Pesti Napló esti kiadás, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-02 / 271. szám

Budapest, 1889. 271. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Szerda, október ?. «*15*1­ 353?* Kormánypárti objektivitás. Ha a kormánypárti sajtó azt akarja, h­ogy az ellenzék kövesse őt az objektiv vitatkozások mezejére, olyképen, mint azt a kormánypárti sajtó oly sokféle alakban emlegeti, akkor ennek legelső feltétele az, hogy maga a kormánypárti sajtó is objektív alapon maradjon és ne éljen folyvást az alaptalan vádasko­dás, a gyanúsítás, a ferdítés és a valótlan állítások fegyvereivel. De ha a kormánypárti sajtó folyvást ezen fegyvereket használja az ellenzék irányában, ha a kormánypárti sajtó mindazt, a­mi akár a kormánypárti sajtóban vagy a kormánypártban a miniszterelnök személyes érdekében történik, politikai objektivitásnak, ellenben mindazt a (ha­bár legjogosabb, és tényeken alapuló) kritikát, melyet az ellenzék kifejt a miniszterelnök ellen, egy­szerűen személyes üldözésnek nevezi, akkor ne han­goztassa a kormánypárti sajtó az objektivitás jelsza­vait, mert senki az ő részéről a jelszavakat komolyan nem veheti. Így a »Nemzet« mai száma, visszatekintvén a lefolyt tíz évnek pénzügyi történetére, arra a tiz évre, melyet az ellenzék folyton támadott, s melynek pénzügyi politikáját az ellenzékkel szemben folyvást védte és szépítette a kormánypárti sajtó, — most így ír: »Ily eredményért érdemes volt egy évtizeden át lemondani. A nemzeti munka nagy programmjával szemben érdemes volt egy évtizeden át csak a tataro­zással megelégedni. A nemzet erőinek ily kibontásá­val szemben érdemes volt egy évtizeden át az erő­gyűjtés unalmas feladataival foglalkozni.« Aki e sorokat olvassa, s tudja a lefolyt tíz év történetét, csak megbotránkozhatik a felett, hogy a megtörtént tényeket ily hamis világításban tünteti fel a »Nem­z­e­t«. Mert vájjon nem az ellenzéki kritikák és támadások kényszerítették-e a kormányt, hogy átlépjen a reális pénzügyi politika terére ? — A­mit a kormány tíz év múlva megtett, nem tehette volna, e meg tiz év előtt ? — Nem-e a kormány rossz és könnyelmű pénz­ügyi politikája volt-e az ok, hogy az ország tiz évnél tovább sínylődött! Pedig hát maguk a kormánypárti lapok hirdették már ezelőtt hat évvel, hogy az egyensúly helyre van állítva! — És ők nem »lemon­dásról« nem »erőgyűjtésről« beszéltek tíz éven át, ha­nem arról, hogy a pénzügyek virágzanak, az ellenzék túloz, és csak a Tisza elleni gyűlölet beszél belőle. Avagy a híres »póthitelek« szintén az »erő­gyűjtéshez« tartoztak-e? És ezen az alapon kívánja a »Nemzet« azt, hogy az ellenzék tegye le a fegyvert? S ugyancsak a mai napon a »Pester Lloyd« a következőket írja: »Nem tudjuk, összebeszélés következtében tör­ténik-e, hogy az ellenzék mindkét vezetője, gróf Apponyi Albert és Irányi Dániel, egy és ugyanazon a napon, október 6-án, mely s zárjelek közt legyen megjegyezve — máskor az aradi vértanuk emlékének szokott szentelve lenni, lépnek hosszú idő után először a választóik elé. Csak annyit tudunk, hogy a minisz­terelnöktől e nap választását nagyon rossz néven vet­ték, mikor először az a téves hír járta, hogy Tisza október 6-ikán fogja nagyváradi választóinak üdvöz­letét viszonozni. Ha azonban gróf Apponyi Albert és Irányi Dániel közt valamily megbeszélés történt, úgy bizonyára az volna a leghazafiasabb, a mit egyáltalán tehetnének, hogy egyetértőleg óvnák követőiket a személyes küzdelemtől, mely halátra tévedt tettvá­­gyában a zavargásra hajló stréberséget irta zászla­jára s hogy megóvnák a magyar parlamentarizmus méltóságát, melyet a legutóbbi ülésszakban már-már elvesztett. Különösen a függetlenségi párt magas lelkű vezetője a közérdek javára fog cselekedni, ha nem hagyja magát háttérbe szoríttatni azoktól, kik az utóbbi, a magyar képviselőház évkönyveiben nem a legfényesebb betűkkel följegyzett évben oldala mel­lett feltolakodtak és reméljük, hogy ez épp úgy fog neki sikerülni, mint annak idején sikerült a tisza­­eszlári szóvivőket háttérbe szorítani.« Igaz, hogy az első hír úgy jött, hogy Tisza mi­niszterelnök október 6-kán fog beszélni Nagyvára­don, de hogy akár a sajtóban, akár másutt valami nyoma is lett volna annak, hogy ezt valaki »rossz néven vette« volna tőle, arról mi nem tudunk semmit. De hisz idő sem lett volna rá, mert alig hogy az első hir jött, már rögtön megjött a második hir Nagyváradról, hogy Tisza nem október 6-án fog be­szélni, hanem október 2-án. És most a »Pester L­­­o­y­d«, mégis pikáns megjegyzéseket tesz arra, hogy míg Tisza lemondott október 6 -áról, (mely nap az aradi vértanuk emlékének szokott szentelve lenni) addig Apponyi s Irányi október 6-án fognak be­szélni. Mily jogon, s mily alapon pikánskodik a »Pes­ter Lloyd?« — Engedje kimondanunk, hogy egyene­sen a hamis ráfogás alapján. Mert miért nem beszélt a miniszterelnök október 6-kán ? — Nem azért, mert rossz néven vették tőle, (mert ilyen nem volt) hanem azért, mert bizonyosan a saját »bizalmas köre« figyelmeztette rá, hogy jó lesz más napra tenni, mert Tisza miniszterelnöknek, a véderővita után október 6-kán ünnepeltetni magát Nagyváradon, egy kissé kényes dolog, és a miniszterel­nök úgy látszik belátta ezen okoskodás helyességét, és áttette a napot október 2-kára. De hogy azért, mert Tisza miniszterelnöknek kényes lehet ok­tóber 6-kán beszélni, miért ne beszélhetne október 6-kán Apponyi s Irányi ? — ert abszolúte nem va­gyunk képesek felfogni. Sőt éppen abban látjuk Apponyi s Irányi helyzetének fölényét a Tisza miniszterelnöke fölött, hogy Apponyi s Irányi beszél­hetnek választóikhoz október 6-kán, s erre az egész országban csakis a »Pester Lloyd« merészel pikáns megjegyzést tenni és senki másnak eszébe nem jut az, hogy e beszédek tartásán megütközzék, míg Tisza miniszterelnök helyesebbnek látja, ha nem beszél vala ok­tó­b­e­r 6-k á­n. A »Pester Lloyd« maga sem vette észre, hogy akaratlanul milyen nagy igazságot árult el soraiban. Végül ami azt illeti, hogy Apponyi s Irányi, mint pártvezérek mit tegyenek ? — arra nézve mind Apponyi, mind Irányi bizonyosan tisztában vannak magukkal s nem szorulnak a »Pester Lloyd« bölcs tanácsaira. Mindkét államférfi sokkal magasabban áll, hogysem a felsőbb oktatást a »Pester Lloyd«-tól kérje. Budapest, okt. 2. A közigazgatás reformjának kérdésében a »N. P. Journal« mai száma, teljesen egyezőleg az általunk már előbb kifejtett intencziókkal, a követ­kező találó sorokat írja: »Nincs komoly magyar politikus, ki nyíltan és egyenesen kimondani merné, hogy nincs szükségünk a közigazgatási reformra, de vannak sokan, — még aktív államférfiaink sorában sem hiányoznak ilyenek — kik azt vélik, hogy a közigazgatási reform oly fontosságú, hogy mielőtt megoldásához fognának, okvetlenül meg kell kérdezni a tör­vényhatóságokat. A törvényhatóságok meg­­kérdése — így kalkulálnak titokban — valamint a felszínre jövő divergáló nézetek megfontolása termé­szetesen jó sok időt venne igénybe. E közben a törvényhatóságok kebelében meg fognak történni a tisztújítások s a hat évre választott tisztviselőket ter­mészetesen nem szabad jól megérdemelt jogaikban megrövidíteni. Ebből következik magától, hogy mi­vel aközben a mostani országgyűlés mandátuma lejár, a nemzet is megkérdezendő a fontos re­formkérdést illetőleg. E taktikával, ha kevés is, annyi el volna érthető, hogy a mostani országgyűlés mandátuma lejárta előtt a közigazgatás beható reformja nem volna keresztülvihető. Qui habet tempus, habet vi­tam — vélték már a régiek s igy gondolnak ama politiku­sok is, kik kerülő utakon a közigazgatás alapos re­formját meghiúsítani kivánják. Ez érvelés ellenében a legnagyobb határozottsággal fejezzük ki a nézetet, hogy a törvényhatóságok nincsenek és egyáltalán nem is lehetnek hivatva a közigazgatási reformot s annak szükségességét, vagy sürgősségét illetőleg véle­ményt nyilvánítani. Miben van a közigazgatá­si reform döntő kérdése ? Semmiben másban, mint az eddigi közigazgatás értékének vagy ér­téktelenségének megítélésében. A hogy ki fog ütni az ítélet az eddigi közigazgatás hasznave­­hetlenségérő­ s a hogy vélekedni fognak, miben és miért hasznavehetetlen az eddigi közigazgatás , úgy fog eldőlni a kérdés, váljon szükség van e köz­­igazgatásunk reformjára s milyen legyen ez a reform. És valamint nem lehet föltenni, hogy valaki a saját ügyében tárgyilagos ítéletet hozzon, úgy nem lehet ész­szerűen feltenni a törvényhatóságokról,hogy esetleg sa­ját maguk fölött pálczát törnének. A terrorizmus ily tá­nyére kivételesen képes lehet egyes ember vagy testület, de normál organizmusokról az önmegtagadás ilyetén bi­zonyítéka egyáltalán nem várható. Esztelenséggel ha­táros, a törvényhatóságokat bíráknak hívni fel oly ügyben, melyben első­sorban arról van szó, hogy az ő saját működésük tárgyilagosan megítéltessék, vagy épen elítéltessék.« A német parlament összehívása. Vilmos császár rendeletével a német birodalmi gyűlés október 22-ére hivatott össze. A császár tehát nem lesz azon hely­zetben, hogy mint eleinte óhajtotta, személyesen nyissa meg a parlamentet, mely minden esetre most ül össze utoljára. A császár tudvalevőleg már októ­ber közepén Olaszországban lesz, honnan Görögor­szágba, november 2 án pedig Konstantinápolyba megy s igy november közepe előtt alig lesz ismét Berlinben. Az új parlament működése elé nagy kíváncsiság­gal néznek és pedig két irányban. Először a kormánytól különböző katonai javaslatokat várnak, melyek czéljáról és jelentőségéről a sajtóban a legkülönbözőbb hírek terjesztettek. Hogy mit akar a kormány, még nem tudni. Némelyek szerint csak bizonyos változtatásokat tervez a hadügyi szervezet­ben, melyek azért tartoznak a törvényhozás hatás­körébe, mert újabb, habár nem éppen nagy pénz­beli megterheltetésekkel járnak. Mások szerint azon­ban a hadsereg állományának szaporítását is ter­vezik. Annyi bizonyos, hogy bármit akar, a kor­mány megkapja a kívánt költségeket a parlamenttől. Ennek második fontos teendője a szoczialista tör­vény elintézése lesz. A törvény hatálya 1890. szept. 30-án jár le. A kormány meg akarja hosszabbíttatni, sőt szigorítását is óhajtja. Erre nézve már a pártok közt igen eltérő nézetek uralkodnak, melyeket nagyon ne­héz lesz összhangba hozni. Konzervatív és ellenzéki részről most egyaránt azt követelik, hogy a m­o­s­­tani törvényhozás már ne foglalkoz­zék az ügygyel, hanem a kormány az új képvi­selőválasztásokat mielőbb rendelje el s a jövő parla­ment döntsön a szoczialista törvény felett. Boulangisták és monarchisták. A párisi gróf október 6 án is fentartja szövetségét a boulangistákkal. Ez kétségtelenül kitűnik H­e­r­v­é a kiváló monarchista hírlapíró és a párisi gróf bizalmas embere eljárásából. Hervé szeptember 22-én Páris nyolczadik kerületében egy boulangistá­­val és egy köztársaságival állt szemben. Egyikök sem kapta meg az abszolut többséget s igy uj választás A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. VAK SZERELEM. Irta: WILKIE COLLINS. — Angol eredetiből. — (6) A sir Giles haragja fuj alakot öltött; mókázó udvariasságban nyilvánult. Óráját kivette a zsebéből s azt gúnyoros arczczal vizsgálta. — Szabad-e bocsánatot kérnem ? kerdé esetlen képmutatásával az alázatosságnak. — Nem, hanem mennie kell. — Engedje tudomására hoznom, Henley kis­asszony, hogy az utolsó vonat már ezelőtt két órával elment. — Mit tesz az? Ön eléggé gazdag, hogy külön vonatot rendelhessen! Sir Giles nem bírta tovább kiállani a szinlelést, letette álcráját s helyette az igazi sir Giles lépett fel. Erősen megrázta a csengettyűt s igy szólt a be­lépő írnokhoz : — Kisérje Henley kisasszonyt házamhoz. S aztán Irishez fordulva szigorúan folytatá: — Egy éjjeli nyugalom majd eszedre térit. Reg­gel fogadom bocsánatkérésedet. Reggel mint rendesen, kilencz órakor készen volt a reggeli. A bankár a nőcselédek egyikét küldte a Hen­ley kisasszony ajtaján kopogtatni. De hosszas késede­lem után a házvezetőnő jelent meg ijedt arczc­al. A mint mondá ő maga ment föl a szükségelt vizsgálat megejtése végett, de Henley kisasszony szobalánya nem volt a szobájában; az ágyakban aludtak, s a nehéz málhára az volt fölírva: »A vendéglőbe kül­dendő«. Ezzel az Iris távozása kétségtelenné vált. Kérdések intéztettek a hotelben. Az ifjú hölgy szobalányával együtt korán reg­gel beszólott oda. Útitáska volt náluk, s Henley kis­asszony elrendelte, hogy visszatértéig málhája a ven­déglősnél hagyassák; de hogy merre ment, senki sem tudta megmondani. Sir Giles sokkal jobban haragudott, semhogy eszébe jutott volna, mit mondott Iris neki a megelőző este, mert különben ki kellett volna találnia, hogy minő ok indította az eltávozásra. — Atyja már végzett vele, s most én végez­tem vele. A cselédek parancsot kaptak be nem engedni Henley kisasszonyt, ha arra a merészségre vetemed­nék, hogy keresztatyja házához visszatérjen. VII. Ugyanaz­nap délutánján, Iris megérkezett a Mountjoy Artur tanyája szomszédságába. A politikai izgatottság ragálya (más szavakkal az Anglia iránti gyűlölet) még e távoli helyre is ki­terjedt. A templom lépcsőin a pap, ki maga is csak paraszt volt, nyilvános beszéddel izgatta földmivelő felebarátjait, melynek értelmében ha egy ír hazafi földbirtokosának megfizeti a bért, hazája ellen árulást követ el, s az volt a fölvilágosodott lelkes hazafi, aki azon a földön a hol él, szabad polgári jogát megvédi. Ilyen volt az uj törvény, melyet a tisztelendő úr figyelmes hallgatósága előtt fejtegetett. Ha jelenlevő felebarátai e törvény mikénti alkalmazását óhajtot­ták tőle megtudni, e példás keresztény Mountjoy Artúrra, a hűtlen ír hazafira mutatott. — Ne vegyetek tőle s ne adjatok el neki sem­mit ; kerüljétek ki, ha felétek közeledik; éheztessétek ki e helyről. Még többet is mondhatnék, de hiszen úgy is tudjátok, hogy mit értek. A szónoklat ez utolsó részét egyetlen szó tilta­kozás nélkül hallgatni, oly megpróbáltatás volt, mely megremegtette Irist. A pap beszéde második részének hatása az volt, hogy tízszeres szívóssággal verjen lelkében gyökeret az Artúr veszedelme felőli meggyőződése. Azok után, a­miket hallott, meggyőződött, hogy a legkisebb ké­sedelem is az ifjú biztonságára nézve gyászos ered­ményeket szülhet. Iris bámulatba ejtett egy a tömeg szélén álló mezítlábas fiút, kinek egy hat perces pénzdarabot ajándékozott, hogy a tanyába vezető utat mutassa meg neki. A fiú kapván rajta, hogy a nagylelkű urhölgy­­nek bebizonyíthassa haszonvehetőségét, előre futott. Iris és szobaleánya fél óránál kevesebb idő alatt a tanyai ház ajtaja előtt találták magukat. Az oly czivilizált találmány hiányában, mint az ajtókala­pács, vagy a csengetyü, a fiú az ujjaival kopogtatott s aztán elfutott a mint az ajtó belső oldalán a zárt fordulni hallotta. Félt, hogy valaki meglátja, ha az elátkozott tanyán valamely élő lénynyel beszél. Tisztességes öreg nő jelent meg a küszöbön gyanakvólag tudakozván, hogy mit kíván a lady ? Kiejtése félreismerhetlenül angol volt Iris Mountjoy Artur ur után kérdezősködött. — Artur ur nincs itthon volt a rövid válasz, mire a nő nem valami vendégszeretőleg ismét bezárni készült az ajtót. — Várjon egy pillanatig — szólt Iris. — Az évek megváltoztatták önt, de van valami arczában, ami nem egészen idegen előttem. Nem Lewtonné asszony ön ? A nő beismerő, hogy az a neve. — De hogy van az, hogy ön idegen előttem ? — kérdé bizalmatlankodva. — Ha régen van ön a Mountjoy úr szolgálatá­ban — felesé­gk is, — talán hallotta őt Henley kis­asszonyról beszélni ? A Lewtonné asszony arcza egy pillanat alatt kiderült, s Iris előtt a fölismerés örömteljes fölkiál­tásával, szélesen föltárta az ajtót. — Jöjjön be, kisasszony, jöjjön be.Ki képzelhette volna önt e borzasztó helyen látni ? Igen, én vagyok az a dajka, a­ki mind a hármukra fölügyelt, midőn még ön, Artur és Hugó, játszótársak voltak. Azután szemeit sóvárogva nyugtató régi ked­­venczén. Iris élénk rokonszenve megfejté e tekintetet, aki is kezével gyöngéden megérinti az arczát, így je­lezvén neki, hogy megcsókolhatja. A szívélyesség c tanújele sírásra fakasztotta a szegény öreg nőt,­­ aztán illedelmesen bocsánatot kért könyeiért. — Gondolhatja kisasszony, — mondá — meny­nyire kell nekem emlékeznem ama boldog időkre — ha ön se felejtette el. A nappali szobába lépve, az első tárgy, a­mi Iris szemébe tűnt, az a levél volt, felbontatlanul az asztalon, melyet ő irt volt Artúrnak. — Akkor hát csakugyan a házon kívül van ? — kérdő a megkönnyebülés érzetével. — Több mint egy hete van távol a tanyától. — Kapott-e más oldalról is intést ? s aztán a szökésben keresett bölcsen menedéket ? Az öreg nő arczán tükröződő ámulat a kérdések hallatára magyarázatot igényelt. Iris nem is tartóz­kodott beismerni az okokat, melyek az utazásra ind­i­­tották s mohón kérdezte, ha nem csalódott-e ama föl­tevésében, hogy Artur a meggyilkoltatás veszélyének van kitéve? Lewsonné asszony fejét rázta s aztán elmondá, hogy fiatal gazdája minden kétséget kizárólag veszély­ben forog. De Iris kisasszonynak jobban kellene őt ismernie, semhogy feltegye felőle, hogy meghátrál, ha mindjárt az egész Írország összes nemzeti ligát fenye­getnék is. Nem ! Artur úr az ő merész természetéhez hí­ven, kinevette a veszélyt. Azért hagyta el tanyáját, hogy agg barátját meglátogassa a szomszéd megyében s ama furfangos föltevésnek adott helyet, hogy egy a házban lakó fia­tal hölgy volt az a vonzerő, mely őt oly sokáig tá­vol tartá. — Mindazonáltal holnap vissza szándékozik térni, — folytatá Lewsonné. Bár jobban meggondol­ná a dolgot s kimenekülne Angliába, mig még alka­lom van reá. Hogy ha már ezeknek a vadaknak meg kell ölni valakit, hát itt vagyok én — egy öreg asszony, a kinek az élet úgy sem tarthat már sokáig. — Hadd öljenek meg engemet. (Folyt. köv.) A CSALÁD UTOLSÓ SARJA. (70) — Franczia regény. — Irta: DAVTS LAJOS. Fordította: Szigethyné­ Szalay Erzsi. MÁSODIK RÉSZ. — Lépjen be — mondá — várja önt. A fiatal ember belépett a börtönbe s az ajtót behúzta maga után. Alig tűnt el d’Avaray marquis az abbéhoz lép­ve kérdező: — Ki ez a nemes ? — Az, ki most bement Charette grófhoz. — Igen, már láttam valahol ezt az arc­ot, de habár nagyon emlékeztet valakire, nem tudnám meg­nevezni azt, kire úgy homályosan emlékszem. — Az Fontbriand úr! — Igaza van, Fontbriand margishoz hasonlít. Aztán mintegy valamely futólag felvillanó gon­dolatára, önön magának felelve mondá: — Én azt hittem, hogy Fontbriand marquisnak nem volt testvére. Katalin figyelmesen hallgatta D’Avaray mar­quis észrevételét. — Hogyan, testvére ? — kérdező az abbé. — Mivel rendkívüli hasonlatosság létezik ket­tőjük között. — Hiszen az, kit ön itt az imént látott, maga Fontbriand marquis és neki nincs testvére. — Ő! Ferencz! — Ő maga. — Édes abbém, ön téved; én tökéletesen jól ismerem a marquist; ezelőtt négy hónappal találkoz­tam vele utoljára, midőn Amerikából visszatért; sőt Velenczébe érkezte után én mutattam be őt a ki­rálynak is. Ön azt állítja, hogy ez a fiatal ember Front­­briand Ferencz marquis lenne ! Soha, édesem, soha! Katalin halálsápadtan roskadt le egyik faló­czára. Keraviz abbé mozdulatlan maradt, de le volt sújtva. — És annak, hogy nem tévedhetek legnagyobb bizonysága az, hogy ez a nemes engem nem is kö­szöntött. Ő lenne Fontbriand Ferencz! ugyan hagyja el! — mondá a király meghitt barátja és vállat vonva megvető modorban mosolygott. De alig ejtette ki szavait a marquis, felnyílt a fogoly börtönének ajtaja és Ferencz kilépett. — Abbé ur — szólt Keravizhoz — Charette gróf kéreti önt. — Megyek, — mondá az abbé és belépett a fo­golyhoz. Fontbriand azalatt Katalinhoz lépve, őt kissé félrevezette. — Én alkalmasint nem térek vissza már a bör­tönbe, — mondá a fiatal leánynak. — Engem bízott meg a tábornok, hogy utolsó intézkedéseit tolmácsol­jam katonái előtt. Tudom, hol találhatom őket, oda megyek tehát. A fiatal leány merően és bánatos lélekkel te­kintett reá. — A kivégzés után felkeresem önöket az­­Écu de France fogadóban, aztán majd együtt visszakisér­­jük Charette grófnét Coufféba. Ha azonban nem jönnék vissza, ne várjanak reám. Beszélgetése közben d‘Avaray marquis pilla­natra nem téveszté őt szem elöl. Charettene még mindig merev mozdulatlanság­ban ült a padon a falhoz támaszkodva. Ferencz köszöntés után eltávozott. DL Avaray marquis azonnal Katalinhoz lépett. — Bocsánat, kisasszony, ön is ismételheti ugyan­azt előttem, mit az imént Keraviz abbé szájából hallanom kellett? D'Audienne Katalin annyira meg volt törve a felindulástól, hogy még csak felelni se volt elég ereje. Csupán igenlőleg inteni tudott. — Fontbriand marquisnénak csak egy fia van ? Katalin újra igenlőleg intett fejével. De hát akkor hová lett Ferencz és vájjon miféle kalandor bitorolja helyét ? A szerelem még is legyőzte az aggodalmát és a fiatal leány a marquisra nézve igy szólott: — Marquis ur, az a nemes, ki az imént velem beszélt s innen éppen most távozott, Fontbriand Fe­­rencz marquis. — Nem, kisasszony, az az ember kiről ön be­szél, s kit én nem ismerek, az nem Fontbriand mar­quis, nem az én barátom, kivel alig négy hónap előtt két egész napot töltöttem együtt Velenczében. E pillanatban óriási tolongás keletkezett odakint. Hallani lehetett, miként ütődnek a puskaagyak a földhöz, s dobok pergését, és hogy többen a lépcsőn feljöttek. Az ajtó kitárult. Egy katonatiszt lépett be, hogy felolvassa a fo­goly előtt az ítéletet. Egy hivatalnok volt vele, négy gránátos elől, négy pedig hátul kisérte. A porkoláb az elitélt börtönéhez lépve kitárta ennek ajtaját. Charette a pap előtt térdelve éppen gyónását végezte. Keraviz abbé egy kézmozdulattal megállította az összes belépőket. (Folyt. köv.) vált szükségessé. Ennek folytán a boulangisták azt követelték Hervétől, lépjen vissza az ő jelöltjük ja­vára. Hervé mielőtt határozott, Londonba utazott a párisi grófhoz,hogy vele az ügyet behatóan megbeszélje. Most végre Hervé nyilatkozatot tesz közzé, mely­ben a jelöltségtől visszalép. Nem mondja ugyan ki határozottan, hogy a boulangista jelölt ja­vára lép vissza, de ez nem is szükséges. Visszalépé­séből úgy is csak a boulangista-jelöltnek, Martin Mariusnak lehet haszna, kinek megválasztása most már nagyon valószínű. A boulangisták legújabb vá­lasztási fogása az, hogy azt híresztelik, hogy a kor­mány két­ezer millió frank kölcsönt akar fölvenni s igy újabb óriási terheket készül az adózó polgárokra hárítani. Ez azonban üres koholmány s az officziózusok siettek is megc­áfolni. Az uj jelöltek bejelentésének határideje az éjjel járt le. Számuk azonban nem igen nagy s vasárnap a legtöbb kerü­letben csupán két jelölt fog egymással küzdeni, úgy, hogy hétfőn délben az eldöntés az összes kerületekből ismeretes lesz. Tisza Kálmán Nagyváradon. — Távirati tudósítás. — Nagyvárad, okt. 2. (D. É.) Tisza Kálmán miniszterelnök foga­dására ma délelőtt tíz órakor a feldíszített­­Sasi­­szálloda előtt a fogadó bizottság, igen nagyszámú kö­zönség és a Budapestről ide érkezett képviselő vendégek gyülekezvén az indóházhoz hajtattak. A zsúfolásig megtelt és föllobogózott indóházba, a miniszterelnököt Gesztről hozó különvonat tíz óra 40 perc­kor berobogott. Mikor a miniszterelnök, kit T­a­r­k­o­v­i­c­h államtitkár kísért, a szalon­kocsiból kilépett, hosszantartó lelkesült éljenzés hang­zott föl. Az éljenzés csillapultával Gál Ferencz pol­gármester a következő beszéddel üdvözölte a minisz­terelnököt : »Nagyméltóságú miniszterelnök úr! szeretve tisztelt képviselőnk! Fogadja hálánkat kegyességé­ért, hogy meghívásunknak engedve, választóit láto­gatásával megtisztelte. Üdvözlöm Nagyváradon, a­hol mindnyájan ismerjük és mert ismerjük, mind­nyájan szeretjük. Szerettük a múltban, szeretjük most nem kevésbé, midőn látjuk, hogy széles lát­­körével egy munkában eltöltött élet edzettségé­vel vezeti kitűnő minisztertársai élén a közügyeket Felséges urunk királyunk dicsőségére és szeretett hazánk javára; és éppen mert ismerjük, mert tudjuk, hogy minden izében hazafi , megnyugszunk h­azafisá­­gában, megnyugszunk bölcsességében rendületlenül, jobban mint valaha. Isten hozta körünkbe!« (Hosszan­tartó lelkes éljenzés.) Gál Ferencz polgármesternek lelkes éljenzéssel fogadott üdvözletére Tisza Kálmán miniszterelnök a következőket válaszolta: »Nagyon köszönöm a hozzám intézett szívélyes baráti szavakat, a köszönet engem illet, tisztelt vá­lasztóim, hogy alkalmat adtak nekem körükben meg­jelenhetni, hol, bár tehetném mentői gyakrabban, sze­retném társaságukat, barátságukat élvezhetni. Fo­gadják ismételten köszönetemet s tántorithatlan ra­gaszkodásomat az én szülővárosomhoz.« Szűnni nem akaró lelkes éljenzés követte a mi­niszterelnök szavait, melynek végeztével következett a bevonulás. A főutcza teljes díszben, a házak fel van­nak lobogózva ; a kórház előtt diadalkapu ékeskedik »Isten hozott« fölírással. Tisza miniszterelnök­e a­­ Ferencz polgármesterrel a város díszfogatán ha­ladt, követte őket a díszes fogatoknak beláthatatlan hosszú sora. A menetet, a sorfalat képező óriási kö­zönség lelkes éljenzéssel fogadta. A miniszterelnök saját házához szállt. A fogadtatás nemcsak igen impozáns, de kiválóan szívélyes is volt. A sza­badelvű párt, élén Podmaniczky Frigyessel, 30 taggal volt képviselve. Sál Ferencz polgármester az egész tanácscsal, Dőry főispán, Beöthy a bizottsági tagokkal, a megyei szabadelvű párt, Pavel gör. kath. püspök, Széchenyi, Zalay kanonokok, Teleszky Ist­ván, Lukács György államtitkárok és a párt­különbség nélkül (?) megjelent államtitkárok (?) zsúfolásig megtöltötték az indóházat. Tisza Kál­mánnal jött neje és fia Kálmán is. Az idő reggel még esős volt, de az érkezéskor teljesen kide­rült. Az országgyűlési szabadelvű pártot a követke­zők képviselték Tisza fogadásánál: Podmaniczky Fri­gyes báró elnök, Horváth Gyula, Hegedűs Sándor, Móricz Pál, Harkányi Frigyes, Fröhlich Gusztáv, Boncza Miklós, Kállay Zoltán, Münnich Aurél, László Mihály, Chorin Ferencz, Pulszky Ágoston, Rosner Ervin báró, Molnár Antal, Markovits Kálmán, Jónás Ödön, Beöthy Algernon, Eitner Sándor, Karuch József, Rezey Silvius, Krausz Lajos, Dégen Gusztáv, Vadnay Károly, Matus­­ka (és nem Markovich, mint reggeli lapunk egy távirata hibásan jelentette) Péter, Papp Samu, Véghső Gellért és Ercsey Géza. A be­vonulás után Tisza Kálmán gyönyörűen fel­díszített házában harmincz országgy. képviselő je­lent meg és tisztelegtek a miniszterelnöknél, ki üd­vözlésüket meleg baráti kézszorítással köszönte meg­ A miniszterelnök tiszteletére rendezett ötszáz teríté­kes banker délután egy órakor kezdődött. A »Sas« dísztereme ez alkalommal kiváló ízléssel volt feldí­szítve. A főasztal fölött Tisza Kálmán lombfüzér­­rel övezett igen sikerült arczképe látható, fölötte a párt zászlója van. Az asztalfőnél Tisza Kálmán fog­lalt helyet, mellette jobbról Schlauch Lőrincz püspök, balról Po­dmaniczky Frigyes, Lukács és Teleszky államtitkárok ülnek. Oldalt Dőry fő­ispán , szemközt az orsz. képviselők sorakoztak. A diszlakoma rendkívül fényesen sikerült. Dő­­r­y főispán a királyra, királynéra és a királyi család­ra emelte poharát. Ritook frenetikus éljenzés közt Tiszára emeli poharát. A lelkesedés csillapultával Tisza Kálmán miniszterelnök kezd szólani. Hogy, mint teljesedtek, miket kilátásba helye­zett — úgymond — tanúskodnak a zárszámadások s fog tanúskodni a jövő költségvetés, ki nem várt le­hetetlent, meg lesz elégedve s kétségtelen, hogy ezen­túl reform törekvéseinkben gyorsabban fogunk halad­hatni. Az európai helyzetre vonatkozólag megjegyzi, hogy a béke fentartása remél­hető. A belügyekről szólva kijelenti, hogy a kísérlet meghiúsult, mely az alkotmányos alapot fel­­forgatni akarta s a kisebbségnek akarta a hatal­mat vindikálni a többségtől. Rendkívül hatást tett beszédének az a része, melyben saját személyé­­rő­l nyilatkozott.A közigazgatás kérdésére áttérve, valótlannak mondja, hogy közigazgatásunk oly rossz volna, mint hirdetni szokták. 1875-ben már kijelentette, hogy jó adminisztráczióval kell bírnunk s erre minden eszközzel törekedett is. 1881-ben kijelentette, hogy, ha nem jelentkeznek kellő számban képzett egyének a közigazgatási pá­lyára, jöhet idő, mikor az eddig követett rend-­­­szeren változtatni kell. Törvényhozásilag a köz­­igazgatás minden baján segíteni nem lehet. Elkövet­kezett az idő, mikor a közigazgatásnak egész mun­kájukat arra szentelő, kellőleg kvalifikált egyé­nekre van szüksége s már észlelhető, hogy nincs elég alkalmas emberünk ezen a pályán. Ez kény­­teleníttette őt­­belátni, hogy az eddigi úton tovább haladni nem lehet. De nemcsak a tisztviselők kinevezéséből áll árreform. Tévedés az is, mintha a kormány a megyei önkormányzatot min­den hatáskörétől meg akarná fosztani. A kormány szán­

Next