Pesti Napló, 1888. december (39. évfolyam, 332-360. szám)

1888-12-05 / 336. szám

336. szám. Budapest, 1888. Szerda,­deczember 5. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaen m­á p n­­ e t. A Up­dellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás-foivatal: Ferencziek-tere, Athenben m­é­p Q1 e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap. 39. évi folyam. A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha aa­latt postai különküldése kivintatik, postabályesre báronk­ént 95 ha* évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Kivándorlás Amerikába. Amerika, az Ígéret földe, a szabadság ha­zája, hova százezrek és milliók vándoroltak Európából jobb létet keresni, megszűnt ven­dégszerető lenni s kapuit be akarja zárni az idegeneknek. A dolog egyszerű­ oka, hogy Amerika megtelt néppel. Kellett neki az ide­gen, mig munkájára rászorult az amerikai; nem kell neki, ha a bevándorlók versenye a bennszülöttek keresetét apasztja. Ez idő be­következett. Az előtt délen a földbirtokosnak néger rabszolgákra volt szüksége, hogy gya­potföldjeit s dohányültetvényeit a forró na­pon műveltesse; északon az amerikai gyáro­soknak és bányatulajdonosoknak írek és né­metek olcsó munkás alattvalókat adtak s az amerikai farmer földjeinek művelésében lovai és gépei mellé szolgául fogadta bérért az európai bevándorlót, kinek magának nem volt egyebe két kezénél, miglen a benszü­­lött polgár nem akart szolgálni menni, mert minden amerikainak elve és főtörekvése, hogy maga ura lehessen. S ha egy amerikainak több fia volt, az ifjabbakat küldte nyugatra szűz földet foglalni, ellátta pénzzel, hogy há­zat épitsen fából, gépeket vásároljon és álla­tokat. Legényt fogadjon magának egyet-ket­tőt s csináljon uj gazdaságot hamar és köny­­nyen s házasodjék meg 21 éves korában, így nyomult előre az amerikai kultúra s a földet kereső spekuláczió minden jól ter­­mő vidéket felkutatott és lefoglalt elő­re. A bevándorlóknak, kik tőkét hoztak magukkal s letelepítettek, többnyire másod kézből, a másod minőségű helyek jutottak osztályrészül, de a szűz és adómentes földön ők is boldogultak. E vagyonosabb kivándorló­kat az amerikai társadalom a nyugati álla­mokban a Missisippi és Missuri roppant sík­ságain úttörőkként tolta maga előtt. S hogy csakhamar beolvasztotta teljesen, és már az első generáczióban tökéletesen, mutatja az amerikaiak erélyét és a viszonyok hatalmát. Kirántva minden európai kötelékből, más törvények, szokások és gazdasági állapotok közé helyezve, a bevándorlónak alkalmazkod­nia kellett, h­a megélni akart. S mind, a ki Amerikában volt, elamerikaiasodik. A kik pedig szegényen kerültek partra s nem vehet­tek földet s az annak művelésére szükséges szereket, napszámosmunkát kaptak hamar és könnyen. Ha volt erejük dolgozni amerikai módon, vagyis három annyit, mint Euró­pában. A gyors fejtés, mely a természet ingyen ajándékából Amerikának osztályrészül ju­tott,­­ hogy mérhetetlen kiterjedésben volt termőföldje, melyet csak felszántani és be­vetni kellett, őserdei, melyeket kivágott, felfürészelt és hajóra rakott, vash­egyei ol­vasztani valók, kőszéntelepei óriás mennyi­ségben, a megfúrt földből petróleumot szi­vattyúztak a kutak, ezüstjével elárasztja a világot, aranya is legtöbb neki termett, a me­­zőségeken a nyájak költség nélkül felszapo­rodtak, a termelés minden ágára alkalmas ta­lajt és égaljat lehetett lelni, a tengerek, tavak és folyók nemcsak a halászat adományaival, de olcsó kész közlekedéssel ellátták — mind­ezen ritka szerencse megmagyarázza Amerika példátlan felvirágzását, vonzerejét és gazdag­ságát, melylyel túlszárnyalta Európát. Hozzá­járult az állam és társadalom demokratikus szervezete, mely nem költött udvartartásra, hadseregre, bürokrácziára, csak szükséges hi­vatalokat állított, s azokat üzletszerűen szer­vezte, rangszerinti henye életmódot nem is­mer, a munkát fogadta a gazdaságban alapul, a vagyont tűzte czélul, s a társadalomban az egyének szabad versenyének tért nyitott, hogy mindenki tehetségét teljesen és tetszése szerint érvényesíthesse, így érte el a legna­gyobb szubjektív erőkifejtést, a legjobb ob­jektív viszonyok között. Mindenki megélt, mindenki boldogult Amerikában, ki dolgozni birt, tudott és akart. Nem csoda, ha Európának kivált mun­kás osztályai oda törekedtek: a megvetett, földtelen írek, a törekvő, kiképzett, de va­gyontalan angol munkások, a szűkölkö­dő német zsellérek, a terméketlen Skan­dinávia lakói, s a politikai elnyomottak Oroszországból, Magyarországból, Olaszor­szágból s mindünnen, hol a politikai ül­dözés mártírokat csinál; e kivándorlást, mely a 30-as években kezdődik, az amerikaiak évtizedekig örömmel látták, mert rajta, ál­tala meggazdagodtak. Felfogták azután a hajóvállalatok és szervezték mint külön üz­letet, csábítván az embereket a kivándorlásra csak azért, hogy az ügynökök fejenként díjat, a hajók szállítmányt, a részvényesek osztalé­kot kapjanak. Ma a kivándorlás Európából jobbára a lelketlen emberkereskedés jellegé­vel bír, s nem törődik azok sorsával, kiket vagyonuk feláldozásával utazásra késztet, hogy a távol tengerparton egy idegen ember­­óczeánba kilökjön. Az amerikaiak pedig a bevándorlást megsokallották. Elég már nekik az ember. Amerika néppel megtelt. Minden termőföld­nek van már gazdája. Városai népesek. Min­den értéknek van már ára, ingyen természeti kincsek már nem találhatók. Az 1880-iki nép­­számlálás 50 millió embert talált, azóta 60 milliónál tart a népszám. S még foly­ton jönnek az idegenek az országot el­árasztani, mert még mindig jobb Ameri­kában, mint Európában, de e bevándorlás már a benszülöttek rovására megy, azok jö­vedelmét apasztja, a munkabéreket lenyomja, a versenyt fokozza s egész Amerika panasz­­szal van tele, hogy a viszonyok megnehe­zedtek. De a bevándorlóknak is nehezebb meg­élni és keresethez jutni és kisebb a kilátás, hogy vagyonra szert tehetnek. Ezért a be­vándorlás apad. 1881-ben még 720.000 em­ber ment át Amerikába, 1883-ban még 570 ezer ember, 1886-ban már csak 392 ezer ember. Nem sokára a bevándorlás véget ér s ha nem ér magától véget, a praktikus ameri­kaiak egyszerűen el fogják tiltani. Mint a­hogy eltiltották a khinaiak bevándorlását. íme Cleveland elnök a honossági tör­vény revizióját követeli. Nyíltan azért, hogy a bevándorlás korlátoltassék. Meg akarja ta­gadni a bevándorlóktól az amerikai polgár­jogot, annak könnyű megszerzését. Jellemzőn okul adja, hogy sok bevándorló visszatér Európába és itt amerikai polgári jogon akar élni, nyilván, hogy a katonakötele­zettség és megadóztatás terheitől és a rendőr­államok zaklatásaitól szabaduljon. Mit bizo­nyít ez egyebet, mint hogy az élet Ameriká­ban már nem oly jó, hogy az európai, ha módját ejtheti, vissza ne térjen hazájába szer­zett tőkéjével. Azelőtt onnét nem igen jött vissza senki. De az amerikaiak azt nem bán­ják, ha a bevándorló pénzt hoz magával oda, de van eszük, hogy nem szeretik, ha a be­vándorló nem hoz semmit, a benszülöttektől olcsóbb munkával a keresetet elveszi, s ha a szerencse kedvez neki, hogy pénzt szerez, azt kiviszi. Ilyen bevándorlók Amerikának nem kellenek. A mi szegény tótjaink megkéstek az Amerikába vándorlással, s akkor értek oda, mikor már új embererőre szükség nem volt, s az amerikaiak a különös jövevényeket úgy fogadták, mint kulikat. A benszülött négert is többre nézik. Lázadások, fegyveres táma­dások voltak ellenük, s ismételve javasolta­tok, hogy ha a hamburgi hajó ilyen szállít­mányt hoz, az visszaküldessék. S ez lesz a dolognak vége. A mi kormányunk tiltó rendeletei keve­set érnek, mert nehezen foganatosíthatók. Még sehol sem sikerült a kivándorlást tilalommal felfogni, a­hol az természtes volt. S nem állít­hatjuk, hogy Magyarországon a népnek sorsa oly jó lenne, hogy jobb sors után­­ vágyódni, s törekedni ne volna természetes. Ámde Ame­rika megszűnt Eldoradó lenni, s mint a tele edény, nem fogad be többet. Az európai kivándorlás tehát más irá­nyokat keres magának. Dél-Amerikába, Afri­kába. De oda még tőlünk nem mentek, mert a viszonyok nagyon primitívek. A legjobb módja a kivándorlást meg­akasztani, oly gazdasági politika lenne, mely nem túl népes és a természettől megáldott hazánkban a népet elősegíti, hogy megélhes­sen és gyarapodhasson, s polgári szabadságát élvezhesse. Ki boldog, nem megy más világ­részbe boldogságot keresni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Deczember 4. — A jó öreg Lenhossék. (Egy volt tanítványától.) Még néhány nap előtt láttuk az öreg urat a boncztani intézet felé tartani, még viszonozta tiszte­letteljes köszönésünket a megszokott barátságos »szer­­vusz«-szal s ma már sírjában nyugszik a világhírű tudós s a legkedvesebb professzor. Most az utolsó időben, mióta beteges is volt, de főleg mióta »Misi fiam, az asszisztens ur« mellette volt, a­kiben teljesen megbízott s kiről tudta, hogy épen olyan odaadással és buzgalommal foglalkozik a hall­gatósággal, mint ő maga, talán ritkábban volt az előadásokon kívül hallgatóival úgy együtt, mint a­hogy azt velünk szokta volt megtenni, és megtette még két évvel ezelőtt is. Nem is »hallgatói,« hanem tanítványai voltunk az öreg urnak. Nap nap után bejött a bonczterembe s órák számra ült egyik másik asztalhoz s magyará­zott. Amúgy is érdekes tantárgyát előadásainak élénkségével annyira megtudta kedveltetni , hogy sohse hiányzott közülünk senki. Igaz, hogy első alkalommal szokatlan, sőt furcsa volt őt hallani: egyrészt, mert a mondatait, különösen ha nagyon belemelegedett az előadásba, kissé szokatlanul (lati­nosan) fűzte,­­ másrészt pedig az sz-t mindig s-nek ejtette ki. Ezen utóbbi hibája onnan eredt, hogy az öreg urnák műfogai voltak , azokkal nem volt képes kiejteni tisztán az sz-t. Ő maga mondta ezt. De azért előadása világos, érthető volt, s ha ő maga kételkedett abban, hogy a tárgy nehézségénél fogva talán mégsem értettük meg egészen úgy, a­hogy ő akarta, a sablonszerű »értették ?« kérdés elkerülé­sével, melyre tudvalevőleg »igen« az obligát felelet, újból megmagyarázta a kétes dolgot. Mint minden öreg embernek, neki is megvoltak a furcsaságai, gyöngéi s ezek szolgáltattak azután okot arra, hogy egész mondakör keletkezett, melynek középpontja ő volt, a hogy ez a domáknak több mint a fele koholt, azt talán mondanunk sem kell, így bizo­nyára mese lesz az az ismeretes história, hogy mikor még Bécsben volt, egy ízben a boncztani intézetből a szolgával egy emberi tüdőt küldött haza gazdaasszo­nyának, természetesen azért, hogy otthon vizsgálato­kat eszközöljön rajta. A szolgától a gazdasszony át­vette a csomagot, s minthogy annak tartalma előtte teljesen ismeretesnek tűnt fel, szépen el is készí­tette »pájsli«-nak, úgy a­hogy magyarul nevezik, »savanyu tüdő«-nek. Az akkor még fiatal tudós ki­tűnő étvágygyal ebédelt, — igy mesélik, — s ebéd után hozzá akart fogni a vizsgálódáshoz s kereste a tüdőt; persze nem találta sehol. Végre megkérdezte a gazdasszonyt is, hogy nem ő hozott a szolga vala­mit, az »intézetből?« Az asszony előtt, ki tudta, hogy a boncztani intézetből nem igen hoznak borjú-tüdőt, ekkor egyszerre világossá lett, hogy mit főzött ő ebédre, s bevallotta szörnyüködve a tévedést. Természetes, hogy a­ki félszázadon át a boncz­­asztal mellett dolgozik, nem irtózik e véres tudomány­tól s annyira közönyös lesz e tudománynyal járó, mások szemében pedig irtóztató és undorító dolgok iránt, hogy azokat figyelembe sem veszi. így nem egyszer láttuk, hogy az öreg úr a véres asztalra letett szivart ismét szájába vette, s más effélét — de azért nem ivott emberi koponyából készült serlegből, s nem hordott emberbőrből varrott dohány­zacskót, — mert ilyent is meséltek róla. Mi egy gyöngéjét ismertük az öreg urnak: a rendjeleinek nagyon örült s büszke volt rájuk. A­hol csak lehetett, feltűzte őket, s a kit szeretett, annak külön megmutatta s elmondta kitől s mikor kapta. Panaszkodott is egyik barátjának, milyen rossz szokás az, hogy az ember nem hordhatja rendjeleit az utczán állandóan, mert megszólnak érte. .. De utóvégre is e rendjelekre ő méltán büszke lehetett, ő azokat érdemekért kapta s pedig oly ér­demekért, melyekért őt több mint ötven különböző külföldi tudományos társaság és akadémia válasz­totta meg tagjául. Más is büszke a rendjelére, pedig gyakran na­gyon problematikus érdemért kapta s szereti is mu­togatni, csakhogy nem olyan meglepő nyilt őszinte­séggel, mint az öreg ur, hanem ügyesen, kerülő uta­kon. Úgy, hogy az öreg urnak a gyöngéje az az őszin­teség volt, melylyel egyszerű, nyilt jellemének kifo­gásaként, minden melléktekinteten túltette magát s örömét nem palástolta mások előtt. Az őszinteség egyéb tetteiben, sőt beszédeiben is olyannyira uralkodott, hogy sokszor nagy zavart is okozott. Egyik asszisztensét, ki kedvencze volt, egy alka­lommal hazavitte magával s meghívta ebédre. Már délfelé érkeztek meg s az otthoniak nagy zavarban voltak, mert nem voltak arra elkészülve, hogy ebédre vendég lesz. Meg is mondatott az öreg úrnak, hogy ha csak lehet, hívja meg más­napra az asszisztens urat, ma nagyon bajos stb. Az öreg urnak sehogy sem tetszett a gondolat, hogy vendégét igy elküldje s azért jó szivének sugallatát követte s a meglepett asszisztens urnak elmondva az elmondandókat, kár­pótlásképen a kezébe nyomott egy forintot, hogy ebé­deljen meg a Szikszayban s csaknem megsértődött, mikor a zavarból felocsúdott fiatal ember nem fo­gadta el tőle a pénzt. Igen büszke volt s méltán, gyönyörű anatómiai múzeumára, melynek néhány ezernyi boncztani és górcsövi készitménye között igen sok az unikum. Ha vendége volt, megmutatta a gyűjteményeket s magya­rázattal szolgált az egyes érdekes tárgyaknál, sőt minden egyes készítményéről azt is el tudta mondani, hogy ki és mikor csinálta. Nem egyszer utána néz­tünk a pontosan vezetett tárgyjegyzékben s bámultuk emlékezőtehetségét, mely a legapróbb részletekre ki­terjedt. Laikusoknak, mint azokra leginkább érdeklőt, óriási koponyagyüjteményeit szokta volt bemutatni s ilyenkor elmondta, hogy melyik koponya kié volt. A leg­híresebb rablók, gyilkosok koponyái itt vannak a késő utókor számára fenntartva. A hálátlan világ ,az öreg úrról ez alkalomból is egy adomát beszélt. Állítólag egy vendégének e hires koponyagyű­jteményét muto­­­­gatva az egyik koponyát, mint Rózsa Sándorét, a hir­­­­hedt betyárét mutatta be s azután még egy csomó koponya után ismét kezébe vesz egyet s újból mint Rózsa Sándort mutatja be. A vendég erre figyelmez­tette : »De kérem tanár úr, hiszen az előbb már egy másik koponyáról mondta, hogy Rózsa Sándoré...?« Mire a tudós zavarba sem jőve felelt: »Hja barátom, az előbbi a fiatal korából való, ez pedig itt vén korából. ..« Nagy hibájául rótták fel azt, hogy nem igen pazarul bánt a pénzzel öreg urunk. Igaz, hogy kopott kalapját, bundáját senki sem kivánta meg, igaz, hogy a muzeum­ körúti lakásához elég közel eső boncztani intézetbe gyalog járt s rossz idő esetén lehetett csak a néhai négy krajczáros sár­ga társaskocsiban látni; igaz, hogy olcsó szivarokat szitt s hogy házának lépcsőházában faoszlopokat ál­líttatott fel, igaz az is, hogy láttuk őt díszmagyar öl­tözetében gyalogszerrel, a mente fölött esőköpeny­nyel és egy esernyővel... de a ki látta saját pénzén beszerzett ritka szép készítményeit, drága tudomá­nyos eszközeit — a ki tudja, hogy igen gyak­ran segélyezett szegény medikusokat pénzzel és egyébbel, — a ki tudja, hogy a tudományos művek kiadása nálunk áldozatokat követel, az őt olyannak kell, hogy ismerje, a milyennek őt az övéi : családja, tanítványai és barátai ismerték, takarékos­nak ott, a­hol önmagáról vagy felesleges kiadásokról,­­ bőkezűnek, sőt áldozatkésznek ott, a­hol másokról s a tudományokról volt szó. Szegény öreg úr, mióta fiában, dr. Lenhossék Mihály egyetemi magántanárban utódját ismerte fel a tudományban, bizonyára nyugodtan nézett a halál rideg képe elé, tudva, hogy szelleme, tudománya nemcsak tanítványaiban, mint emléke fognak fen­­maradni, hanem fiában buzgó ápolóra, követőre találnak. Budapest, decz. 4. A véderőjavaslat. A képviselőház véderő­bizottsága ma rövid ülésben letárgyalta a véd­erőről szóló törvényjavaslatnak összes függőben ha­gyott szakaszait és elhatározta, hogy a véderőről szóló javaslat egyik legfontosabb szakaszára vonat­kozólag, Fejérváry báró honvédelmi miniszter hozzá­járulásával módosítványt illetve kiegészítést fog ajánlani. Ezen, Magyarországon éppúgy, mint Ausz­triában bizonyára általános helyesléssel találkozó, kibővítés értelmében a véderőről szóló törvényjavas­lat 14. szakaszához, melyben az újonc­jutalék van megállapítva, a legközelebbi 10 évre még a következő kikezdés csatoltassék: »A fentebbi határidő eltelte előtt pedig ezen újoncz-jutaléknak változatlanul ha­gyására, vagy megváltoztatására czélzó javaslatok a kormány részéről a törvényhozásnak idejé­ben előterj­esztendők.« Az összes többi sza­kaszokra, tehát az egyéves önkéntesekre vonatkozólag is a bizottság elhatározta a kormány javaslatának változatlan elfogadását. Ezenkívül a honvédelmi mi­niszter hozzájárulásával elhatároztatott, hogy a kép­viselőház elé határozati javaslat terjesztessék, mely szerint a kormány utasíttatik, engedtessék meg a magyar egyéves önkénteseknek, hogy a tiszti vizsgá­nak elméleti részét az államnyelvén tehessék le. A véderő-bizottság jelentése legkésőbb hétfőn fog a képviselőház elé terjesztetni és az e feletti álta­lános vita a jövő hét folyamán veheti kezdetét. Azt hiszszük — írja a félhivatalos Bud. Korr. — hogy a 14. §-nak fent jelzett megváltoztatásával és a vázolt határozati javaslattal a véderőről szóló javas­lat a képviselőház által lényeges változás nélkül meg fog szavaztatni. Előre láthatólag az osztrák képvi­selőház is meg fogja szavazni a 14. §-nak a magyar véderő­ bizottság által ma elfogadott kibővítését. A regále­ törvényjavaslatok képviselőházi tár­gyalása — mint a Bud. Korr. értesül — holnapután meg fog szakíttatni, hogy tárgyalhatók legye­nek az indemniti, a Horvátországgal való pénzügyi kiegyezésnek meghosszabbításáról és a közös kiadások fedezésére szükséges póthitelről szóló törvényjavas­latok. A Svájczczal kötött kereskedelmi szerződés beczikkelyezésére vonatkozó törvényjavaslat csak a jövő hét elején lesz napirendre tűzhető. A Floquet-kormány ellen az opportunisták, Ferry és párthívei most a szenátusba akarják a küzdelem súlypontját áthe­lyezni. A képviselőházban már aligha fognak bol­dogulni. Elszalasztották igen sokszor a kedvező alkal­mat, mely nem egykönnyen fog ott visszatérni. Azért — ezt híresztelik róluk ellenségeik — a szenátusban, hol ma is ők dominálnak, akarják a Floquet­­kormányt számadásra vonni, még pedig a budgetviták alkalmával. Ez ügyben a párisi lapok állítása szerint Ferry s a szenátus kiválóbb egyénisé­gei közt ismételve értekezletek folytak s a hadjárati terv minden részletében megállapíttatott. A kormány és lapjai azonban teljes közönynyel néznek ez akc­ió elé, mely ha létre is jön, pozitív következményre nem fog vezetni, mert a franczia felsőház szavazatai semmi be­folyással sincsenek a kabinet fenmaradására. Clémen­­ceau lapja egyenesen gúnyt űz a szenátus többsége­ Megtorlás után. (10) — Elbeszélés. — Irta: Mészáros István. VII. Dj mért kérte éppen az én bocsánatomat, mért nem a tiedet ? — Igazad van leányom! Az enyémet is kér­hette volna, szólt szomorúan a grófné. — És most boldogtalanabb vagyok, mint va­laha. Szeretem, meg vagyok igézve, nem tudok róla lemondani — és titkolnom kell a világ előtt és ő előtte, ha még találkoznánk is valaha — mert ő hall­gat, mindig hallgat. Én igazán nem tudtam, hogy birtam ezt az évet átélni, mely alatt nem láttam őt s nem hallottam birt felőle. — Azt mondta bátyám, hogy utazni ment s mai megjelenése — ha csakugyan ő volt — is azt bizo­nyítja. Mert azt nem tudhatja, hogy itt vagyunk. Mi is oly gyorsan utaztunk a nyáron, annyi tartományt bejártunk, hogy nyomunk veszett rögtön, ha valamely helyt elhagytunk. De neked légváltozásra volt szük­séged. Az­nap, midőn ő a végzetes halálmezőre sietett, veled édesem, alig birtam. Lázálmaidban láttam őt véresen, s ha harmadnap nem jő meg bátyád távirata Galicziából a párbaj eredményével, végzetesre fordul­­hatottt volna lelki betegséged. Mert a lelked volt be­teg kedves Blankám, os talán még most is az. Vajha tudnék oly balzsamot, mely begyógyítja szived vérező sebét, legalább a feledést tudnám lelkedbe varázsolni. — Ha bátyám akkor azt írja, hogy ő esett el, az én szivem meghasad. — Isten igazságos gyermekem, nem engedte kedvenczünket elveszni. — De mert nem tudatta hollétét, szándékát; legalább tudtuk volna, merre ment, hol jár ? A boszu megelégedhetett önnönmagával. Mit akarhat még lel­kében ? — Nem akart többé velünk találkozni, mert nálunk követte el azt a lépést, a­melyet egy háziasz­­szonynak sem szabad megbocsátania. — Te haragszol reá anyám ? — Nem. — Oh anyám, ha csak parányi haragot táplál­nál ellene, szüntesd meg, vagy sújtsd azt leányod fejére is. Mert ő az én beleegyezésemmel tett mindent. Én adtam neki jogot reá. Én hatalmaztam föl, követ-­­kezésképen én bűntársa vagyok. — Légy nyugodt gyermekem: én megbocsátot­tam neki, sőt bátyád is, — hiszen segédje volt. Megértettünk mindent — és megbocsátottunk. Az én lelkem bocsánatával ülhetett föl a vasútra, mely Galicziába vitte az orosz határhoz. Más körülmények­­ közt, más emberrel szemben nem tudtam volna reá gondolni sem, a­ki nálam jelenetet idéz elő. Olyan jelenetet! De még­se a hőst, a sokat szenvedett, a barátja árulásának áldozatul esett férfiút sirattad magányos órán, a­kit annyira elfog a gyűlölet, hogy nem tud fölmelegedni a közel lengő szerelem fuvalla­tától : én, én azt a hű, önzetlen barát eltűntét fáj­lalom, a ki téged, mint gyermeket idegen helyen szörnyű éjszakában, durva parasztok közt, megmentett tán egy végzetes bajtól. Hallottad regéit, — én is hallottam; én is visszaemlékezem reájuk. — Az áru­lás, a kihívás, a diplomácziai cselszövények, az elég­tételtől való sima elüttetése s boldogult atyjának emléke mind mind erősebbek voltak lelkem mérlegé­ben, mint nyugalmas otthonomnak megzavarása. Kínos volt, az igaz, de szemben az ő gyötrelmeivel elenyészett e kin. Elvégre is ő él és visszajött. Hátha tudja, hogy itt vagyunk, ha valamiképpen nyomunkra jött ez idegen földön, s nem csupán a véletlen keze. — Oh anyám, ne ébressz lelkemben bis ábrán­dokat ! Ne bolygasd a szunnyadó zsarátnokot. Hiszen tudod, mennyire szeretem! Oh, ha igaz volna. — Adja isten leányom. — De most öltözköd­jünk, mert föl fog tűnni elmaradásunk. Lemegyünk vacsorázni. Blanka grófnő anyja nyakába borult és zokogva suttogta: — Oh, ha találkoznánk vele. — Ha találkoznánk, gondolta magában a grófnő. A szálló nagy éttermében, hol a fü­rdővendégek százai nyüzsögtek, már javában játszott egy magyar czigánybanda, midőn Bártfay grófné belépett leányá­­val s egy magányos asztalhoz ült. A barna fiuk magyar nótákkal gyönyörködtet­ték a hallgatóságot s jó érzékük súgta, hogy az ide­geneknek nem a magyar fővárosban felkapott kétes értékű úgynevezett »szépdalokat« játszák, hanem az igaziakat, melyek a népélet szívében lelték forrásu­kat, azokat a régi, feledett jó magyar dalokat, meg­előzve egy Bihari-hallgatóval, Boka-kesergővel, me­lyet ma akár valamely előkelő budapesti étteremben, vagy akár a szigeten, akár a vigadóban olyan ritkán hallani s ha fölsir a régi nóta, a lelket gyönyörködtető bűbájos panasz : az ifjú nemzedék csodálkozva hall­gatja. Fülének oly idegen. — Hallod anyám, szólt Blanka grófné, a mit Istvánffy oktettje énekelt akkor este, mikor mi fel­hivattuk s a mikor őt az egyszerű huszárfiuk tisztel­ték meg oly ünneppel, minőt nem ült meg senki. (Folyt. köv.) ből. Azt mondja, hogy a többség sohasem csinált tit­kot a Floquet iránti gyűlöletből, most azonban való­sággal provokálja a miniszterelnököt, hogy e gyűlö­­letre tettekben adja meg az illő választ. A vasárnapi események után a franczia közvélemény a Floquet­­kormány politikai állását lényegesen szilárdult­­n­a­k tekinti. Különös események Szerbiában az utóbbi idő­ben olyan sűrűn történtek, hogy a külföld egyre bizo­nyos aggodalommal néz az ország jövője elé. Leg­újabban Berlinben az a hír keringett, hogy vasár­­nap nagyobb arányú zavargások for­dultak elő, melyek az akkor kezdődő újabb válasz­tási mozgalmat kisérték. A szerb officziózusok ezt a brrt távirataink jelentése szerint teljesen a­l­a­p­­talannak nyilvánítják s azt mondják, hogy zavargás sehol sem fordult elő, s a Milán király által engedélyezett választási szabadság minden pártot igazi lelkesedéssel tölt el. Mi e hireket készségesen veszszük tudomásul s azokat el is hiszszük. Csak az­után igazak legyenek. Deczember 2-dika Párisban. — Saját levelezőnktől. — Páris, decz. 2. Délelőtt 11 órakor. Végre eljött a történelmi nevezetességű nap, me­lyet III. Napóleon 1851-ben a köztársaság megbuk­tatására használt fel, az idén pedig fegyverül és al­­kalmul szolgál a republikánusoknak, hogy Baudin sírja előtt Boulanger és a reakczionáriusok törekvései el­len tüntessenek. A­midőn e sorokat írom, még a leg­­nagyobb csend uralkodik az egész városban. Fog-e a nap folyamán a rend megzavartatni, még sejteni sem lehet előre. A­mennyiben következtetni lehet, a jelek arra mutatnak, hogy a tüntetés illő komolysággal és nagyobb rendzavarás nélkül fog lefolyni. A kormány megtett a maga részéről mindent, a­mit a rend érde­kében szükségesnek talált: nagymérvű elővigyázati intézkedéseket foganatosított; az összes rendőrség talpon, a katonaság pedig készenlétben. A tüntetés már a tegnapi esti órákban kezdő­dött. Tizenötezer republikánus már tegnap kereste föl Baudin sírját és két gyönyörű bokrétát helyezett sírjára. A Montmartre temető bejáratánál a camelot­­tok sok ezer példányt adtak el Baudin életrajzából. A temető bejáratát már két éjszaka a rendőrség tar­totta megszállva. Ma reggel egész Páris azzal a kí­váncsisággal ébredt fel, várjon hogy fog a nap vég­ződni. A boulangista párthivek érezvén gyengeségü­ket, jobbnak tartották távollétükkel tündökölni és hogy visszavonulásukat fedezzék, ma reggel a követ­kező manifesztummal ragasztották tele a párisi hirde­tési táblákat: »Polgártársak! Deczember másodika emlék! Deczember másodika leczke! Deczember má­­sodikának nem szabad ugródeszkának lenni! A bo­londos parlamenti tagok, végig hurczolva a boulevar­­dokon spekuláczióik fölötti fájdalmukat, Baudin sírjára koszorúsokat és bilance-okat akarják he­lyezni. Tíz év óta, hogy a hatalmat kezükben tartják, ez az első eset, hogy a szabadságért meghalt hős di­csőítésére gondolnak. Republikánusok és hazafiak, minden diktatúrának ellenségei, mi tiszteljük annak a

Next