Pesti Napló, 1888. december (39. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-05 / 336. szám
336. szám. Budapest, 1888. Szerda,deczember 5. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaen má p n e t. A Updellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás-foivatal: Ferencziek-tere, Athenben mép Q1 et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap. 39. évi folyam. A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha aalatt postai különküldése kivintatik, postabályesre báronként 95 ha* évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Kivándorlás Amerikába. Amerika, az Ígéret földe, a szabadság hazája, hova százezrek és milliók vándoroltak Európából jobb létet keresni, megszűnt vendégszerető lenni s kapuit be akarja zárni az idegeneknek. A dolog egyszerű oka, hogy Amerika megtelt néppel. Kellett neki az idegen, mig munkájára rászorult az amerikai; nem kell neki, ha a bevándorlók versenye a bennszülöttek keresetét apasztja. Ez idő bekövetkezett. Az előtt délen a földbirtokosnak néger rabszolgákra volt szüksége, hogy gyapotföldjeit s dohányültetvényeit a forró napon műveltesse; északon az amerikai gyárosoknak és bányatulajdonosoknak írek és németek olcsó munkás alattvalókat adtak s az amerikai farmer földjeinek művelésében lovai és gépei mellé szolgául fogadta bérért az európai bevándorlót, kinek magának nem volt egyebe két kezénél, miglen a benszülött polgár nem akart szolgálni menni, mert minden amerikainak elve és főtörekvése, hogy maga ura lehessen. S ha egy amerikainak több fia volt, az ifjabbakat küldte nyugatra szűz földet foglalni, ellátta pénzzel, hogy házat épitsen fából, gépeket vásároljon és állatokat. Legényt fogadjon magának egyet-kettőt s csináljon uj gazdaságot hamar és könynyen s házasodjék meg 21 éves korában, így nyomult előre az amerikai kultúra s a földet kereső spekuláczió minden jól termő vidéket felkutatott és lefoglalt előre. A bevándorlóknak, kik tőkét hoztak magukkal s letelepítettek, többnyire másod kézből, a másod minőségű helyek jutottak osztályrészül, de a szűz és adómentes földön ők is boldogultak. E vagyonosabb kivándorlókat az amerikai társadalom a nyugati államokban a Missisippi és Missuri roppant síkságain úttörőkként tolta maga előtt. S hogy csakhamar beolvasztotta teljesen, és már az első generáczióban tökéletesen, mutatja az amerikaiak erélyét és a viszonyok hatalmát. Kirántva minden európai kötelékből, más törvények, szokások és gazdasági állapotok közé helyezve, a bevándorlónak alkalmazkodnia kellett, ha megélni akart. S mind, a ki Amerikában volt, elamerikaiasodik. A kik pedig szegényen kerültek partra s nem vehettek földet s az annak művelésére szükséges szereket, napszámosmunkát kaptak hamar és könnyen. Ha volt erejük dolgozni amerikai módon, vagyis három annyit, mint Európában. A gyors fejtés, mely a természet ingyen ajándékából Amerikának osztályrészül jutott, hogy mérhetetlen kiterjedésben volt termőföldje, melyet csak felszántani és bevetni kellett, őserdei, melyeket kivágott, felfürészelt és hajóra rakott, vashegyei olvasztani valók, kőszéntelepei óriás mennyiségben, a megfúrt földből petróleumot szivattyúztak a kutak, ezüstjével elárasztja a világot, aranya is legtöbb neki termett, a mezőségeken a nyájak költség nélkül felszaporodtak, a termelés minden ágára alkalmas talajt és égaljat lehetett lelni, a tengerek, tavak és folyók nemcsak a halászat adományaival, de olcsó kész közlekedéssel ellátták — mindezen ritka szerencse megmagyarázza Amerika példátlan felvirágzását, vonzerejét és gazdagságát, melylyel túlszárnyalta Európát. Hozzájárult az állam és társadalom demokratikus szervezete, mely nem költött udvartartásra, hadseregre, bürokrácziára, csak szükséges hivatalokat állított, s azokat üzletszerűen szervezte, rangszerinti henye életmódot nem ismer, a munkát fogadta a gazdaságban alapul, a vagyont tűzte czélul, s a társadalomban az egyének szabad versenyének tért nyitott, hogy mindenki tehetségét teljesen és tetszése szerint érvényesíthesse, így érte el a legnagyobb szubjektív erőkifejtést, a legjobb objektív viszonyok között. Mindenki megélt, mindenki boldogult Amerikában, ki dolgozni birt, tudott és akart. Nem csoda, ha Európának kivált munkás osztályai oda törekedtek: a megvetett, földtelen írek, a törekvő, kiképzett, de vagyontalan angol munkások, a szűkölködő német zsellérek, a terméketlen Skandinávia lakói, s a politikai elnyomottak Oroszországból, Magyarországból, Olaszországból s mindünnen, hol a politikai üldözés mártírokat csinál; e kivándorlást, mely a 30-as években kezdődik, az amerikaiak évtizedekig örömmel látták, mert rajta, általa meggazdagodtak. Felfogták azután a hajóvállalatok és szervezték mint külön üzletet, csábítván az embereket a kivándorlásra csak azért, hogy az ügynökök fejenként díjat, a hajók szállítmányt, a részvényesek osztalékot kapjanak. Ma a kivándorlás Európából jobbára a lelketlen emberkereskedés jellegével bír, s nem törődik azok sorsával, kiket vagyonuk feláldozásával utazásra késztet, hogy a távol tengerparton egy idegen emberóczeánba kilökjön. Az amerikaiak pedig a bevándorlást megsokallották. Elég már nekik az ember. Amerika néppel megtelt. Minden termőföldnek van már gazdája. Városai népesek. Minden értéknek van már ára, ingyen természeti kincsek már nem találhatók. Az 1880-iki népszámlálás 50 millió embert talált, azóta 60 milliónál tart a népszám. S még folyton jönnek az idegenek az országot elárasztani, mert még mindig jobb Amerikában, mint Európában, de e bevándorlás már a benszülöttek rovására megy, azok jövedelmét apasztja, a munkabéreket lenyomja, a versenyt fokozza s egész Amerika panaszszal van tele, hogy a viszonyok megnehezedtek. De a bevándorlóknak is nehezebb megélni és keresethez jutni és kisebb a kilátás, hogy vagyonra szert tehetnek. Ezért a bevándorlás apad. 1881-ben még 720.000 ember ment át Amerikába, 1883-ban még 570 ezer ember, 1886-ban már csak 392 ezer ember. Nem sokára a bevándorlás véget ér s ha nem ér magától véget, a praktikus amerikaiak egyszerűen el fogják tiltani. Mint ahogy eltiltották a khinaiak bevándorlását. íme Cleveland elnök a honossági törvény revizióját követeli. Nyíltan azért, hogy a bevándorlás korlátoltassék. Meg akarja tagadni a bevándorlóktól az amerikai polgárjogot, annak könnyű megszerzését. Jellemzőn okul adja, hogy sok bevándorló visszatér Európába és itt amerikai polgári jogon akar élni, nyilván, hogy a katonakötelezettség és megadóztatás terheitől és a rendőrállamok zaklatásaitól szabaduljon. Mit bizonyít ez egyebet, mint hogy az élet Amerikában már nem oly jó, hogy az európai, ha módját ejtheti, vissza ne térjen hazájába szerzett tőkéjével. Azelőtt onnét nem igen jött vissza senki. De az amerikaiak azt nem bánják, ha a bevándorló pénzt hoz magával oda, de van eszük, hogy nem szeretik, ha a bevándorló nem hoz semmit, a benszülöttektől olcsóbb munkával a keresetet elveszi, s ha a szerencse kedvez neki, hogy pénzt szerez, azt kiviszi. Ilyen bevándorlók Amerikának nem kellenek. A mi szegény tótjaink megkéstek az Amerikába vándorlással, s akkor értek oda, mikor már új embererőre szükség nem volt, s az amerikaiak a különös jövevényeket úgy fogadták, mint kulikat. A benszülött négert is többre nézik. Lázadások, fegyveres támadások voltak ellenük, s ismételve javasoltatok, hogy ha a hamburgi hajó ilyen szállítmányt hoz, az visszaküldessék. S ez lesz a dolognak vége. A mi kormányunk tiltó rendeletei keveset érnek, mert nehezen foganatosíthatók. Még sehol sem sikerült a kivándorlást tilalommal felfogni, ahol az természtes volt. S nem állíthatjuk, hogy Magyarországon a népnek sorsa oly jó lenne, hogy jobb sors után vágyódni, s törekedni ne volna természetes. Ámde Amerika megszűnt Eldoradó lenni, s mint a tele edény, nem fogad be többet. Az európai kivándorlás tehát más irányokat keres magának. Dél-Amerikába, Afrikába. De oda még tőlünk nem mentek, mert a viszonyok nagyon primitívek. A legjobb módja a kivándorlást megakasztani, oly gazdasági politika lenne, mely nem túl népes és a természettől megáldott hazánkban a népet elősegíti, hogy megélhessen és gyarapodhasson, s polgári szabadságát élvezhesse. Ki boldog, nem megy más világrészbe boldogságot keresni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Deczember 4. — A jó öreg Lenhossék. (Egy volt tanítványától.) Még néhány nap előtt láttuk az öreg urat a boncztani intézet felé tartani, még viszonozta tiszteletteljes köszönésünket a megszokott barátságos »szervusz«-szal s ma már sírjában nyugszik a világhírű tudós s a legkedvesebb professzor. Most az utolsó időben, mióta beteges is volt, de főleg mióta »Misi fiam, az asszisztens ur« mellette volt, akiben teljesen megbízott s kiről tudta, hogy épen olyan odaadással és buzgalommal foglalkozik a hallgatósággal, mint ő maga, talán ritkábban volt az előadásokon kívül hallgatóival úgy együtt, mint ahogy azt velünk szokta volt megtenni, és megtette még két évvel ezelőtt is. Nem is »hallgatói,« hanem tanítványai voltunk az öreg urnak. Nap nap után bejött a bonczterembe s órák számra ült egyik másik asztalhoz s magyarázott. Amúgy is érdekes tantárgyát előadásainak élénkségével annyira megtudta kedveltetni , hogy sohse hiányzott közülünk senki. Igaz, hogy első alkalommal szokatlan, sőt furcsa volt őt hallani: egyrészt, mert a mondatait, különösen ha nagyon belemelegedett az előadásba, kissé szokatlanul (latinosan) fűzte, másrészt pedig az sz-t mindig s-nek ejtette ki. Ezen utóbbi hibája onnan eredt, hogy az öreg urnák műfogai voltak , azokkal nem volt képes kiejteni tisztán az sz-t. Ő maga mondta ezt. De azért előadása világos, érthető volt, s ha ő maga kételkedett abban, hogy a tárgy nehézségénél fogva talán mégsem értettük meg egészen úgy, ahogy ő akarta, a sablonszerű »értették ?« kérdés elkerülésével, melyre tudvalevőleg »igen« az obligát felelet, újból megmagyarázta a kétes dolgot. Mint minden öreg embernek, neki is megvoltak a furcsaságai, gyöngéi s ezek szolgáltattak azután okot arra, hogy egész mondakör keletkezett, melynek középpontja ő volt, a hogy ez a domáknak több mint a fele koholt, azt talán mondanunk sem kell, így bizonyára mese lesz az az ismeretes história, hogy mikor még Bécsben volt, egy ízben a boncztani intézetből a szolgával egy emberi tüdőt küldött haza gazdaasszonyának, természetesen azért, hogy otthon vizsgálatokat eszközöljön rajta. A szolgától a gazdasszony átvette a csomagot, s minthogy annak tartalma előtte teljesen ismeretesnek tűnt fel, szépen el is készítette »pájsli«-nak, úgy ahogy magyarul nevezik, »savanyu tüdő«-nek. Az akkor még fiatal tudós kitűnő étvágygyal ebédelt, — igy mesélik, — s ebéd után hozzá akart fogni a vizsgálódáshoz s kereste a tüdőt; persze nem találta sehol. Végre megkérdezte a gazdasszonyt is, hogy nem ő hozott a szolga valamit, az »intézetből?« Az asszony előtt, ki tudta, hogy a boncztani intézetből nem igen hoznak borjú-tüdőt, ekkor egyszerre világossá lett, hogy mit főzött ő ebédre, s bevallotta szörnyüködve a tévedést. Természetes, hogy aki félszázadon át a bonczasztal mellett dolgozik, nem irtózik e véres tudománytól s annyira közönyös lesz e tudománynyal járó, mások szemében pedig irtóztató és undorító dolgok iránt, hogy azokat figyelembe sem veszi. így nem egyszer láttuk, hogy az öreg úr a véres asztalra letett szivart ismét szájába vette, s más effélét — de azért nem ivott emberi koponyából készült serlegből, s nem hordott emberbőrből varrott dohányzacskót, — mert ilyent is meséltek róla. Mi egy gyöngéjét ismertük az öreg urnak: a rendjeleinek nagyon örült s büszke volt rájuk. Ahol csak lehetett, feltűzte őket, s a kit szeretett, annak külön megmutatta s elmondta kitől s mikor kapta. Panaszkodott is egyik barátjának, milyen rossz szokás az, hogy az ember nem hordhatja rendjeleit az utczán állandóan, mert megszólnak érte. .. De utóvégre is e rendjelekre ő méltán büszke lehetett, ő azokat érdemekért kapta s pedig oly érdemekért, melyekért őt több mint ötven különböző külföldi tudományos társaság és akadémia választotta meg tagjául. Más is büszke a rendjelére, pedig gyakran nagyon problematikus érdemért kapta s szereti is mutogatni, csakhogy nem olyan meglepő nyilt őszinteséggel, mint az öreg ur, hanem ügyesen, kerülő utakon. Úgy, hogy az öreg urnak a gyöngéje az az őszinteség volt, melylyel egyszerű, nyilt jellemének kifogásaként, minden melléktekinteten túltette magát s örömét nem palástolta mások előtt. Az őszinteség egyéb tetteiben, sőt beszédeiben is olyannyira uralkodott, hogy sokszor nagy zavart is okozott. Egyik asszisztensét, ki kedvencze volt, egy alkalommal hazavitte magával s meghívta ebédre. Már délfelé érkeztek meg s az otthoniak nagy zavarban voltak, mert nem voltak arra elkészülve, hogy ebédre vendég lesz. Meg is mondatott az öreg úrnak, hogy ha csak lehet, hívja meg másnapra az asszisztens urat, ma nagyon bajos stb. Az öreg urnak sehogy sem tetszett a gondolat, hogy vendégét igy elküldje s azért jó szivének sugallatát követte s a meglepett asszisztens urnak elmondva az elmondandókat, kárpótlásképen a kezébe nyomott egy forintot, hogy ebédeljen meg a Szikszayban s csaknem megsértődött, mikor a zavarból felocsúdott fiatal ember nem fogadta el tőle a pénzt. Igen büszke volt s méltán, gyönyörű anatómiai múzeumára, melynek néhány ezernyi boncztani és górcsövi készitménye között igen sok az unikum. Ha vendége volt, megmutatta a gyűjteményeket s magyarázattal szolgált az egyes érdekes tárgyaknál, sőt minden egyes készítményéről azt is el tudta mondani, hogy ki és mikor csinálta. Nem egyszer utána néztünk a pontosan vezetett tárgyjegyzékben s bámultuk emlékezőtehetségét, mely a legapróbb részletekre kiterjedt. Laikusoknak, mint azokra leginkább érdeklőt, óriási koponyagyüjteményeit szokta volt bemutatni s ilyenkor elmondta, hogy melyik koponya kié volt. A leghíresebb rablók, gyilkosok koponyái itt vannak a késő utókor számára fenntartva. A hálátlan világ ,az öreg úrról ez alkalomból is egy adomát beszélt. Állítólag egy vendégének e hires koponyagyűjteményét mutogatva az egyik koponyát, mint Rózsa Sándorét, a hirhedt betyárét mutatta be s azután még egy csomó koponya után ismét kezébe vesz egyet s újból mint Rózsa Sándort mutatja be. A vendég erre figyelmeztette : »De kérem tanár úr, hiszen az előbb már egy másik koponyáról mondta, hogy Rózsa Sándoré...?« Mire a tudós zavarba sem jőve felelt: »Hja barátom, az előbbi a fiatal korából való, ez pedig itt vén korából. ..« Nagy hibájául rótták fel azt, hogy nem igen pazarul bánt a pénzzel öreg urunk. Igaz, hogy kopott kalapját, bundáját senki sem kivánta meg, igaz, hogy a muzeum körúti lakásához elég közel eső boncztani intézetbe gyalog járt s rossz idő esetén lehetett csak a néhai négy krajczáros sárga társaskocsiban látni; igaz, hogy olcsó szivarokat szitt s hogy házának lépcsőházában faoszlopokat állíttatott fel, igaz az is, hogy láttuk őt díszmagyar öltözetében gyalogszerrel, a mente fölött esőköpenynyel és egy esernyővel... de a ki látta saját pénzén beszerzett ritka szép készítményeit, drága tudományos eszközeit — a ki tudja, hogy igen gyakran segélyezett szegény medikusokat pénzzel és egyébbel, — a ki tudja, hogy a tudományos művek kiadása nálunk áldozatokat követel, az őt olyannak kell, hogy ismerje, a milyennek őt az övéi : családja, tanítványai és barátai ismerték, takarékosnak ott, ahol önmagáról vagy felesleges kiadásokról, bőkezűnek, sőt áldozatkésznek ott, ahol másokról s a tudományokról volt szó. Szegény öreg úr, mióta fiában, dr. Lenhossék Mihály egyetemi magántanárban utódját ismerte fel a tudományban, bizonyára nyugodtan nézett a halál rideg képe elé, tudva, hogy szelleme, tudománya nemcsak tanítványaiban, mint emléke fognak fenmaradni, hanem fiában buzgó ápolóra, követőre találnak. Budapest, decz. 4. A véderőjavaslat. A képviselőház véderőbizottsága ma rövid ülésben letárgyalta a véderőről szóló törvényjavaslatnak összes függőben hagyott szakaszait és elhatározta, hogy a véderőről szóló javaslat egyik legfontosabb szakaszára vonatkozólag, Fejérváry báró honvédelmi miniszter hozzájárulásával módosítványt illetve kiegészítést fog ajánlani. Ezen, Magyarországon éppúgy, mint Ausztriában bizonyára általános helyesléssel találkozó, kibővítés értelmében a véderőről szóló törvényjavaslat 14. szakaszához, melyben az újoncjutalék van megállapítva, a legközelebbi 10 évre még a következő kikezdés csatoltassék: »A fentebbi határidő eltelte előtt pedig ezen újoncz-jutaléknak változatlanul hagyására, vagy megváltoztatására czélzó javaslatok a kormány részéről a törvényhozásnak idejében előterjesztendők.« Az összes többi szakaszokra, tehát az egyéves önkéntesekre vonatkozólag is a bizottság elhatározta a kormány javaslatának változatlan elfogadását. Ezenkívül a honvédelmi miniszter hozzájárulásával elhatároztatott, hogy a képviselőház elé határozati javaslat terjesztessék, mely szerint a kormány utasíttatik, engedtessék meg a magyar egyéves önkénteseknek, hogy a tiszti vizsgának elméleti részét az államnyelvén tehessék le. A véderő-bizottság jelentése legkésőbb hétfőn fog a képviselőház elé terjesztetni és az e feletti általános vita a jövő hét folyamán veheti kezdetét. Azt hiszszük — írja a félhivatalos Bud. Korr. — hogy a 14. §-nak fent jelzett megváltoztatásával és a vázolt határozati javaslattal a véderőről szóló javaslat a képviselőház által lényeges változás nélkül meg fog szavaztatni. Előre láthatólag az osztrák képviselőház is meg fogja szavazni a 14. §-nak a magyar véderő bizottság által ma elfogadott kibővítését. A regále törvényjavaslatok képviselőházi tárgyalása — mint a Bud. Korr. értesül — holnapután meg fog szakíttatni, hogy tárgyalhatók legyenek az indemniti, a Horvátországgal való pénzügyi kiegyezésnek meghosszabbításáról és a közös kiadások fedezésére szükséges póthitelről szóló törvényjavaslatok. A Svájczczal kötött kereskedelmi szerződés beczikkelyezésére vonatkozó törvényjavaslat csak a jövő hét elején lesz napirendre tűzhető. A Floquet-kormány ellen az opportunisták, Ferry és párthívei most a szenátusba akarják a küzdelem súlypontját áthelyezni. A képviselőházban már aligha fognak boldogulni. Elszalasztották igen sokszor a kedvező alkalmat, mely nem egykönnyen fog ott visszatérni. Azért — ezt híresztelik róluk ellenségeik — a szenátusban, hol ma is ők dominálnak, akarják a Floquetkormányt számadásra vonni, még pedig a budgetviták alkalmával. Ez ügyben a párisi lapok állítása szerint Ferry s a szenátus kiválóbb egyéniségei közt ismételve értekezletek folytak s a hadjárati terv minden részletében megállapíttatott. A kormány és lapjai azonban teljes közönynyel néznek ez akció elé, mely ha létre is jön, pozitív következményre nem fog vezetni, mert a franczia felsőház szavazatai semmi befolyással sincsenek a kabinet fenmaradására. Clémenceau lapja egyenesen gúnyt űz a szenátus többsége Megtorlás után. (10) — Elbeszélés. — Irta: Mészáros István. VII. Dj mért kérte éppen az én bocsánatomat, mért nem a tiedet ? — Igazad van leányom! Az enyémet is kérhette volna, szólt szomorúan a grófné. — És most boldogtalanabb vagyok, mint valaha. Szeretem, meg vagyok igézve, nem tudok róla lemondani — és titkolnom kell a világ előtt és ő előtte, ha még találkoznánk is valaha — mert ő hallgat, mindig hallgat. Én igazán nem tudtam, hogy birtam ezt az évet átélni, mely alatt nem láttam őt s nem hallottam birt felőle. — Azt mondta bátyám, hogy utazni ment s mai megjelenése — ha csakugyan ő volt — is azt bizonyítja. Mert azt nem tudhatja, hogy itt vagyunk. Mi is oly gyorsan utaztunk a nyáron, annyi tartományt bejártunk, hogy nyomunk veszett rögtön, ha valamely helyt elhagytunk. De neked légváltozásra volt szükséged. Aznap, midőn ő a végzetes halálmezőre sietett, veled édesem, alig birtam. Lázálmaidban láttam őt véresen, s ha harmadnap nem jő meg bátyád távirata Galicziából a párbaj eredményével, végzetesre fordulhatottt volna lelki betegséged. Mert a lelked volt beteg kedves Blankám, os talán még most is az. Vajha tudnék oly balzsamot, mely begyógyítja szived vérező sebét, legalább a feledést tudnám lelkedbe varázsolni. — Ha bátyám akkor azt írja, hogy ő esett el, az én szivem meghasad. — Isten igazságos gyermekem, nem engedte kedvenczünket elveszni. — De mert nem tudatta hollétét, szándékát; legalább tudtuk volna, merre ment, hol jár ? A boszu megelégedhetett önnönmagával. Mit akarhat még lelkében ? — Nem akart többé velünk találkozni, mert nálunk követte el azt a lépést, amelyet egy háziaszszonynak sem szabad megbocsátania. — Te haragszol reá anyám ? — Nem. — Oh anyám, ha csak parányi haragot táplálnál ellene, szüntesd meg, vagy sújtsd azt leányod fejére is. Mert ő az én beleegyezésemmel tett mindent. Én adtam neki jogot reá. Én hatalmaztam föl, követ-kezésképen én bűntársa vagyok. — Légy nyugodt gyermekem: én megbocsátottam neki, sőt bátyád is, — hiszen segédje volt. Megértettünk mindent — és megbocsátottunk. Az én lelkem bocsánatával ülhetett föl a vasútra, mely Galicziába vitte az orosz határhoz. Más körülmények közt, más emberrel szemben nem tudtam volna reá gondolni sem, aki nálam jelenetet idéz elő. Olyan jelenetet! De mégse a hőst, a sokat szenvedett, a barátja árulásának áldozatul esett férfiút sirattad magányos órán, akit annyira elfog a gyűlölet, hogy nem tud fölmelegedni a közel lengő szerelem fuvallatától : én, én azt a hű, önzetlen barát eltűntét fájlalom, a ki téged, mint gyermeket idegen helyen szörnyű éjszakában, durva parasztok közt, megmentett tán egy végzetes bajtól. Hallottad regéit, — én is hallottam; én is visszaemlékezem reájuk. — Az árulás, a kihívás, a diplomácziai cselszövények, az elégtételtől való sima elüttetése s boldogult atyjának emléke mind mind erősebbek voltak lelkem mérlegében, mint nyugalmas otthonomnak megzavarása. Kínos volt, az igaz, de szemben az ő gyötrelmeivel elenyészett e kin. Elvégre is ő él és visszajött. Hátha tudja, hogy itt vagyunk, ha valamiképpen nyomunkra jött ez idegen földön, s nem csupán a véletlen keze. — Oh anyám, ne ébressz lelkemben bis ábrándokat ! Ne bolygasd a szunnyadó zsarátnokot. Hiszen tudod, mennyire szeretem! Oh, ha igaz volna. — Adja isten leányom. — De most öltözködjünk, mert föl fog tűnni elmaradásunk. Lemegyünk vacsorázni. Blanka grófnő anyja nyakába borult és zokogva suttogta: — Oh, ha találkoznánk vele. — Ha találkoznánk, gondolta magában a grófnő. A szálló nagy éttermében, hol a fürdővendégek százai nyüzsögtek, már javában játszott egy magyar czigánybanda, midőn Bártfay grófné belépett leányával s egy magányos asztalhoz ült. A barna fiuk magyar nótákkal gyönyörködtették a hallgatóságot s jó érzékük súgta, hogy az idegeneknek nem a magyar fővárosban felkapott kétes értékű úgynevezett »szépdalokat« játszák, hanem az igaziakat, melyek a népélet szívében lelték forrásukat, azokat a régi, feledett jó magyar dalokat, megelőzve egy Bihari-hallgatóval, Boka-kesergővel, melyet ma akár valamely előkelő budapesti étteremben, vagy akár a szigeten, akár a vigadóban olyan ritkán hallani s ha fölsir a régi nóta, a lelket gyönyörködtető bűbájos panasz : az ifjú nemzedék csodálkozva hallgatja. Fülének oly idegen. — Hallod anyám, szólt Blanka grófné, a mit Istvánffy oktettje énekelt akkor este, mikor mi felhivattuk s a mikor őt az egyszerű huszárfiuk tisztelték meg oly ünneppel, minőt nem ült meg senki. (Folyt. köv.) ből. Azt mondja, hogy a többség sohasem csinált titkot a Floquet iránti gyűlöletből, most azonban valósággal provokálja a miniszterelnököt, hogy e gyűlöletre tettekben adja meg az illő választ. A vasárnapi események után a franczia közvélemény a Floquetkormány politikai állását lényegesen szilárdultnak tekinti. Különös események Szerbiában az utóbbi időben olyan sűrűn történtek, hogy a külföld egyre bizonyos aggodalommal néz az ország jövője elé. Legújabban Berlinben az a hír keringett, hogy vasárnap nagyobb arányú zavargások fordultak elő, melyek az akkor kezdődő újabb választási mozgalmat kisérték. A szerb officziózusok ezt a brrt távirataink jelentése szerint teljesen alaptalannak nyilvánítják s azt mondják, hogy zavargás sehol sem fordult elő, s a Milán király által engedélyezett választási szabadság minden pártot igazi lelkesedéssel tölt el. Mi e hireket készségesen veszszük tudomásul s azokat el is hiszszük. Csak azután igazak legyenek. Deczember 2-dika Párisban. — Saját levelezőnktől. — Páris, decz. 2. Délelőtt 11 órakor. Végre eljött a történelmi nevezetességű nap, melyet III. Napóleon 1851-ben a köztársaság megbuktatására használt fel, az idén pedig fegyverül és alkalmul szolgál a republikánusoknak, hogy Baudin sírja előtt Boulanger és a reakczionáriusok törekvései ellen tüntessenek. Amidőn e sorokat írom, még a legnagyobb csend uralkodik az egész városban. Fog-e a nap folyamán a rend megzavartatni, még sejteni sem lehet előre. Amennyiben következtetni lehet, a jelek arra mutatnak, hogy a tüntetés illő komolysággal és nagyobb rendzavarás nélkül fog lefolyni. A kormány megtett a maga részéről mindent, amit a rend érdekében szükségesnek talált: nagymérvű elővigyázati intézkedéseket foganatosított; az összes rendőrség talpon, a katonaság pedig készenlétben. A tüntetés már a tegnapi esti órákban kezdődött. Tizenötezer republikánus már tegnap kereste föl Baudin sírját és két gyönyörű bokrétát helyezett sírjára. A Montmartre temető bejáratánál a camelottok sok ezer példányt adtak el Baudin életrajzából. A temető bejáratát már két éjszaka a rendőrség tartotta megszállva. Ma reggel egész Páris azzal a kíváncsisággal ébredt fel, várjon hogy fog a nap végződni. A boulangista párthivek érezvén gyengeségüket, jobbnak tartották távollétükkel tündökölni és hogy visszavonulásukat fedezzék, ma reggel a következő manifesztummal ragasztották tele a párisi hirdetési táblákat: »Polgártársak! Deczember másodika emlék! Deczember másodika leczke! Deczember másodikának nem szabad ugródeszkának lenni! A bolondos parlamenti tagok, végig hurczolva a boulevardokon spekuláczióik fölötti fájdalmukat, Baudin sírjára koszorúsokat és bilance-okat akarják helyezni. Tíz év óta, hogy a hatalmat kezükben tartják, ez az első eset, hogy a szabadságért meghalt hős dicsőítésére gondolnak. Republikánusok és hazafiak, minden diktatúrának ellenségei, mi tiszteljük annak a