Pesti Napló esti kiadás, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)
1889-10-02 / 271. szám
Budapest, 1889. 271. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Szerda, október ?. «*15*1 353?* Kormánypárti objektivitás. Ha a kormánypárti sajtó azt akarja, hogy az ellenzék kövesse őt az objektiv vitatkozások mezejére, olyképen, mint azt a kormánypárti sajtó oly sokféle alakban emlegeti, akkor ennek legelső feltétele az, hogy maga a kormánypárti sajtó is objektív alapon maradjon és ne éljen folyvást az alaptalan vádaskodás, a gyanúsítás, a ferdítés és a valótlan állítások fegyvereivel. De ha a kormánypárti sajtó folyvást ezen fegyvereket használja az ellenzék irányában, ha a kormánypárti sajtó mindazt, ami akár a kormánypárti sajtóban vagy a kormánypártban a miniszterelnök személyes érdekében történik, politikai objektivitásnak, ellenben mindazt a (habár legjogosabb, és tényeken alapuló) kritikát, melyet az ellenzék kifejt a miniszterelnök ellen, egyszerűen személyes üldözésnek nevezi, akkor ne hangoztassa a kormánypárti sajtó az objektivitás jelszavait, mert senki az ő részéről a jelszavakat komolyan nem veheti. Így a »Nemzet« mai száma, visszatekintvén a lefolyt tíz évnek pénzügyi történetére, arra a tiz évre, melyet az ellenzék folyton támadott, s melynek pénzügyi politikáját az ellenzékkel szemben folyvást védte és szépítette a kormánypárti sajtó, — most így ír: »Ily eredményért érdemes volt egy évtizeden át lemondani. A nemzeti munka nagy programmjával szemben érdemes volt egy évtizeden át csak a tatarozással megelégedni. A nemzet erőinek ily kibontásával szemben érdemes volt egy évtizeden át az erőgyűjtés unalmas feladataival foglalkozni.« Aki e sorokat olvassa, s tudja a lefolyt tíz év történetét, csak megbotránkozhatik a felett, hogy a megtörtént tényeket ily hamis világításban tünteti fel a »Nemzet«. Mert vájjon nem az ellenzéki kritikák és támadások kényszerítették-e a kormányt, hogy átlépjen a reális pénzügyi politika terére ? — Amit a kormány tíz év múlva megtett, nem tehette volna, e meg tiz év előtt ? — Nem-e a kormány rossz és könnyelmű pénzügyi politikája volt-e az ok, hogy az ország tiz évnél tovább sínylődött! Pedig hát maguk a kormánypárti lapok hirdették már ezelőtt hat évvel, hogy az egyensúly helyre van állítva! — És ők nem »lemondásról« nem »erőgyűjtésről« beszéltek tíz éven át, hanem arról, hogy a pénzügyek virágzanak, az ellenzék túloz, és csak a Tisza elleni gyűlölet beszél belőle. Avagy a híres »póthitelek« szintén az »erőgyűjtéshez« tartoztak-e? És ezen az alapon kívánja a »Nemzet« azt, hogy az ellenzék tegye le a fegyvert? S ugyancsak a mai napon a »Pester Lloyd« a következőket írja: »Nem tudjuk, összebeszélés következtében történik-e, hogy az ellenzék mindkét vezetője, gróf Apponyi Albert és Irányi Dániel, egy és ugyanazon a napon, október 6-án, mely s zárjelek közt legyen megjegyezve — máskor az aradi vértanuk emlékének szokott szentelve lenni, lépnek hosszú idő után először a választóik elé. Csak annyit tudunk, hogy a miniszterelnöktől e nap választását nagyon rossz néven vették, mikor először az a téves hír járta, hogy Tisza október 6-ikán fogja nagyváradi választóinak üdvözletét viszonozni. Ha azonban gróf Apponyi Albert és Irányi Dániel közt valamily megbeszélés történt, úgy bizonyára az volna a leghazafiasabb, a mit egyáltalán tehetnének, hogy egyetértőleg óvnák követőiket a személyes küzdelemtől, mely halátra tévedt tettvágyában a zavargásra hajló stréberséget irta zászlajára s hogy megóvnák a magyar parlamentarizmus méltóságát, melyet a legutóbbi ülésszakban már-már elvesztett. Különösen a függetlenségi párt magas lelkű vezetője a közérdek javára fog cselekedni, ha nem hagyja magát háttérbe szoríttatni azoktól, kik az utóbbi, a magyar képviselőház évkönyveiben nem a legfényesebb betűkkel följegyzett évben oldala mellett feltolakodtak és reméljük, hogy ez épp úgy fog neki sikerülni, mint annak idején sikerült a tiszaeszlári szóvivőket háttérbe szorítani.« Igaz, hogy az első hír úgy jött, hogy Tisza miniszterelnök október 6-kán fog beszélni Nagyváradon, de hogy akár a sajtóban, akár másutt valami nyoma is lett volna annak, hogy ezt valaki »rossz néven vette« volna tőle, arról mi nem tudunk semmit. De hisz idő sem lett volna rá, mert alig hogy az első hir jött, már rögtön megjött a második hir Nagyváradról, hogy Tisza nem október 6-án fog beszélni, hanem október 2-án. És most a »Pester Loyd«, mégis pikáns megjegyzéseket tesz arra, hogy míg Tisza lemondott október 6 -áról, (mely nap az aradi vértanuk emlékének szokott szentelve lenni) addig Apponyi s Irányi október 6-án fognak beszélni. Mily jogon, s mily alapon pikánskodik a »Pester Lloyd?« — Engedje kimondanunk, hogy egyenesen a hamis ráfogás alapján. Mert miért nem beszélt a miniszterelnök október 6-kán ? — Nem azért, mert rossz néven vették tőle, (mert ilyen nem volt) hanem azért, mert bizonyosan a saját »bizalmas köre« figyelmeztette rá, hogy jó lesz más napra tenni, mert Tisza miniszterelnöknek, a véderővita után október 6-kán ünnepeltetni magát Nagyváradon, egy kissé kényes dolog, és a miniszterelnök úgy látszik belátta ezen okoskodás helyességét, és áttette a napot október 2-kára. De hogy azért, mert Tisza miniszterelnöknek kényes lehet október 6-kán beszélni, miért ne beszélhetne október 6-kán Apponyi s Irányi ? — ert abszolúte nem vagyunk képesek felfogni. Sőt éppen abban látjuk Apponyi s Irányi helyzetének fölényét a Tisza miniszterelnöke fölött, hogy Apponyi s Irányi beszélhetnek választóikhoz október 6-kán, s erre az egész országban csakis a »Pester Lloyd« merészel pikáns megjegyzést tenni és senki másnak eszébe nem jut az, hogy e beszédek tartásán megütközzék, míg Tisza miniszterelnök helyesebbnek látja, ha nem beszél vala október 6-k án. A »Pester Lloyd« maga sem vette észre, hogy akaratlanul milyen nagy igazságot árult el soraiban. Végül ami azt illeti, hogy Apponyi s Irányi, mint pártvezérek mit tegyenek ? — arra nézve mind Apponyi, mind Irányi bizonyosan tisztában vannak magukkal s nem szorulnak a »Pester Lloyd« bölcs tanácsaira. Mindkét államférfi sokkal magasabban áll, hogysem a felsőbb oktatást a »Pester Lloyd«-tól kérje. Budapest, okt. 2. A közigazgatás reformjának kérdésében a »N. P. Journal« mai száma, teljesen egyezőleg az általunk már előbb kifejtett intencziókkal, a következő találó sorokat írja: »Nincs komoly magyar politikus, ki nyíltan és egyenesen kimondani merné, hogy nincs szükségünk a közigazgatási reformra, de vannak sokan, — még aktív államférfiaink sorában sem hiányoznak ilyenek — kik azt vélik, hogy a közigazgatási reform oly fontosságú, hogy mielőtt megoldásához fognának, okvetlenül meg kell kérdezni a törvényhatóságokat. A törvényhatóságok megkérdése — így kalkulálnak titokban — valamint a felszínre jövő divergáló nézetek megfontolása természetesen jó sok időt venne igénybe. E közben a törvényhatóságok kebelében meg fognak történni a tisztújítások s a hat évre választott tisztviselőket természetesen nem szabad jól megérdemelt jogaikban megrövidíteni. Ebből következik magától, hogy mivel aközben a mostani országgyűlés mandátuma lejár, a nemzet is megkérdezendő a fontos reformkérdést illetőleg. E taktikával, ha kevés is, annyi el volna érthető, hogy a mostani országgyűlés mandátuma lejárta előtt a közigazgatás beható reformja nem volna keresztülvihető. Qui habet tempus, habet vitam — vélték már a régiek s igy gondolnak ama politikusok is, kik kerülő utakon a közigazgatás alapos reformját meghiúsítani kivánják. Ez érvelés ellenében a legnagyobb határozottsággal fejezzük ki a nézetet, hogy a törvényhatóságok nincsenek és egyáltalán nem is lehetnek hivatva a közigazgatási reformot s annak szükségességét, vagy sürgősségét illetőleg véleményt nyilvánítani. Miben van a közigazgatási reform döntő kérdése ? Semmiben másban, mint az eddigi közigazgatás értékének vagy értéktelenségének megítélésében. A hogy ki fog ütni az ítélet az eddigi közigazgatás hasznavehetlenségérő s a hogy vélekedni fognak, miben és miért hasznavehetetlen az eddigi közigazgatás , úgy fog eldőlni a kérdés, váljon szükség van e közigazgatásunk reformjára s milyen legyen ez a reform. És valamint nem lehet föltenni, hogy valaki a saját ügyében tárgyilagos ítéletet hozzon, úgy nem lehet észszerűen feltenni a törvényhatóságokról,hogy esetleg saját maguk fölött pálczát törnének. A terrorizmus ily tányére kivételesen képes lehet egyes ember vagy testület, de normál organizmusokról az önmegtagadás ilyetén bizonyítéka egyáltalán nem várható. Esztelenséggel határos, a törvényhatóságokat bíráknak hívni fel oly ügyben, melyben elsősorban arról van szó, hogy az ő saját működésük tárgyilagosan megítéltessék, vagy épen elítéltessék.« A német parlament összehívása. Vilmos császár rendeletével a német birodalmi gyűlés október 22-ére hivatott össze. A császár tehát nem lesz azon helyzetben, hogy mint eleinte óhajtotta, személyesen nyissa meg a parlamentet, mely minden esetre most ül össze utoljára. A császár tudvalevőleg már október közepén Olaszországban lesz, honnan Görögországba, november 2 án pedig Konstantinápolyba megy s igy november közepe előtt alig lesz ismét Berlinben. Az új parlament működése elé nagy kíváncsisággal néznek és pedig két irányban. Először a kormánytól különböző katonai javaslatokat várnak, melyek czéljáról és jelentőségéről a sajtóban a legkülönbözőbb hírek terjesztettek. Hogy mit akar a kormány, még nem tudni. Némelyek szerint csak bizonyos változtatásokat tervez a hadügyi szervezetben, melyek azért tartoznak a törvényhozás hatáskörébe, mert újabb, habár nem éppen nagy pénzbeli megterheltetésekkel járnak. Mások szerint azonban a hadsereg állományának szaporítását is tervezik. Annyi bizonyos, hogy bármit akar, a kormány megkapja a kívánt költségeket a parlamenttől. Ennek második fontos teendője a szoczialista törvény elintézése lesz. A törvény hatálya 1890. szept. 30-án jár le. A kormány meg akarja hosszabbíttatni, sőt szigorítását is óhajtja. Erre nézve már a pártok közt igen eltérő nézetek uralkodnak, melyeket nagyon nehéz lesz összhangba hozni. Konzervatív és ellenzéki részről most egyaránt azt követelik, hogy a mostani törvényhozás már ne foglalkozzék az ügygyel, hanem a kormány az új képviselőválasztásokat mielőbb rendelje el s a jövő parlament döntsön a szoczialista törvény felett. Boulangisták és monarchisták. A párisi gróf október 6 án is fentartja szövetségét a boulangistákkal. Ez kétségtelenül kitűnik Hervé a kiváló monarchista hírlapíró és a párisi gróf bizalmas embere eljárásából. Hervé szeptember 22-én Páris nyolczadik kerületében egy boulangistával és egy köztársaságival állt szemben. Egyikök sem kapta meg az abszolut többséget s igy uj választás A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. VAK SZERELEM. Irta: WILKIE COLLINS. — Angol eredetiből. — (6) A sir Giles haragja fuj alakot öltött; mókázó udvariasságban nyilvánult. Óráját kivette a zsebéből s azt gúnyoros arczczal vizsgálta. — Szabad-e bocsánatot kérnem ? kerdé esetlen képmutatásával az alázatosságnak. — Nem, hanem mennie kell. — Engedje tudomására hoznom, Henley kisasszony, hogy az utolsó vonat már ezelőtt két órával elment. — Mit tesz az? Ön eléggé gazdag, hogy külön vonatot rendelhessen! Sir Giles nem bírta tovább kiállani a szinlelést, letette álcráját s helyette az igazi sir Giles lépett fel. Erősen megrázta a csengettyűt s igy szólt a belépő írnokhoz : — Kisérje Henley kisasszonyt házamhoz. S aztán Irishez fordulva szigorúan folytatá: — Egy éjjeli nyugalom majd eszedre térit. Reggel fogadom bocsánatkérésedet. Reggel mint rendesen, kilencz órakor készen volt a reggeli. A bankár a nőcselédek egyikét küldte a Henley kisasszony ajtaján kopogtatni. De hosszas késedelem után a házvezetőnő jelent meg ijedt arczcal. A mint mondá ő maga ment föl a szükségelt vizsgálat megejtése végett, de Henley kisasszony szobalánya nem volt a szobájában; az ágyakban aludtak, s a nehéz málhára az volt fölírva: »A vendéglőbe küldendő«. Ezzel az Iris távozása kétségtelenné vált. Kérdések intéztettek a hotelben. Az ifjú hölgy szobalányával együtt korán reggel beszólott oda. Útitáska volt náluk, s Henley kisasszony elrendelte, hogy visszatértéig málhája a vendéglősnél hagyassák; de hogy merre ment, senki sem tudta megmondani. Sir Giles sokkal jobban haragudott, semhogy eszébe jutott volna, mit mondott Iris neki a megelőző este, mert különben ki kellett volna találnia, hogy minő ok indította az eltávozásra. — Atyja már végzett vele, s most én végeztem vele. A cselédek parancsot kaptak be nem engedni Henley kisasszonyt, ha arra a merészségre vetemednék, hogy keresztatyja házához visszatérjen. VII. Ugyanaznap délutánján, Iris megérkezett a Mountjoy Artur tanyája szomszédságába. A politikai izgatottság ragálya (más szavakkal az Anglia iránti gyűlölet) még e távoli helyre is kiterjedt. A templom lépcsőin a pap, ki maga is csak paraszt volt, nyilvános beszéddel izgatta földmivelő felebarátjait, melynek értelmében ha egy ír hazafi földbirtokosának megfizeti a bért, hazája ellen árulást követ el, s az volt a fölvilágosodott lelkes hazafi, aki azon a földön a hol él, szabad polgári jogát megvédi. Ilyen volt az uj törvény, melyet a tisztelendő úr figyelmes hallgatósága előtt fejtegetett. Ha jelenlevő felebarátai e törvény mikénti alkalmazását óhajtották tőle megtudni, e példás keresztény Mountjoy Artúrra, a hűtlen ír hazafira mutatott. — Ne vegyetek tőle s ne adjatok el neki semmit ; kerüljétek ki, ha felétek közeledik; éheztessétek ki e helyről. Még többet is mondhatnék, de hiszen úgy is tudjátok, hogy mit értek. A szónoklat ez utolsó részét egyetlen szó tiltakozás nélkül hallgatni, oly megpróbáltatás volt, mely megremegtette Irist. A pap beszéde második részének hatása az volt, hogy tízszeres szívóssággal verjen lelkében gyökeret az Artúr veszedelme felőli meggyőződése. Azok után, amiket hallott, meggyőződött, hogy a legkisebb késedelem is az ifjú biztonságára nézve gyászos eredményeket szülhet. Iris bámulatba ejtett egy a tömeg szélén álló mezítlábas fiút, kinek egy hat perces pénzdarabot ajándékozott, hogy a tanyába vezető utat mutassa meg neki. A fiú kapván rajta, hogy a nagylelkű urhölgynek bebizonyíthassa haszonvehetőségét, előre futott. Iris és szobaleánya fél óránál kevesebb idő alatt a tanyai ház ajtaja előtt találták magukat. Az oly czivilizált találmány hiányában, mint az ajtókalapács, vagy a csengetyü, a fiú az ujjaival kopogtatott s aztán elfutott a mint az ajtó belső oldalán a zárt fordulni hallotta. Félt, hogy valaki meglátja, ha az elátkozott tanyán valamely élő lénynyel beszél. Tisztességes öreg nő jelent meg a küszöbön gyanakvólag tudakozván, hogy mit kíván a lady ? Kiejtése félreismerhetlenül angol volt Iris Mountjoy Artur ur után kérdezősködött. — Artur ur nincs itthon volt a rövid válasz, mire a nő nem valami vendégszeretőleg ismét bezárni készült az ajtót. — Várjon egy pillanatig — szólt Iris. — Az évek megváltoztatták önt, de van valami arczában, ami nem egészen idegen előttem. Nem Lewtonné asszony ön ? A nő beismerő, hogy az a neve. — De hogy van az, hogy ön idegen előttem ? — kérdé bizalmatlankodva. — Ha régen van ön a Mountjoy úr szolgálatában — feleségk is, — talán hallotta őt Henley kisasszonyról beszélni ? A Lewtonné asszony arcza egy pillanat alatt kiderült, s Iris előtt a fölismerés örömteljes fölkiáltásával, szélesen föltárta az ajtót. — Jöjjön be, kisasszony, jöjjön be.Ki képzelhette volna önt e borzasztó helyen látni ? Igen, én vagyok az a dajka, aki mind a hármukra fölügyelt, midőn még ön, Artur és Hugó, játszótársak voltak. Azután szemeit sóvárogva nyugtató régi kedvenczén. Iris élénk rokonszenve megfejté e tekintetet, aki is kezével gyöngéden megérinti az arczát, így jelezvén neki, hogy megcsókolhatja. A szívélyesség c tanújele sírásra fakasztotta a szegény öreg nőt, aztán illedelmesen bocsánatot kért könyeiért. — Gondolhatja kisasszony, — mondá — menynyire kell nekem emlékeznem ama boldog időkre — ha ön se felejtette el. A nappali szobába lépve, az első tárgy, ami Iris szemébe tűnt, az a levél volt, felbontatlanul az asztalon, melyet ő irt volt Artúrnak. — Akkor hát csakugyan a házon kívül van ? — kérdő a megkönnyebülés érzetével. — Több mint egy hete van távol a tanyától. — Kapott-e más oldalról is intést ? s aztán a szökésben keresett bölcsen menedéket ? Az öreg nő arczán tükröződő ámulat a kérdések hallatára magyarázatot igényelt. Iris nem is tartózkodott beismerni az okokat, melyek az utazásra inditották s mohón kérdezte, ha nem csalódott-e ama föltevésében, hogy Artur a meggyilkoltatás veszélyének van kitéve? Lewsonné asszony fejét rázta s aztán elmondá, hogy fiatal gazdája minden kétséget kizárólag veszélyben forog. De Iris kisasszonynak jobban kellene őt ismernie, semhogy feltegye felőle, hogy meghátrál, ha mindjárt az egész Írország összes nemzeti ligát fenyegetnék is. Nem ! Artur úr az ő merész természetéhez híven, kinevette a veszélyt. Azért hagyta el tanyáját, hogy agg barátját meglátogassa a szomszéd megyében s ama furfangos föltevésnek adott helyet, hogy egy a házban lakó fiatal hölgy volt az a vonzerő, mely őt oly sokáig távol tartá. — Mindazonáltal holnap vissza szándékozik térni, — folytatá Lewsonné. Bár jobban meggondolná a dolgot s kimenekülne Angliába, mig még alkalom van reá. Hogy ha már ezeknek a vadaknak meg kell ölni valakit, hát itt vagyok én — egy öreg asszony, a kinek az élet úgy sem tarthat már sokáig. — Hadd öljenek meg engemet. (Folyt. köv.) A CSALÁD UTOLSÓ SARJA. (70) — Franczia regény. — Irta: DAVTS LAJOS. Fordította: Szigethyné Szalay Erzsi. MÁSODIK RÉSZ. — Lépjen be — mondá — várja önt. A fiatal ember belépett a börtönbe s az ajtót behúzta maga után. Alig tűnt el d’Avaray marquis az abbéhoz lépve kérdező: — Ki ez a nemes ? — Az, ki most bement Charette grófhoz. — Igen, már láttam valahol ezt az arcot, de habár nagyon emlékeztet valakire, nem tudnám megnevezni azt, kire úgy homályosan emlékszem. — Az Fontbriand úr! — Igaza van, Fontbriand margishoz hasonlít. Aztán mintegy valamely futólag felvillanó gondolatára, önön magának felelve mondá: — Én azt hittem, hogy Fontbriand marquisnak nem volt testvére. Katalin figyelmesen hallgatta D’Avaray marquis észrevételét. — Hogyan, testvére ? — kérdező az abbé. — Mivel rendkívüli hasonlatosság létezik kettőjük között. — Hiszen az, kit ön itt az imént látott, maga Fontbriand marquis és neki nincs testvére. — Ő! Ferencz! — Ő maga. — Édes abbém, ön téved; én tökéletesen jól ismerem a marquist; ezelőtt négy hónappal találkoztam vele utoljára, midőn Amerikából visszatért; sőt Velenczébe érkezte után én mutattam be őt a királynak is. Ön azt állítja, hogy ez a fiatal ember Frontbriand Ferencz marquis lenne ! Soha, édesem, soha! Katalin halálsápadtan roskadt le egyik falóczára. Keraviz abbé mozdulatlan maradt, de le volt sújtva. — És annak, hogy nem tévedhetek legnagyobb bizonysága az, hogy ez a nemes engem nem is köszöntött. Ő lenne Fontbriand Ferencz! ugyan hagyja el! — mondá a király meghitt barátja és vállat vonva megvető modorban mosolygott. De alig ejtette ki szavait a marquis, felnyílt a fogoly börtönének ajtaja és Ferencz kilépett. — Abbé ur — szólt Keravizhoz — Charette gróf kéreti önt. — Megyek, — mondá az abbé és belépett a fogolyhoz. Fontbriand azalatt Katalinhoz lépve, őt kissé félrevezette. — Én alkalmasint nem térek vissza már a börtönbe, — mondá a fiatal leánynak. — Engem bízott meg a tábornok, hogy utolsó intézkedéseit tolmácsoljam katonái előtt. Tudom, hol találhatom őket, oda megyek tehát. A fiatal leány merően és bánatos lélekkel tekintett reá. — A kivégzés után felkeresem önöket azÉcu de France fogadóban, aztán majd együtt visszakisérjük Charette grófnét Coufféba. Ha azonban nem jönnék vissza, ne várjanak reám. Beszélgetése közben d‘Avaray marquis pillanatra nem téveszté őt szem elöl. Charettene még mindig merev mozdulatlanságban ült a padon a falhoz támaszkodva. Ferencz köszöntés után eltávozott. DL Avaray marquis azonnal Katalinhoz lépett. — Bocsánat, kisasszony, ön is ismételheti ugyanazt előttem, mit az imént Keraviz abbé szájából hallanom kellett? D'Audienne Katalin annyira meg volt törve a felindulástól, hogy még csak felelni se volt elég ereje. Csupán igenlőleg inteni tudott. — Fontbriand marquisnénak csak egy fia van ? Katalin újra igenlőleg intett fejével. De hát akkor hová lett Ferencz és vájjon miféle kalandor bitorolja helyét ? A szerelem még is legyőzte az aggodalmát és a fiatal leány a marquisra nézve igy szólott: — Marquis ur, az a nemes, ki az imént velem beszélt s innen éppen most távozott, Fontbriand Ferencz marquis. — Nem, kisasszony, az az ember kiről ön beszél, s kit én nem ismerek, az nem Fontbriand marquis, nem az én barátom, kivel alig négy hónap előtt két egész napot töltöttem együtt Velenczében. E pillanatban óriási tolongás keletkezett odakint. Hallani lehetett, miként ütődnek a puskaagyak a földhöz, s dobok pergését, és hogy többen a lépcsőn feljöttek. Az ajtó kitárult. Egy katonatiszt lépett be, hogy felolvassa a fogoly előtt az ítéletet. Egy hivatalnok volt vele, négy gránátos elől, négy pedig hátul kisérte. A porkoláb az elitélt börtönéhez lépve kitárta ennek ajtaját. Charette a pap előtt térdelve éppen gyónását végezte. Keraviz abbé egy kézmozdulattal megállította az összes belépőket. (Folyt. köv.) vált szükségessé. Ennek folytán a boulangisták azt követelték Hervétől, lépjen vissza az ő jelöltjük javára. Hervé mielőtt határozott, Londonba utazott a párisi grófhoz,hogy vele az ügyet behatóan megbeszélje. Most végre Hervé nyilatkozatot tesz közzé, melyben a jelöltségtől visszalép. Nem mondja ugyan ki határozottan, hogy a boulangista jelölt javára lép vissza, de ez nem is szükséges. Visszalépéséből úgy is csak a boulangista-jelöltnek, Martin Mariusnak lehet haszna, kinek megválasztása most már nagyon valószínű. A boulangisták legújabb választási fogása az, hogy azt híresztelik, hogy a kormány kétezer millió frank kölcsönt akar fölvenni s igy újabb óriási terheket készül az adózó polgárokra hárítani. Ez azonban üres koholmány s az officziózusok siettek is megcáfolni. Az uj jelöltek bejelentésének határideje az éjjel járt le. Számuk azonban nem igen nagy s vasárnap a legtöbb kerületben csupán két jelölt fog egymással küzdeni, úgy, hogy hétfőn délben az eldöntés az összes kerületekből ismeretes lesz. Tisza Kálmán Nagyváradon. — Távirati tudósítás. — Nagyvárad, okt. 2. (D. É.) Tisza Kálmán miniszterelnök fogadására ma délelőtt tíz órakor a feldíszítettSasiszálloda előtt a fogadó bizottság, igen nagyszámú közönség és a Budapestről ide érkezett képviselő vendégek gyülekezvén az indóházhoz hajtattak. A zsúfolásig megtelt és föllobogózott indóházba, a miniszterelnököt Gesztről hozó különvonat tíz óra 40 perckor berobogott. Mikor a miniszterelnök, kit Tarkovich államtitkár kísért, a szalonkocsiból kilépett, hosszantartó lelkesült éljenzés hangzott föl. Az éljenzés csillapultával Gál Ferencz polgármester a következő beszéddel üdvözölte a miniszterelnököt : »Nagyméltóságú miniszterelnök úr! szeretve tisztelt képviselőnk! Fogadja hálánkat kegyességéért, hogy meghívásunknak engedve, választóit látogatásával megtisztelte. Üdvözlöm Nagyváradon, ahol mindnyájan ismerjük és mert ismerjük, mindnyájan szeretjük. Szerettük a múltban, szeretjük most nem kevésbé, midőn látjuk, hogy széles látkörével egy munkában eltöltött élet edzettségével vezeti kitűnő minisztertársai élén a közügyeket Felséges urunk királyunk dicsőségére és szeretett hazánk javára; és éppen mert ismerjük, mert tudjuk, hogy minden izében hazafi , megnyugszunk hazafiságában, megnyugszunk bölcsességében rendületlenül, jobban mint valaha. Isten hozta körünkbe!« (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Gál Ferencz polgármesternek lelkes éljenzéssel fogadott üdvözletére Tisza Kálmán miniszterelnök a következőket válaszolta: »Nagyon köszönöm a hozzám intézett szívélyes baráti szavakat, a köszönet engem illet, tisztelt választóim, hogy alkalmat adtak nekem körükben megjelenhetni, hol, bár tehetném mentői gyakrabban, szeretném társaságukat, barátságukat élvezhetni. Fogadják ismételten köszönetemet s tántorithatlan ragaszkodásomat az én szülővárosomhoz.« Szűnni nem akaró lelkes éljenzés követte a miniszterelnök szavait, melynek végeztével következett a bevonulás. A főutcza teljes díszben, a házak fel vannak lobogózva ; a kórház előtt diadalkapu ékeskedik »Isten hozott« fölírással. Tisza miniszterelnöke a Ferencz polgármesterrel a város díszfogatán haladt, követte őket a díszes fogatoknak beláthatatlan hosszú sora. A menetet, a sorfalat képező óriási közönség lelkes éljenzéssel fogadta. A miniszterelnök saját házához szállt. A fogadtatás nemcsak igen impozáns, de kiválóan szívélyes is volt. A szabadelvű párt, élén Podmaniczky Frigyessel, 30 taggal volt képviselve. Sál Ferencz polgármester az egész tanácscsal, Dőry főispán, Beöthy a bizottsági tagokkal, a megyei szabadelvű párt, Pavel gör. kath. püspök, Széchenyi, Zalay kanonokok, Teleszky István, Lukács György államtitkárok és a pártkülönbség nélkül (?) megjelent államtitkárok (?) zsúfolásig megtöltötték az indóházat. Tisza Kálmánnal jött neje és fia Kálmán is. Az idő reggel még esős volt, de az érkezéskor teljesen kiderült. Az országgyűlési szabadelvű pártot a következők képviselték Tisza fogadásánál: Podmaniczky Frigyes báró elnök, Horváth Gyula, Hegedűs Sándor, Móricz Pál, Harkányi Frigyes, Fröhlich Gusztáv, Boncza Miklós, Kállay Zoltán, Münnich Aurél, László Mihály, Chorin Ferencz, Pulszky Ágoston, Rosner Ervin báró, Molnár Antal, Markovits Kálmán, Jónás Ödön, Beöthy Algernon, Eitner Sándor, Karuch József, Rezey Silvius, Krausz Lajos, Dégen Gusztáv, Vadnay Károly, Matuska (és nem Markovich, mint reggeli lapunk egy távirata hibásan jelentette) Péter, Papp Samu, Véghső Gellért és Ercsey Géza. A bevonulás után Tisza Kálmán gyönyörűen feldíszített házában harmincz országgy. képviselő jelent meg és tisztelegtek a miniszterelnöknél, ki üdvözlésüket meleg baráti kézszorítással köszönte meg A miniszterelnök tiszteletére rendezett ötszáz terítékes banker délután egy órakor kezdődött. A »Sas« dísztereme ez alkalommal kiváló ízléssel volt feldíszítve. A főasztal fölött Tisza Kálmán lombfüzérrel övezett igen sikerült arczképe látható, fölötte a párt zászlója van. Az asztalfőnél Tisza Kálmán foglalt helyet, mellette jobbról Schlauch Lőrincz püspök, balról Podmaniczky Frigyes, Lukács és Teleszky államtitkárok ülnek. Oldalt Dőry főispán , szemközt az orsz. képviselők sorakoztak. A diszlakoma rendkívül fényesen sikerült. Dőry főispán a királyra, királynéra és a királyi családra emelte poharát. Ritook frenetikus éljenzés közt Tiszára emeli poharát. A lelkesedés csillapultával Tisza Kálmán miniszterelnök kezd szólani. Hogy, mint teljesedtek, miket kilátásba helyezett — úgymond — tanúskodnak a zárszámadások s fog tanúskodni a jövő költségvetés, ki nem várt lehetetlent, meg lesz elégedve s kétségtelen, hogy ezentúl reform törekvéseinkben gyorsabban fogunk haladhatni. Az európai helyzetre vonatkozólag megjegyzi, hogy a béke fentartása remélhető. A belügyekről szólva kijelenti, hogy a kísérlet meghiúsult, mely az alkotmányos alapot felforgatni akarta s a kisebbségnek akarta a hatalmat vindikálni a többségtől. Rendkívül hatást tett beszédének az a része, melyben saját személyéről nyilatkozott.A közigazgatás kérdésére áttérve, valótlannak mondja, hogy közigazgatásunk oly rossz volna, mint hirdetni szokták. 1875-ben már kijelentette, hogy jó adminisztráczióval kell bírnunk s erre minden eszközzel törekedett is. 1881-ben kijelentette, hogy, ha nem jelentkeznek kellő számban képzett egyének a közigazgatási pályára, jöhet idő, mikor az eddig követett rend-szeren változtatni kell. Törvényhozásilag a közigazgatás minden baján segíteni nem lehet. Elkövetkezett az idő, mikor a közigazgatásnak egész munkájukat arra szentelő, kellőleg kvalifikált egyénekre van szüksége s már észlelhető, hogy nincs elég alkalmas emberünk ezen a pályán. Ez kényteleníttette őtbelátni, hogy az eddigi úton tovább haladni nem lehet. De nemcsak a tisztviselők kinevezéséből áll árreform. Tévedés az is, mintha a kormány a megyei önkormányzatot minden hatáskörétől meg akarná fosztani. A kormány szán