Pesti Napló, 1894. március (45. évfolyam, 60-89. szám)

1894-03-01 / 60. szám

60. szám, Budapest, csütörtök veze. Mi azonban megfelelőbbnek tartottuk volna, ha éppen az ország legelső ügyvédi kamarája hű marad azokhoz a tradíciókhoz, melyek a civilizáció legmagasabb fokán álló államok ügyvédi testületei előtt mérvadók. E tradíciók egyike az, hogy semmiféle oly kérdésben, mely a parla­mentben a kormány részéről j­árt- vagy kabinet­kérdésnek nyilváníttatik, még ha sokkal túlnyomóbbak lennének is abban az objektív igazságügyi elemek, mint a­milyenek a mi kormányunk egyházpolitikai reformjaiban, melyeket csak mint összefüggő egészet lehet megítélni,­­ az ügyvédi kar a maga hivatalos organizmusának útján legkevésbbé akkor mond véleményt és főleg akkor tartózkodik azok diskussziójától és azokra nézve határozat­hozatalától, mikor ily kérdések a parlamentben nem pusztán kormányprogram­­mal, hanem egyúttal kabinet- és pártkérdést is képeznek. Sajnáljuk, hogy a fővárosi ügyvédi kar azon részét, mely a rendkívüli kamarai közgyűlésnek életet adott, s annak napirendjére egy ily kérdést tűzött ki, ez a tekintet nem tartotta vissza az akciótól, és sajnáljuk ezt annyival in­kább, mert ily viszonyok között az ügyvédi kar hivatalos organizmusának működésbe lépése és enunciációja nem bír­hat elvi szempontból azzal a súlylyal, melylyel annak a nyilvánosság előtt minden alkalommal kell bírnia. A főrendiház bizottságaiból. A főrendiház köz­jogi és törvénykezésü­gyi, közgazdasági és közlekedési bizott­ságainak, március 1-én, csütörtökön délelőtt 11 órakor ülése lesz. Az ülés tárgya: A mezőgazdaságról és mezőrendőr­ségről szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. roindaketten többször felvillanyozták a Ház lankadó hangulatát. A mai ülés keretében azonban az volt a legér­dekesebb, amikor Polónyi Géza személyes kérdésben megadta a választ Komjáthy Béla tegnapi támadá­sára és az anyapárt leghiggadtabb elemeinek nagy tetszése közben mellőzött minden gúnyos fegyvert, amelyet Komjáthy támadása úgyszólván provokált és egyszerűen annak a kijelentésére szorítkozott, hogy ő minden körülmények közt pártját és így közvetve hazáját szereti szolgálni, ezt a célt pedig úgy éri el legjobban, ha a maga pártjában nem viaskodik és Komjáthy támadásaira egyáltalán nem reflektál. Ez a nyugodt kijelentés igen kedvező hatást tett az egész pártra és Justh Gyula pártelnök sietett mind­járt benn a Házban gratulálni a tapintatos meg­oldáshoz. Az ülés végén Tigrán Gábor megkérdezte a mi­niszterelnököt, hogy mi igaz az újabban fölmerült mozgósítási hírekből és Wekerle — amint előre volt látható — a leghatározottabban kijelentette, hogy mozgósításról egyáltalán szó sincs s a külügyi viszo­nyok azt nem is tennék megokulttá. 1894. március 1. 3 ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, február 28. Eleinte csak két szónok esett egy ülésre, de las­­san kint megszaporodott a számuk és ma már öten is szólottak a javaslathoz. Világos jele ez annak, hogy a nagy szónokla­toknak már végére jutottunk s nem fognak feltá­madni, csak a vita vége felé, a záróbeszédek idején. A mai vita útj szónoka közül nagyobb figyelmet csak ketten tudtak kelteni, az egyik az ellenzéket, a másik a kormánypártot érdekelte jobban. Mind a két beszéd nagyon érdekes volt a maga nemében és különösen Szentiványi Árpád, a nemzeti párt alelnöke, aki protestáns létére a reformok ellen foglalt állást, keltett feltűnést azzal a szókimondó őszinteségével, amely őt máskor is jellemezte, de amely ebben a vi­tában még sokkal szokatlanabb volt. De érdekes volt Dániel Ernő felszólalása is, amely hosszú és alapos fejtegetések során abba a konklúzióba futott ki, hogy midőn az egyház állás­pontja egyformán merev volna a kormány javaslatá­val és Apponyi indítványával szemben, s így a hely­zet ferdesége egyáltalán nem változnék, mégis csak helyesebb, ha a két javaslat közül azt fogadjuk el, amely a kérdést véglegesen szabályozza. A mai vitában szólaltak föl Visontai Soma a javaslat mellett és Szalay Imre a javaslat ellen. Részleteiben mind a két beszéd elég érdekes anyagot tartalmazott és egy-egy szellemesebb megjegyzéssel — Nem bizony, viszonza Jackson. — A nyo­morék a megszokásnál fogva olyan tökéletesen ülte meg őket és a mozdulataik olyan tökéletesek voltak, hogy semmit sem lehetett észrevenni. — De hát nem dressben futott ? kérdé Jemmison. — Nem, viszonzó Jackson. — S ez még bámu­latosabbá tette a dolgot. Közönséges fekete pantalló­ban futott mindig. — Badarság! kiáltott föl dr. Robinson. — Jim maga mondta nekem, folytatá Jackson. — Az első versenyen, amelyen megjelent, a pálya­­bírák megütődéssel néztek végig a fickón, amint hosszú fekete nadrágjában elibek állott, de mikor futni kezdett, más szemmel nézték. Olyan sebesség sohasem volt még följegyezve az atlétika évkönyvei­ben. Jim közbe akart lépni, de hiába: jólelkűsége nem engedte, hogy csúffá tegye a nyomorékot. De amint a protezséje kijelentette neki, hogy nem mond le a kengyelfutói kenyérkeresetről, Jim attól a pilla­nattól fogva szakított vele. — És nem is sült ki a turpisság? kérdé Mr. Bouverie. — De igen, mondá Jackson. — Éppen arra akar­tam rátérni. Egyszer majdnem rajtavesztett egy verse­nyen — amikor ugyanis elfelejtette felhúzni a lábait. A két kilométeres futam kellő közepén jártak le, s az istenadta egy lépésnyire sem mozdulhatott tovább. Szerencséjére, volt annyi lélekjelenléte, hogy hátradőlt, mintha hirtelen elájult volna, így aztán bevitték az öltözőbe, ahol észrevétlenül újra „felhúzhatta“ a lá­bait. De igazi kudarca úgy két hónappal utóbb kö­vetkezett be, amikor is a lábai elszaladtak vele. Amint ugyanis egy nagy versenyfutáson bámulatos sebesség­gel rontott előre, a gépezetnek valami része elpattant s az a gomb, amelylyel a finish után a mozgást las­sítani szokta, nem akart működni. Nem birt megál­­lani. Tovább futott. A közönség ordított, a pályabíró utána kiáltozott, hogy a verseny be van fejezve, de ő csak rohant tovább. Ekkor aztán két rendőr próbálta megállítani veszett rohanásában, mert a pályára szükség volt a versenyprogramm további számaihoz. De épp úgy kísérelhették meg azt, hogy megállítsák a szélvészt. A nyomorék egyenesen nekik ment, fel­ A képviselőhöz ülése február 28-i­a. Kezdete délelőtt 10 órakor. Elnök: Báró Bánffy Dezső. Jegyzők: Bartók Lajos, Molnár Antal, gróf Ester­házy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső, gróf Csáky Albin, Hieronymi Károly, Josi­­povich Imre. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után gróf Esterházy Kálmán jegyző jelenti, hogy az interpellációs könyvben a következő bejegyzés van: Ugron Gábor a mozgósítás tárgyában a miniszterelnökhöz. Következik a napirend: a házasságjogi javaslat álta­lános tárgyalása. Kovács József. A javaslattal általában megelégedve nincsen, kifogá­solja a Horvátországra, a közös hadseregre vonatkozó ren­delkezéseit és kívánja, hogy a királyi család tagjait és törvényességeit jelező javaslatok még a tárgyalás folyama alatt beterjesztessenek. Ennek dacára elfogadja a javasla­tot, mert kötelező és egységes voltánál fogva megszűnik a házasságkötések terén található zavaros állapot s véget vet a mai tűrhetetlen viszonyoknak. De elfogadja a javas­latot s vele az állami anyakönyvvezetést azért is, mert a magyar állam tekintélyét fogja emelni s igy magát az államot erősbíteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az ellenzéknek nem hivatása a végvonagló kormányt megmen­teni, de ebben a kérdésben a függetlenségi és 48-as párt mégsem helyezkedh­etik erre a felfogásra, mert ha a kormányt megbuktatná, hosszú időre eltemetné a javaslatokat, melyeket ő maga hirdetett évtizedeken keresztül. Ne higgyék, hogy a kormány bukása után egy új kormány ismét be fogja nyújtani e javaslato­kat, mert ezeknek mostani hatalmas ellenzői csak nyerni fognak erőben, ha a kormány és vele együtt a törvényja­vaslat is most megbukik. De ennek dacára is fel­áldozná a javaslatot, ha csak némi garanciája volna is arra nézve, hogy azzal a közösügyes rendszert el­terülhetnék. Mit szólna künn a nép ahhoz, ha e javaslatot most megbuktatnék, minekutána a kormány döntötte őket, keresztül törtetett rajtuk s tovább ro­hant. Szívesen levetette volna magát a földre, ha merte volna, de nem merte, mert olyan sebességgel haladt, hogy a földre dobbanás után legalább száz méternyire csúszott volna tova, a lábai pedig akkor is tovább mozogtak volna, őrült sebességgel, mint két cséphadaró, mindaddig, amig vagy le nem jártak, vagy kötelekkel le nem szorították volna őket. Már pedig a turpisság mind a két esetben kisült volna. A távolság, amelyet be kellett futni, egy kilométer volt s ő már ötöt futott be. — Végső kétségbeesésében akkor még egy utolsó dühös nyomást tett a gombon. Az most megtette a kötelességét, de olyan hirtelenséggel, hogy emberünk tisztára lerepült a lábairól a bámuló és elrémült né­zők közé. A lábak pedig úgy álltak ott, mint a cö­­vek, azon a bizonyos helyen. Rémült kiáltás hangzott fel a sokaság soraiból. Ilyet még semmiféle atléta­versenyen nem látott senki. Egy kilométer helyett ötöt futni — ez is elég különös volt már, de hogy aztán a kegyesfutó olyan hirtelen álljon meg, hogy nyomban ketté roppanjon — ez már sok volt! Természetesen vége volt ezzel az egész versenynek, az emberek elszéledtek s csak másnap értették meg a lapokból, hogy voltaképpen mi történt, s hogy az, amit ők láttak, nem tragédia volt, hanem bohózat. — És mi lett a szegény fickóból? — kérdé Mr. Bouverie. — Nem tudom, úgy gondolom, megint „csoda“ lett s tovább mutogatta magát, mint azelőtt, viszonzá Jackson. — Hát a lábak kinél vannak? kérdé Gerald hadnagy, a Nagyeh­etők tengerészeti attachéja. — Azt sem tudom, felelte Jackson. — Jim nem közölte velem. — Mondja csak, Jack, szólt most Barlow, — mondja csak . . . izé . . . igaz történet ez ? — Jim Hagard annak mondja, viszonza Jackson egykedvűen. — Akkor Mr­ .Bouverie jól fogja tenni, jegyzi meg Valentine mosolyogva, — ha egy kis sót vesz hozzá. A Jim dolgait „cum grano salis“ kell élvezni, nem állhatván ellent követeléseinknek, kénytelen volt azt benyújtani ? Joggal mondhatná a függetlenségi és 48-as párti képviselőknek: Menjetek Isten hírével és ne mutas­sátok többé magatokat. Ami a javaslat kivihetőségét illeti, magának is vol­tak aggályai e tekintetben, de nem azért, mintha itt csak a közigazgatás államosítása segíthetne, mert hisz ma is csak azok lehetnek közigazgatási tisztviselők, akiket az állam akar, hanem a megbízhatóság tekintetében. Erre nézve azonban elég garanciát lát a visszaélések megtorlá­sára a büntető törvénykönyvben. Amikor a házasságkötés formái közt párhuzamot von­tak, hivatkoztak Angliára is. Ez a hivatkozás nem találó, mert Angliában nincsen annyiféle vallásfelekezet és nem­zetiség, mint nálunk. Hivatkoztak itt Kossuth Lajosra és Deákra is. Erre az a válasza, hogy ha ezeknek az állam­férfiaknak a nézete megegyezik az ő érzelmeivel, akkor a többiével már nem törődik. De figyelmezteti már most a kormányt, hogy nyújtson garanciát a tekintetben, hogy a házasságok arra való tisztes férfiak előtt a kellő ünne­­pies formák megtartása mellett köttessenek. Beszéde végén Szapáryval­­és Hodossyval polemizál s megjegyzi többek közt,­­hogy ha a nemzeti párt jutna a kormányra, ő is úgy járná a táncot, amint Bécsben ráncigálják. Legfeljebb a madzagot eresztenék hosszabbra vagy rövidebbre, a szerint, amint a csizma Bécsben szorít. Mindezeknél fogva követi a nagy száműzött példáját, aki nem állott bosznt a hazából történt kiközösítéséért, hanem saját sérelmét alárendelte a haladás követeléseinek. Ismételve kijelenti, hogy a tör­vényjavaslatot megszavazza. (Helyeslés a szélsőbalon.) Szentiványi Árpád: Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!) A házassági jogról szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával nemcsak azért kívánom az igen tisztelt képviselőház figyelmét igénybe venni, hogy szavazatomat indokoljam, hanem főképp azért, mert az e törvényjavaslattal kapcsolatos, úgy­nevezett re­formjavaslatok, azon felekezetre nézve, amelyhez tartozni szerencsém van, olyan káros befolyással van, hogy azt itt az ország színe előtt, a képviselőházban elmondani köte­lességemnek tartom. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Köteles­ségemnek tartom ezt már azért is, mert ezáltal fel akarom arra hívni az igen tisztelt kormány figyelmét. Azt hiszem, tisztelt Ház, hogy ez megengedhető. (Helyeslés a balon.) Én, a magam részéről nem he­lyeslem, ha egy képviselő a maga politikai pártállása szerint egy törvényjavaslat ellen, vagy mellett való állás­­foglalását­­felekezetiségével indokolja; de akkor, amidőn olyanok történnek az országban, mint jelenleg, akkor talán ez mégis megengedhető. (Helyeslés a baloldalon.) Ha figyelembe veszszü­k azt, hogy csak nem régen az országos katolikus nagygyűlésen olyan határozatok hozattak, mint a minek hozattak, melyeket én eléggé kár­hoztatni, eléggé elitélni alig tudok; ha figyelembe veszszük azt, hogy ezzel szemben egy nagy protestáns gyűlést akartak összehívni, igaz, hogy később meggondolva a dol­got, nem protestáns, hanem nagy liberális gyűlést hívtak össze; ha figyelembe veszszük, hogy a katolikus nagygyű­lésen hozott határozatok nem lehettek mások, mint az or­szágban a felekezetek kétfelé választására irányuló cél­zatok; ha figyelembe veszszük, hogy ezen liberá­lis nagygyűlésnek sem lehet más célja, mint az, hogy szintén felekezetekre oszsza az országot, vagy ha nem az, akkor erre az a válaszom, hogy az egyik helyen működött az úgynevezett fanatizmus, a másik helyen pe­dig működik a liberalizmus láza, (Igaz! ügy van­ a bal­oldalon.) és hogy mind a kettő izgatja a kedélyeket. S mit akarnak ezzel elérni? Azt, hogy ne lássák meg, hogy miképpen kell higgadtan mérlegelni, miképpen kell higgad­tan gondolkozni és hogy ne vehessük figyelembe a cél­szerűségi szempontokat, hanem csak a láz által hajtva, segítsük elő vagy az egyiket, vagy a másikat. (Igaz! ügy van­ balról.) Akkor pedig, amikor ilyen viszonyok között, a közvéleményt ilyen lázas állapotba hozzák s amikor a higgadt, megfontolt közvélemény alakulását tűzzel-vassal akadályozzák, nem akarják megengedni, hogy a jó­zan gondolkodás a maga közvéleményét megalkothassa, az lehet minden másnak érdeke, de hogy Magyarországnak nem érdeke, az bizonyos. (Élénk helyeslés balfelől.­ Ezen bevezetésem után talán nem fogja rossz néven venni a tisztelt Ház, ha egész nyíltan kimondom, hogy felszólalásom fonalát úgy akarom vezetni, hogy abban a felekezeti érdek is ki legyen domborítva, hogy azután azon konklúzióra juthassak, hogy kimondhassam, hogy a törvény­­javaslat mellett, vagy ellen, ilyen állást foglalok ellen. (Halljuk! Halljuk!) A házassági jogról szóló törvényjavaslatnak azon ré­szét, mely az egységes házassági jogot és a civil judika­­túrát megteremti, őszinte örömmel üdvözlöm, s kijelentem, hogy azt el is fogadom. Megjegyzem azonban azt is, hogy nekem a polgári házasság kötelező formája ellen, elvben semmiféle kifogásom sincs. Hiszen mindannyiszor megsza­vaztam azt, valahányszor Irányi Dániel megboldogult kép­viselőtársam előterjesztette, de emlékszem arra is, hogy talán 1890-ben fel is szólaltam s arra a rezultátumra jutottam, hogy az elkeresztelésekből származó hínárból, csak a köte­lező polgári házasság behozatala által lehet az országot kisegíteni. De azt mégsem hittem, nem is gondolhattam, hogy olyan törvényjavaslatot nyújtanak be, amelyben arról ami a legfontosabb, hogy kik előtt fog a házasság meg­köttetni és kik fogják az anyakönyvet vezetni, gondos­kodva nincs; meg van benne mondva az, hogy kik nem vezethetik és kik nem eszközölhetik; de megvan benne az is, hogy akik századokon keresztül ingyen a legtisztessége­sebben viselték és teljesítették az államnak ezen funkció­ját, ki vannak zárva, talán a liberalizmus nagyobb dicső­ségére. Meg van benne mondva és megmondta a belügy­miniszter úr is, hogy képesítve van, és kinevezhető lesz arra, a jegyző, a tanító, a penzionált katona, a penzionált tisztviselő, a postamester, j­óval mindenki, csak az nem, aki azt mindeddig tisztességesen végezte. Hogy ez mért történt igy, ezt én teljességgel felfogni képes nem vagyok és hogy ezt nem helyeselhetem és hogy adandó szavaza­tomra ennek befolyása van, az bizonyos. (Helyeslés balfelől.) Tisztelt Ház ! Van ugyan kifogásom ezen törvény­­javaslat egyes szakaszai ellen, de azt h­iszem, hogy az a részleteknél reparálható. (Halljuk! Halljuk!) Minthogy pedig én a részleteknél felszólalni nem

Next