Pesti Napló, 1876. február (27. évfolyam, 25-49. szám)

1876-02-02 / 26. szám

26. szám. Budapest, Szerda, február 2.1876. 27. évi folyam. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap imnemi részét illető minden közlemény a szerkesztős­éghe intézendő. Bár mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal , Barátok-tere , Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az Mtl kiadás postai ktdlönkfü­déséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti IS Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás a PESTI NAPLÓ-ra. F. évi febr. 1-sején új előfizetés kezdődik lapunkra, melyre felhívjuk a közönség figyelmét. Előfizetési árak : (reggeli és esti kiadás, t­/z legnagyobb év és közgazdasági melléklet) Egész évre......................................24 frt. Fél évre.......................................12 frt. Negyed évre............................. 6 frt. Egy hónapra ....... 2 írt. jjfF" Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, február 1. Sokáig szenvedtél, kedves öregünk! A mesterség minden fogásaival hosszabbítottad a haldoklás kínjait hónapokon át. Megmutat­tad mily nehéz a te jó szivednek megválni tőlünk. Tudtad, hogy egy más hazába költö­zésed a te é­d­e­s hazádat búval, bánattal tölti el, hogy egy ország fog elsiratni, s senki sem mélyebb érzéssel, mint annak koronás Ura és Asszonya. Ugy­e, épen ezt nem akartad! Te, a­kinek életed fő törekvése volt, könyeket törülni , most magad fakasztasz könyet hazád és embertársaid szeméből, melyeket többé képes nem vagy letörülni! Vannak emberek, kik gyermekes kép­zelgéssel szeretnék látni saját temetésök pom­páját és nagyszerűségét, óhajtanák olvasni vagy hallani az érzékeny búcsúztatókat. Te bizonyára nem tartoztál ezek közé. — Kínos látvány volt neked mások szenvedése és bá­nata, nem szeretted a világ hiúságaira emlé­keztető pompát, fényt, látványos demonstrá­­tiókat, a hízelgő magasztalásokat. Pedig, azt gondolom, alig volt ember, kinek hozzá méltóbb lett volna temetése. Sem igen sok, sem igen kevés az, a­mivel Deák Ferencz koporsóját körülveszi a nemzet. Nem a külső formák teszik azt nagyszerűvé, ha­nem a valódi érzelmek azon vegyülete, me­lyek ritkán párosulnak egy--egy méltán sira­­tottnak ravatala körül. — Őszintén fájlaljuk a közpályák egy-egy nevezetességének elvesz­tését, — megindító látni gyászos özvegyet, árvát a családapa koporsója után, vagy fér­fiakat a valódi, őszinte barát sírjánál. Deáknál mindezen érzelmek egyesülnek, s ta­lán túlnyomó az, mely az embert, az egyént illeti, a felett, mely egy első rendű államfér­­fiú tehetségei iránt nyilatkozik. Deák temetése, ha minden hivatalos kör­nyezet nélkül volna, ha elképzeljük mellőle az állam politikai és társadalmi testületeinek minden képviseletét, mint magánember teme­tése is egyike volna a legritkább és megha­­tóbb látványoknak. Szorosabb értelemben vett családot nem hagyott maga után, s mégis valódi családias érzelmekkel veszi körül koporsóját férfiak és nők oly nagy száma, mint egy hajdani pa­­triarcha ravatalát, kik kínos aggodalmakkal virrasztottak, ápolva őrködtek mellette, mond­hatni együtt szenvedték vele végig hosszas, kí­nos betegségét, s vetélkedve igyekeztek enyhít­­ni szenvedéseit, oly önfeláldozással, melyhez egyáltalán nem férhet a családokban előfor­duló öröklési elsőbbség fölötti versenyzés gyanúja. Deák családja, kevés számú közelebbi vagy távolabbi rokont kivéve, kikhez szíves rokoni érzelmekkel volt mindig, az ország minden részéből ujonczozta magát. A Dunán túl, a felvidék s Erdély nemeslelkű­ képvise­lőket bírt ezen család kebelében. Mindenki ismeri őket, s nem szándékom elősorolni, mert a nagy szám miatt könnyen a kifelejtés hibájába esném. Csak egyet eme­lek ki, a­kiről mentül ritkábban volt említés téve a nyilvánosság előtt, annál méltóbb most az ország színe előtt lerónunk a bála, és ro­­konszenv adóját. Számos éveken át legállandóbb, legbel­sőbb meghittje gróf Mikes János volt, a ki sem politikában, sem irodalomban szerepet nem vitt, — sem pedig a főúri körök szokott foglalkozásaiban és szórakozásában nagy részt nem vett, hanem független önállóságát s minden gondját arra fordította, hogy az öreg mellett egy valódi édes testvér helyét pótolja, úgy hogy a Mikes név a történe­lemben már mint a legönzéstelenebb, önfel­áldozóbb ragaszkodás példája van megörö­kítve. Ki ne emlékeznék a múlt század Mikes Kelemenére, a »Törökországi levelek« hal­hatatlan szerzőjére, — a ki Rákóczy Feren­­czet önkénytelen, s minden politikai ok nél­kül, csupán a fejedelem személye iránti benső vonzalomból kisérte külföldre, s kitartott mind­végig ama hosszú és unalmas számkivetés­ben oldalánál ? — Ily nemes önfeláldozás, ily emberek ragaszkodása egy magában is elég bizonyság tárgyának nemes szivüségéről! De nemcsak egyik fényes oldal e ne­­messzivüség az elköltözött emlékezetében. Ez központja minden nagy tulajdonainak s ne­­taláni fogyatkozásainak, sőt a ki ezt nem érti, nem birja fölfogni azon utat és módot, me­lyen oly elvitázhatlan vezérszerepet birt ját­szani hazánk egyik legkritikusabb korszaká­ban — 1850-től 1867-ig, mely életrajzában is egészen új, egész külön korszak. Deák rendkívüli hatásának titka, bármily kiváló, hatalmas szónok volt, nem nyilvános szónoklataiban, s még kevésbé, különben is gyér, irodalmi fellépéseiben,­ hanem tár­sadalmi működésében áll. Ha valamiben, újat teremtett Magyar­­országon a társadalomban. A­mit gróf Szé­chenyi lóversenyeivel, casinóival, színházával stb. csak hiányosan tudott elérni, hogy Ma­gyarországon magyar társadalmi életet te­remtsen, azt Deák teljesen elérte sokkal egy­szerűbb eszközökkel, csupán egyéniségének varázserejű vonzásával. — Elég volt neki téli szállásra az »Angol királynőben« megtele­pedni — hová a legnagyobb pontossággal minden novembernek 4-dikén megérkezett Puszta-Szt.­Lászlóról,­­ hogy az összes köz­értelmiség, főrangúak, papok, írók, helybeli és vidéki táblabírák körülötte seregeljenek. Ő volt központja a bennmaradt magyar emi­­gratiónak. A mi Francziaországban oly gyakori eset, hogy a­z a­z­o­n­ban döntetnek el az or­szág legfontosabb ügyei, az történt a múlt évtizedekben Magyarországon,­­ csakhogy itt nem nő, hanem egy mind észre, mind aka­ratra, mind hazafiságra nézve hatalmas egyé­niség volt a szóvivő és hangadó. Volt salon és saloni élet Magyaror­szágon azelőtt is. De az nyelvére nézve német, vagy franczia, — szellemben pedig bécsies volt. — Hogy mi a bécsi salon, azt igen hí­ven jellemezte Marmont tábornagy, ki nem­csak katona, hanem kitünően művelt em­ber és egyik legkiválóbb alakja Napóleon korának. Azt találta, hogy a bécsi salonok­­ban még tán simább, műveltebb hang ural­kodik, mint a párisiakban, hogy a­ki be­lefut, sehol a világon fesztelenebbül nem érzi magát s kellemesebben nem tölti az időt. De két tekintetben nagy a különbség. Egyik, hogy Párisban már a forradalom előtt is nem kizárólag a születési aristocratia szerepelt a központi salonokban, hanem minden, a­ki valami részben kitűnőség volt; míg Bécsben a születési aristocratia egészen egy külön községet, coloniát képez, mely gondosan el­zárja magát a többi osztályoktól. A másik különbség, hogy Bécsben, bár igen kellemesen érezheti magát az ember, de a valódig belső bizalmasság hiányzik, s nem köttetnek valódi barátságok, mint a fran­czia salonokban. A korábbi magyar salonra illik mindaz, a­mi a bécsire, s alig is volt az egyéb, mint ennek kicsiben való utánzása, sőt fiókja. A Deák alkotta salon különbözött talán a világ valamennyi salonjától. Nemcsak ab­ban, hogy mindig és mindenkinek nyitva ál­lott, hívatlanul jártak oda, s adták egymás­nak az ajtót nagy és középszerű emberek, mágnások és proletáriusok,­­ hanem kü­lönbözött főképen hangra és szellemre nézve. Nemcsak otthon találta magát nála min­den rendű és ízlésű ember,­­ hanem a baráti bizalomnál is több volt az uralkodó hang. Az a családias kedélyesség, az őszinte szívesség, az egyenes egyszerűség, mely a régi magyar táblabíró páratlan vendégszeretetét jellemez­te, uralkodott körében. A mily kisded volt salonnak Angol­ királynőbeli két szobája, oly nagy volt az ő szive, mely a basa minden valamire való gyermekét be tudta fogadni. Íme, a nem csupán úri, hanem valódi magyar, s valódi emberi salon, mely ha­bár azon kiadásban, mint Deák rendezte, utá­­nozhatlan minta, minthogy sok vonása kivá­lóan az alkotó egyéni tulajdonainak lenyo­mata, de alapjaiban vajha megmaradna, s hitünk szerint fenn is kell annak maradnia. Ezen salon hatását látjuk ma is, ha nem épen széles­ körökben, de a törvényhozási testüle­­teink tagjai közti magán érintkezésben. Az ide­gen a múlt országgyűlési párttusákat ha a gyű­lés teremben szemlélte, nem bírt helyes foga­lommal a személyes érintkezések természetéről. Meg­lepte volna az, a­mit a coulissák mögött a folyosókon látott. Itt a pártok­ egyénei nemcsak megbecsülték egymást, hanem telhetőleg ke­rülve a politika égető kérdéseit, igen jól meg­fértek. A­kiket az értelem elválasztott, ellen­felekké tett, a kedélyben találtak érintkezési pontokat. Habár talán gyengébbeknél ez némi kárral is jár, a­mennyiben az adomahajhá­­szat, enyelgés, tréfa elterelheti a figyelmet az országos ügyek komolyságáról, de megbe­­csülhetlen haszna van, kivált nálunk, hol a szenvedély, s személyes gyűlölködés nagyobb tanácskozó testületeknél könnyen árad túl, s bizonyos esetekben vészhozóvá válhatnék. Bármint legyen ez, aligha tévedek, midőn azt állítom, hogy országgyűlésünk tagjainak mai társadalmi szelleme egyenes öröksége Deák salonjainak; mert hiszen Deák salonja 67-ben maga költözött át az »Angol királynő «-ből a Deák-clubba, s ennek habituéi nem mások voltak, mint az országházbeli folyosók né­­pesítői. Ha tekintjük magának a nagy államfér­­fiunak országgyűlési beszédeit, azt találjuk, hogy legtöbbnyire nem h­asonlítnak ora­­tiókhoz, speechekhez. Kivált ha elő­adva hallotta az ember, hatásuk titkát abban találta, hogy a társalgásbeli, bár higgadt és nyugodt eszmecsere hangján vannak tartva , inkább ahhoz hasonlítottak, a­mit az angol t­a­b­l­e-t­a­l­k-nak, a franczia c­a­u­s­e­r­i­e-nek nevez, s a­mit magyar köznyelven beszélge­tésnek mondanak, mely fegyverét különösen akkor használta, mikor a pártszenvedélyek nagyon neki kezdtek hevülni a harcznak. Nem az ügyvédi perlekedő, ellenfelét meg­­semmisítni akaró érzet, mely az értelemhez akar szólani, de a kedélyre ingerlően hat, hanem az értelem mellett egymás kölcsönös megbecsülésére appelláló irány uralkodott benne. Úgy szólalt meg, s úgy folytatta gyakran, mintha nem egy zsúfolásig telt rop­pant teremben, hanem egy kis baráti körben mondaná el nézeteit, s szándékosan halkította hangját, úgy, hogy a távolabb állók beszéde elejéből sokszor mit sem hallottak. És ez soha sem tévesztette el csillapító hatását. Annál­­fogva nem áll az, mintha Deák csupán az értelem szónoka lett volna, hatalmában állott a hangulat is, melyre majd mindig nemesí­­tőleg hatott. Egy nagy különbség mindig volt parlia­ment fellépése s magántársalgása közt. Itt kifogyhatatlan volt igen találó adomákban, de nyilvánosan nem emlékszem, hogy azokat fegyverül használta volna, holott ha sújtani lett volna czélja, akárhányszor széttiporja az ellenfelet, a­mennyiben szóval szét lehet ti­porni valakit. — Volt más különbség is. Az öreg, bármily áldott szivü, kedélyes volt is, de komoly ügyekben nem értette a tréfát, — magánúton szigorú volt, sőt néha talán az igazságtalansággal határos szen­vedélyességig ment. S megjegyzendő, hogy épen legmeghittebb hívei részesültek oly­kor ilyesekben, úgy, hogy ez némi magas­ bizalom jelének volt vehető. Azonban ilyes szenvedélyességnek országgyűlési beszédei­ben igen ritkán találni csak nyomát is.­­ Mindezen különösnek látszó tüneményt meg­fejti az, hogy nyilvános beszédeivel nem csu­pán az értelemre akart hatni, hanem az indu­latok fékezésére is. A társadalom salonjának korántsem csu­pán értelemre ható, hanem ép kedélyű hang­ját így tudta Deák átültetni a politikai küz­delmek terére. Azonban volt idő, s tartott huzamosan, midőn egyedül az »Angol királynő «-beli sa­­lonban vitattattak meg és döntettek el Ma­gyarország életbevágó ügyei. Ez idő a 61-en túli és 61-en inneni öt-hat év. — Nem hi­szem, hogy Bécsben a belügy- és financzmi­­niszter oly jól tudta volna, mi történik az or­szág minden részében, mint tudták Deák la­kásán. Koránt sem valami rendezett és szer­vezett organisatió, valami titkos szövetkezés­­szerű gépezet volt az, mely az informatiókat szállította. Egészen önkénytesen jutott oda mindennemű érdekesnél érdekesebb újság és gravamen. Minden vidék nevezetesebb férfiai Pestre jőve meglátogatták az öreget, ki nagy figye­lemmel hallgatta ki a történteket s tartotta meg emlékezete roppant tárházában, bizto­sabban, mint egy-egy archívumban. Azt le­het mondani, hogy Deák tudományát sokkal nagyobb mértékben a praktikus élet, mint a könyvek ismerete tette, s nem volt senki, a­ki az ország állapotát csak távolról is annyi­ra ismerte volna, mint ő. De a politikai actióknak is, mihelyt al­kalmas idejök elérkezett, Deák salonja volt a kiindulási pontjuk, é­s ebben munkatársai, futárai, ágensei szintén mind önkénytesen vállalkozó férfiak, kik maguk megerőltetése nélkül alávetették magukat irányadó akara­tának és bölcs vezérletének. Hogy ez minden tulajdonképi szervezet, minden formális fe­gyelem nélkül nemcsak ment, hanem fényes sikerre vezetett,­­ az csak Deák társadalmi óriási hatásának köszönhető. Mint rendesen lenni szokott a politikai actiók terén, a ve­zérnek gyakran több bajba kerülnek barát­­jai, mint ellenségei, nagyobb gondot ad saját seregek illő korlátok közt tartása, mint az el­lenséggel való megverekedés , úgy Deáknak a túlbuzgalom fékezése, az éretlen kisérletek meggátlása, a kislelkűség felbátorítása, a hiú ábrándok szétoszlatása vette igénybe legin­kább figyelmét s meggyőző rábeszélését. Mindezt egyedül társadalmi utón tehette, azon társadalom terén, melyet ő alkotott maga körül, s melyhez a szív és kedély von­zották és bilincselték az embereket, — az az őszinte baráti és testvéri érzelem, mely a szo­ros értelemben vett család nélküli Deák csa­ládját oly számos tagra növesztette, hogy valóban senki sem tudná megmondani, hogy ezen majd mind csak szellemi kötelékekkel összefűzött család hol végződik, s hol kezdő­dik már az idegen. Mert még olyanok is tar­toznak hozzá, kik vele ritka és kevés közvet­len érintkezésben voltak, s még­is köréhez tartozóknak számítják magukat. Minden, a­ki csak rövid érintkezésben volt vele, a bizalommal vegyült tisztelet ér­telmével járul koporsójához benne többet látva, mint egy országos nevezetességet. Egy minden ízében ép szív és ész,­­ minden tet­tében bölcs és nemes lélek, az embernek egy remekül sikerült minta képe, számos nagynál nagyobb,­­ mert valódi ember volt, egészen magyar kiadásban. És midőn egy egész ország mint embert siratja őt, az egész világ szemei rajta függe­nek, mert magas fogalmat ad a nemzet mind józan eszéről, mind morális érzületéről. SALAMON FERENCZ. 1456. aug. 11 én, — mások szerint Sep­tember 10-én péntek napon, — 1606. decz. 28-án hasonlag péntek napon hasonló gyásza volt a magyar nemzetnek ahhoz, mely az 1876-ik év januárjának utolsó péntek napján érte. A nándorfehérvári gyászt a kassaitól másfélszázad, ezt a budapestitől 270 év vá­lasztja el. S ez időközökben is voltak a nem­zetnek nagy halottjai, kiket megsiratott: ki­­ály, ki politikájával beragyogta egész Euró­pát, fejedelem, ki factor volt egy világráró mozgalomban; államférfi, ki kiegyenlité az ellentétet trón és nemzet közt, s egy másik államférfi és költő, kinek ideális alakja az antik jellemek megújuló példányaként maradt meg a nemzet emlékében, — de e hosszú századok alatt senki sírjához nem zarándokolt a bála és kegyelet oly mély és megrendítő érzetével a nemzet, mint a Hunyady Jánosé­hoz, a Bocskayéhoz és a Deák Ferenczéhez. Mert míg Mátyás király és Bethlen Gá­bor műveik betetőzhetése előtt szállván sír­jukba, nemzetük letereltetett az útról, mely­nek irányát ők szabták meg, s Eszterh­ázy és Zrínyi korukat szolgálták , ama három a jövendő útját jelölte ki. Hunyady János száz évre visszanyomta a törököt, Bocskay száz évre szabta meg a nemzet politikáját, és Deák Ferencz egy háromszázados viszályos kérdés gordiusi csomóját oldotta meg, s csak úgy, mint ama kettő, ő is a jövendőnek alkotott . 1396 -ban Európa legvirágzóbb államaiból Fran­czia-, Német-, Lengyelországból jöttek keresztes ha­dak Magyarországba, hogy a keresztyénség egyete­mét fenyegető veszélyt elfordítsák, visszanyomják. De Nikápolynál Bajazid lett győztes, s többé senki sem volt képes egyetemes európai actiót hozni létre, bár mennyire élt is annak eszméje, bár mennyire meg volt a szükség érzete. Egy félszázad se telt el, s a»kö­­zépkori keresztes vitézek egyik legmagasztosabb alakja« — mint Salamon nevezi — csak nem egészen a maga erejére hagyatva, egyedül barátaitól segitve s ritka esetekben tudva még hazája egyetemének részvétét is megnyerni, megkezdi a támadó háborút az ozmánok ellen. Ő bandériumokat vezetett jani­csárok, nem rendes katonákat rendes hadsergek ellen , s oly nagy csatákat viv, milyeneket a népvándorlás óta nem látott Európa s oly eldöntő ütközeteket nyer meg, melyek következményei évek sorára terjednek ki. A szolgálat, mit hazájának tett, egyszersmind szolgálat volt az összes keresztyénségnek, s midőn ama diadal után, melynél bámulatosabbat, fényeseb­bet alig jegyzettek fel a történet lapjaira, a nándor­fehérvári diadal után hivő lélekkel s a teljesített kötelesség érzet nyugodt öntudatával sírjába szállt: a pápa könyei s a szent Péter egyházában tartott gyász ünnepély hirdették, hogy a halott az emberiség halottja.* 1607. febr. 2-án egy péntek napon Kassán a magyar haza tartott temetést. Bocskayt szállították fejedelmi udvarából a nagy székesegyházba. A me­net imposans volt: a tanács urak, az országgyűlés, a nemzet követte a három gyászlobogót, melyek egyi­kén Magyarország, másikán Bocskay s harmadi­­kán Erdély czimere lengett, és a három apró­­dot, kik közül az egyik a sceptrumot, a másik a szul­tántól nyert diademát, a harmadik a kihúzott kardot tartotta kezében. A menet másnap Gyula-Fehérvár­ra indult. Húsz napon át tartott útja, míg megérke­zett rendeltetése helyére, hogy a drága hamvakat az egyházban helyezzék el, melyben Hunyady János nyugodott. És e merész alkotású boltívek alatt pihentek — ő is, ki visszanyomta a magyar haza határáról a tö­rököt s száz évre megakasztá ennek diadal útját; és ő is, ki, midőn már ez többé vissza nem volt nyomható, szabályozta nemzetközileg a két nemzet viszonyát — sőt többet tett: szabályozta épen oly szabatosan mindkettőjük nemzetközi viszonyát a harmadikéval, a magyar királyéval — ki egyszersmind német császár is volt — szemben. Mert a bécsi és zsitvatoroki békék hosszas idő óta függő kérdéseket oldottak meg s hosszas időre megjelölék az utat, melyen a nemzet politikáját ve­zetni kell. Nem lehet azt csekélyleni, mely csaknem a bukás szélén megmentette a trónt és csaknem az örvény torkából visszarántotta a nemzetet, s ez egé­szen a Bocskay műve volt. Kardját rettegetté tudta tenni annyira, hogy a hosszú tizenöt éves küzdelem után német és török meggyőződött, hogy a kinek mérlegébe veti azt, azé lesz a diadal. S még Zsitvator­­kánál először történik az, hogy a török nem Stambul­­ban, hanem rá nézve idegen területen alkuszik a »ró­mai császárral« s míg ugyanott Erdély,mint szöveséges, mint szerződő fél nemzetközileg elismerve szerepel: a bécsi béke a vallásos és politikai szabadság alap­törvényeivel békíti ki a trónt és nemzetet. Mert előtte a vallás­szabadság csak az élet gyakorlata volt — a »Lutherani comburantur« nem eltörölve, csak mellőzve lévén — mely ellen próbát tehetett a hatalom országgyűlésen kívül alkotni articulust s oly szabatosan, mint ama béke tévé, a politikai sza­badság sem volt formulázva, mely a maga függő kér­déseivel különböző értelmezésekre s eltérő magya­rázatokra tág kaput nyitott. Abban állott Bocskay nagysága, hogy felis­merte az utat, melyre lépnie kellett s azon tántorit­­­atlanul haladt, meg nem zavartatva a szélsőségek áramlatai által, s abban alkotásának állandósága, hogy egyszer tisztában lévén a nemzet valódi szük­ségeivel, követeléseit azokkal szemben, kikkel alku­dozott, egészen amaz igényekhez szabta. Az utána következő kor nyomain haladt, az ő alkotására épí­tett, valamint utódai is művét vették kiindulási pon­tul, annyira, hogy a békék egész sora újítja meg a zsitvatorokat s a törvények egész lánczolatban 1791-ig­ hivatkoznak a bécsi pontokra. És mert az ország kívánalmainak kielégítése benn foglaltatott ama békékben: nem a bizonytalan jövő kétségbeesésének baja, hanem a valódi nagyság elvesztésének fájdalma kisérte a drága hamvakat Kassától Fehérvárig. A fájdalom ma sem kisebb, s a megnyug­vás a jövő biztosságában ma sem gyengébb, mint 270 év előtt volt. S nem kisebb értékű az alkotás sem, mi Deák nevéhez van fűzve, mint az, melylyel Bocskay ajándékozta meg nemzetét. Nem először történt 1527-ben, hogy egy erős pártja a hazafiaknak a magyar koronát idegen koronával kivánta összefűzni, bár per­­sonál­unió alapján, de közös védelem eszköz­lésére, közös érdekek előmozdítására. Több­­sz­ör megújult a törekvés: hol a lengyel, hol a cseh korona birtokosaival. Hatalmas Ár­pádházi királyok déli államokat, Mátyás nyu­gatiakat hajtott jogara alá. De 1527. előtt egyik szövetkezés sem volt állandó, az 1527- ben létrejött pedig nem volt békés, mert egyik sem találta meg azt a formát, melylyel a czél elérve, az együttlét biztosítva, s a nem­zet megnyugtatva lett volna. Negyedfél század óta alig múlt el ötven év, hogy azalatt a törvényhozás ismételve ne mondotta volna ki Magyarország függet­lenségét az örökös tartományoktól s ne igye­kezett volna önállóságát törvénynyel biztosí­tani. Harczok, forradalmak, hosszú küzdel­mek és fényes diadalok árán nyert törvénye­ket papiron, melyek nem mentek át az élet­be s a mint a meghozattak, mindjárt meg is lettek szegve. Oly együttlét volt ez, melyben sem együtt lenni, sem elválni nem tudtak. E ténynek egy nevezetes tanulsága van: az élet szüksége megkívánta az együttl­ételt, de annak feltételei nem voltak szabatosan kö­rülírva. Lehet logikailag valamely törvény a legtisztább igazság, de ha az mindig megsze­­getik, okunk van ,gyakorlati értékét legalább is kétesnek találni. Elméleti értékök termé­szetesen megvolt, mert a mindig megújuló küzdelemben megmutatták a czélt, melyre a nemzetnek törekednie kell. r És Deákot a törvényesség hosszú har­­czában, melynek végét oly fényes diadal ko­­szorúzta, a jogfolytonosság biztos útjáról sem­mi csábító kilátások sem terelhették le, de más­felől a kiegyezés művének megalkotásá­­ban a gyakorlati élet követelményeit sem hagyta figyelmen kívül. Merev negatív he­lyett a fejlődtetés minden követelményét magán hordozza a mű, melyet ma méltán ne­vezünk az ő nevéről. S ebben különbözik az mind ama törvé­nyektől, melynek betetőzését, befejezését, zárkövét képezi. Magyarország befolyását sa­ját sorsának s európai szereplésének eldönté­sére a külesemények alakulásai s azon körül­mény határozzák meg: mikép tudák államfér­­fiai érvényesitni magukat. A harmincz éves háború lángjaiban egy Eszterházy az örökös tartományok sorsának, s az európai esemé­nyek fejlődésének vezetésére is döntő befo­lyással bir. Egy félszázad se telik el, s Ma­gyarország összes törvényei fel vannak füg­gesztve. Ugyan e fluctuatió nyilatkozik az állam életében mndenha­r­mig nem Deák megtalálta az Archimedesi pontot, mely a­­ további ingadozást kizárja: a kiegyezést. S

Next