Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)
1894-11-23 / 324. szám
4 Budapest, péntek _____________FESTI NAPLÓ.__________ 1894. november 23. 324. szám metországban, Berlinben, sőt Bécsben is, amikor egy belföldi írónak, vagy zeneszerzőnek a darabját adják elő premiereken, a hivatalos ország képviselteti magát a kormánya által, nálunk pedig, ahol, fájdalom, ritkán van rá eset, hogy egy magyar zeneszerző darabját adják elő, ott épp a kormány hiányzik. Nagyon jól tudja, hogy a kormány nem igen ér rá ezer dolga mellett, de ha ráér arra — igen helyesen — hogy elmegy egy gimnázium alapkövének letételéhez, ha a kormány képviselve van a vasutak megnyitásánál, nagyon helyes volna, ha a kormány rászánná magát arra is, hogy egyszer-kétszer egy évben képviseltetné magát oly előadásokon, amikor magyar írók és zeneszerzők darabját mutatják be. (Helyeslés balfelül.) A filharmonikusokra nézve kéri a belügyminisztert, aki talán egy referensének tanácsára nem hagyta helyben a főváros segélyét, hogy ha még lehet ezen a dolgon segíteni, a magyar zeneművészet, de a főváros érdekében is, ne tagadná meg azt a segélyt, amelyet az autonóm fő- és székváros szíves volt megszavazni. De helyes volt az interregnum azért is, mert alkalma volt végre-valahára a magyar kormány egyik kiváló szakminiszterének, a belügyminiszternek arra, hogy ne a mindenkori intendáns szemüvegén át, de a saját szemeivel is lásson. A szóló jelen volt a pénzügyi bizottság ülésén és mondhatja, hogy a jelenlegi belügyminiszter az első, aki a legminuciózusabb dolgokat is igazán ismeri az Operaháznál és Nemzeti Színháznál, akinek igazán, hogy magyarosan fejezze ki magát, kis ujjában van az egész kérdés. Éppen ezért volt jó az interregnum, mert semmiféle személyes kérdések nem zavarták őt abban, hogy tisztán láthasson és legjobb tehetsége szerint segítsen. És hogy tudott segíteni, íme egy példa rá. Tavaly felszólalt egy cím ellen és kijelentette, hogy ma még megszavazza utoljára, de ha jövőre ismét felvétetik, nem szavazza meg. És ez volt az 5. cím a magyar királyi Operaháznál alkalmazandó magyar énekesek és énekesnők kiképezésére szolgáló 2000 forint. Kifejtette tavaly aggályait és kijelentette, hogy jövőre ez összeget megszavazni nem fogja. Örömmel látja, hogy amikor nincs intendáns, a miniszter saját szemeivel tapasztalván, meglátta, hogy ez nem helyes dolog és most e címnél az az indokolás olvasható, hogy a most felvett növendékek kiképzése után e tanfolyam, amelyet tavaly inauguráltak, meg fog szűnni. Azért volt tehát jó az interregnum, hogy a miniszter saját kezével dolgozhatott és saját szemével látott. Herman Ottó nem helyesli, hogy az Operaházat a Nemzeti Színháztól olyan korán elválasztották. De elfelejt egy nagy tételt, hogy talán az Operaház szempontjából az elválasztás korai volt ugyan, de nem volt korai, sőt nagyon szükséges volt a Nemzeti Színház szempontjából. Mert mi történnék, ha ezen műintézetek ma is össze volnának egymással kapcsolva. Hisz a közönség ma sem tud elférni a Nemzeti Színházban, mert nincs elegendő hely; hát ha most minden héten 3—4 előadást, a hét felét elvenné az Operaház, hogyan képzelné Herman Ottó, hogy a közönség — ha a két intézet ma is össze volna kapcsolva — be tudna férni a Nemzeti Színházba. Azzal fejezte be felszólalását, hogy nem tehet róla, ha a kormány nem fogadja el indítványát, de nem szűnik meg korteskedni és beszélni, míg el nem éri az egyedüli, igazán helyes célt — s ez távolról sem akar bizalmatlansági votum lenni a jelenlegi miniszter személye ellen, — hogy elvégre is ez az egész színügy tétessék át ahhoz a tárcához, amelybe való formailag, lényegileg, tartalmilag, tétessék át a toloncozás, a rendőrség, csendőrség közbiztonság tétele közül a magyar nemzet szellemi és művészi céljának, hivatásának szolgáló tárcába, a kultusztárcába. (Élénk helyeslés.) Vlkoatai Soma azokra a sajátságos műélvezetekre és művészeti előadásokra akar rámutatni, amelyek a fővárosban cantantokban és e célra készült külön épületekben folynak és nagyon sajnálatos módon a főváros magyar művészeti életének igen különös kiegészítő részét képezik. Az orfeumokat, Folies Capricet és hasonló lokalitásokat érti, amelyeket a hazai nyelv, a közerkölcs és a közegészségügy szempontjából valahára meg kell rendszabályozni, mert ezek a fészkek most már színházak módjára rendezkednek és egész színdarabokat is előadnak. Hangsúlyozza még, hogy a Nemzeti Színháznak hivatása volna a nemzet múltját dicsőítő históriai darabokkal szolgálni annak a közönségnek, amely nem lapozhat a történelemben és a színpadról ismerhetné meg a nemzeti múlt dicsőséges korszakait. Kőrös Sándor tetemesnek tartja a színházakra fordított költségeket, de nem sajnálja, sőt szeretné, ha még többet is lehetne erre a célra áldozni. A Nemzeti Színházról és Operaházról szólva, ezeknek egyesítését nemcsak azért nem tartja megengedhetőnek, mert akkor kicsiny lenne a helyiség, hanem azért sem, mert mind akettőnek más feladata van. Ha az Operára olyan nagy áldozatot hoz az ország, legyen az legalább teljesen nemzeti irányú. Ismertesse meg ugyan a külföldi jelesebb műveket is, de fő célja legyen a nemzeti zene fejlesztése. Ezt sokan kicsinyelhetik, de igaza van annak a franciának, aki azt mondta a magyarokról: „Magyarországon a nép gondolatait és érzelmeit nem a költészetben, hanem a zenében fejezi ki.“ A múlt században és még a század elején is furcsa termékei voltak a magyar zeneköltészetnek, de későbben megváltozott ez az éra is, akkor, amikor Egressy Béni megteremtette azt az örökké szép magyar dalt: Káka tövén költ a ruca. (Derültség.) Az Opera, amely letért a magyar zeneterjesztés útjáról, s ahol olaszul, lengyelül és franciául énekelnek, helytelen útra lépett, figyelmezteti tehát a kormányt, hogy az intendáns kinevezésénél kösse a lelkére a magyar zene érdekeit. A költségvetést elfogadja. (Helyeslés jobbról.) Pázmándy Dénes: Örvendetesnek tartja, hogy olyan szakavatott ember is, mint Kőrössi Sándor, részt vesz a színházi vitában. A maga részéről csak röviden akar szólni a fővárosi és vidéki színészetről. Ismételten sokalja az Opera szubvencióját. Erre az intézetre 10 évi fennállása óta 6,400,000 forintot költöttünk, de e nagy áldozatnak semmi eredménye nincs, még csak énekeseket sem tudtunk kiképezni. Ott vagyunk, ahol tíz esztendővel ezelőtt, kormánybiztosra szorulunk most is, mint az Operaház megnyitásakor, világos jeléül annak, hogy minisztérium nem az Opera vezetésére való. Erre nekünk nincsenek szakavatott embereink s minduntalan máshonnan kell hoznunk igazgatót, aki nálunk a legnagyobb fizetést 18.000 forintot húz évenkint, a régit pedig 20—25.000 forint végkielégítéssel elbocsátják, ha új intendáns kerül a műintézet élére. Mi még képtelenek vagyunk magyar Operaházat fentartani, különben sincs arra szükség, hogy milliókat pazaroljunk azért, hogy magyar színpadon csehek olaszul énekeljenek. Tény az, hogy a fővárosban kevés a színház, mert az összes színházakban háromezernél több ember el nem fér, emiatt szaporodnak el az Orfeumok. A vígszínházi törvényjavaslat sem segít ezen a jelenségen, mert annak létesülése a fölajánlott segély dacára sem bizonyos. A kormánynak fel kellene szólítani a fővárost s azzal karöltve nem egy, hanem több színházat lehetne létesíteni. A külvárosokban, például Óbudán és Újpesten is elkelne egy színház, ahol nemcsak kulturális, de nemzetiségi szempontból is missziót teljesítene. A budai Várszínházat egy egészen önálló színtársulatra kellene bízni, s így több alkalom nyílnék a színészek kiképzésére és az Íróknak is lenne színpadjuk, amelynek számára darabot írhassanak. Nincs semmi szükség arra, hogy az Opera és a Nemzeti Színház eléggé jól dotált tagjainak e réven külön fellépődíjakat biztosítsanak, van azoknak a maguk színházában is elég tennivalójuk. A vidéki szülészetről szólva, ezúttal is kárhoztatja, hogy annak mindössze 10,000 forintot juttat a költségvetés, míg az Opera évenként 400,000 forintot emészt fel az egész ország adófilléreiből. Más országokban nagyobb jóindulattal támogatják a vidéki színészetet. Azt mondja a miniszter, hogy a vidéki színészet rendezetlen. Ellenkezőleg, sehol a világon nincs rendezettebb színészet mint nálunk; ha előfordulnak bajok, ezeknek oka nem a rendezetlenség, hanem a nyomorult anyagi helyzetük. Állandósítson a kormány, vagy öt színházat a vidéken is megfelelő anyagi javadalmazással; meg fogja látni, hogy mindjárt magasabb fokon álló színészek és igazgatók lesznek és ezek a színházak azután kisebb városokba rajokat bocsáthatnak ki különösen a nemzetiségi vidékekre, ahol az egyes előadásokat 130—150 forint segélyben részesíthetné a kormány. Megbecsülhetetlen haszna volna ennek nemzetiségi szempontból. A kolozsvári nemzeti színház az egyetlen, amely az állam részéről segélyben részesül. A napokban benne volt és szégyelte magát, hogy ez magyar állami, úgynevezett nemzeti színház. Hozzá fogható piszkos, dülledező színházat még életében nem látott. Minden pillanatban attól kell félni, hogy bedől és romjai alá temeti a publikumot. Pedig van ott elég felesleges kiadás. Semmi szükség az intendánsra, aki úgyis csak félrevezeti a jelentéseivel a minisztert, jobb volna a kétezer forinttal dotált állás helyett két kóristával többet fizetni. Jól tenné a miniszter, ha egyáltalán az egész színházi resszortját átalakítaná. A francia kormány módjára két emberrel intéztesse a színházakat; az egyik a fővárosi, a másik a vidéki színészetre ügyeljen, és mind akettő közvetetten tapasztalás útján végezze feladatát, mert teoretikusan felállított maximák szerint színházakat igazgatni nem lehet. Végül kéri a minisztert, hogy a jövő évi költségvetésben szállítsa le az Operaház dotációját és emelje a vidéki színészetét legalább annyira, hogy néhány mintaszínházat lehessen felállítani. (Helyeslés szélsőbalon.) Hegedűs Sándor: Egyetért abban az előtte szólóval, a kolozsvári színház épülete közveszélyes állapotban van. Tudomása szerint a kormány foglalkozik ezzel a kérdéssel s most csak arra kéri, juttassa mielőbb az ügyet végleges megoldásra. Fejtegeti ezután a kolozsvári színház nagyfontosságú hivatását és hangsúlyozza, hogy azt az intézetet, amely a budapesti Nemzeti Színháznak is a legkiválóbb erőket szolgáltatja, egy vállalkozó haszonlesésének odadobni nem lehet. Ezt a színházat okvetetlenül államosítani kell, mert mai szervezete többé sem elég erővel, sem elég állandósággal nem bír. A nemzeti érdekeket szolgálta ez a színház mindig, s ha azt akarjuk, hogy jövőre is azt tehesse, akkor annak állandóan biztosan vezetetettnek kell lennie. Ezután a Karolina-kórház kérdéséről emlékszik meg, amely miatt évek óta foly a vita a belügyi és kultuszminisztériumok közt. Legjobb volna szerinte, ha ezt a kórházat a belügyminiszter a kultuszminiszter hatáskörébe helyezné át és úgy rendezze azután a közoktatásügyi miniszter ezt a kérdést, illetve a klinikák kérdését. (Helyeslés.) Horváth Gyula: Csatlakozik Hegedűs Sándornak, a kolozsvári színházra vonatkozó kérdéséhez és a maga részéről és kéri a minisztert, hogy a kolozsvári színházi kérdés megoldását a jövő évi budget alkalmával alapos előterjesztést tegyen. Fenyvessy Ferenc múltkori felszólalásának bizonyos egyéni élt akart adni. Hangsúlyozza, hogy ő nem akarta azt a férfiút sérteni, aki az utóbbi időben a miniszter nevében a két fővárosi állami műintézetet vezette, sőt elismeri, hogy az feladatának megfelelt. A mai dezolált állapotok már régebbi időkből valók és a miniszter csak annyiban hibás, hogy a helytelen intézkedések miatt még jobban elmérgesedtek a bajok. Innen van, hogy a színházi kiadások tárgyalásánál mindig az intendánsok felett vitatkozik a képviselőház, s azalatt a szinügy folyton hanyatlik. Igaza van Pázmándynak, hogy az Operaházból semmi hasznunk nincsen, legfeljebb az, hogy egy, két, három év múlva valóságos belső titkos tanácsosokká lesznek az intendánsok. A nemzeti szinügy bajait csak egyféleképen lehet itt e házban orvosolni, ha elvonjuk a személyes tekintetektől s a miniszterek sem elegyítenek bele folyton személyi kérdéseket. Mert a színészet ügyeinek megbeszélésére csakugyan szükség van, amikor nem is szólva az operáról, ahol óriási a költekezés és a művészi és adminisztratív közegek közt állandó a harc, a nemzeti színház művészi nívója is folytonosan apad. Kéri tehát a minisztert, ne veszélyeztesse személyes tekintetekből ezt az intézményt, amely ötven éves fenállása alatt mindenkor féltett büszkesége volt nemcsak a fővárosnak, de az egész országnak és tekintse magát az ügyet, felülemelkedve akár a párttekinteteken, akár az egyéni befolyáson. A tételt megszavazza. Az elnök a vitát berekeszti. Hieronymi Károly belügyminiszter: Örömmel hallotta a Nemzeti Színház magas művészi nívóját elismertetni. Szalay Imre és utána mások a Nemzeti Színházat dekadenciában látják ugyan, de ő — és ez nem személyes nézete, — semmiféle tényben sem látja e felfogást igazolva. Tény, hogy a Nemzeti Színház látogatottsága és bevételei rendkívüli módban napról-napra szaporodnak, ami eléggé bizonyítja, hogy a Nemzeti Színház előadásai, annak a bírónak, akinek ítélete legfontosabb, tudniillik a közönségnek megfelelnek. Nem lehet egy műintézetet egész, vagy 2—3 heti előadásokból megítélni, hanem az egész irányt kell szemügyre venni. Tekintbe kell venni kivált azt, vájjon e nemzeti műintézet körében új erők fejlődnek-e? E részben azt hiszi, igen örvendetes jelenségeket láthatunk. Megemlítette Bartók a Nemzeti Színház újraépítésének kérdését. Szóló ezt úgy a színház, mint a közönség szempontjából kiváló fontosságúnak tartja. Hisz a közönség, amely az előadásokat látogatni szeretné, ma alig kap jegyet és a színház szempontjából is jobb volna, ha nagyobb lenne a nézőtér, mert nagyobb lévén az előadások jövedelme, a szubvenció is leszállítható lenne. Mert hogy maintézeteinket oly nagy szubvencióban kell részesítenünk, annak úgy a Nemzeti, mint az Operaháznál az a fő oka, hogy bevételeiket nem lehet helyes arányba hozni kiadásaikkal. A helyárakat nem lehet emelni, mert ezzel ellenkező eredményeket érnénk el, még ha nagyobb a színház, ugyanazon, sőt kisebb helyárak mellett is fokozódnának a bevételek és így elenyésznek az a szemrehányás, hogy színházaink szubvenciója túl magas. Hogy igen nagy fontosságot tulajdonított e kérdésnek, mutatja az, hogy tavaly nyáron felkért több arra illetékes férfiút a dolog megbeszélésére. Általánosan az volt a nézet, hogy egy új nemzeti színház felépítése égető szükség. A helyre nézve nem történhetett megállapodás, mert némelyek szerint ugyanazon helyen kellene az új színházat felépíteni, hol a mai áll, mások más helyeket javasoltak. De a tárgyalás egy darabig fennakadt egy fontos körülmény folytán, amelyről az ankét összehívása idején nem volt tudomása: tudniillik, hogy az a terület, amelyen a Nemzeti Színház épült, Grassalkovich-féle ajándék és hogy az ajándéklevél szerint azt a telket addig adja a nemzetnek, míg azon a Nemzeti Színház épülete áll, és hogy a telekkel, ha a színházat bármikor onnan eltávolítják, az örökösök rendelkezhetnek. E kérdést tehát előbb tisztázni kellett. S minthogy Grassalkovichnak egyenes örökösei nincsenek, hosszas tárgyalás indult meg, a jogügyek igazgatóságával és a közalapítványok igazgatóságával, mely minden sürgetés dacára csak most, november elején ért véget. Most a dolog tisztázva van és további intézkedéseket lehet tenni. Ami a kolozsvári nemzeti színház kérdését illeti, úgy tavaly, mint ez idén szándékában volt a kolozsvári színházat állami kezelésbe vétetni, ez azonban jelentékeny költséggel jár, a mostani bérlőtől megváltandó díszletek, az új díszletek beszerzése, és az épületnek jobb karba helyezése címén. Kénytelen volt az állami háztartásban megóvandó egyensúly érdekében más nagyobb fontosságú kiadások miatt ezen költségek igénybe vételéről ez évre lemondani. Azt hiszi azonban, hogy a jövő vagy valamely közelebbi költségvetésben a kolozsvári színházra egy nagyobb összegnek felvétele lehetséges lesz és ezáltal Kolozsvár jogosult igényének elég lesz téve, (Általános helyeslés.) amelyet csak a pénzügyi helyzet miatt nem bírt eddig kielégíteni. Jól tudja, hogy magas nívóra emelni művészetünket csak úgy lehet, ha az ország különböző pontjain nagyobb igényeknek megfelelő műintézeteink lesznek és ezek közt a kolozsvári mindenesetre a legelső helyet foglalja el. (Általános helyeslés.) Hegedűs Sándor felhozta a „Karolina“-kórház kérdését. Szóló hajlandó a „Karolina“-kórházat az összes alapokkal együtt átadni. (Helyeslés.) Erről néhány héttel ezelőtt a kultuszminiszterhez ily értelmű átiratot is intézett, és a dolog természete szerint kénytelen volt kikötni azt, hogy az ő kezelése alatt is ez a kórház az alapítványi levelek értelmében kezeltessék. Az ő részéről tehát ez a kérdés be van fejezve. Ha a kultuszminiszter ugyanezt az álláspontot fogja elfoglalni és az intézetet mint közkórházat fogja kezelni, maga részéről semmi nehézség nem lesz, hogy a kórház az alapokkal együtt az ő kezelésébe adassék át. Volt azután — folytatja — még a vidéki színészetről is szó, nevezetesen arról, hogy a tízezer forintnyi segélyezés arra a célra nem elegendő. Én is azt hiszem, hogy nálunk is az illető városoknak kell elsősorban áldozatokat hozni. Igaz, hogy ez a szubvenció nagyobb összegre felemeltetvén, elégséges volna, hogy egyes városokban, ahol ez különösen kívánatos, mint például Temesvárit, Nagy- Szebenben, állandó magyar színház tartassák fenn. De ez is az államháztartás egyensúlyával függ össze, s addig, amíg nagyobb összeget nem vehetek föl, én azt a 10.000 forintot nem használhatom föl abban az értelemben, mint az például itt szóba hozatott. Nekem azt fel kell használnom arra, hogy egyes, különösen nemzetiségi vidékeken nehéz viszonyokkal küzdő színtársulatokat segélyezzek. (Helyeslés a jobboldalon.) Én nem tekinthetem ezt a 10.000 forintot szubvenciónak, amelyet 2—3 színház között oszthatok föl, hanem csak úgy... pázmándy Dénes: Könyöradománynak. Hieronymi Károly belügyminiszter: . . . mint a vidéki színtársulatok segélyezésére szánt összeget. Ezt azért voltam bátor különösen felemlíteni, minthogy felfogásom szerint, a képviselőháznak teljesen joga van az iránt informálva lenni, hogy mi módon használom fel azt az összeget. Azt hiszem, hogy egyebet a csekély összeggel nem tehetek, mert ha azt el is osztanám, egy pár vidéki színház között, az még szubvenció számba nem vétetnék, mert többre 2—3000 forintnál nem rúgna. Szóba hozatott a magyar Opera ügye is. Én azt hiszem, hogy Operánknak egyik legnagyobb baja az, hogy alig 10 évi fennállása óta négy intendánsa volt. Semmiféle műintézet nem prosperálhat, ha minden két esztendőben új intendánsa van, mert ez utóvégre is beleviszi a színházigazgatásba és a művészet fejlesztésébe személyes hajlamait is, és ha azután az ilyen intézet minden két esztendőben irányt változtatni kénytelen, ez semmi körülmények között reá nézve előnyös nem lehet. (Igaz ! ügy van jobbfelől.) De tartozom annak a kijelentésével is, hogy az a gyakori intendáns változás, amelyet Horváth Gyula tisztelt képviselő úr a kormánynak imputál, nem a kormány hibájából, hanem abból ered, hogy az intendánsoktól lehetetlen feladatot kívánunk. Mert ezen szubvenció is operánk