Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-14 / 235. szám

235 szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum -épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Budapest, Csütörtök, October 14 1875. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . . 12 * — * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. 26. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA Barátok tere. Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTIA*Líria. Előfizetési órak : (reggeli és esti kiadás, 1/2 legnagyobb tv és közgazdasági melléklet .) Egész évre..........................24 frt. Fél évre ..........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. fKT. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület.) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, okt. 13. Az. »Ellenőr« újra belénk köt. A maga jószántából teszi-e, vagy valakinek szívességet akar ezzel cselekedni, nem keressük. Mi hívei vagyunk a takarékosságnak, a pénzügyi kibontakozásnak, az államháztartás rendezésének, a költségvetési egyensúly valódi és komoly megszerzésének. Hívei még akkor is, habár a kormány vagy pártunknak egyik másik töredéke haragos szemöldökkel fordulna is felénk. S mert legutóbb a közösügyi budgetjavaslat a takarékossági kényszerű politika elengedhetlen igényeit nem vette tekintetbe , ezért helytelenítettük a kormánynak, s mert saját delegatiónk derűre borúra megszavazott mindent, ezért helytelenítettük a delegatiónak eljárását. Ezért támad ránk az »Ellenőr.« Pedig ettől megkímélhetné magát. Sehogy sincs rá szüksége, hogy a mi magunk tartásával foglalkozzék. Van neki elég dolga a kormányjavaslatok, s delegationális bőkezűségek szembehunyt védelme körül. Végezze ezt a dolgot s ne törődjék azzal, mit, művelünk mi. Hiszen ha e dolgot isten igazában akarja teljesíteni, velünk foglalkoznia úgy sem találhat időt folytonosan. Mi is végezzük a magunk dolgát. A mi dolgunk a kormányjavaslatok jóakarata, tárgyilagos bírálata. Szépen kérjük az »Ellenőrt«, engedje nekünk e feladatot zavartalanul teljesíteni. Ha engedi, ő nem keveredik bajba, ha pedig nem engedi, mi nem keveredünk bajba. A mi utunkon ő bizony nekünk akadályul nem szolgálhat; akadályul nem, hanem szórakozásul — igen. Még akkor is, ha a mi nyolc éves múltúnkra hivatkozik. Lássa tisztelt, kollégánk, ezt a múltat mi is ismerjük annyira, mint ő vagy bárki más. De ez a múlt szoros összefüggésben van tisztelt kollegánk múltjával. Ezért nem hivatkozunk mi minden alkalommal arra a múltra, melyre tisztelt kollégánk ellenében oly sokszor, oly szépen, oly talpraesetten hivatkozhatnánk. De hát mi ezt elengedjük, még akkor is elengedjük, ha a múltak lapjait az »Ellenőr« szellőzteti. Csak mulassa magát vele. Nekünk semmi szükségünk arra, hogy irányunkban bármi tekintetben is gyöngédséget tanúsítson. De neki szüksége van arra, hogy kímélje erejét és nemes tüzét. Mi megtámadtuk a magyar delegatiót, azért, mert sokat szavazott meg, többet, mint az osztrák delegatió. Laptársunk védelmére kel a magyar delegatió szavazgatási jó kedvének. S mi történik ? A mely napon czikke napvilágot, lát ellenünk, azon a napon a magyar delegatió sok pontban csatlakozik az osztráknak törléseihez. Ez is törekvéseink egyik tárgyát képezte. Már most azt szeretnék tudni, mit védelmezett az »Ellenőr« ellenünkben? Természetesen erre a kérdésre ő adós marad a felelettel. Pedig a következetesség most nála azt hozná magával, hogy legalább annyira, amenyire minket megtámadott, most támadja meg a magyar delegátiót is, amiért az a törlésekhez hozzájárulni s legalább annyira, amennyire azt most már tehette, a takarékosság útjára átcsavarodni jónak látta. Mi nem is követelünk az »Ellenőr«-től nyolcz éves következetességet, hanem megelégednénk három napossal is. Ha pedig szívességet, tehetünk vele, elengedjük ezt is. Mert sokkal komolyabb és több dolgunk van a közös hadügyminiszterrel s a magyar és osztrák delegatióval. A közös hadügyminiszter ugyanis átkozottul kedélyes államjogi gyakorlatot kezd meghonosítani a parliamentarismussal, a delegatiók jogkörével s a törvényhozási ellenőrzéssel szemben. A hadügyminiszter nem nagy barátja a megszavazott tételeknek. Ha ezeket czéljaira elégségeseknek véli , akkor ugyan minden lelkiismeretfurdalás nélkül megtartja őket, de ha bármi tekintetben feszélyezve érzi magát általuk, akkor nagy örömmel megragadja a kedvező alkalmat, hogy rajtuk magát részint túlkiadással, részint a virement jogának illetéktelen gyakorlásával túltegye. Ha egy tételnél kevés a pénze, akkor a pénzt elveszi a másik tételtől; ha pedig onnan elvenni nem tanácsos, veszi onnan, ahol kapja. Megteszi azt a tréfát is, hogy a Jászberényben építendő laktanya költségéből Jászberényben semmit sem épít, hanem épít laktanyát Galicziában. 1873-ban pláne, amint most a zárszámadásokból kiderül, több mint 7 millióra megy az az összeg, melynek erejéig részint önkénytes virement, részint tulkiadás által a megállapított budget tételeit összekuszálta. És még minő indokolással! A tengerészeti tulkiadásoknál azzal menti magát, hogy miután a delegátiók a közös kormány praeliminaréjában tördléseket tettek, tehát »muszáj« volt többet költeni. Köszönjük szépen. Mi nem is azt kérdezzük, mit a delegatió egyik-másik szónoka kérdezett, hogy ily eljárással szemközt mi czélja van a budget megszavazásnak, s a parliamenti controllnak; mi nem is azon háborodunk fel, hogy a közös hadügyminiszter a delegatióval szemközt ily tekintet nélküli túlkiadásra vett magának szabadságot, hanem felháborít a gondolat, hogy ilynemű indokolással elő merészel állani azon testület előtt, mely elvégre is törvény erejével szabja eléje, hogy mennyit és mire szabad neki költenie. Hiszen ilynemű indokolás nemcsak egyenes és nyers tagadása az alkotmánynak, hanem annak egyszersmind kigúnyolása is. »Miután önök az én előterjesztésemet nem fogadták el, tehát, én költöttem nem az önök határozata, hanem az én előterjesztésem szerint . Ez a hadügyminiszter logikája és ténye. Nem vagyunk rá kiváncsiak, minő cadentiát talál erre az »Ellenőr«. De azt csakugyan szeretnők tudni, minő álláspontot foglal el e ténynyel szemközt a magyar kormány. A közös minisztériumnak hat képviselője volt jelen azon nyilvános ülésben, ahol e flagráns sérelem kérdése tárgyaltatott, de a hat közül egyetlenegynek sem volt csak egy mentő, indokoló vagy felvilágosító szava sem, melylyel ama brutális indokolás kínos benyomását enyhíteni törekedett volna A delegátió tagjai sima kézzel nyúltak e kér-déshez s elvégre is megszavazták az indemni- Ityt. Megszavazták a fölött való éles tusakodás után, hogy vájjon módjukban áll-e egyebet is tenni, mint megszavazni. Alig szükség megjegyeznünk, hogy minket ez eljárás ki , nem elégít. Ha a közös hadügyminiszter talál arra módot, hogy a törvényt ne csak megsértse, hanem e tettét még nyíltan be is vallja, akkor a delegatiónak csakugyan keresni és találni kell módot arra, hogy a hadügyminiszternek legalább az alkotmányosság a fcjét megmagyarázza. Kivált mikor az ilyen eljárás nem az első, s amint a delegatióban az 1874-iki kezelésnél kitűnt, nem is az utolsó. A „Pesti Napló” tárczája, A Bharaok világából. (A Serapeum fölfedezése. — Mariette ásatásai. — Hogy kerültek Egyptom kincsei Francziaországba ? — Egy sírbolt, melyet úgy találtak, a mint az egyptomi papok háromezer évvel ezelőtt, elhagyták.) Az egyptologia ma rendszerezett tudomány,melynek segélyével visszatekinthetünk a múltba, s eddig megmagyarázhatatlan dolgok felől nyerünk felvilágosítást ; rejtvényeket sikerül megoldanunk, s a művészetnek is szolgálatokat tehetünk. De sok kutatásba, sok mély és átható elme kitartó közreműködésébe, sok áldozatkész műbarát nagy költségébe került. S erre nézve semmi sem nyújt oly rendkívüli érdeket, mint például olvasása az ásatások történetének, melyeknek következtében Mariette annyi kincsesel gyarapította a tudományt és a Louvre egyptomi múzeumát. Desjardins, a pesti nemzeti múzeumban is tanulmányokat tett jeles franczia régész, ki azóta Afrikában járva, Mariette kíséretében meglátogatta a legnevezetesebb templomokat Egyptomban és megszemlélte az általa vezetett munkálatokat. e nagy tudós elbeszélése nyomán ecsetelte a Serapeum kiásatását egy franczia folyóiratban. E jelentést akarjuk a magyar közönségnek bemutatni. A memphisi temető, hová Mariette ment, mintegy tizenkét mértföldnyire terjed északtól nyugatig és Myt—Rahineh falvakat és a híres pálmaligetet foglaljamagában, mely a menphisi romokat árnyalja. Ha a Nil folyóval párhuzamban haladó csatornán keresztül mentünk és a lybiai dombot megmásztuk , a pusztán vagyunk. Ami itt az utazó figyelmét kizárólag magára vonja, az a sok gula-csoport, melyek a Pharaók ötezredes temetőjét környezik. Északról a giselii vagyis a nagy pyramisok jelölik a temető e felőli szélső pontját; aztán következnek az abousi gúlák; odább délre emelkedik a lépcsős pyramis Szakkarah mellett, a legrégibb valamennyi közt, a régi város közvetlen közelében ; végre a dathouri, mely a temető déli határán fekszik. A libyai hegylánczolat közelébben, Giseh és Abousir között aláhúzódó homok sivatagon,mely a közönséges nézőt szomorusággal tölti el, nevezetes jelek és becses pontok tűnnek fel a régész beható szemei előtt. Mariette, ki látnoki tekintetével csakhamar hozzá szokott e nagy halottas könyv titkai olvasásához, egy feladványon törte az eszét, melynek megfejtését megkísérlem sem Champollion, sem Lepsius nem merészkedtek és elkészíté a nagy halálváros különböző pontjainak tervezetét. A szakkazahi pyramis csúcsáról már jól kivehette a IV., XVIII., és XXIV-ik pharaoi dynastiák nyughelyét, aztán a ptolemaeusi sírokat, nem a nélkül, hogy az időszámítással is tisztába ne jutott volna. Majd a mint a sövény között andalgott, egyszerre egy kőbe botlott. Felvette és hieroglif feliratából ugyanama neveket betűzte ki, melyeket az alexandriai és cairoi sphinxeken is olvasott volt: Apis és Osiris neveit itt is párosan lelte. Majd tovább haladt s midőn feltekintene, egy fehér főt látott kikandikálni a homokból, azzal a boldog és megmásithatlan mosolylyal, mely mintegy régi ismerősként üdvözli a nézőt: egy sphinx volt, nyilván közel atyafiságban azokkal, melyeket Zizinia grófnál és Cairóban szemügyre vett volt. E szerencsés véletlen felbátorítás a feladvány harmadik kulcsát is kezébe adta. Mert ime eszébe jutott Strabo művének egyik nevezetes lapja, hol meg van írva, hogy a memphisi Serapeum szerfelett homokos helyen fekszik, és hogy a görög író ott mindenfelé sphinxeket látott betemetve a pusztaság talajába, részben hónaljig, részben derékig. E percztől fogva kezében tartá a fonalat, melynek segélyével keresztül remélt hatolhatni a földalatti ismeretlen tömkelegen. Azonnal elhatározta a Serapeum keresésére szentelni idejét és tervet készített, mely szerint feladatában eljárjon. Kényes munka, mely ha nem sikerül, bizonyára szégyent hozott volna fejére, annyival inkább, mert megbízatása egészen másnemű volt, mint holmi ábrándos tervek táplálása, mire semmiesetre sem kapott volna pénzt. Az Apis temetkezési helye, vagyis inkább temetője, melyet Mariette keresett, megkülönböztetendő az élő Apis templomától, melyet I. Psammetich Osiris szobrával díszített fel. E templom magában Memphis városában feküdt és romba dűlt, mint e város többi emlékei, melyekből Cairo városát építették, így tehát az istenség két külön lakkal bírt: egygyel, hol Apis név alatt életében tartózkodott, s a másikkal, melyben halála után O s o r o pis vagy Serapis név alatt nyugodott. Mariette kétségkívül fontolóra vehette, hogy e temetőt a keresztények, mielőtt azt a futóhomok végkép betemette volna, megfosztották kincseitől, de másrészt nagy reményt táplált arra nézve, hogy az aranynál is drágább régészeti meg történeti kincseket még épségben találja. Amit tehát ő keresett, az ama Serapeum volt, mely az Apis sírját magában foglaló, azaz a temetőt, hová a pharaói századok alatt imádott bikákat egymás után temették. Ez nem volt más, mint Osirisnak, a jó istennek, a termékenyítő istennek, Egyptom táplálójának és védnökének örökös megtestesülése. Amit Mariette magában a Serapeum felfedezősére vonatkozólag oly szép reményekkel ruházott fel, nem volt egyéb feltételezésnél, de már a meggyőződés erejével munkált képzeletére. Már látni vélte az odavezető sphinx-sétány széleit, s el se képzelhette, hogy a mire ő néhány hónapot szánt, annak felfedezése két egész évébe fog kerülni. Másnap már mintegy húsz fellal állott készen ásóval, kapával, kosárral, s más eszközökkel, miknek segélyével a homokkal felrakódtak, s azt jó messze elhordták s felhányták, hagyományos népdalaikkal lelkesitve egymást. A munka 1850. november 1-én vette kezdetét s csakhamar a második sphinx is előtűnt, Apis, és Serapis neveit tartalmazva. Nemsokára a harmadik üdvözölte a hajnalt, aztán a negyedik, majd megint egy uj, s igy folytak a napok, hetek s következtek a sphinxek. A huszonegyedik után esett csekély eltérés miatt, elvesztették a sétány irányát, azonban mindjárt meglelték, de a mélység az ásás előhaladtával egyre növekedett és új bajok támadtak, miknek következtében Mariette felhagyott a sétány ásásával, de kikutaszolta e kőérsek fekvését, mely az istenség nyughelyét jelölte. Két havi munka után a százharmincznegyedik sphinxet is napfényre hozták. Tovább ástak, jobbra-balra, mind hiába, semmi se mutatkozott. Az 1851-ik év roszul vette kezdetét és Mariette lázas izgatottságban kapkodott ide-oda, már-már arra a meggyőződésre jutva, hogy a Serapeumot a keresztények összerombolták s a csalóka sétány elkülönítve áll, de kétségbe nem esett és húsz méternyi körben tizenkét méternyire haladt a mélységbe. Végre a százharminczötödik sphinx is előbukkant bokával homlokán; itt a sétány balra kanyarodott, mintegy 85 foknyi elhajlásban. A száznegyvenegyedik sphinx után azt hitte Mariette, hogy czélhoz jutott, mert ez irányban már véget ért a sétány s egy terjedelmes csarnokba veszett, mely szép négyszögü kövekkel kirakva derékszögben vágta a kettős spinx-sort. Edromos-ban félkörben útját állták: Lykurg, Plato, Sophokles, Pindar szobrai s tovább nem haladhatott, csak is jobbra meg balra lévén nyitva a közlekedés, a sétány irányában. Mielőtt elhatározta volna magát, az a kérdés támadt benne: hogyan kerülhettek ide e komoly görög személyiségek ? Ezzel vesződve, balra vette irányát, s egy picziny kápolnához ért, mely Amyrtesz és Nektanebo, a XXVIII-ik és XXX-ik dynastia királyainak czímerével volt ékítve. Ez nyilván a perzsa uralom korszakára utalt. Mindazáltal fenntarta bátorságát az Apis, mely szarvai között a hold korongjával ékeskedett és folytatá útját, hogy új akadályokba ütközzék. Ismét kutaszolni kezdte a környéket, jól tudva, hogy mily féltékenységgel viseltettek a régi egyptomiak az imádottak sírja iránt. E nép kegyelete halottjai irányában nem ismert határt; a nagy kincsek, mikkel az utolsó lakhelyet felczifrázták, örökre a mélységnek voltak szánva és ezen száz meg száz festménynyel diszitett csarnokok végkép bezárultak, mihelyt a múmiát oda helyezték. Az egyptomi sirok felkutatása tehát egy neme a vadászatnak, melyben a kutató cseleit, számításait folyton semmivé teszik a holtak e találékony pártfogói színleléseikkel, s finom furfangjokkal, melylyel a befalazás körül éltek. Miután itt hasztalan törekedett volna előre, eltökélte magát az ellenkező irány követésére, a meddig csak lehet, s a mennyire pénzbeli segédforrásai megengedik. De a 8000 franknyi szegényes utalvány már vége felé járt, s a kiadások napról-napra növekedtek. Pedig a dromos melletti kápolnák belseje tele volt érdekes tárgyakkal, melyeket ott hagyni semmi esetre se lehetett. Címe az egyik kápolnában a nagybecsű Apis, mely a Louvreban ma is csudálatot kelt; a másodikban a cerberuson ülő nemtő, egy másik az oroszlánon, aztán egy páva minden felirat s jelvény nélkül, egész váratlanul tűntek elő. Végre a dromosban megkezdett búvárkodás után mintegy két hóra, a fellahásója hozzá ütődött a Serapeum küszöbéhez. Mariette ezúttal bizton hihette, hogy fáradozása véget ért. Csalódott. Megpróbáltatása csak most kezdődött tulajdonkép. Mert a sakkarahi sejk megsokalva, hogy Mariette minden engedély, kérdezősködés, sőt szó nélkül, mindegyre uj munkásokat fogad: megtiltotta a fellákknak, hogy dolgozni menjenek a pusztába. Ép akkor, midőn a Serapeum kapujára rábukkant volt, a szél elszakasztotta s leverte sátrát s még anynyira se mehetett, hogy helyreállítsa, mivel a sojk megmagyarázhatatlan szigoránál fogva, sem napszámos, semács, sem kőműves nem jött. Tehát kényszerítve volt a szabad ég alatt tölteni a betegségeknek s kivált az ott járványos szembajnak annyira kedvező éjszakákat. A viz, melylyel a távol fekvő Bah r-el-Jusufból látták el mindig, egyszerre elmaradt, és »a puszták emberének« senki sem vitt több eleséget. Íme a küllődés, a dulakodás, vesződség, meg törődés, mely innentül soha meg nem szűnt és Mariette azon a ponton látta magát, hogy vagy cserben hagyja a vállalatot, vagy harczolnia kellend. Az utóbbit választotta. Fogta magát és minden teketória nélkül lement a faluba derék társával, Bonnefoival, ki azóta elhunyt és Thébában nyugszik Karnak és Lukszor között; összefogdosott mintegy harmincz Budapest, oct. 13. (Mind az osztrák, mind a magyar delegatióban) erélyes hangok emelkedtek azon különös theóriák ellenében, melyeket a hadügyminisztériumban a költségvetés tárgyában tanúsítanak. Az osztrák delegatió határozottan rászólást fejezett ki a tengerészeti osztály eljárása felett, a magyar delegatióban pedig ismételve hangsúlyozták, hogy a mai figyelmeztetés »az utolsó«, és erőteljesebb eszközökről kell gondoskodni a delegáció költségvetés megszavazási alkotmányos jogának biztosítására. Minden alkotmányos országban a parlamenti testületek ily nyilatkozatainak megvan a maguk természetes következményük. Igaz, hogy részben oly dolgok ellen irányulnak e nyilatkozatok, melyek a legutóbbi hadügyminiszter alatt történtek, de csak részben. A tengerészeti osztályban, a »Tegetthoff« építése alkalmával történtek újabb keletűek, de itt azon anomália forog fenn, hogy a delegációk csak a hadügyminisztert ismerik, mint alkotmányosan felelősségre vonható minisztert ; a tengerészeti osztály pedig, úgy látszik, egészen önállólag jár el, s arra a hadügyminiszternek kevés, tán semmi befolyása nincs. Több irányban várhatjuk tehát a következményeket. Mindenekfelett abban, hogy a hadügyminiszter szorosan ragaszkodjék a költségvetéshez. Továbbá, hogy a hadügyminiszternek döntő befolyás adassék a tengerészet ügyeire is, s végre abban is, hogy akik eddig a tengerészetnél nem törődtek a delegatió szavazataival, azok közvetlenül is érezzék a delegatió rászóló nyilatkozatának következményeit. Érdeklődéssel tekinthetünk tehát az elé, ami a delegatiók ülésezése után majd végbe megy. (A pénzügyi bizottság mai ülésében a honvédelmi tárcza költségvetését tárgyalta le. Az esti lapunkban előadottak után szóltak még általánosságban a költségvetéshez He 1fy, megróva a honvédségnél divó nagymérvű használatát a német nyelvnek, mely még a Ludoviceumban is a rendes társalgási nyelv. Szende miniszter átlátja, hogy ez nem helyes s csak a magyar természetben találja fel okát. Mindent el fog követni meggátlására, megjegyezvén, hogy a Ludoviceum tanítási nyelve egészen magyar. Csengery a jelen viszonyok közt mindaddig, mig a véderőtörvény s különösen az önkéntesi intézmény nem fog megváltozni, nem képzel a honvédségnél más rendszert, s a fennállónak keretében se tart további lényeges megtakarításokat tehetőknek. B. Sennyey nem akart a honvédségre nézve elvi vitát provocálni; megjegyzi, hogy nem perhorrescálja a honvédségi institutiót, s nézete szerint az országnak egyenlő sympathiával kell viseltetni mind a közös hadsereg, mind a honvédség iránt, de meggyőződése, hogy az ország nem bízja meg a két apparátust. A közös hadseregnél fejlesztendőnek tartja a nemzeti szellemet, s a honvédségnél még lényeges megtakarításokat hisz lehetőknek. Wahrmann csak azt ismételheti, mit már évek előtt mondott, hogy pénzügyeink mindaddig nem rendezhetők, míg a két hadsereg jelen szervezetében fennáll. A bizottság ezek után átmegy a részletes tárgyalásra. A központi igazgatás személyi s dologi kiadásai (296.860 frt), a miniszter által kért virement mellett, s a honvédségi intézetek szükséglete (167.587 frt) is minden érdemleges vita nélkül megszavaztatnak. Az ujonczozási költségeknél (20.000 frt) a miniszter jelenti, hogy az állam viselvén Horvátországban s most már a határőrvidéken is mind az ujonczozási, mind a felülvizsgálati költségeket, ezen összeggel be nem éri. A bizottság 5000 írttal felemeli az előirányzatot. A honvéd-főparancsnokságnál (55.938 frt.) Molnár Gy. előadó a főparancsnokságnál felállítni tervezett, s a ház által már eddig is törlött adtatási állásnak jelenleg is törlését hozza javaslatba. Szende miniszter múlhatatlanul szükségesnek tartja ezen állást, a bizottság azonban törli azt, s az előirányzatot 11.297 írttal leszállítja. A miniszter kijelenti, hogy e határozat ellen a házhoz appellál. A kerületi parancsnokságok (201.777 frt) s a csapatok (5.283.423 frt) együtt tárgyalt előirányzatánál három tétel — a gyakorlatoknál okozott károk megtérítése, nagyobb gyakorlatok költségei s az őszi gyakorlatoknál összpontosítások, — melyeknél az előadó törléseket indítványoz, a minisztériumtól nyerendő bővebb felvilágosításokig függőben hagyatnak, a két czím többi része pedig az új mérték behozatala által szükségessé tett kikerekítések folytán a fóeleségeknél 21 ezer 200 frt felemeléssel megszavaztatik. A nyugdíjak (60.000 frt) előirányzatát; a rendkívüli szükségletben alapítványokra 4648 frtot, a zászlóaljak még hiányzó járműveinek számszerszámainak beszerzésére pedig 64.215 frtot, s a fedezetben a honvédségi intézetek alapítványi kamataiból 64.265 frtot a bizottság érdemleges vita nélkül megszavazván, az ülés véget ért. (Esztergom megye és a bíbornok-primás.) Esztergomból írják, hogy a megyeház termében fényes ünnepélylyel leplezték le Simor János bibornok és gróf Forgách Ágost főispán arczképeit. Az ünnepi beszéd után, melyet Kruplanicz Kálmán alispán mondott, felolvastatott a főispán köszönő levele, majd négy tagú küldöttséget küldtek a bibornokhoz és köszönetet nyilvánítottak neki az ajándékozott arczképért. A bibornok e küldöttséget a legszívesebben fogadván, kijelenté, hogy a megyének fennmaradását minden módon biztosítni igyekezend, ha netalán ennek kikerekítése is szóba jönne. A megyei közgyűlésről felemlítik, hogy a gyűlés sajnálatát fejezte ki az esztergomi tvszék megszűnte felett.E napon nyitotta meg a bíbornok a már évek előtt tervezett s most, ténynyé érlelődött nagybecsű képtárt, mely a »M. Állam« szerint a városi képtárak között hazánkban bizonyára nemcsak műbecsre, hanem időrend tekintetében is első. Majdnem mindazt, mit a magas műértékü főpap sok éven át gyűjtött, állandó közszemlére van itt kiállítva. Összesen 1206 műdarab van itt s általuk az ó-kölni, ulmi, régi I és újabb velenczei iskolák vannak képviselve, továbbá s különösen Ittenbach és mások által a düsseldorfi, s s egyátalán a modern iskola, nem különben a magyar művészet is, mert Ligeti, Locz, Szoldatics, a két Marko stb. művei is láthatók itt. I (A szerb uj kormány.) A belgrádi hivatalos »Strpske Novine« oct. 10-diki számában közli a fejedelmi ukázt, melynél fogva a Mihajlovics- Risztics-Grujics-kormány lemondása elfogadtatván, a volt kormány mindannyi tagja rendelkezési állapotba helyeztetik, az uj kormány pedig Kályevics Lyubomir elnöklete mellett a lapokban közzétett névsor szerint kineveztetik. Az akadémia és a hírlapirodalom. — oct. 13. Alantabb helyet engedünk Szász Károly t. barátunk felszólalásának, ki akadémiai bírálatát védi az összes hírlapirodalom s különösen lapunk egy czikke ellenében, mely a »P. N.« egyik nagy érdemű munkatársának tollából folyt. Ami a fölvetett aesthetikai kérdéseket illeti, azokra majd megfelel, ha szükségét látja, megtámadott irótársunk, mi a lovagiasság tényét véljük végbe vinni, midőn Szász Károly feleletének helyet adunk ugyanazon hasábokon, amelyeken az első támadás történt. Ítéljen a közönség, mely különösen a fővárosban, a fölvetett irodalmi vita iránt nagyon érdeklődni látszik, mely érdeklődést, az irodalom iránti figyelem jeléül, csak örömmel jegyezhetünk fel. Némi megjegyzést kell azonban tennünk ezúttal is Szász Károly felszólalására. Divat nálunk, egyebütt is, nagy és kis dolgokban, politikai kérdésekben csak úgy, mint irodalmi ügyekben — szóval mindenért, ami történt és nem történt, felelőssé tenni a hírlapirodalmat. Különösen azok szokása ez, kik valamely peres ügyet elvesztenek a nyilvánosság ítélőszéke előtt. Azt szokták mondani: nem a helyesen informált közönség ítélt, a lapok félrevezették a közönséget. Szász Károly barátunk is ezt a vádat fejti ki alantabb. sgy is, mint a journalistikának már sok-sok éves tagjai, e felfogásra azt mondhatjuk, hogy abban sok téves van. A nyilvános, erőteljes felszólalás hat, győz, sikert arat, de a legtöbbször csak akkor, ha az igazság ösztönszerű ereje küzd vele. A közönség a legtöbbször felismeri, mi igaz és mi nem. A nyilvánosság napsütötte fényes piaczán csakhamar meglátszik : mi az igaz szín és mi a kendőzés. Nagy dologban csak úgy, mint kicsinyben; politikai kérdésekben nem kevésbé, mint az irodalmi ügyekben. A jelen dologra még csak egy észrevételt. Szász Károly is tán nem fog vonakodni annak beismerésétől, hogy az összes budapesti lapoknak sem okuk, sem érdekük, hogy egytől-egyig »összeesküdjenek« az akadémia ellen. Mily értelme is lenne az ily öszszeesküvésnek ? Az akadémia bírálatában sok igaz dolog foglaltatott, amit minden lap beismert, de az nem volt méltányos, hogy erkölcsi »vesszőfuttatásra« ítélt el egy valódi tehetséget. A K. Eötvös által ajánlott föltétel nem alkalmazható oly művek irányában, melyek pártolásra méltó tehetséget árulnak el. Ezzel átengedjük a szót Szász Károlynak: A »Jóslat« hétfői előadása csatatűzbe hitta az egész journalistikát, hogy frontot csináljon az akadémia ellen, mely e művet megjutalmazta ugyan, de kevés méltánylattal, sok megrovással és az ügyrend 110. §-ának alkalmazásával. E csatatűzben a legélesebb töltések nekem vannak irányozva, ki a »Jóslat« akadémiai bíráló bizottságának előadója voltam, s jelentésemben élesen keltem ki az egész pályázat ellen. Nem fedezem magamat azzal, hogy az öttagú bizottság, s nem csak a magam egyéni nézetének voltam kifejezője, mert, mint jelentésemben is mondom, jelentésem tartalmáért és modoráért elvállalom a felelősséget. Nem vállalom ugyan némely, a hírlapok által chorusban nekem tulajdonított, de általam nem mondott szavakért: a suszterinasok és borbély legények, s a huszonöt bot emlegetéséért. Igaz, hogy ezek kéziratom első fogalmazványában benne voltak, s egy szerkesztő, kijelentésemet előre elkérte, igy szedette ki azt. De én e kissé magam által is draszicusoknak tartott kifejezéseket, a kezemhez jutott kefelevonat-