Pesti Napló, 1882. április (33. évfolyam, 90-118. szám)

1882-04-08 / 97. szám

97. szám. Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épü­­l­e­t. A lap sz állami részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hi­vatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1882. szombat, ápril 8. 33. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai k­ülönküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely lapján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »31 Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1882-dik, harminczharmadik évfolyamára. Előfizetési árak: (Vidékre postán küldve, helyben házhoz hordva.) Fél évre.......................12 frt Évnegyedre.... 0 „ Egy hónapra ... 2 „ Ha az előfizető részéről az esti lap postai kü­lönkü­ldése kívántatik, a felülfizetés évnegyedenkint 1 fornt. Előfizetésre a postai utalványokat ajánljuk. Az előfizetések az Athenaeum kiadó­hivatalába, Buda­pestre (barátok­ tere) küldendők. Budapest, ápril 7. Közlekedési hálózatunk teljességére a Duna jobbparti vasút Budapestről Bécsbe okvetlen kiépítendő. Voltaképen ennek kel­lett volna a legelső vasútnak lenni Magyar­­országon, és lett belőle a legutolsó. Már a negyvenes években, mikor a vaspályákat ter­vezték, élénk érdekharcz folyt a Duna két partja között. Széchenyi a legrövidebb vona­lat a régi bécsi országút mentén kívánta, de terve megbukott, mert az osztrák államvasút akkor Morvából folytatta az építést Magyar­­országra s természetesen a balparton maradt. Azóta az osztrák államvasut érdeke gátolta a kiépítést s mikor a létező hosszabb vonal szűk lett, egy második sint rakott le reá inkább,sem­hogy egy új pályát lásson maga mellett. Ne­hezítette a dolgot, hogy a bécs-szőnyi vonal is ugyanazon társulat kezében van s ez által a verseny igen megnehezittetett. Újabban hozzájárult, hogy a győr-sopron-ebenfurti vonal is azon vidéken szalad végig, ismét ke­rülővel, a Fertő tavától délnek Bécs felé. A kívánság, Bécstől Budapestre a lehető leg­rövidebb vonalat kapni, teljesí­tetlen ma­radott. A terv azonban felmerült min­den évben. Mert a forgalom úgy meg­nőtt, hogy az idő rövidsége, a szállítás olcsósága és az áruk felhalmozásának el­kerülése égető szükséggé teszik egy második, egy legrövidebb vonalat, mely néhány mért­földdel és mintegy két órával gazdaságosabb lenne a mostaninál. Hiszen a sok vasúthoz, mely Budapestre érkezik, nemsokára a zimo­­nyi és a pécsi fog járulni s az ennyi megsza­porodott forgalomnak az egy meder, mely jelenleg nyugatnak vezet, nem lesz elég. Kiépítve a bécsi új vasutat, pályáink rendszere körülbelől kész lesz s csak némely csatlakozások és összeköttetések s a vidék számára vic­inális vasutak lesznek még épí­tendők. A kérdés ma nem is úgy áll: épittessék-e az uj bécsi vonal, vagy nem, hanem akként, hogy ki építse, merre és mikor? Az ország érdeke az, hogy minél előbb és minél olcsóbban. S igen nagy hiba a köz­lekedési minisztériumtól, hogy szokása szerint ráül az aktákra, elcsukja az aktákat és nem végez semmit. Mert egy vasúti offert nem olyan, mint a tojás, hogy alárakni és ki­költeni lehetne s kibújnék belőle egy kész vonat; a vasúti kérdéseket tárgyalni, meg­gondolni, meghányni kell s az ajánlatte­vőkkel illik vagy megalkudni, vagy őket el­utasítani, de nem orruknál fogva meghurczol­­ni s ok nélkül hónapokig, sőt esztendőkig megvárakoztatni. Mert minden vasút pénz­ügyi és építkezési vállalat s a kalkulus alapja változik a piac­ dispozíc­iója szerint. A köz­lekedési minisztérium huza­vonái többet ár­tottak hitelének, mint holmi könnyelmű hí­resztelések. Utó végre minisztériumnak és miniszter­­tanácsnak is tisztában kell lenni magával az iránt, mit akar? Ha van közlekedési politiká­ja a közlekedési minisztériumnak, ki vele, fo­gadtassa azt el a minisztertanácscsal és csi­nálja, ha pedig nincs, ne rejtegesse a véka alá a semmit, mintha valami volna. Ha pedig a minisztertanács más véleményen van ily fontos kérdésre nézve, mint a közlekedési mi­niszter, ne az ország szenvedjen kárt a kor­mány egyenetlensége folytán, hogy mint a Buridán szamara két csomó széna közt éhen veszett, mert választani nem tudott, nekünk is vasút nélkül kelljen maradnunk. Kétféle megoldás lehetséges: vagy le­gyen a nyugati pálya államvasút, vagy épít­tessék valamely társaság által kamatgaranc­ia nélkül. Számos és nyomós érv szól az államvas­út mellett: a délnek Zimonyba, keletnek Brassóba, északnak Ruttkáig s Fiuméba a tengerig vezető magyar állampályák rend­szerének kiegészítő része a nyugati vonal Bécsnek a Duna jobb partján. Jövedel­mezősége kétségtelen, mert a forgalmat a tiszai és zimonyi pályákról átveszi, azon­kívül gazdag vidéken fut keresztül. A ta­rifa politika igy van legteljesebben kezünk­ben, igy versenyezhetünk az osztrák állam­­vasuttal s a pálya tökéletesen magyar kezek­ben volna. Ennek ellenében áll a pénzügyi szempont, hogy az állam a legdrágábban épít, hogy a pénz beszerzése államadósságain­kat növeli, hogy az államnak egy új és fölös­leges és nagyon költséges vonalat kellene épí­teni a Csallóközön végig kétszeri áthidalásával a Dunának és végre, hogy a határon túl e vonalat semmi esetre nem viheti s nincs kinek átaladja Dévénytől Bécsig. A másik rendszer az engedélyezési, ka­matgaranczia nélkül. Két ajánlat fekszik a közlekedési minisz­tériumban elintézetlenül: az osztrák tarto­mányi banké és az osztrák államvasutaké. Mindkettő komoly ajánlat. Egy harmadik versenytársat, a győr-ebenfurti vasutat maga a minisztérium szólította fel, hogy adja be ajánlatát , de ez csak arra való, hogy komplikálja a tárgyalásokat s egy okkal több legyen a halogatásra, mert ez nagy kerülő és mert e vasút a déli pályába­­ szakad. Az osztrák tartományi bank építi a zimonyi vasutat s a szerb vasutakat, s ő ter­vezi a csallóközi vonalat, Bécsben csatlako­zással a nyugati vasúthoz. Bontoux bukása a bank vállalkozási erejét tetemesen megcsök­kentette. A közlekedési minisztérium azon kifogással élt ellene, hogy tervei nincsenek részletesen kidolgozva, hogy ajánlata nagyon általános, minthogy azonban kamatbiztosítást nem követel, e kifogás nem egészen alapos, mert a részletes tervek kidolgozása és kiszámítása oly hosszadalmas és költséges dolog, hogy azt követelni csak olyantól lehet, kinek ígéretet tettünk, hogy bizonyos feltételek mellett az engedély neki meg fog adatni. Ugyanezen kifogást tette a közlekedési minisztérium­ az osztrák államvasúttársaság­­gal szemben. Ennek offektjére is azt felelte, hogy nagyon általános, kiépítem a vasutat in­gyen, mondja a társaság, s hozzáteszi, hogy elfogadja a magyar állampályák tarifáit. Ez ajánlattal, hogy eddig mi történt, nem tuda­­tik. A közlekedési minisztérium ép­­gy halo­gat egy harmadik fontos vasúti tervet, mely Esztergomot és a kőszénybányákat akarja összekötni Budával s melynek részletes tervei is készek s mely mint iparvasut a fővárosra és az illető vidékre egyaránt nagy jelentőségű és melyet szintén kamatgaranczia nélkül akar­nak építeni, hanem a közlekedési miniszté­rium nem engedi, mert — no mert neki szo­kása az országot megvárakoztatni. Az osztrák államvasúttársaságról azt tud­juk, nagy engedményeket tehet és nagy en­gedményekre szorítható, mert ha más kapja a budapest-bécsi új vonalat, nemcsak régi vonala óriásilag veszt a rövidebb vonal ver­senye által, hanem bécs-szőnyi vonala is meg van verve, míg ellenkezőleg, ha ő kapja az engedélyt, e vonalból fővonal válik, neki csak a fele utat kell megépíteni s hidat egyet sem, tehát ő építhet legolcsóbban. Ennyire lévén érdekelve, szerény véle­ményünk az, hogy meg kellene ragadni ez alkalmat, hogy a helyzet az osztrák állami vasúttársasággal végre tisztáztassék. A tárgyalások fonalán kon­statálni lehetne és kellene, hogy a társulat mily engedményekre hajlandó, nemcsak az új vonalrészre, de összes magyarországi vonalai­nak kormányzatára és tarifa­politikájára néz­ve ? Fel kellene használni az alkalmat e nagy társulatot magyar vonalai­nak elkülönítésére rábírni, s az állam érdekeit vele szemben biz­tosítani. Oly alkalom, mint a mai, aligha fog egyhamar ismétlődni, fia pedig az osztrák államvasut-társulat vonakodnék megadni mindent, mit Magyar­­ország tőle méltányosan követelhet, akkor minden további késedelem nélkül oda kell adni az engedélyt másnak, vagy el kell rendelni a jobbparti vasút állami építtetését. Hogy mi szándékai vannak a közleke­dési minisztériumnak, csak az Úristen tudja, halandó ember nem képes felfogni, de egyet joggal követelhetünk tőle: ne játsza el az időt és a jó alkalmat. szerint Ferencz József ő Felsége megbízta őt, hogy legjobb kívánatait fejezze ki Milán királynak. Nem csak az udvariasság aktusa lesz, ha Milán király a jövő nyáron, mielőtt a czár koronázására Moszkvába utazik, Ferencz József ő Felségénél Bécsben látoga­tást tesz. Az orosz-német határról, Eichtkühnenből jelen­tik tegnapi kelettel. Azon orosz bizottság elnökévé, melyre az orosz nyugati határon az erődítési munká­latok vezetését bízták, hír szerint a hadügyminiszter fog kineveztetni. A bizottság tagjai közt van Obrutsev tábornok is. Az e czélra rendelt összeg tizenöt millió rubelnél többre megy s néhány évre van felosztva. Valószínűleg Kaufmann tábornoknak néhány évvel ezelőtt készült terve, melyet akkor pénzügyi okokból ejtettek el, fog most létesíttetni. A nemrég elfogott nihilista, Bogdanovics (Kobosev) a párt legeré­lyesebb tagjának tartatik. Neve először 1873-ban egy politikai perben merült fel. Ritka ügyességgel tudott eddig a rendőrség nyomozásai elől menekülni. Hogy a legszorosabb összeköttetésben állt Solovjev kivég­zett merénylővel, az ennek peréből kiderült. Az utóbbi időben Bogdanovics nagy üzlet tulajdonosa volt Moszkvában, a­mi azt sejteti, hogy a nihilisták, kik ott ütötték fel főhadi­szállásukat, valami nagyon fon­tos tervet akartak végrehajtani. Nyomára a rendőr­ség úgy jött, hogy a legutóbbi perben Jakimova vád­lottnő valami elhamarkodott nyilatkozatot tett róla. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Ápril 8. — Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva. Az eltört virágtartó. Le vase brist. (Sully-Prudhomme.) Kis legyintés horzsolá a tartót, Melyben a gerely virága meghal; Az ütés talán alig hogy ártott, Nem árulta el magát egy hanggal! Ámde ez a kisded seb a kristályt Szünes-szüntelen tovább emésztve, Lassan-lassan megtevő körútját, Láthatatlan és biztos mentében. Tiszta vize csöppen kint szökött ki, Elapadt a virágoknak nedve, És még nem tud most se róla senki .... Ne érintsétek ! . . . . meg van repedve. A szerető kéz is, igy legyintve A szivet meg, sebet ejt rajt néha, Önmaga reped meg a szív erre, Elsorvad szerelmünknek virága. A világ szemében mindig ép még, De ő érzi, finom és mély sebje Lenn a mélyben mint nő, önti könnyét .... Ne érintsétek ! . . meg van repedve ! Z­ene. (Visszapillantás a lefolyt hangverseny-évadra.) Ha igaz Wagner Richárd állítása, hogy a zene az embert nemesítő legfőbb művészet s ha helyes lenne Strausz Dávid szerint a művészetet s kiválóan a zenét a vallás helyére emelni, akkor nincs okunk korunk erkölcsi nemessége felett panaszkodni. A Schlegel által legrégibb, legegyszerűbb és leggyer­­mekiebbnek nevezett vallást, a zeneművészetet eléggé kultiváljuk ; de hogy megvan-e ebben a kultuszban a kellő áhítat, nemesség és fenköltség, az nemcsak hogy kétségbevonható, hanem egyszerűen tagadható. A hanyatló vallási érzületnek a művészeti eszményben való újabb feltámadását, a művészeti szép gyönyö­rébe való áthelyezését már sok nagy elme hirdette; ezt mutatja az újabb szellemi áramlat is. De hogy a művészetek s így a zene is missziójuknak megfelel­hessenek, még nagy haladásra, sőt más útra van szük­ségük. Ha visszapillantunk elég mozgalmas hangver­­seny-ivadunkra, akkor valóban nincs okunk ily rajon­gó nézeteket táplálnunk, mert a valódi fenköltség, az igazi művészeti intenczió a hangverseny-produkcziók igen csekély részére szorítkozik. A hangverseny-ter­mek nemsokára bezáratnak s a gyönyörre áhítozó ember a természet szépségeiben keresi kielégítését.­­ A természet vándormadarai megérkezésével vissza­térnek hazájukba a művészet vándorai: az utazó vir­­­­tuózok. A természeti és művészeti szép folyton válta-­­­kozik; egyik követi a másikat. Nem mondhatnók ugyan, hogy a hangverseny-évad már teljesen be­­ volna fejezve; rendes szokás szerint húsvétig tart, de szokott lenni még egy rövid másodvirágzása is, mely rendesen kissé halványabb füzérrel kedves­kedik. Az évad ünnepélyes befejezését a jövő héten a filharmonikusok adják, a szokásos cziklushoz még egy rendkívüli hangversenyt fűzve, melynek tartal­ma is rendkívüli lesz : előadják benne Beethoven ki­­lenczedik szimfóniáját is, e kolosszális művet, mely etnikai jellegével valóban igazolja a zeneművészet lélekemelő hatását. A zene történetében kevés zene­mű van, mely épen e szempontból oly kiváló figyel­met érdemelne. Hangversenyeink hosszú sorában a filharmonikusok előadásai a legkiemelkedőbb pontok. Szereplésükhöz hosszú évek sikerei fűződnek, melye­ket nem a divat, hanem a valódi szellemi szükséglet támogat. De a művészi intencziók sokfélesége mégis vet föl néhány kérdést, melyek elhallgatásával köte­lességet mulasztanánk. Filharmonikusaink évenkint hat hangversenyt rendeznek, bemutatva a zenetörté­net régi remekeit s az érdemes újdonságokat. De hogy melyek legyenek az újabban előadandó régi művek s mely novitások érdemesek a bemutatásra, annak meghatározása nem épen könnyű feladat; szava van ehhez az uralkodó művészeti iránynak s a közönség igényeinek is. Nem akarunk egyoldalúság mellett kardoskodni, ne legyen művészetüknek mű­ sorozataikban exkluzív iránya; oszszanak be mindent a hat hangverseny szűk keretébe úgy, hogy megta­láljuk benne mindazt, a­mi becses és tanulságos, csak becses újdonságokat s oly régi műveket, melyek már kiállották a tűzpróbát. Egészen más szempont alá esnek a hazai novitások, melyekhez már évek óta nincs szerencsénk filharmonikusaink hangver­senyein. Nagyon szomorú lenne, ha zeneművészetünk terén legalább évenként nem akadna egy-egy bemu­tatható zenekari mű. Az igaz ugyan, hogy a közönség a filharmonikusoktól csupán abszolút értékű műveket vár, kísérletek nem az ők hangversenyeikbe valók, de egy-egy jobb hazai no­vitást legalább minden harmadik hangversenybe mégis be lehetne csúsz­tatni. Különben, mint halljuk, épen erre a sorsra vár a filharmonikusokhoz benyújtott néhány zene­kari szerzemény. Nem táplálunk valami vérmes reményeket, de helylyel-közzel mégis csak akadna bemutatásra érdemes. E bajon a jövő ősztől kezdve segíteni fognak a tervben levő matinéek, melyeken a nemzeti színház zenekara bemutatni szándékozik a hazai termékeket s e bemutatások sikerétől fogja függővé tenni a filharmóniai hangversenyeken való előadatásukat. Igen üdvös, életrevaló gondolat, kár lenne megvalósítását netalán abba­hagyni. Buzdító­­lag hatna zeneszerzőink törekvésére és ez által sokat lendítene művészetünk mostoha ügyén. — Hiánynak tartjuk továbbá, hogy Haydn rendkívül kedves szim­fóniáit nemcsak az utóbbi, hanem az előbbi cziklus­­ban is nélkülöznünk kellett; pedig e művek nemes klassziczitásának az egész közönség föltétlen tisztelő­je, melyek a legkülönbözőbb modern irányok mellett sem fognak hatásukból veszíteni. A sajtó és közönség körében nagy port vert föl Liszt műveinek mellőzé­se, míg végül O­r­f­e­u­s szimfóniái költemény előadá­sával békés megoldást nyert a kellemetlen ügy. A közönség hangos tetszésnyilatkozatai, melyekkel a becses zenekari művet fogadták, jó részt a múlt ellen szóltak, egyszersmind figyelmeztetésül a jövőre. A régi zeneszerzők közül első helyen Bachra és Beetho­venre kellene figyelmüket fordítani. Midőn Richter Londonban kilencz hangversenyt adott, mindenikben előadott sorrendben egy-egy Beethoven-féle szimfó­niát , miért ne lehetne azt nálunk is követni, az eszme oly szép s megoldása oly egyszerű és valószínűleg praktikus is, mert a közönség bizonyára örömmel fo­gadna egy oly cziklust, melyben más művek mellett Beethoven mind a kilencz szimfóniáját keletke­zésük sorrendjében előadnák.­­­ A lefolyt évadban bemutatott újdonságok közül legjobban megnyerte a közönség tetszését Wagner Ni­b­el­un­g-trilógiájá­­nak Waldweben czímű zenekari részlete; mag az antiwagneristák csekély tábora is örömmel üdvö­zölte, mert oly mű, melyben nem gyönyörködni egy­szerűen lehetetlen. Wagner szerzeményei most már ritkábban kerülnek filharmonikusaink műsoroza­taira, mert jóformán már bemutatták a hangver­senyeik keretébe illő önálló műveket vagy a hang­verseny-előadásra alkalmas zene-drámai részleteket. Utóbbiak előadása ellen szólnak magának Wagner­nek elvei, mert zenéje az ő összművészetének csak egyik kiegészítő része, mely környezetéből kiszakítva elveszti igazi jelentőségét. Midőn a N­i­b­e l­u­n­g-tri­­lógia egyes zenekari részleteiből régebben ő is rende­zett hangversenyeket, akkor igazolta eljárását az új­donság ingere s a bayreuthi előadások nemes czélja, melyek létesítése végett mintegy izlelítőül nyújtott egyet-mást. A Waldweben közönségünknek némi fogalmat nyújtott ama művészet nagyszerűségéről, mely Bayreuthban néhány év előtt legtisztább eszmé­­nyiségében tűnt fel, mint páratlan esemény a művé­szet történetében, mint korunk egyik legnevezetesebb művészeti mozzanata. Méltó tetszésben részesült Co­­wen angol zeneszerző Skandináv szimfóniája is. Kevésbbé törhetett utat magának a közönség ér­zelméhez egy Scholz által rosszul modernizált s kü­lönben is zenekari átírásra nem egészen alkalmas Bach-féle orgona-preludium. Brahms T­r­a­g­i­k­a­i nyitánya megbukottnak tekinthető, sorsa csak­ugyan tragikus volt, atig részesült némi figyelemben. A régi művek általában elég jól voltak kiszemelve s a fennebb említett hiányok, mellőzések folytán az ér­dekes cziklus kifogástalannak lett volna mondható. A filharmonikusok után zene-egyesületeink kö­zül a budapesti zenekedvelők egyesü­lete fejt ki legnagyobb tevékenységet; törekvését jó ízlés és finom műgond támogatja. Káldy Gyula nyolcz évi tapintatos vezetése alatt művészeti moz­galmaink fontos tényezőjévé küzdötte ki magát s el­­imerésre már­is érdemes irányban folytatja működé­sét új karmesterének, Bellovics Imr­ék igazgatása alatt. Közreműködői nagy mértékben szaporodtak , ez valószínűleg a közönség nagyobb pártolását is maga után fogja vonni. Igen örvendetes emelkedést mutat főleg az énekkar, mi­által az egyesület nagy­szabású zene-énekkari művek előadására már­is teljes hivatottsággal bír. Törekvése súlypontját úgy látszik, hogy a nálunk eddigelé elhanyagolt oratórium­ zenére kívánja fordítani. Dvorak Stabat mater-jének a naiy héten való szép előadása a nagy feladathoz méltó kezdet volt. A budai zeneakadémia hasonló irányban működik. Előadásai közül az utóbbi hangverseny-évadbai Haydn Évszakok orató­riumának újabb bemutatásával keltett figyelmet; érdeme ez alkalommal nem annyira előadása sikeré­ben, mint inkább a mű jelentőségében összpontosult. Jó lenne, ha mindkét egyesület a filharmonikusok által mellőzni kénytelen kisebb génret is felvenné repertoriéjába; oly zeneműveket, melyek nem illenek a filharmonikusok műsorozatai keretébe, de mégsem mellőzhetők. A régi és újabb zeneirodalom egy­aránt gazdag ily kisebb, előadásra igen érdemes zene­művekben. A Krancsevics -féle vonósnégyes-társulat érdekes kamarazene-estélyei szintén nagy közönség­gel bírtak. Évek óta csupán ők tolmácsolják főváro­sunkban a kamara­zene legkedvesebb ágait. Helmes­­berger már nem hallatja társulatát Budapesten, a flórencziek szétoszottak s most Becker gyermekeivel állított össze egy zongora-quartettet. Ily körülmé­nyek között a kamara-zene barátai csupán a Kran­­csevicsék derék társulatára van utalva. Hivatásuk­nak nagy buzgósággal igyekeznek megfelelni és ké­pesek is közönségünk igényeinek kielégítésére. A kamara­zenének ritkábban hallható fajai mivelésére egyesült néhány társával Kr­e­m­c­k­e Lajos, a nem­­zeti színház zenekarának tagja; leginkább oly műve­ket adnak elő, melyek fuvóhangszerekre vannak írva, vagy fuvóhangszerekkel kombinálva. Vállalatuk való­színűleg az eddigieknél nagyobb közönséget fog ma­gának hódítani, de erre szükséges, hogy a vonós­hangszerek kezelői több komolysággal fogjanak hozzá. A magyar zeneműve­lők szövetkezete kissé kétes auspic­iumok alatt lépett a közönség elé. Hangversenyük műsorozatának egy-két száma kivé- Budapest, ápril 7. Szerbia bécsi követe, dr. Krisztics Fülöp, teg­napelőtt ünnepélyes kihallgatáson notifikálta Ferencz József ő Felségének hivatalosan Szerbia királysággá emelését. A követ az ünnepélyes fogadásról a bel­grádi kormánynak távirati jelentést küldött, mely Párisból írják ápril 4-ről: A szic­iliai vecsernye hat százados évfordulójának megünneplése az itteni lapok legtöbbjét panaszra indította az olasz hálát­lanság miatt. E panaszok azonban meglehetős nevet­ségesek, mert Olaszország a neki tett szolgálatokat Szavoja herczegséggel és Nizza grófsággal fizette meg. Szabadságát, melyet részben a saját kezdemé­nyének, részben az 1866 és 1­870/71-iki háborúknak köszönhet, nem Francziaországtól kapta, mely ellen­kezőleg addig akadályozta azt, a meddig csak hatal­mában állt. A Rep. Frangaise, mely ma szintén tag­lalja a palermói ünnepélyeket, valamivel mérsékel­tebben nyilatkozik; ő is rosszalja az ünnepélyt, de végül azt mondja : »A szicziliai vecsernyét csak száz év múlva ünnepük meg, ha ugyan egyáltalán megün­­neplik, mert feltehető, egy század múlva lesznek jobb események a megünneplésre. Addig a jelenre, Fran­­czia- és Olaszországok szükségleteire, érdekeire kell gondolni. Hagyjuk el Anjou Károlyt és Procida Jánost, hagyjuk el magát Crispit­s franczia­ falását és dolgoz­zunk Franczia- és Olaszország szabadságán, egysé­gén és jólétén.« Hogy a Rep. Fr. így beszél, az nem csoda, mert Gambetta messzemenő tervei való­sításában Olaszországot nem mint ellenségét, hanem mint szövetségesét szeretné látni. Csaknem bizonyos, hogy Gambetta konzorcziuma a Petit Journalt, mely naponkint 600.000 példányban jelenik meg, nem fogja megkapni. Ellenben nagyon valószínű, hogy a Frange az övé lesz, mert kezében van a részvényesek legtöbbje, úgy, hogy ezek gyűlése, mely 12-én lesz, egyszerűen kiteszi a mostani szerkesztőség szűrét, ha ez addig meg nem tér. Ha a részvényesek Gambetta mellett nyilatkoznak, a Paris czimü lap magába ol­vasztja a Frangeot s ő maga mint reggeli lap fog megjelenni. Londonból jelentik ápril 4-ről, Izlandból ismét gonosz agrár gyilkosságot jelentenek. Smythe úr, egy földbirtokos, ki a bérlők iránti barátságos és elnéző magaviseletéről ismeretes, Collinstornból a templom­ból kocsin közeli jószágára tért haza. Kíséretében volt látogatáson nála levő sógornője, továbbá lady Henriette Monck; ez utóbbi úrhölgy egy Izland kö­rül sok érdemet szerzett család tagja. Nem volt semmi baj, mig a kocsi egy Smythe tulajdonát képező fiatal erdőbe nem ért. Itt három egyén, a­ki arczát feketére kente, fegyverrel rohant elő s még mielőtt a kocsis a veszélyt észrevehette volna, belőttek a kocsiba. Két golyó nem talált, de a harmadik Smythe sógornőjé­nek fejébe hatolt s azonnal megölte. A golyók két­ségkívül Smythenek voltak szánva, mert az utóbbi időben sok fenyegetést kapott s csak néhány nappal ezelőtt lépett ki szolgálatából ügynöke, kit szintén halállal fenyegettek. A tett elkövetésének gyanúja Riggs nevű s nemrég bér nem fizetés miatt exmittált bérlőre esett, ki nejével és leányával együtt el is fogatott. További elfogatásokat is várnak. Mindazonáltal nagyon két­séges, rá lehet-e valakire a gonosz tettet bizonyítani. Ily esetekben Izlandban nagyon ritkán akad tanú,a­ki vallomást merne tenni, részint mert maguk is helyes­lik a földbirtokosok elleni merényleteket, részint mert a boszutól félnek. De ha még akadna is tanú, úgy magok az esküdtek szintén az említett indokokból nem mondják ki a vádlottra a vétkest. A­mi a legújabb gyilkosságnál különösen feltűnik, az ama körülmény, hogy nő esett áldozatául, míg eddig nők jelenléte épen elejét szokta venni az agrár bűntényeknek.­­ Nemcsak az alsóházban, hol Izland főügyésze tegnap jelentette be a szomorú esetet, hanem Angliá­ban mindenütt a legnagyobb megbotránkozás nyilat­kozik s valószinü, hogy a szigorúbb és hatályosabb rendszabályokra irányuló követelés a legközelebbi időben oly élénken fog felhangzani, hogy a kormány kénytelen lesz azt teljesíteni. Mindenekelőtt az es­küdtszéki eljárás felfüggesztését fogják sürgetőbben követelni s könnyen megesketik, hogy ehhez járul majd a rögtönítélő bíróság követelése Izland nyugati és délnyugati kerületei számára. Magától értetődő­­leg az említett hölgy meggyilkolását alkalmul hasz­nálják arra, hogy az ír szélső párti képviselők el­len ismét azt a vádat emeljék, hogy erkölcsileg bűnrészesei e sok gonosz tettnek, a mennyben el­mulasztották és elmulasztják a nyilvános gyű­léseken az embereket az erőszakosságról lebe­szélni. Forster izlandi államtitkár közeli vissza­lépésének híre is fölmerül. — E hírek egészben véve nem oly alaptalanok, mert Forster már rég megunta fáradalmas tisztét. De ha most azt hányják szemére, hogy Izland kibékítése körül kevés ered­ményt ért el, úgy elfeledik, hogy mindig roppant megerőltetésébe került javaslatait a kabinetben el­fogadtatni, hogy a sikertelenség nagy részt ennek tulajdonítható. A fő baj azonban az, hogy a hálátlan állásra nehéz más valakit kapni. Sir Charles Dilkes nevét emlegetik ugyan, de nagyon kétséges, hajlandó lesz-e kellemes állását a külügyi hivatalban elhagyni s Forster úr örökségét átvenni, habár ez a kabinet­ben üléssel van összekötve. A lázadás­ Déli Dalmácziában levő munkatársunk levelei, táviratai és az alábbi jelentés is, csapatainknak a Krivoseziában tett újabb sikeres nagymérvű portyá­zásáról adnak hírt és ismét konstatálják, hogy a Kri­­vosezia a fölkelőktől megtisztítottnak tekinthető. Ez rövid idő alatt már másodszor konstatáltatik és tudó­sítónk ma is azon ominózus megjegyzéssel végzi táv­iratát, hogy »a siker teljes lenne, ha Montenegro korrekt magatartást tanúsítana.« Nem tehetünk róla, de az újabb győzelmi híre­ket bizonyos tartózkodással fogadjuk. Együtt érzünk vitéz katonáinkkal és bizonyára föltétlen az elismerés, melylyel kitartásuk és a természeti akadályok leküz­désében tanúsított bravúrjuknak adózunk. De abban nem vagyunk biztosak, hogy a fölkelést ezúttal csak­ugyan leverték-e és pedig úgy, hogy az megsemmi­­sítettnek tekinthető. Az természetes, hogy ha hadoszlopaink a jár­­hatlan sziklákon, a roppant meredekeken megindul­nak , akkor a felkelők elfutnak előlük, sebesülteket és halottakat hátrahagyva. De hogy Montenegróban nem szervezkednek-e újra és nem jelennek-e meg­­ ismét járhatlan szikláikon, a­mint katonáink onnan f­elvonulnak, az más kérdés. Levelezőnk jelentései e részben igen sok tanulságos adatot szolgáltatnak s tekintve a fölkelés hosszú tartamát, minduntalan ismétlődő megújulását, valóban azt kell mondanunk.

Next