Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-02 / 201. szám

Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi­rátok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Kedd, September 2,1873 14. évi folyam?. ,~*k.r v vv ' Szerkesztési iroda; REGGELI KIADÓ& Előfizetési feltételek; Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . • 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 Ttorint. Az előfizetés az év folytán­ minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. • Hirdetései: szintúgy mintáérofis dósok a KIADÓ-HIVATALOÓ4. Barátok­ tere, Athenaeum­-éplitet küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő.­k „P. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 1. Minél hosszabb lesz sora azon éveknek, melyeket az államélet önálló vezetésében tölt­hetünk el; minél gazdagabbak lesznek ta­pasztalataink a törvényhozás s a gyakorlati államkormányzat mezején, annyival inkább kifejlődik a közügyek vezetésére hivatott férfiak felelősségi érzete s annyival világo­sabb tudatával bírunk azon hiányoknak s érzetével azon szükségleteknek, melyeket pó­tolnunk s illetőleg előteremtenünk kell, ha haladni s a szomszéd polgárisult­­államokkal egyenlépést tartani akarunk. De egyszers­mind annyival inkább belátjuk, hogy eddigi cselekvéseinkben nem volt meg mindig az előre jól átgondolt rendeszeresség biztossága s hogy nagyon sok munkát, melyet eddig bevégezünk, másként, jobban, czélszerűbben véglegesen is bevégezhettünk volna. Nem vádoljuk közéletünk vezérférfiait. A rövid, de nagyfontosságú fejlődési korszak, mely a kiegyezés óta mögöttünk áll, oly kö­zel van még hozzánk, hogy belőle sem e vá­dolásra sem az elismerésre a történelmi anya­got teljes biztossággal ki nem választhatjuk. És azt sem feledjük, hogy más kárán lehet ugyan tanulni, de valamint a magán­életben egyes embernek , akként az államéletben nemzeteknek úgy a törvényhozás mint a kor­mányzás körébeni gyakorlati ügyességet el­mélet után ,vagy mások példájából megta­nulni teljesen lehetetlen s hogy erre csak a tapasztalat­, az önálló cselekvékenység s esetleg a botlásokban és tévedésekben rejlő tanulságok vezethetnek el. Adóügyünk rendezetlen. Talán mulasz­tottunk, talán többet­ tehettünk volna e téren, mint a mi eddigelé történt. Az alapelvek, me­lyekre egész adórendszerünk, az egyes adó­nemek s ezek kezelési módja alapitvák, már elévültek s talán az adórendszer gyökeres re­formjának beható munkálatait előbb meg­kezdhettük volna, mint valóban megkezdet­tük s előbb befejezésre juttathattuk volna, a­mint erre most kilátásunk van. Talán! Mert ha történt is késedelem, ezt mi sem szerencsétlenségnek, sem államférfias hibának, belátás vagy jóakarat hiányának tekinteni nem tudnók. Várjon, ha az adóre­formok nagy munkáját eddig befejeztük vol­na, e munkát nem tenné vagy tette volna-e sok tekintetben használhatlanná nemzetgaz­­dászati fejlődésünk azon iránya és fokozata, melyet — hogy mást ne is említsünk —csak közlekedési hálózatunk kiegészítése lényege­sen átalakított, előidézett s illetőleg minő­sített? Állami közigazgatásunk csaknem min­den irányban felette hézagos s csaknem min­den irányban gyökeres átalakításra vár s alig van hazánkban számbavehető egyén, párt vagy töredék, mely ne érezné s be ne látná a mielőbbi s mélyre ható reformok szükségét. Az ellenzék a Deákpártot e téren is szereti mulasz­tással vádolni. Mi pedig azt látjuk, hogy a­mikor Deákpárt az állam törvényhozási és kormányzati vezetését átvette , akkor­­egy részről a múltnak históriai intézményeivel, másrészről a modern cultur-igények rohamos szükségleteivel állott szemközt. S hogy e párt sem a históriai intézményeket láb alól elten­ni, sem a culturigények­ fejlődésétől elmaradni nem akart, hogy a múltnak intézményei s a jelennek igényei közt kiegyenlithetlen ellentéteket föl nem fedezett, s hogy egyiket a másik kedvéért megsemmisíteni nem töre­kedett, s hogy még ma is egyiket a másik által akarja szolgálni, nemesíteni s megerősí­teni, ezt még ma is és még sok ideig a leg­jobb, legczélszerű­bb s egyedül nemzeti poli­tikának tekintjük. Ez az oka annak is, a­miért mi lelkiis­meretes meggyőződésünk egész hevével sür­getjük a törvényhatóságok területének czél­­szerű beosztását. Damocles-kardként áll örök­ké azon aggodalom fejünk felett, hogy ha mi az állami közigazgatás korszerű igényeivel ősi törvényhatósági intézményeinket kibékí­teni nem törekszünk , előbb utóbb a félreve­zetett közvélemény áramlata a jelentkező szükségek súlya alatt ez intézmények eltör­lését vagy az eltörléssel egyértelmű gyökeres átalakítását fogja követelni. Az időszaki sajtó terén már nem egy kísérlet történt ez irány­ban. S épen azért teljesen érthetetlen előttünk a modor, a hang és a szenvedély, a melyen és a­melylyel pár ellenzéki laptársunk a kor­mány területbeosztási tervezetét minden ko­molyabb hó és körültekintés nélkül csak úgy en bagatelle elitélni törekszik.Ám lássák, mit cselekesznek. Azon alkotások is, melyeket eddigelé az igazságügy rendezése körül hoztunk létre, sok kifogás alá eshetnek. A közigazgatás és igaz­ságszolgáltatás közti határvonalat megvontuk elvileg, de nem vontuk meg kimerítő tör­vények által s nem vontuk meg jelentékeny részben az intézmények terén. Elrontottunk egy ideiglenes perrendtartást, de nem alkot­tunk helyette véglegeset. Büntető törvényke­zésünk az ősi tereken barangol máig is, me­lyeket fölvert már az avar. Rendeztük és föl­állítottuk a bíróságokat s gondoskodtunk mó­dokról a perek elintézésére, de nem gondos­kodtunk a perek megelőzésére. Ingatagság, ellenmondás, kicsinyeskedés és örökös szer­­vezgetés: ebből állott eddigi igazságügyi po­litikánk. Ma már mind­ez másként van. Az előt­tünk álló alkotási tér egész szélességében fo­lyik a munka szünetlenül. A hiányok fölis­­mervék, az irányok megállapitvák s a javítás szándéka határozott. Hosszú sora fog a javas­latoknak készen állani, melyek a törvényho­zás gondos revisiójára várakoznak. Ez év szegény a közgazdászati eredmé­nyek, az anyagi érdekek terén, de erőszak és szenvedély nélküli józan tanulságokban fe­lette gazdag leend. És még gazdagabb azon nagy és komoly elhatározásokban, melyek a rendezetlen állapotok javítására irányulnak. Ha a Szlávy kormány erélylyel s­ö tvényhozás akarattal bír azon programm megvalósítására, melyet ez követelt és amaz felmutatott, a je­len napok nem fognak az elveszettek közé számíttatni, és egy szerencsés­ jövőnek nyitá­nyát fogják képezhetni. A „Pesti Napló“ tárczája: Róma és az örmények. Mint tudva van, a pápa a folyó év elején egy encyclicát tett közzé, mely alakilag a keleti kath. örmények, tényleg azonban a török sultán ellen van intézve, kit a kérdéses okmány csak azért nem sújt egyházi átokkal, mert az egyházból való kizá­rás ez esetben nem bírna értelemmel. Több mint közönséges­­érdeket nyújt figyelemmel kisérése Róma keleti harczának, mely ugyanazon mindenha­tósági törekvéseken alapszik, a­melyek ellen nyűgöt államainak is védelemre kell szállani. Kelet kath. örményei, kiknek száma jóval csekélyebb a schismaticusokénál, ezektől csak Krisztus kettős isteni és emberi természetének s a Fiúból eredő szent­ léleknek hitére nézve térnek el. A specificus kath. állásponton állanak tehát, s csak ritualesok foglal magában némely különbségeket, úgy, hogy a római curia s a kath. örmények közti harcz csak oly viszonyokra terjed ki, melyek a pápai hatalom­ megszilárdulását mozdítanák elő. E hatalmi conflictusban a török kormány igen helyesen alattvalóinak fogta pártját, s a pápai meg­hatalmazott, monsignore Franchi teljes vereséget szenvedett Konstantinápolyban. A curia ebből tá­madt elkeseredésének volt eredménye az érintett pápai encyclica, mely félreismer­etlenül bizonyítja azok tévedését, kiknek nézete szerint a pápa nem is gondolt az örmények régi rituális szabályainak el­törlésére. Az encyclica újabb manifestatióját képezi az állam fölötti ama korlátlan uralomnak, mely után az egyház törekszik, jogosítottnak hirdetvén magát a fennálló institutiók tetszés szerinti megváltozta­tása vagy megszüntetésére Hónapok teltek el, mióta IX. Pius encyclicáját kibocsátotta, s az eredmény nem több, mint a­meny­nyi monsignore Franchi missióját kisérte. Az örmé­nyeknek semmi kedvök sincs meghajolni a pápa absolut akarata előtt, s a szultán kormánya szintén nem hajlandó kiszolgáltatni alattvalóit a pápának. Az encyelica valószínűleg épen oly holt papírdarab marad, mint társainak nagy része. Következménye legfeljebb siettetése leend azon mozgalomnak, mely­nek végczélja a pápaság és egyház elválasztásá­ban áll. Kelet kath. örményei nem puszta önkényből szegülnek ellene Róma hatalmi törekvéseinek,hanem az egyházjogi elvek iránti tiszteletből, mert már I. Coelestin pápa kimondá, hogy nem akar a törvé­nyek fölött lenni, hanem ezeknek kell fölötte állani. Az encyclica azt is eléggé kimutatja,hogy a vaticáni kormány nem bír helyes fogalommal a kereszté­nyek törökországi s az egyes egyházközségeknek egymás iránti viszonyáról. A török kormány kéz­ alattvalóinak a vallási ügyekre nézve nemcsak kiter­jedt jogokat, hanem némi autonómiát is enged. Min­den felekezet még egyházpolitikai és kormányzati ügyeire nézve is nemzeti, vagy legalább községi kö­telékekben él. Az egyházi privilégiumok minden akadály nélkül gyakorolhatók, szóval a vallássza­badság a török birodalom határain belül teljes mér­tékben élvezhető. Ily örvendetes állapotokkal szem­ben kettős jogtalanságot követ el a római curia, mi­dőn saját érdekeinek előmozdítása czéljából a kato­likusok közérdekét veszélyezteti. Midőn­ a porta alattvalóinak oly kiterjedt jo­gokat nyújt, bizonyára helyesen cselekszik, ha azok gyakorlását némi feltételekhez köti. E tekintetben is bölcs mérsékletet tanúsít s csak annyit kíván, hogy a beligazgatás autonómiáját kizárólag török alatt­valók kezeljék, mert csak igy tekintheti souverain jogait minden megsértésről biztosítottnak. Az ency­clica kikel az ellen, hogy az örmény egyházközség s a török kormány a pápát idegennek tekintik. Pe­dig a róma egyház feje a török kormány­nyal iszem­­közt valóban nem foglalhat el más állást, mint egy idegen hatalomét. S hogy ez állás a legkevésbé sem akadályozza Rómát czéljainak kivitelében, arról eléggé tanúsko­dik a közelmúlt évek története. Az államnak nemcsak joga, de kötelessége is őrködni a felett, hogy az egyházi autonómia ne fa­juljon teljes államjogi függetlenséggé, s hogy annak gyakorlásába ne csempészszék magukat idegen ele­mek. Az állam nem nézheti el, hogy az egyházi ha­tóságok főnökei, oly hatalomnak álljanak szolgálatá­ban, a­mely tőle független. A curia egy merész fordulattal vallási szint igyekszik adni az államjogi kérdésnek, elpanaszol­ván, hogy a török kormány katolikusoknak ismeri el azokat, kik a pápa által schismaticusoknak lőnek kijelentve. Az encyclica szerint a szentszék tekinté­lyének elve alkotja a katholicismust. E tétel ellené­ben méltán hozhatja fel Aali pasa, hogy annak elfo­gadásával a pápa minden muzulmánból katolikust csinálhatna.­­ De ettől eltekintve, a török kormány soha sem érzé magát följogosítva annak eldöntésére, hogy alattvalói közül ki katolikus és ki nem.­­ A kormány csak azt tekinti, hogy ki tagj­a a kath. köz­ségnek, s erről az anyakönyvek elég felvilágosítást nyújtanak. Ki ezek szerint a községhez tartozik, azt a kormány jogosítottnak ismeri el az egyház­község minden kiváltságának élvezetére is. A pápa azt kívánja a török kormánytól, hogy azokat, kiknek egyházi magatartásával nincs meg­elégedve, foszsza meg azon egyházi és polgári jo­goktól, melyeket mint az állam által elismert egy­házközség tagjai gyakorolnak. — Az állam — ezt mondja maga a római szék — nem döntheti el hogy ki katholikus és ki nem. S hogyan kívánhatja a cu­ria mégis azt, hogy az állam segédkezet nyújtson ezen eldöntés világi következményeinek végrehaj­tására ? Az államnak semmi köze ahhoz, hogy váljon a kath. örmények schismaticusok-e vagy orthodoxok. Ma az encylica sem állíthatja, hogy a kath. örmé­nyek hitvallása schismaticus tételeket foglal magá­ban, s az érdeklett örmények is nyíltan kijelenték, hogy „mindazt hiszik, a mit a római kath. egyház elfogad és vall.“ A pápai curia szemeiben már az is schismatikus, kinek nincs kedve a hit korlátain túl­terjedő pápai mindenhatóság előtt feltétlenül meg­hajolni. Az encylica a pápai szék iránti hálátlanságot vet szemére a keleti katolikusoknak. Lássuk, meny­nyire indokolt e szemrehányás. 1030 előtt a keleti katolikusoknak nem volt hivatalos képviselete, s így történt, hogy a kormánynál való közvetítésre idegen hatalmat, a római curiát kérték föl, melynek befolyása akkor még sokkal nagyobb volt, mint­­ napjainkban. Azóta azonban változtak a viszonyok. Az ottani katholikusok most hivatalos képviselettel­­ bírnak s nincs szükségök az idegen beavatkozásra, mely némi jó mellett sok roszat is okozott nekik. XIIV. Benedek 1740-ik deczember 4. eneglkcájában a szent­szék védelmét és támogatását ígérte szá­mukra, valahányszor a „hit és disciplina fenntar­tása és terjesztése“ fog kérdésben forogni. Keres­hetnek-e vagjon támogatást a kath. örmények azon római curiánál, mely a disciplina fenntartása helyett annak megdöntésére törekszik? De nem is tekintve ezt, a jótétemények, melyekben Róma a kath. örményeket részeltető, nagyon kétes természetűek. Csak a konstantinápolyi prímás kinevezését említjük meg, ki függetlenül a ciliciai nemzeti patriarchától, egészen a pápa kezei­ben van. Hasonlót mondhatni a később behelyezett suffragan püspökökről is. A conflictus, mely keleten a pápai szék s a kath. örmények közt kitört, újabb bizonyítékául szolgál azon történelmi igazságnak, hogy Róma minden időkben és mindenütt nem az egyház, hanem még annak rovására is csak a pápának érdekeit kép­viseli. De mutatja e conflictus azt is, hogy mennyit tehet ily törekvésekkel szemközt a nép és papság, ha ragaszkodik jogaihoz, s egyes gyöngék vagy árulók ballépései miatt nem tér le az igaz útról. Ki­mutatja végül, hogy a kormány szilárdsága idegen beavatkozások visszautasításában megőrzi azt ké­sőbbi kellemetlenségektől, melyek a habozás és fél­rendszabályoknak elmaradhatlan következményei. □ Budapest, sept.­­ (A „M­agyar szövetsé­g.“) A „Svor­­nost“ czimű hazafias tót lap, mely a magyar érzület­nek egyik leglelkesb előharczosa a pánszlávismus ellenében, feltétlen helyesléssel fogadja a „Magyar Szövetségiét illető kormányrendeletet, s azt hiszi, hogy e nézetét, mely azon határozat megalkotásánál a kormánykörökben irányadó volt, a közvélemény legnagyobb része is osztja. (A törvényhatóságok terüle­ti felosztása. A „Külső Szolnok“ czímű lap arra figyelmeztet, hogy Külső-Szolnok lakóinak nagy­­ része már 1869-ben folyamodott a képv. házhoz,­­ Hevesmegyétől való elkülönítése végett. Külső-Szolnok megye, Heves- és Külső-Szol­­nok t. e. megyék jelenlegi egész Tisza-járását ké­pezi, 65­0 mértföld területtel bir, lakosainak száma pedig 144.000-re megy, kik 7 mezővárosban, 34 fa­luban és 52 pusztában laknak, s igy a megye terület­e népesség tekintetében azon közép helyzetű megyék­hez sorozandó, melyek a legalkalmasabb politikai s igazgatási területeket képezik. A „Külső Szolnok“ egyszersmind kijelenti, hogy ez elválasztást ma is pártolja. (A horvát középpártról) a zágrábi „Narodne Novine“ a következőleg nyilatkozik: Az országgyűlési centrum clubja, a nemzeti és az unionista párt tagjai egy programmot állítottak fel, melynek czélja nem csak a kiegyezési törvény elfo­gadása hanem a pártok állandó kibékülése is. Ezen programmot a nemzeti párt vezérei e párt többi tag­jaival együtt aláírták. A­mennyiben a magyar és annyiban a horvátok érdekei is sürgősen követelik, hogy a revideált kiegyezés ne legyen csupán rövid hadszünet a mi politikai és párt életünkben, hanem vessen véget a Magyar és Horvátország közti állam­­jogi vitának s legyen egyszersmind erős alapja az országgyűlés sikeres működésének. Magyarország nem akar egy párttal kibékülni, hanem a nem­zettel. Akár­hová nézzünk autonóm életünkben, min­denütt oly hibák és elégtelenségeket találunk, hogy a nemzet szellemi és anyagi érdekeinek fejlődéséről szó sem lehet.­Az eddigi pártküzdelem mellett nem is be­szélhetett az ember belső reformokról és azon kevés a­mi történt, nem volt alaposan megfontolva és tárgyal­va. Ennek folytán a regnicolaris deputatio nemzetpárti tagjai el­fogadták a concessiókat, csakhogy az országban levő pártok állandóan kibéküljenek. Budapest, sept. 1. Valamennyi tényező közt, a­mely vala­mely ország anyagi fejlődését előbbre viszi, nincs talán egy sem annyira az állam szabad választására hagyva, mint a vámügy s az e körül követett politika. A szabadságot állam­nál is csak úgy értjük, mint embernél, bűn­hődik úgy az egyik, mint a másik, ha túlbe­csüli saját erejét és kicsinyli vagy ignorálja a leküzdendő akadályokat. Megválaszthatja jog szerint minden önálló állam a maga vám­politikáját, de ha téved a rendszerben vagy egyenetlen harczra hívja ki a szomszéd orszá­gokat, akkor évtizedeken át vérző sebeket üt a nemzet közgazdaságán. Magyarország érezte a választás nehéz­ségét, midőn 1867-ben Ausztriával a vám- és kereskedelmi szerződés fölött az alkudozáso­kat folytatta. Jog szerint szabadságában lett volna ha­zánknak külön vámterületet alkotni s önálló vámpolitikát megalapítani. A törvényhozás akkor a közös vámterületet fogadta el és ez­zel együtt mindazon közös intézményeket, a­melyek a vámügy azonosságából önkényt folynak. Közéig az idő, midőn a vám- és keres­kedelmi szerződés értelmében Magyarország fölmondhatja a szerződést és megszűntével, ha üdvösnek tartja, önálló vámterületet és vámpolitikát alapíthat. Az ellenzék részéről meg is tétetett a képviselőházban az indít­vány a vám- és kereskedelmi szerződés fel­mondására, Deák Ferencz felszóllalása folytán azonban a kormány utasítva jön, hogy hallgassa meg a szakemberek vélemé­nyét a vámközösség hatásáról és tegyen e részben jelentést a képviselőháznak. Elvárhatjuk tehát, hogy a közvetlen ér­dekeltek minden osztálya nyilatkozni fog úgy hivatalos megkérdezés folytán, valamint saját ösztönükből a nyilvánosság útján. És e sokoldalú nyilatkozatok annyival szüksége­sebbek, a­mennyivel kétségtelenebb, hogy a vámrendszer hatása csak­is ezer meg ezer konkret tapasztalat és nem átalános elméleti érvelés vagy politikai reflexió alapján ítél­hető meg. Óhajtjuk a sokoldalú de higgadt megvi­tatást, óhajtjuk, hogy a politikai szenvedé­lyek ezen nagy fontosságú kérdéstől lehető­leg távol tartassanak. Tudjuk, hogy a vám­szerződés fönntartása eminens politikai jelentőséggel is bír, a­mennyiben a közjogi alapnak egyik erős támasza; nincs oly elvár­­hatlan kapcsolatban a közösügyi paktum­­mal, hogy a vámszerződéssel a közjogi egyez­mény is feloszlanék, de annyi kétségtelen, hogy az egységes vámterület száz meg száz szálai erősítik a monarchia két felének állami összetartását is. A politikai discussiótól nem fogunk tehát meg­menekülni a vámügy vita­tásánál ; azok legalább, a­kik a szakkérdé­sektől idegenkednek, mindenesetre a közös ügyeket ostromló phrasisokkal fognak so­rompóba szállni. Pedig úgy a vámközösség védői mint ellenesei csak gyengítik positióju­­kat a politikai érveléssel. Mutassák ki az egy­séges vámterületből hazánk termelésére, ipa­rára s kereskedelmére háruló károkat pozitív tényekkel, kétségtelen számokkal, és akkor nincs az a megrögzött politikai dogma, a­mely az ezer meg ezer sértett jogos érdek­ro­hamának ellenállhasson.­­ Bizonyítsák be conkrét adatokkal, hogy a vámszövetség Ma­gyarországnak kárára van, akkor egyúttal politikai s pedig hatályos politikai érvet is irányoznak a közös vámterület bará­tai ellenében, mert a közjogi egyezménynek csak oly vámszövetség adhat erőt és támaszt, a­mely az érdek­kölcsönösségen alapul, és azért a közjogi viszony hí­vei, épen e viszony szilárd­sága érdekében, elsők fog­nának sietni oly vám- és ke­­­reskedelmi kapcsolat fel­bontására, a­mely folyto­nosan szítván a Magyaror­szág és Ausztria közti érdek­­harcrot, végre a monarchia két fele közt az állami kap­csolat szálait is meglazí­taná. Mi részünkről fölöslegesnek tartjuk en­nélfogva a politikai szempontok előtérbe he­lyezését, és midőn a »Hon­­ban Mudrony Somától megjelent vámügyi czikkekre né­hány megjegyzést teszünk, mellőzni fogjuk az általa felsorolt politikai tekinteteket és szorítkozni fogunk a positív számok és con­crete adatok méltatására. Értjük itt azon okos­kodását, mely szerint a magyar kincstár vám­politikánk folytán évenként 15—20 milliót veszt vagyis oly nagy összeget, a­mely átlag elégséges volna az évi deficit fedezésére. Mudrony Soma ugyanis azt állítja, hogy Magyarország a közös vámbevételekben 30 százalékkal részesülvén, javára 3 — 6 millió esik évenként; ellenben a fennálló vámtételek folytán a behozott czikkeket a magyarországi fogyasztó 5—60/s-kal fizeti drágábban és pe­dig az ausztriai termelő javára. Ezen ártöbb­­let, ha az önálló magyar vámterület mellett vámdij alakjában a magyar kincstárhoz folyt volna, 1867—70-ben 15 — 21, illetőleg 20 — 28 milliót hoz az államnak, míg a fennálló vámrendszer következtében tényleg az osz­trák termelők zsebébe folyt. Mudrony S. ennél fogva a vámszövetség felbontását és a magyar-osztrák vámsorompó felállítását sürgeti. A vázolt okoskodásban mindenek előtt hibáztatnunk kell azt, hogy a közös vámbe­vétel felosztása és a külföldi ipartól való füg­gésünk közt oly szoros összefüggést keres. A közös vámterület magyar határán érkező áruk értékre nézve 10% át sem képezik a monar­chiába behozott czikkeknek és tekintve az utánuk fizetett vámdíjakat, még roszab az arány a monarchia magyar és osztrák szélein szedett vámokat illetőleg. De ha ezen tekintet mit sem nyomna is, és számba veszszük az osztrák-magyar határon át hazánkba érkező külföldi, tehát megvámolt czikkeket, — a­mire nézve azonban statisztikai adatok abso­lute hiányzanak — akkor is kétségen kívül áll, hogy a Magyarországba behozott összes külföldi áruk után sokkal kevesebb fizettetik vámképen, mint a­mennyi 30% arányában Magyarország javára számíttatik. Közösen kezelt és a monarchia összessé­gét érintő bevételnél nem is jöhet számba más tekintet mint az állami részesedés, mely a közösügyi quotában jön megállapítva. Még kevésbé jöhet azonban összevetés és ki­egyenlítés alá a vámbevétel felosztása azon többlettel szemben, a­melylyel a magyar fo­gyasztó a fejlettebb angol, franczia, német vagy osztrák ipari producensnek adózik. M. S. egyébiránt nagyon túlhajt, midőn 6 — 8 százalékban véve föl a vámdij tételeit, 20—28 millióra becsüli azon tributumot, a melylyel Magyarország az osztrák iparnak adózik. Mindenek előtt igen nevezetes ténye­zőket figyelmen kivül hagy, a melyek Ma­gyarországnak osztrák eredetű behozatalát nagyban csökkentik, így p. o. 1869-ben 409 millióra teszi a Magyarországba történt beho­zatalt ; de hogy ebben mennyi a külföldi ter­mék , az statisztikai adatainkból ki nem mutatható. — A közös vámterületre be­hozott külföldi áruk értéke tett 1869-ben 460 milliót. — Vájjon 30 vagy kevesebb százalék került ebből Magyarországba , azt nem vagyunk képesek kinyomozni. De ha csak 20%-ot veszünk föl, már­is 92 millió után nem az osztrák ipar élvezi a vám­­díjnak megfelelő ártöbbletnyereségét. A 92 milliónyi értékben és azon túl is Magyarország behozatalában gyarmati áruk és déli gyümölcsök, dohány és dohánygyárt­mányok, némely kerti termelvény, állatok, zsírok, olajok stb. foglaltatnak, a­melyek is­mét nem Ausztriából származnak, a melyek­nek vámjai jó részt pénzügyiek és nem arra szánvák, hogy Ausztria productióját a ver­seny elől megvédjék. Már ezekből is kiviláglik további részle­tezés nélkül, hogy igen nagy mérvben túlzott azon veszteség, a­mely Mudrony S. szerint a magyar fogyasztót a magas vámok folytán az osztrák ipar javára sújtja. Ezzel azonban tá­volról sem akarjuk kétségbe vonni, hogy a fennálló általános vámtarifa s a különböző államokkal kötött vámszerződések díjtételei nagy részben hátrányosak Magyarország köz­gazdaságára s kiválólag az ausztriai ipar vé­delmére alkotvák. Csakhogy ezen elismerés­ből nem az következik, a­mit a „Hon“ ismé­telve sürgetett, hogy oszlassuk föl a vámszö­vetséget és vonjunk sorompót Magyarország és Ausztria közé, hanem következik az, hogy törekedjünk a közös vámtarifát és a szerző­déseket úgy megváltoztatni, hogy Magyaror­szág speciális érdekei is kellő gondozásban részesüljenek. Az átalános vámtarifa Magyarország be­folyása nélkül lépett életbe; a fönálló vám­szerződéseket részben szintén készen találtuk, részben pedig szó nélkül elfogadtuk Az ellen­zék is, ha valamely kereskedelmi, vám- és hajózási szerződés ellen a képviselőházban felszólalt, a czímezés, a lobogó vagy a nyelv kérdését vitatta, de arra, hogy egy képviselő valamely vámtétel ellen nyilatkozott volna, nincs egyetlen eset. Önnön magunkat kell­te-

Next