország és Ausztria közti érdekharcrot, végre a monarchia két fele közt az állami kapcsolat szálait is meglazítaná. Mi részünkről fölöslegesnek tartjuk ennélfogva a politikai szempontok előtérbe helyezését, és midőn a »Honban Mudrony Somától megjelent vámügyi czikkekre néhány megjegyzést teszünk, mellőzni fogjuk az általa felsorolt politikai tekinteteket és szorítkozni fogunk a positív számok és concrete adatok méltatására. Értjük itt azon okoskodását, mely szerint a magyar kincstár vámpolitikánk folytán évenként 15—20 milliót veszt vagyis oly nagy összeget, amely átlag elégséges volna az évi deficit fedezésére. Mudrony Soma ugyanis azt állítja, hogy Magyarország a közös vámbevételekben 30 százalékkal részesülvén, javára 3 — 6 millió esik évenként; ellenben a fennálló vámtételek folytán a behozott czikkeket a magyarországi fogyasztó 5—60/s-kal fizeti drágábban és pedig az ausztriai termelő javára. Ezen ártöbblet, ha az önálló magyar vámterület mellett vámdij alakjában a magyar kincstárhoz folyt volna, 1867—70-ben 15 — 21, illetőleg 20 — 28 milliót hoz az államnak, míg a fennálló vámrendszer következtében tényleg az osztrák termelők zsebébe folyt. Mudrony S. ennél fogva a vámszövetség felbontását és a magyar-osztrák vámsorompó felállítását sürgeti. A vázolt okoskodásban mindenek előtt hibáztatnunk kell azt, hogy a közös vámbevétel felosztása és a külföldi ipartól való függésünk közt oly szoros összefüggést keres. A közös vámterület magyar határán érkező áruk értékre nézve 10% át sem képezik a monarchiába behozott czikkeknek és tekintve az utánuk fizetett vámdíjakat, még roszab az arány a monarchia magyar és osztrák szélein szedett vámokat illetőleg. De ha ezen tekintet mit sem nyomna is, és számba veszszük az osztrák-magyar határon át hazánkba érkező külföldi, tehát megvámolt czikkeket, — amire nézve azonban statisztikai adatok absolute hiányzanak — akkor is kétségen kívül áll, hogy a Magyarországba behozott összes külföldi áruk után sokkal kevesebb fizettetik vámképen, mint amennyi 30% arányában Magyarország javára számíttatik. Közösen kezelt és a monarchia összességét érintő bevételnél nem is jöhet számba más tekintet mint az állami részesedés, mely a közösügyi quotában jön megállapítva. Még kevésbé jöhet azonban összevetés és kiegyenlítés alá a vámbevétel felosztása azon többlettel szemben, amelylyel a magyar fogyasztó a fejlettebb angol, franczia, német vagy osztrák ipari producensnek adózik. M. S. egyébiránt nagyon túlhajt, midőn 6 — 8 százalékban véve föl a vámdij tételeit, 20—28 millióra becsüli azon tributumot, a melylyel Magyarország az osztrák iparnak adózik. Mindenek előtt igen nevezetes tényezőket figyelmen kivül hagy, a melyek Magyarországnak osztrák eredetű behozatalát nagyban csökkentik, így p. o. 1869-ben 409 millióra teszi a Magyarországba történt behozatalt ; de hogy ebben mennyi a külföldi termék , az statisztikai adatainkból ki nem mutatható. — A közös vámterületre behozott külföldi áruk értéke tett 1869-ben 460 milliót. — Vájjon 30 vagy kevesebb százalék került ebből Magyarországba , azt nem vagyunk képesek kinyomozni. De ha csak 20%-ot veszünk föl, máris 92 millió után nem az osztrák ipar élvezi a vámdíjnak megfelelő ártöbbletnyereségét. A 92 milliónyi értékben és azon túl is Magyarország behozatalában gyarmati áruk és déli gyümölcsök, dohány és dohánygyártmányok, némely kerti termelvény, állatok, zsírok, olajok stb. foglaltatnak, amelyek ismét nem Ausztriából származnak, a melyeknek vámjai jó részt pénzügyiek és nem arra szánvák, hogy Ausztria productióját a verseny elől megvédjék. Már ezekből is kiviláglik további részletezés nélkül, hogy igen nagy mérvben túlzott azon veszteség, amely Mudrony S. szerint a magyar fogyasztót a magas vámok folytán az osztrák ipar javára sújtja. Ezzel azonban távolról sem akarjuk kétségbe vonni, hogy a fennálló általános vámtarifa s a különböző államokkal kötött vámszerződések díjtételei nagy részben hátrányosak Magyarország közgazdaságára s kiválólag az ausztriai ipar védelmére alkotvák. Csakhogy ezen elismerésből nem az következik, amit a „Hon“ ismételve sürgetett, hogy oszlassuk föl a vámszövetséget és vonjunk sorompót Magyarország és Ausztria közé, hanem következik az, hogy törekedjünk a közös vámtarifát és a szerződéseket úgy megváltoztatni, hogy Magyarország speciális érdekei is kellő gondozásban részesüljenek. Az átalános vámtarifa Magyarország befolyása nélkül lépett életbe; a fönálló vámszerződéseket részben szintén készen találtuk, részben pedig szó nélkül elfogadtuk Az ellenzék is, ha valamely kereskedelmi, vám- és hajózási szerződés ellen a képviselőházban felszólalt, a czímezés, a lobogó vagy a nyelv kérdését vitatta, de arra, hogy egy képviselő valamely vámtétel ellen nyilatkozott volna, nincs egyetlen eset. Önnön magunkat kellte-