Pesti Napló esti kiadás, 1892. december (43. évfolyam, 332-371. szám)
1892-12-02 / 333. szám
Fertőtlenítv«! Budapest, 1802.A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. 333. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Péntek, deczember 2. Budapest, deczember 2. Kronawetter válasza. Kronawetter képviselő a magyar országgy. képviselők üdvözlő táviratára válaszolva, következő levelet intézte Ugron Gáborhoz : Igen tisztelt uram! Köszönetet mondok önnek és összes társainak, kik az osztrák képviselőházban a helyzetről mondott szavaimat megtisztelő elismerésükkel kitüntették. Kérem önt és Magyarország minden szabadelvű emberét, hogy kísérje figyelemmel az ügyek fejlődését Ausztriában. Már megértük 1848-ban, hogy egy magyar miniszter a legkedvezőbb ígéreteket vitte innen Magyarországba, de még mielőtt az ígéreteket megkapta, az áskálódó kamarilla már dolgozott azok megvalósítása ellen. Az állapotok Bécsben még szomorúbbak, mint 1848-ban és 1849-ben. Akkoriban csak a magas nemesség és a klérus dolgoztak a reakczió szolgálatában, ma azonban a feudális-klerikális párt a kisiparosok és a földmivelő nép egy jelentékeny részét, valamint a hivatalnokokét is megnyerte, kik a gazdasági viszonyok javulásának puszta ígéretére elvetnek minden ideált. Jelesen a kispolgárok jelentékeny része a klerikális-feudális párt uszályhordozójává aljasodott. Arról van szó, hogy a feudális-klerikális párt megnyeri-e a nemességet és a klérust a reakció érdekeinek. Nem tudom, történtek-e már kísérletek és milyen eredménynyel. Schwartzenberg beszéde a legrosszabbat sejteti. Soha az összes szabadelvű elemek összetartása Ausztriában és Magyarországon nem volt oly szükséges, mint most. A közös nagy veszély egyesülten talál majd a súlyos küzdelemben. Ismételve köszönetemet, maradtam stb.« A politikai helyzet a Balkánon. Szerbiában régóta folyamatban van a politikai válság s ennek következménye nem lehet más, főleg az utóbbi idők eseményei következtében, mint hogy a mostani minisztérium kénytelen lesz beadni lemondását. Belgrádból oly hírek érkeznek, melyek arra engednek következtetni, hogy ott az egész állami rend meg van ingatva és ez elhatározott rendszabályok gyors alkalmazását kívánja. A gazdasági élet oly bajokban sínylik, melyek megzsibbasztják az egész forgalmat s nagy katasztrófákkal fenyegetnek. Az arany ázsiója az utóbbi napokban 121/5 százalékra emelkedett, ami megöli a szerb kereskedést. Mint a »Times«-nek jelentik,ehhez az a baj járul, hogy a hajózás a Dunán a jégzajlás következtében megszűnt s az alacsony gabonaárak miatt nincs kivitel. A kormány úgy akart segíteni a bajon, hogy a pénzszükséglet fedezése czéljából államjegyeket bocsátott ki. Ez még veszedelmesebbé tette a helyzetet s az arany ázsió felszökését idézte elő. A tisztviselők és katonák hónapok óta nem kapták meg rendesen illetményeiket, aminek folytán uzsorások kezébe kerültek. Még szerencsétlenebb helyzetbe jutottak a nyugdíjasok, akik egyáltalában nem kaptak nyugdíjat, ha a kormány politikai nézeteit nem osztották. A »Times« azt állítja, hogy a felháborodás és izgalom Szerbiában ma oly mérveket ért el, mint abban az időben, mely a zajosári zendülést megelőzte. Ami a külügyi politikát illeti, Szerbia abban ez idő szerint éppen nem vehet részt, mert nélkülözi a támogatást Oroszország részéről, mely a radikálisoktól elfordult. Ésgy meghidegült a viszony Oroszország és Montenegro között is. A szentpétervári udvar már hónapokkal ezelőtt megszüntette azt a pénzbeli segélyt, melyet a czettinyei udvarnak eddig rendesen adott. Ez annál keservesebben hat Montenegróra, mert öt éven át rossz termés volt s a fejedelemség pénzügyei a legziláltabb állapotba jutottak. Az álllam jövedelmeit a montenegrói kormány hadi felszerelésekre fordította, mert mindig arra várt, hogy a kitörendő háború alatt Törökország rovására kompenzálhatni fogja ezeket a költségeket. Most Oroszország kijelentette, hogy nem hajlandó ezeket a kiadásokat megtéríteni. Aránylag legnyugodtabbak a viszonyok Romániában, ahol Hitrovo orosz követ eltávozása óta megszűntek a politikai cselszövények. Hitrovo most Japánban van s ott védi magát azon vádak ellen, melyek ellene romániai működése miatt emeltettek. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Cseh Dani. — Elbeszélés. — Irta: S e n e x (1) I. A Cseh Dániel álma. Az elaggott század gyermekkorát élte még akkor, mikor ez a paraszt dráma lejátszódott az élet színpadján. A mikoron a mi jámbor nagyapáink bizonynyal álmukban sem gondoltak még arra, hogy a végét magyarul — fin du siecle-nek fogják nevezni a műveit unokák. Tehát olyan régi história lesz ez, amire azt szokták mondani: »Régen volt, talán igaz sem volt.« S bizon beillik mesének is. Amilyen különös, magam is hajlandó volnék ennek tartani, s szinte kedvem volna úgy kezdeni, ahogy a mesét szokták: »Hol volt, hol nem volt.« Mert én hallottam ugyan már a hiteles történetét egy olyan mesternek a becsületes csizmadia rendből, a ki csizmadiából földesur, földesurból megint csizmadia lett és azután főbe lőtte magát (mivelhogy még akkor a végzett földesurak számára nem találták föl a katasztert); olyan csizmadiát meg magam is ismertem a cseh beamter-világban, aki borközi állapotában azzal tágított a hazafiai keserűségén, hogy a sárgaföldig letette a császárt (amiért aztán törvényt is állott az öreg), hanem olyan csizmadiát, ki vénségére a szerelem bolondja lett volna, ámbár megettem már a kenyerem javát, én bizon nem ismertem, hallani is csak erről az egyről hallottam. Hát azért mondom, hogy (ismervén a csizmadiák tiszteletreméltó erkölcseit és közmondásos bölcsességét) magam is hajlandó volnék az egész dolgot mesének tartani, ha nem volna két erős tanúbizonyság mellette: a szóhagyomány meg a népdal. De így kell hinnem. Sőt azt is merem mondani, hogyha az a világra szóló szerencsétlenség meg annak az utólagos nyavalyái eczetágyat nem csináltak volna a szegediek régi jókedvéből, hát ma is akadna ott az öreg polgártársak között, aki szép kérésre eldudolná azt a nála is tán öregebb nótát: Cseh Daninak jól van dolga, Jerikóból ment Rókusra. És nyilván azt is meg tudná mondani, hogy mikor a szegedi nótáján ez a dal termett, mi volt, hol volt akkor Jerikó. Akkor, mikor még nádfedeles házak, nem pedig czifra paloták takarták a szegénységet a híres tiszaparti városban. Most persze már lámpással is hiába keresnénk. De akkor könnyű volt odatalálnia az alsóvárosi tahónak is, aki pedig nem született az ó-testamentum korában s annál kevésbbé szolgált a vitéz Gideon lármás seregében. Csak el kellett ballagnia Rókusra, a merre a temető felé vitt az út. Ott volt a Jerikó, a rókusszélben. Ha azután ájtatossága úgy tartotta, átsétálhatott a Názéretbe is, a mely meg ott volt a Jerikó mellett. (A mi azt illeti, hiszen járták is akkoriban azt a vidéket elegen a más városrészbeliek, akik szerettek csinálni maguknak egy egy kis »görbe napot«. Ma sem ment még egészen feledésbe a régi szegedi szólásmondás: »Rókusza, ha rossz vagy.«) De hogy a szavamat ne felejtsem, hát elmondom a Cseh Dani históriáját. Kezdem pedig Cseh Dániel urammal, vagyis abból az időből, amikor még híre sem volt a róla szóló nótának; amikor még ha a tőszomszédjától azt kérdezte volna valaki, hogy hol lakik a Cseh Dani, hát karikára nyitotta volna a szemeit és megbotránkozva azt felelte volna, hogy »nem tudom.« Mert ilyen nevű embert nem ismert akkor még Szegeden senki. Ellenben Cseh Dániel ismerte nemcsak a Jerikó és Názáret, hanem az egész Rókus , sőt ide merem venni a Felsővárost meg Palánkot is. (Az Alsóvárosról nem szólhatok, mert az mindig más világrész volt.) Ha az öreg mester végigment az utczán az ő fél magastetejű kalapjában meg a százrétű galléros köpönyegében (alatta feltárt ingujjakkal), a gyerekek abbahagyták a játékot és szaladtak hozzá kezet csókolni, a felnőttek pedig kalaplevéve köszöntötték. Az öregek is tisztességnek vették, ha a mester úr az utczán szóbaállt velük, a gyerekek közt meg ez volt a boldogabb, akinek nagyobb baraczkot adott a fejére. A mestertársai közt is nagy becsülésben állott az öreg. A széhgyűléseken az övé volt a döntő szó, mert bár rövidre szabta a mondókáját (azt tartván, hogy sok beszédnek sok az alja) annál több volt a magja. És mindig fején találta a szöget. A protokollumokat is leginkább ő javította meg, ha a városi diurnista uram hibát ejtett benne. Régen meg is választották volna már a nemzetes uraimék czéhmesternek, ha ő szerényen el nem hárította volna magától ezt a nagy tiszteséget. Egyébiránt pedig az élete krónikája, amíg a hatodik X küszöbéig jutott az életnek göröngyös útján, ennyiből állott, minekutána kitanulta a becsületes csizmadiamesterséget és mint fölszabadult legény eltöltötte a vándorló éveket, visszatért a szülővárosába, ott megremekelt, műhelyt nyitott a Rókuson és — »istennek rendelése szerint« — megházasodott, ahogy azt minden jóravaló fiatal mesterember cselekedni szokta. Véve pediglen házastársul Csehák Mátyás, felsővárosi polgárnak tisztességes hajadon leányát, Évát. Azaz hogy Éviké volt az még akkor. Darázsderekú, tükrőlpattant, pirospozsgás leány. Most már persze régóta Éva asszony. Harminczöt esztendei asszonykodás után elegendő jussa is volt ehhez a titulushoz. Hanem azért ma is jól bírja magát. Maga vezeti a háztartást egy kis pesztonkával, maga süt, főz, mos, ő kapálja, ő ülteti be, ő gyomlálja azt a kétzsákos kis földet is ott a Nyargalóban s ő hordja haza a termést a kis szolgálóval. (Az apjuk csak akkor segít neki a földmunkában, ha a »méhes« ben nincsen postamunka.) Hajnaltól éjszakáig talpon van. A fölkelésben első, a lefekvésben utolsó , és ha tíz keze volna, pirkadástól napestig, mindnyájának tudna dolgot adni. Hanem azért egy vasárnap sem mulasztja el a nagymisét, ádvent alatt pedig a rorátén is ott van minden reggel a mester úrral együtt. Egy szóval, olyan asszony volt, aki felkereső a háznál, istenáldás egy jó embernek, amilyen Cseh Dániel volt. Ez is különben a mester urat dicséri; látszik, hogy már fiatal korában is okos ember volt, hogy így ki tudta választani a nekivaló asszonyt Meg is becsülte mindig; iránta való szeretetén, hitvesi hűségén harminczör esztendő alatt soha csorba nem esett, akkora sem, mint egy mákszemnek tizedrésze. Nem is volt olyan példás házasélet meszsze földön, mint az övék. Mikor más házasfelek — a szomszédságban, vagy az atyafiségből — összepatvarkodtak, a kölcsönös szemrehányások közt el nem maradhatott Cseh Dániel meg a felesége. Az asszonyok Dániel mestert állították az uraik elébe példának, ezek meg Éva asszonynyal riposztíroztak. — »Mért nem tud rend olyan lenni, mint Cseh Dániel: olyan jámbor, istenfélő, józan életű, dolgos, asszony megbecsülő, jó családapa?« — »Nézd az Éva asszonyt. Ha csak feleannyi volna a jó erkölcsöd, mint annak, mindennap hálát imádkoznék az Istennek!« No, és ezek után már most higyje el az ember, hogy Cseh Dánieléknál beülhetett az ördög a határba úgy, hogy Dániel Danira váljon; hogy az öreg hernyó átváltozzék fiatal pillévé, akit fölkapjon a nóta, mint valami falurosszat; hogy Éva asszony szomorú özvegységre jusson, mikor még él az ura, de akinak azt mondják a neve után: »hitehagyott.« És higgye el az ember, hogy van a világon olyan bolond szél, amelyik ha beleüt egy hatvanesztendős embernek a fejébe, hát úgy kifújjon onnan egy harmincéves boldog házaséletet minden emlékével együtt, mint ha soha nem is lett volna. Pedig ez történt. Szinte átallom is leírni. De ha már belefogtam. Hát csak elmondom. A szerencsétlenség ott kezdődött, azon a szép májusi éjszakán, amikor a Cseh Dániel mester az ő csöndes Jerikói házában azt a végzetes álmot álmodta. (Igazabban pedig egy pár száz esztendővel előbb kezdődött, nem is Szegeden, hanem Genuában, ahol a kis lutrit föltalálták. Mert ha ezt föl nem találják, Cseh Dániel nem álmodhatta volna azon az éjszakán azt a végzetes álmot.) Alig űzte el a piros arcza hajnal annak az éjszakának a sötétségét, a házi kakas még javában kukorékolta az ébresztőt, mikor a házból már az Éva asszony patáliája hangzott ki. Micsoda botránykőbe ütközhetett a jó asszony ilyen korán ? Hja bizon, nem kis dolog volt az. Amint az ágyból kikelve, kilépett a pitarba, hát csak összecsapta a kezeit. A patyolat nem fehérebb, mint az ő fehérre meszelt fala. És nézd-e, az a szép fehér fal be van majszolva korommal, nagy istentelen ákombákomokkal. Még a mész is lehullott a vakolatról, amint végigkaparták azzal a szenesült fadarabbal, amely most is ott hevert a megszentségtelenített fal tövében. Ki volt már ennek a mestere ? Ki lehetett volna más, mint az a kanálfülű Szepi gyerek, hogy veszett volna a sváb országában, ahonnan ide került! Gyere csak Szepi, gyere ! És a derék asszony nagy fölháborodásában kész lett volna már törvényt állatni az inasgyerekkel, (amelyben ő volt az itélőbiró, a seprünyél meg a végrehajtó), ha a mester urnák fele öltözésig jutott alakja meg nem jelenik a hálószoba ajtajában. — Korán lesz, hékám ! Mi a baj már no ? — Mi-e ? Hát ehűn-e, mit csináltak a faliammal ! A Szepi gyerek is előkerült a műhelyből és szörnyű, értelmetlen pofával bámult az ákombákomos falra. Igaza is volt, mert ő olyan ártatlan volt a merényletben, amilyen csak egy csizmadiainas lehet, aki még nem hatolt be a betűismeret titkaiba. Mert azok az idomtalan koromrajzolatok létüket mutatták, még pedig arabs számbetüket. A mester odafordult a fal felé és hangosan leolvasta az esetlen számbetüket : 7, 13, 77. Aztán fél karral körülnyalábolta a feleségét és azt tette vele, amit csak nagy jókedvében szokott elkövetni szemtanuk előtt: nagyot csappantott az orcsájára. — Jó, hogy ki nem szentencziáztad azt a szegény fiút, anyjukom, Az én bűnömért lakott volna. Mert én voltam ennek az Íródeákja. Nézd-e, aranyom : 7, 13, 771 (Nagyot csattantott a két tenyerével.) Tisztára lehet olvasni. Hála istennek ! Mert a középső numerus már kikottyant a fejemből. Mégis csak jó az, ha az ember sötétben is tud írni. Éva asszony rábámult az öregre. — A bolondját járod, apjuk? Vagy engem akarsz a baranyai szekérre ültetni ? Elmúlt már a farsang, meg április elseje is ! — Már ez pedig úgy van, asszony. El is mondom mindjárt, hogy történt. Mert sora van ám ennek. Gondolhatod, hogy csak úgy bolondjába nem kormozom be a faladat. Gyere be, anyjukom, a szobába. Ott benn aztán töviröl-hegyire elbeszélte az öreg az éjjeli álmát. Csodálatos álom volt az. Azt álmodta, hogy az ágyában heverészett (amint hogy úgy is volt) és azon gondolkozott, hogy a Kukli koma ünneplő csizmáját melyik legénynek szabja ki, amidőn egyszerre erős suhogást hall, mint valami nagy madárnak a repülése. Amint odanéz a szoba közepe felé, ahonnan a nesz hallatszott, hát látja, hogy egy gyönyörű szép angyal áll előtte. A két szárnya éppen utolsót libbent, aztán lecsukódott. Az angyal ránézett két bogárfekete szemével, amik úgy ragyogtak, mint két kárbunkulus. A bal kezében nagy fekete táblát tartott, a jobb kezével meg rámutatott. A táblán három számbetű ragyogott eleven parázstűzben. Szinte kápráztak a szemei, amint odanézett, a nagy fényüktől, az arczán meg érezte a tűzök kiáradó melegét. Világosan fölismerte az égő numerusokat. 7, 13, 77. — Az angyal nem szólt semmit — folytatta a mester — de akár csak mondta volna, olyan tisztán megértettem, mit akar. Azt mondta a szemeivel : »Jól megnézd, Cseh Dániel, mert ezek hozzák meg a te szerencsédet, ha csak magad balgatagul el nem szalasztod azt !« A három számbetű nagyot sistergett. Erre fölébredtem. Vaksötét volt a szobában, de a három számbetű akkor is ott karikázott a szemeim előtt. Egy darabig nem is akartam hinni, hogy ébren vagyok. Körültapogattam magamat meg a nyoszolyát. Csakugyan ébren vagyok. Szaporán kikeltem az ágyból és kibotorkáltam a konyhába, nesztelenül, hogy föl ne ébresszelek. A tűzhelyen tapogatózva kezembe akadt egy felégett fadarab, annak a szenes végével találomra odakarmizáltam a pitvar falára a három numerust, így aztán biztos voltam benne, hogy ha elfelejteném is reggelre, megtalálom őket a falon. Meg is találtam, hála istennek ! — Hát aztán minek hálálkodol, apjuk ? Mit vársz azoktól a numerusoktól ? — Mit e ? Lutriba teszszük, asszony, lutriba ! Ezt csak magadtól is elgondolhattad volna. Dehogy gondolhatta pedig azt el Éva aszszony. Sőt semmiképpen nem tetszett neki az apjuk dolga. Sem az álma, sem a szándéka. Ezer kifogást tett ellene. Lutriba tenni ! Nem való az tisztességes embernek. Kapa kaszakerülöknek találták azt ki. Mit mondanának az emberek, ha megtudnák, hogy az öreg Cseh Dániel a lutrisbotot járja?... Ajhaji... Aztán mit tegyenek rá? Forintokat? Ha volna sok kihányó pénzük. De a kis pénzért is kár. Minek azt kihajigálni az ablakon? Inkább adják a koldusoknak. (Folyt. köv. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése december 2-án. Elnök: Báró Bánffy Dezső. Jegyzők: Molnár Antal, Josipovich Géza, Lázár Árpád. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor, Lukács Béla, Szilágyi Dezső, Josipovich Imre. Az ülés kezdődik i. e. 10 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hitelesíttetik. A jegyzőkönyv hitelesítése után elnök jelenti, hogy vett értesítés szerint az összeférhetlenségi bizottság Esterházy Kálmán gróf országgyűlési képviselő ellen fenforgó összeférhetlenségi eset megvizsgálására határnapot tűzött ki, de az erről szóló végzés Esterházy Kálmán gr. képviselő úrnak a kitűzött 15 napon belül sem kézbesíthető nem volt, sem pedig ő maga a bizottságnál e határidő alatt nem jelentkezett; ennélfogva a házszabályok 134. §-a értelmében felhívja gr. Esterházy Kálmánt, hogy kifogásai és védekezésének előterjesztése czéljából 30 napon belül az összeférhetlenségi bizottságnál jelentkezzék. Tudomásul vétetik. Bemutatja Miklós Béla és társai Fehér megye bodajki választókerülete választópolgárainak kérvényét, melyben Atzél Béla dr. országgyűlési képviselővé választásának megsemmisítését kérik. Az 1000 frt biztosíték letétetett. Miután a kérvény a kitűzött 30 napi határidőn belül adatott be, újabb bíráló bizottságnak adatik ki. Sorsolás útján a 6-ik bíráló bizottsághoz jutott a kérvény. Bemutatja az országgyűlési gyorsiroda tagjainak Darányi Ignácz orsz. képviselő által beadott kérvényét, amelyben a folyó év második felére ugyanoly fizetési pótlék folyóvá tételét kérik, mint amilyenben az állami tisztviselők már tényleg részesültek. Tárgyalás és jelentéstétel végett a gazdasági bizottságnak adatik ki. Az elnökségnek több bejelenteni valója nincs. Következett napirend szerint »az 1889. év közösügyi zárszámadásra alapított végleges leszámolás szerint Magyarország terhére mutatkozó tartozás fedezéséről és az 1891. évi közösügyi kiadásokra Magyarország által pótlólag fizetendő öszszegről, továbbá az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló 1885. évi XI. t.-cz. módosításáról szóló törvényjavaslat harmadszori megszavazása. A törvényjavaslat harmadik olvasásban is elfogadtatott. A legközelebbi ülés holnap d. e. 10 órakor tartozik. Ennek napirendjét a ház további teendőinek megállapítása fogja képezni. Az ülés d. e. 10 óra 40 perczkor ért véget. Polgári házasság és a status quo. Az alábbi czikket Mocsáry Lajos tette közzé a »Sárospataki Lpok« legújabb számában. Aktuális voltánál fogva közöljük e czikket, melyben Mocsáry Lajos Tisza Kálmán ellen polemizál. Értesülésünk szerint a Mocsáry álláspontja úgy a tiszáninneni, mint a tiszántúli protestáns egyházkerület túlnyomó többségének álláspontjával teljesen azonos. Mocsáry czikke így hangzik : Az országgyűlési szabadelvű pártnak november 9-én tartott emlékezetes értekezletén azt mondá Tisza Kálmán: »teljesen ellenkezik a valósággal, hogy a fenforgó kérdésben valami speciális protestáns dologról volna szó.« Mondotta továbbá, hogy »ha dogmára és lelkiismeretre történik hivatkozás, az állami erőszakot igazoltnak nem tartja.« Mondta még azt is, hogy »ott, ahol nagy állami érdekekről van szó, a specziális felekezeti érdekeknek háttérbe kell szorulniok.« Mindez állítások csak félig igazak, tehát a teljes igazsággal ellenkeznek. Ami azt a specziális protestáns dolgot illeti, az egyszeri székely góbé mondá: csak hallgatom mi pufog hátul, hátra nézek, hát látom, hogy engem vernek. Ő exczellencziája, úgy látszik, nem akar hátra nézni. Ha nem restellene hátra nézni, azonnal látná, hogy a klérus által indított egész akció elsősorban és eminenter protestáns kérdés. Miután a magyarországi katholikus világ a jezsuiták által kellőleg praeparálva lett, a klérus elérkezettnek látta az időt, hogy egy újabb razziát indítson a hazai protestantizmus ellen. Meg akart szabadulni a lélekhalászatnak az 1868. 53. t.-czikkben rejlő akadályaitól. Ezt a halászatot mindenkor a protestantizmus vizeiben űzte különösen a katholikus klérus; előbb a protestantizmus megsemmisítése, majd legalább folytonos háttérbe szorítása és gyöngítése, állandó törekvése itt negyedfél század óta. Abban sincs teljes igazsága Tiszának, hogy az államnak meg kell hajolni a dogmára és lelkiismeretre való hivatkozás előtt. Hát a nazarénust, kinek hitét a vallásszabadság mellett és úgy kell respektálni, mint bárki másét, ne lehessen kötelezni katonai szolgálatát ? Ki tudja, mit mindent fog még dogmává avatni az ultramontanizmus, meddig húzódik össze vagy meddig tágul papjainak lelkiismerete. Nincs teljes igazság még abban sem, hogy a felekezeti érdekeknek háttérbe kell szorulniuk az állami érdekek előtt. Nincs itt szó az állami és felekezeti érdekek ellentétes voltáról. Magyarországon a protestantizmus érdekei nem is állíthatók szembe az állam érdekeivel, sőt Magyarországon éppen a legfontosabb állami érdekek követelik azt, hogy a protestantizmus fenmaradjon. Hol volna most az országban szabadság és magyar nemzetiség, hol volna maga az ország államisága, ha nem védelmezte volna meg a protestantizmus ugyanazok ellen, kikkel most megújult harczban áll ? Mire való ily félig igaz premisszákat felállítani ? Tisza Kálmánnak érdekében állhat most is, mint miniszter korában, elfelejtetni kálvinistaságát, de az ügynek nem tesz jó szolgálatot eféle állításokkal, mert az igazság elhomályosítása s elcsavarásából soha sem rezultálhat igaz és jó dolog. Tiszánál sokkal őszintébbek voltak azok a fiatal mágnások, kik azon nevezetes értekezleten a polgári házasságot indokolták. Okoskodásuk így hangzott: az elkeresztelési rendeletet vissza kell venni, az 1868-iki törvényt módosítani kell, mert az a dogmába és lelkiismeretbe ütközik; a klérust ki kell elégíteni, de a protestánsoknak kárpótlást kell adni, tehát be kell hozni a polgári házasságot. Ez az a nagy fölfedezés, ez az a nagy elhatározás, mely oly nagy lelkesedésbe hozta a szabadelvű pártot, hogy alig tud magára ismerni dicsőségében. És Tisza nyilatkozata nagyon alkalmas arra, hogy teljesen megerősítse a szabadelvű pártot azon hitben, hogy a polgári házasság csakugyan teljes kárpótlást nyújt a protestánsoknak az elkeresztelési rendelet és az 1868. 53. tczikk eltörléséért, hogy a polgári házasság behozatalával a magyar államnak Róma által megtámadott függetlensége és tekintélye vindikálva lesz, diadalmasan be lesz fejezve a kulturharcz, rendben lesz minden s az egyházpolitika terén többé semmi teendő nem marad. Helyes dolog-e oda hatni, hogy a magyar közvélemény, hogy nevezetesen a döntő körök magukat eféle téves hitbe beleringassák ? Meglesz e csakugyan a polgári házasság, miként fogadja az ország népe, úgy fogja-e megalkotni a házassági jogra vonatkozó összes intézkedésekkel együtt a törvényhozás, úgy fog-e foganatba vétetni a gyakorlat által, hogy a klérusnak a vegyes házasságok körül intrigái ellen csakugyan sikeres korlátozó eszköz legyen, mindezt még nem tudhatjuk ; egy ugrásnak a sötétbe látszik az egész dolog. De tegyük föl, hogy mindez meglesz, nekünk protestánsoknak a polgári házasság akkor sem lesz vívmány, sőt nem is kompenzáczió az 1868. 53. törvényczik kört. Annyit föltehetünk biztosan, hogy nálunk is csak kivételesek lesznek az oly esetek, melyekben a házasulandó felek mellőzni fogják a polgári mellett az egyházi egybekelést és akkor a vegyes házasságok közül a papi izgágaságnak mindenesetre tág tere marad. Ránk nézve, felekezeti érdekeink szempontjából, hasonlíthatlanul kedvezőbb azon helyzet, melyet az 1868. törvény teremtett. Voltak esetek eddig is, melyekben, mert a kellő szankczióval a törvény ellátva nincs, a »sexus sexum sequitur« eleve kijátszatott, de azért nagyban és egészben két évtizednél tovább mégis megvolt a törvény által czélbavett állapot és megmaradhatott volna továbbra is, ha a katholikus klérus vakmerő támadásával szemben az állam megtette volna azt, mi saját biztonsága és tekintélye érdekében kötelessége lett volna ; ha most, midőn a szükség felmerült, megtoldotta volna a törvényt a szükséges szankcióval; ha nem olyan Csáky féle elkeresztelési rendelettel, hanem megfelelő, szigorú büntetésekkel forratta volna torkukra a törvény ellen szegülő papoknak a lelkiismerettel való hazudozást. Kedvezőbb ránk nézve a status quo, mert nekünk itt, ebben az országban nemcsak az elméleti, a klérus nagy vagyona és hatalma mellett csakis papíron létezhető jogegyenlőségre, hanem egyenesen specziális oltalomra van szükségünk a katholikus klérus ellen. Ilyen oltalmat nyújtottak a régi békekötések, ilyet nyújtott az 1791 iki 26. tczikk, mely autonómiánkat törvényes intézményül szentesítette ; ilyet nyújtott az 1868. 53. t.-czikk, mely »a szülők természetes jogát« korlátozta ; összes eddigi interkonfesszionális törvényeinknek ezen oltalmi jellegök van. És ennek szükségét a helyzet hozta magával, az a specziális viszony, mely nálunk a katholiczizmus és protestantizmus közt fennáll. Speciális ez a viszony ; egészen más, mint amilyen ugyanazon két felekezet közt más országokban létezik. Nálunk a protestantizmus számra és jelentőségre nem eléggé csekély arra, hogy létezése s hatása ne háborgassa a klérus álmait, de nem is eléggé erős arra, hogy aláásni, megsemmisíteni s legalább összezsugorítani reménytelen küzdelemnek tekintse. Késztetve érzi magát e küzdelemre a történelmi múlt nyomán ; folytonosan megvan nála a kvallitás érzelme, még most is a protestantizmus praepotencziája s a katholiczizmus elnyomatása miatt panaszkodik. Az ellenreformáczió nálunk még mindig folyamatban van; ennek nyilvánulása volt a 40-es évek vegyes házassági vitája, hasonló nyilvánulása az a támadás, mely legújabban viszezonkoztatott. Más valami ez, mint például a németországi Kulturkampf; ehhez hasonló harcz van nálunk is ama másiknak tetejébe folyamatban, jelentkezik nevezetesen az érseki kinevezések ellen gördített akadályokban, de ama hagyományos ellenreformáczió-féle harcz a mi speczialitásunk. Ez ellen védelmezett meg bennünket specziális intézményekkel a magyar liberalizmus, mely valahányszor felülkerekedett, kellőleg tudta méltányolni a protestantizmus jelentőségét. Azon liberalizmus mellett, mely nekünk 1791-ben az egyházi és iskolai önkormányzatot biztosította, mely 1868-ban a »szülök szabad egyezkedését« korlátozta, a Lloyd - teremben most felpezsdült szabadelvűség, melynek kiindulási pontja az elkeresztelő papság megnyugtatása és kielégítése volt, bizony nagyon lemaradt. A szükséges óvszerek és védelmi eszközök helyett most kizárólag a jobban hangzó, de üres és hazug tartalmú jogegyenlőségre utalnak bennünket. A jogegyenlőségből már kaptunk elő pénzt azáltal, hogy egyházi elöljáróink egy részét megtették főrendiházi tagnak, adtak nekik még Lipótrendet is; most azt hiszik, teljesen eleget tesznek a jogegyenlőségnek, a polgári házasság egyenlően mér mindenkinek , de a jogegyenlőség nálunk soha sem lesz valóság, soha sem lesz egyéb, mint csengő érez és pengőszimbalom mindaddig, míg a klérus óriási vagyonának birtokában marad, s ebben gyökerező roppant hatalmával magára az államra, a közvélemény orgánumaira és a vegyes házasságra lépni akaró nép fiaira nehezedik. Nem ompenzáczió tehát nekünk, vagy éppen vívmány a kilátásba helyezett polgári házasság, hanem vívmány — igenis — az ultramontán izgatásnak. A klérus akcziója diadalt aratott, kezdeményezésével czért ért, mert kivitte az elkeresztelési rendelet visszavonását, az 1868. törvény eltörlését. E tényt nem alterálja az, hogy vele kapcsolatban történik olyan valami is, mi a klérus előtt nem kedves dolog. A polgári házasság régóta be van hozva a legkatholikusabb országokban, anélkül hogy a klérus ellene csak komolyan békétlenkedett volna is. Nálunk már kiadta ellene a jelszót. Természetesen. Mert ő sem tudja biztosan, miként fog nálunk, a mi specziális viszonyaink mellett, működni az új intézmény; milyen mérvben s milyen terjedelemben fogja prozelita-csináló működését korlátozni. És ő nem úgy gondolta magának a dolgot, hogy neki kompenzácziót kelljen adni, már olyat amilyet, a protestánsoknak; ő teljes sikert, teljes diadalt akart és mert is már remélni, mert eddigi sikerei után vérszemet kapott, ő par et simple akarta az 1868-iki törvény eltörlését. Diadalt aratott annyiban is, hogy a dogmák és a lelkiismeret kiváltságának szent és sérthetetlen voltát elismertetni, s döntő tekintetként felállítania sikerült. Ez volt most is a kiindulási pont a nagy szabadelvű műveletnél. Jövőre szabad a vásár, rámondani bármire, hogy dogmába vagy lelkiismeretbe ütközik. Diadal nyilatkozik a klérus számára abban is, hogy a szabadelvű párt oly nagyra van a maga nagy tettével. Valóságos naivitás mutatkozik abban a nagy örömben, melyet az a nagy párt érez a fölött, hogy a klérus követelését azon módon, egész terjedelmében meg nem adni merészkedett. Hát oly nagy erőfeszítés kellett hozzá? Hát csakugyan úgy állott a dolog, hogy ha csuda nem esik, ha nem szállja meg a szentlélek a tisztelt pártot, imminses volt az 1868-iki törvény módosítása, egyszerűen, minden feltétel nélkül? Valóban az volt. A Szapáry-kormánynak egész magatartása, az országgyűlésnek utolsóval-