Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-23 / 324. szám

4 Budapest, péntek _____________FESTI NAPLÓ.__________ 1894. november 23. 324. szám­ metországban, Berlinben, sőt Bécsben is, amikor egy bel­földi írónak, vagy zeneszerzőnek a darabját adják elő premiereken, a hivatalos ország képviselteti magát a kor­mánya által, nálunk pedig, ahol, fájdalom, ritkán van rá eset, hogy egy magyar zeneszerző darabját adják elő, ott épp a kormány hiányzik. Nagyon jól tudja, hogy a kor­mány nem igen ér rá ezer dolga mellett, de ha ráér arra — igen helyesen — hogy elmegy egy gimnázium alapkö­vének letételéhez, ha a kormány képviselve van a vasutak megnyitásánál, nagyon helyes volna, ha a kormány rá­szánná magát arra is, hogy egyszer-kétszer egy évben képviseltetné magát oly előadásokon, amikor magyar írók és zeneszerzők darabját mutatják be. (Helyeslés balfelül.) A filharmonikusokra nézve kéri a belügyminisztert, aki talán egy referensének tanácsára nem hagyta helyben a főváros segélyét, hogy ha még lehet ezen a dolgon se­gíteni, a magyar zeneművészet, de a főváros érdekében is, ne tagadná meg azt a segélyt, amelyet az autonóm fő- és székváros szíves volt megszavazni. De helyes volt az interregnum azért is, mert al­kalma volt végre-valahára a magyar kormány egyik kiváló szakminiszterének, a belügyminiszternek arra, hogy ne a mindenkori intendáns szemüvegén át, de a saját szemeivel is lásson. A szóló jelen volt a pénzügyi bizottság ülésén és mondhatja, hogy a jelenlegi belügyminiszter az első, aki a legminuciózusabb dolgokat is igazán ismeri az Ope­raháznál és Nemzeti Színháznál, akinek igazán, hogy ma­gyarosan fejezze ki magát, kis ujjában van az egész kér­dés. Éppen ezért volt jó az interregnum, mert semmiféle személyes kérdések nem zavarták őt abban, hogy­ tisztán láthasson és legjobb tehetsége szerint segítsen. És hogy tudott segíteni, íme egy példa rá. Tavaly felszólalt egy cím ellen és kijelentette, hogy ma még megszavazza utoljára, de ha jövőre ismét felvéte­tik, nem szavazza meg. És ez volt az 5. cím a magyar királyi Operaháznál alkalmazandó magyar énekesek és énekesnők kiképezésére szolgáló 2000 forint. Kifejtette tavaly aggályait és kijelentette, hogy jövőre ez összeget megszavazni nem fogja. Örömmel látja, hogy amikor nincs intendáns, a miniszter saját szemeivel tapasztalván, meg­látta, hogy ez nem helyes dolog és most e címnél az az indokolás olvasható, hogy a most felvett növendékek ki­képzése után e tanfolyam, amelyet tavaly inauguráltak, meg fog szűnni. Azért volt tehát jó az interregnum, hogy a miniszter saját kezével dolgozhatott és saját szemével látott. Herman Ottó nem helyesli, hogy az Operahá­zat a Nemzeti Színháztól olyan korán elválasztot­ták. De elfelejt egy nagy tételt, hogy talán az Operaház szempontjából az elválasztás korai volt ugyan, de nem volt korai, sőt nagyon szükséges volt a Nemzeti Színház szempontjából. Mert mi történnék, ha ezen mű­intézetek ma is össze volnának egymással kap­csolva. Hisz a közönség ma sem tud elférni a Nemzeti Színházban, mert nincs elegendő hely; hát ha most minden héten 3—4 előadást, a hét felét elvenné az Operaház, hogyan képzelné Herman Ottó, hogy a közönség — ha a két intézet ma is össze volna kapcsolva — be tudna férni a Nemzeti Színházba. Azzal fejezte be felszólalását, hogy nem tehet róla, ha a kormány nem fogadja el indítványát, de nem szű­nik meg korteskedni és beszélni, míg el nem éri az egyedüli, igazán helyes célt — s ez távolról sem akar bi­zalmatlansági votum lenni a jelenlegi miniszter személye ellen, — hogy elvégre is ez az egész színügy tétessék át ahhoz a tárcához, amelybe való formailag, lényegileg, tar­talmilag, tétessék át a toloncozás, a rendőrség, csendőrség közbiztonság tétele közül a magyar nemzet szellemi és művészi céljának, hivatásának szolgáló tárcába, a kultusz­­tárcába. (Élénk helyeslés.) Vlkoatai Soma azokra a sajátságos műélvezetekre és művészeti előadásokra akar rámutatni, amelyek a fő­városban c­antantokban és e célra készült külön épületek­ben folynak és nagyon sajnálatos módon a főváros magyar művészeti életének igen különös kiegészítő részét képezik. Az orfeumokat, Folies Capricet és hasonló lokalitásokat érti, amelyeket a hazai nyelv, a közerkölcs és a közegész­ségügy szempontjából valahára meg kell rendszabályozni, mert ezek a fészkek most már színházak módjára rendez­kednek és egész színdarabokat is előadnak. Hangsúlyozza még, hogy a Nemzeti Színháznak hivatása volna a nem­zet múltját dicsőítő históriai darabokkal szolgálni annak a közönségnek, amely nem lapozhat a történelemben és a színpadról ismerhetné meg a nemzeti múlt dicsőséges kor­szakait. Kőrös­ Sándor tetemesnek tartja a színházakra for­dított költségeket, de nem sajnálja, sőt szeretné, ha még többet is lehetne erre a célra áldozni. A Nemzeti Színház­ról és Operaházról szólva, ezeknek egyesítését nemcsak azért nem tartja megengedhetőnek, mert akkor kicsiny lenne a helyiség, hanem azért sem, mert mind akettőnek más feladata van. Ha az Operára olyan nagy áldozatot hoz az ország, legyen az legalább teljesen nemzeti irányú. Ismertesse meg ugyan a külföldi jelesebb műveket is, de fő célja legyen a nemzeti zene fejlesztése. Ezt sokan kicsi­nyelhetik, de igaza van annak a franciának, aki azt mondta a magyarokról: „Magyarországon a nép gondolatait és ér­zelmeit nem a költészetben, hanem a zenében fejezi ki.“ A múlt században és még a század elején is furcsa ter­mékei voltak a magyar zeneköltészetnek, de későbben meg­változott ez az éra is, akkor, amikor Egressy Béni meg­teremtette azt az örökké szép magyar dalt: Káka tövén költ a ruca. (Derültség.) Az Opera, amely letért a magyar zeneterjesztés útjáról, s ahol olaszul, lengyelül és fran­­­ciául énekelnek, helytelen útra lépett, figyelmezteti tehát a kormányt, hogy az intendáns kinevezésénél kösse a lelkére a magyar zene érdekeit. A költségvetést elfogadja. (He­lyeslés jobbról.) Pázmándy Dénes: Örvendetesnek tartja, hogy olyan szakavatott ember is, mint Kőrössi Sándor, részt vesz a színházi vitában. A maga részéről csak röviden akar szólni a fővárosi és vidéki színészetről. Ismételten sokalja az Opera szubvencióját. Erre az intézetre 10 évi fennál­lása óta 6,400,000 forintot költöttünk, de e nagy áldozat­nak semmi eredménye nincs, még csak énekeseket sem tud­tunk kiképezni. Ott vagyunk, ahol tíz esztendővel ezelőtt, kormánybiztosra szorulunk most is, mint az Operaház meg­nyitásakor, világos jeléül annak, hogy minisztérium nem az Opera vezetésére való. Erre nekünk nincsenek szakava­tott embereink s minduntalan máshonnan kell hoznunk igazgatót, aki nálunk a legnagyobb fizetést 18.000 forintot húz évenkint, a régit pedig 20—25.000 forint végkielégítéssel elbocsátják, ha új intendáns kerül a műintézet élére. Mi még képtelenek vagyunk magyar Operaházat fentartani, különben sincs arra szükség, hogy milliókat pazaroljunk azért, hogy magyar színpadon csehek olaszul énekeljenek. Tény az, hogy a fővárosban kevés a színház, mert az összes színházakban háromezernél több ember el nem fér, emiatt szaporodnak el az Orfeumok. A vígszínházi törvényjavaslat sem segít ezen a jelenségen, mert annak létesülése a fölajánlott segély dacára sem bizonyos. A kor­mánynak fel kellene szólítani a fővárost s azzal karöltve nem egy, hanem több színházat lehetne létesíteni. A kül­városokban, például Óbudán és Újpesten is elkelne egy színház, ahol nemcsak kulturális, de nemzetiségi szempont­ból is missziót teljesítene. A budai Várszínházat egy egé­szen önálló színtársulatra kellene bízni, s így több alkalom nyílnék a színészek kiképzésére és az Íróknak is lenne színpadjuk, amelynek számára darabot írhassanak. Nincs semmi szükség arra, hogy az Opera és a Nemzeti Színház eléggé jól dotált tagjainak e réven külön fellépődíjakat biztosítsanak, van azoknak a maguk színházában is elég tennivalójuk. A vidéki szülészetről szólva, ezúttal is kárh­oztatja, hogy annak mindössze 10,000 forintot juttat a költségvetés, míg az Opera évenként 400,000 forintot emészt fel az egész ország adó­­filléreiből. Más országokban nagyobb jóindulattal támogatják a vidéki színészetet. Azt mondja a miniszter, hogy a vi­déki színészet rendezetlen. Ellenkezőleg, sehol a világon nincs rendezettebb színészet mint nálunk; ha előfordulnak bajok, ezeknek oka nem­ a rendezetlenség, hanem a nyomo­rult anyagi helyzetük. Állandósítson a kormány, vagy öt színházat a vidéken is megfelelő anyagi javadalmazással; meg fogja látni, hogy mindjárt magasabb fokon álló színé­szek és igazgatók lesznek és ezek a színházak azután ki­sebb városokba rajokat bocsáthatnak ki különösen a nem­zetiségi vidékekre, ahol az egyes előadásokat 130—150 forint segélyben részesíthetné a kormány. Megbecsülhetet­len haszna volna ennek nemzetiségi szempontból. A kolozsvári nemzeti színház az egyetlen, amely az állam részéről segélyben részesül. A napokban benne volt és szégyelte magát, hogy ez magyar állami, úgynevezett nemzeti színház. Hozzá fogható piszkos, dü­lledező színhá­zat még életében nem látott. Minden pillanatban attól kell félni, hogy bedől és romjai alá temeti a publikumot. Pedig van ott elég felesleges kiadás. Semmi szükség az intendánsra, aki úgyis csak félrevezeti a jelentéseivel a minisztert, jobb volna a két­ezer forinttal dotált állás he­lyett két kóristával többet fizetni. Jól tenné a miniszter, ha egyáltalán az egész színházi resszortját átalakítaná. A francia kormány módjára két emberrel intéztesse a szín­házakat; az egyik a fővárosi, a másik a vidéki színészetre ügyeljen, és mind akettő közvetetten tapasztalás útján vé­gezze feladatát, mert teoretikusan felállított maximák sze­rint színházakat igazgatni nem lehet. Végül kéri a mi­nisztert, hogy a jövő évi költségvetésben szállítsa le az Operaház dotációját és emelje a vidéki színészetét leg­alább annyira, hogy néhány mintaszínházat lehessen fel­állítani. (Helyeslés szélsőbalon.) Hegedűs Sándor: Egyetért abban az előtte szólóval, a kolozsvári színház épülete közveszélyes állapotban van. Tudomása szerint a kormány foglalkozik ezzel a kérdéssel s most csak arra kéri, juttassa mielőbb az ügyet végleges megoldásra. Fejtegeti ezután a kolozsvári színház nagy­­fontosságú hivatását és hangsúlyozza, hogy azt az intéze­tet, amely a budapesti Nemzeti Színháznak is a legkivá­lóbb erőket szolgáltatja, egy vállalkozó haszonlesésének odadobni nem lehet. Ezt a színházat okvetetlenül államosí­tani kell, mert mai szervezete többé sem elég erővel, sem elég állandósággal nem bír. A nemzeti érdekeket szolgálta ez a színház mindig, s ha azt akarjuk, hogy jövőre is azt tehesse, akkor annak állandóan biztosan vezetetettnek kell lennie. Ezután a Karolina-kórház kérdéséről emlékszik meg, amely miatt évek óta foly a vita a belügyi és kultusz­minisztériumok közt. Legjobb volna szerinte, ha ezt a kór­házat a belügyminiszter a kultuszminiszter hatáskörébe helyezné át és úgy rendezze azután a közoktatásügyi mi­niszter ezt a kérdést, illetve a klinikák kérdését. (Helyeslés.) Horváth Gyula: Csatlakozik Hegedűs Sándornak, a kolozsvári színházra vonatkozó kérdéséhez és a maga ré­széről és kéri a minisztert, hogy a kolozsvári színházi kérdés megoldását a jövő évi budget alkalmával alapos előterjesztést tegyen. Fenyvessy Ferenc múltkori felszólalásának bizonyos egyéni élt akart adni. Hangsúlyozza, hogy ő nem akarta azt a férfiút sérteni, aki az utóbbi időben a miniszter ne­vében a két fővárosi állami műintézetet vezette, sőt elismeri, hogy az feladatának megfelelt. A mai dezolált ál­lapotok már régebbi időkből valók és a miniszter csak annyiban hibás, hogy a helytelen intézkedések miatt még jobban elmérgesedtek a bajok. Innen van, hogy a színházi kiadások tárgyalásánál mindig az intendánsok felett vitat­kozik a képviselőház, s azalatt a szinügy folyton hanyat­lik. Igaza van Pázmándynak, hogy az Operaházból semmi hasznunk nincsen, legfeljebb az, hogy egy, két, három év múlva valóságos belső titkos tanácsosokká lesznek az intendánsok. A nemzeti szinügy bajait csak egyféleképen lehet itt e házban orvosolni, ha elvonjuk a személyes te­kintetektől s a miniszterek sem elegyítenek bele folyton személyi kérdéseket. Mert a színészet ügyeinek megbeszé­lésére csakugyan szükség van, amikor nem is szólva az operáról, ahol óriási a költekezés és a művészi és admi­nisztratív közegek közt állandó a harc, a nemzeti színház művészi nívója is folytonosan apad. Kéri tehát a minisz­tert, ne veszélyeztesse személyes tekintetekből ezt az in­tézményt, amely ötven éves fenállása alatt mindenkor fél­tett büszkesége volt nemcsak a fővárosnak, de az egész országnak és tekintse magát az ügyet, felülemelkedve akár a párttekinteteken, akár az egyéni befolyáson. A tételt megszavazza. Az elnök a vitát berekeszti. Hieronymi Károly belügyminiszter: Örömmel hal­lotta a Nemzeti Színház magas művészi nívóját elismer­tetni. Szalay Imre és utána mások a Nemzeti Színházat dekadenciában látják ugyan, de ő — és ez nem személyes nézete, — semmiféle tényben sem látja e felfogást igazolva. Tény, hogy a Nemzeti Színház látogatottsága és bevételei rendkívüli módban napról-napra szaporodnak, ami eléggé bizonyítja, hogy a Nemzeti Színház előadásai, annak a bírónak, akinek ítélete legfontosabb, tudniillik a közönség­nek megfelelnek. Nem lehet egy műintézetet egész, vagy 2—3 heti előadásokból megítélni, hanem az egész irányt kell szemügyre venni. Tekintbe kell venni kivált azt, váj­jon e nemzeti műintézet körében új erők fejlődnek-e? E részben azt hiszi, igen örvendetes jelenségeket láthatunk. Megemlítette Bartók a Nemzeti Színház újraépítésé­nek kérdését. Szóló ezt úgy a színház, mint a közönség szempontjából kiváló fontosságúnak tartja. Hisz a közön­ség, amely az előadásokat látogatni szeretné, ma alig kap jegyet és a színház szempontjából is jobb volna, ha na­gyobb lenne a nézőtér, mert nagyobb lévén az előadások jövedelme, a szubvenció is leszállítható lenne. Mert hogy maintézeteinket oly nagy szubvencióban kell részesítenünk, annak úgy a Nemzeti, mint az Operaháznál az a fő oka, hogy bevételeiket nem lehet helyes arányba hozni kiadá­saikkal. A helyárakat nem lehet emelni, mert ezzel ellen­kező eredményeket érnénk el, még ha nagyobb a színház, ugyanazon, sőt kisebb helyárak mellett is fokozódnának a bevételek és így elenyésznek az a szemrehányás, hogy színhá­zaink szubvenciója túl magas. Hogy igen nagy fontosságot tulaj­donított e kérdésnek, mutatja az, hogy tavaly nyáron felkért több arra illetékes férfiút a dolog megbeszélésére. Általánosan az volt a nézet, hogy egy új nemzeti színház felépítése égető szükség. A helyre nézve nem történhetett megállapodás, mert némelyek szerint ugyanazon helyen kellene az új színházat felépíteni, hol a mai áll, mások más helyeket javasoltak. De a tárgyalás egy darabig fennakadt egy fontos körülmény folytán, amelyről az ankét összehívása idején nem volt tudomása: tudniillik, hogy az a terület, amelyen a Nemzeti Színház épült, Grassalko­­vich-féle ajándék és hogy az ajándéklevél szerint azt a telket addig adja a nemzetnek, míg azon a Nemzeti Szín­ház épülete áll, és hogy a telekkel, ha a színházat bár­mikor onnan eltávolítják, az örökösök rendelkezhetnek. E kérdést tehát előbb tisztázni kellett. S minthogy Grassal­­kovichnak egyenes örökösei nincsenek, hosszas tárgyalás indult meg, a jogügyek igazgatóságával és a közalapítvá­nyok igazgatóságával, mely minden sürgetés dacára csak most, november elején ért véget. Most a dolog tisztázva van és további intézkedéseket lehet tenni. Ami a kolozsvári nemzeti színház kérdését illeti, úgy tavaly, mint ez idén szándékában volt a kolozsvári színházat állami kezelésbe vétetni, ez azonban jelentékeny költséggel jár, a mostani bérlőtől megváltandó díszletek, az új díszletek beszerzése, és az épületnek jobb karba helyezése címén. Kénytelen volt az állami háztartásban megóvandó egyensúly érdekében más nagyobb fontosságú kiadások miatt ezen költségek igénybe vételéről ez évre lemondani. Azt hiszi azonban, hogy a jövő vagy valamely közelebbi költségvetésben a kolozsvári színházra egy na­gyobb összegnek felvétele lehetséges lesz és ez­által Ko­lozsvár jogosult igényének elég lesz téve, (Általános he­lyeslés.) amelyet csak a pénzügyi helyzet miatt nem bírt eddig kielégíteni. Jól tudja, hogy magas nívóra emelni művészetünket csak úgy lehet, ha az ország különböző pontjain nagyobb igényeknek megfelelő műintézeteink lesznek és ezek közt a kolozsvári mindenesetre a legelső helyet foglalja el. (Általános helyeslés.) Hegedűs Sándor felhozta a „Karolina“-kórház kér­dését. Szóló hajlandó a „Karolina“-kórházat az összes ala­pokkal együtt átadni. (Helyeslés.) Erről néhány héttel ez­előtt a kultuszminiszterhez ily értelmű átiratot is intézett, és a dolog természete szerint kénytelen volt kikötni azt, hogy az ő kezelése alatt is ez a kórház az alapítványi le­velek értelmében kezeltessék. Az ő részéről tehát ez a kér­dés be van fejezve. Ha a kultuszminiszter ugyan­ezt az álláspontot fogja elfoglalni és az intézetet mint közkórhá­zat fogja kezelni, maga részéről semmi nehézség nem lesz, hogy a kórház az alapokkal együtt az ő kezelésébe adas­­sék át. Volt azután — folytatja — még a vidéki színészet­ről is szó, nevezetesen arról, hogy a tízezer forintnyi se­gélyezés arra a célra nem elegendő. Én is azt hiszem, hogy nálunk is az illető városoknak kell elsősorban áldoza­tokat hozni. Igaz, hogy ez a szubvenció nagyobb összegre fel­emeltetvén, elégséges volna, hogy egyes városokban, ahol ez különösen kívánatos, mint például Temesvárit, Nagy- Szebenben, állandó magyar színház tartassák fenn. De ez is az államháztartás egyensúlyával függ össze, s addig, amíg nagyobb összeget nem vehetek föl, én azt a 10.000 forintot nem használhatom föl abban az értelemben, mint az például itt szóba hozatott. Nekem azt fel kell használ­nom arra, hogy egyes, különösen nemzetiségi vidékeken nehéz viszonyokkal küzdő színtársulatokat segélyezzek. (Helyeslés a jobboldalon.) Én nem tekinthetem ezt a 10.000 forintot szubvenciónak, amelyet 2—3 színház között oszt­hatok föl, hanem csak úgy... pázmándy Dénes: Könyöradománynak. Hieronymi Károly belügyminiszter: . . . mint a vidéki színtársulatok segélyezésére szánt összeget. Ezt azért voltam bátor különösen felemlíteni, mint­hogy felfogásom szerint, a képviselőháznak teljesen joga van az iránt informálva lenni, hogy mi módon használom fel azt az összeget. Azt hiszem, hogy egyebet a csekély összeggel nem tehetek, mert ha azt el is osztanám, egy pár vidéki színház között, az még szubvenció számba nem vétetnék, mert többre 2—3000 forintnál nem rúgna. Szóba hozatott a magyar Opera ügye is. Én azt hiszem, hogy Operánknak egyik legnagyobb baja az, hogy alig 10 évi fennállása óta négy intendánsa volt. Semmiféle műintézet nem prosperálhat, ha minden két esztendőben új intendánsa van, mert ez utóvégre is beleviszi a színházigazgatásba és a művészet fejlesztésébe személyes hajlamait is, és ha azután az ilyen intézet min­den két esztendőben irányt változtatni kénytelen, ez semmi körülmények között reá nézve előnyös nem lehet. (Igaz ! ügy van­­ jobbfelől.) De tartozom annak a kijelentésével is, hogy az a gyakori intendáns­ változás, amelyet Horváth Gyula tisztelt képviselő úr a kormánynak imputál, nem a kormány hibá­jából, hanem abból ered, hogy az intendánsoktól lehetet­len feladatot kívánunk. Mert ezen szubvenció is operánk­

Next