Pesti Napló, 1896. január (47. évfolyam, 1-30. szám)

1896-01-01 / 1. szám

Budapest, szerda PESTI NAPLÓ 1896. január 1.1. szám. nem tudták soha, szívós kitartása s az Isten kegyelme megsegítették, hogy területi integritását, jogszféráit mindenkor helyreállíthassa ujult erővel. Csodák csodája ez is, a történetben ezer éven át igy nem ismétlődött meg soha. Térdre mindannyian, imádkozzunk. Amily kevesen voltunk, oly sok vért , életet kívánt az önfentartás zord törvénye. Az átélt ezer évből csak negyedfélszáz volt békeesztendő; ötödfélszáz évet meghaladnak a magyarok egymást követő védelmi háborúi. Kelet felé százötvenszer, nyugat felé kétszázszor kellett hadba vonulnunk, hát még a belső dúlások, tesvérharcok, pártviszályok! Ütközeteink száma megközelíti a tízezret, s e közt voltak rettenetes veszteséggel, nemzeti katasztrófával járók. És ma itt vagyunk, az ezer év előtti bevándorolt számnak legalább is nyolcszorosa, pihentebb erővel, fejlettebb eszközökkel mint valaha. Ez a legnagyobb csoda. Lehetetlen, hogy amely nemzettel Isten ennyi csodát művel és műveltet, azt ne nézte volna ki akarata eszközének, hogy a Gondviselés céljait szolgálja. Térdre mindannyian, imádkozzunk. BELFÖLD. Apponyi olajága. Szíves készséggel konstatáljuk, hogy a Magyar Újság immár elolvasta az Apponyi Albert karácsonyi cikkének másik felét is és hogy ennélfogva az az álláspontja, amelyre a békeajánlattal szemben eleinte helyezkedett, most megfelelően módosult. Tisztelt laptársunk ma már látja azt, amit mi az első perctől kezdve állítottunk, hogy a karácsonyi cikkben kikötött feltételt a szabadelvű pártnak és a kormánynak lehetetlen visszautasítania már csak azért is, mert a kúriai bíráskodásnak napirendre tűzése tekintetében a kormány nyilvános kötelezettséget vállalt. De tisztelt kollégánknak, midőn ezt konstatálja, egy újabb skrupulusa támad. Megijed attól a gondolattól, hogy a haldokló parlament által akarja Apponyi a választási törvény revízióját megcsináltatni. Legyen szabad a Magyar Újságot figyelmeztetni, hogy ha első ízben kevesebbet olvasott ki az Apponyi cikkéből, mint amennyi benne volt, most még többet akar beleolvasni, mint amennyi benne foglaltatik. Mert arról, hogy ez a parlament csinálja meg a választási reformot s hogy egyáltalában a választási reformot fejevesztett sietséggel, a kellő megfontolás és nyugalom nélkül alkossák meg, mindezekről az Apponyi cikkében szó sincsen. Csak annyi áll benne, hogy a kúriai bíráskodás tárgyalásának kapcsán foglalkozzék a képviselőház a választási törvény revíziójának kérdésével is, és hogy derüljön ki ez alkalommal az, ami közmegnyugvást kelthetne, hogy tudniillik a közéletnek minden illetékes tényezője egyetért a politikai szabadság intenzívebb biztosításának szándékában. Ez volt az Apponyi cikkében. S már most azt a kérdést intézzük laptársunkhoz, mi módon gátolhatná meg a mi képviselőházunk jelenlegi házszabályai mellett azt, hogy a kúriai bíráskodás tárgyalása alkalmával a Házban egyúttal a parlamenti reform kérdése is szóvá tétessék? Ha pedig szóvá tétetik, mi akadályozza meg a kormányt s a többséget abban, hogy a jogtalan rekriminációkra ügyet sem vetve, megszavazzanak egy a maguk soraiból beterjesztett olyan határozati javaslatot,amely a választási törvény revízióját szükségesnek mondja? Tisztelt laptársunk kijelenti, hogy szabadelvű pártot,amelyet a háború nem tudott megbontani, nem lehet megbontani a békével sem. Ugyanaz a mi nézetünk is. Sőt merjük állítani, hogy aki a szabadelvű párt egységét meg akarná akár háborúval, akár békével bontani, azt mi legalább is oly hévvel és súlylyal támadnék meg, mint tisztelt laptársunk. Mert — hogy ezt is szóvá tegyük ez alkalommal — ennek a kontroverziának a során egy másik laptársunktól, amely a Magyar Újsággal körülbelül egyenlő pozícióban van, tudniillik a Nemzettől azt az ellenünk fordított élű megjegyzést hallottuk, hogy a szabadelvű párt hangulatáról illetékesen mi nem beszélhetünk, mert az ő hivatása a sajtóban azokat a nézeteket képviselni, amelyek kell hogy a szabadelvű párt nézetei is legyenek. Hát mi ezt a hivatását a mi tisztelt laptársunknak sem nem irigyeljük, sem kétségbe nem vonjuk. Mi a magunk részéről be tudjuk érni egy kevésbbé Néha ott láttam Kecskeméthy Aurélt is, cenzorát a nemsokára ezután keletkezett Magyar Sajtónak, a belügyminisztérium revizorát a főpostán, ahová garmadában vitték eléje tilalmasnál - tilalmasabb, veszedelmesnél - veszedelmesebb termékeit a külföldi könyvpiacnak. Nem árulok el már vele titkot, amidőn elmondom, hogy ez a kör élvezte primeurjeit mindannak, ami okosat és felforgatót a politikának padalatti irodalma az idézt dugvást létrehozott. Sajátságos volt nézni azt az eszes Aurélt, amikor egyszer-egyszer, Bémer váradi püspök vagy a döblingi remete küldeményének szeszitől kigombolkozott a beamterből és szidta a németet. Ilyenkor volt, hogy vacsora fölött igy szólt oda neki Székely Józsi: — Mégis csak magyar ember ez az Aurél, ha van rá neki alkalmatossága! Vagy úgy! Hiszen én egy csendes zugolyt keresek, hogy elolvassam a Pesti Naplót. Épp hogy körülgöngyölitem a tartóján —a Café Frangaisban ez is a l’instar de Paris volt :— árnyék esik az én lapomra. Kellemesen csengő hang magyarul szólít meg kissé parádésan így: — Kérem, ha majd el «méltóztatott» olvasni. Karcsú ifjú állt meg előttem, tövig magyarban. Mert ilyen ruhába szorultunk volt akkor mindannyian honi gyerekek, és a még tegnap angol Havelock zsinórral, sujtással kiteremtett ézve lebegett rajtunk, ami az örökösen szeles István téren folytonos viaskodásokra szolgáltatott okot. De a hazáért szívesen küzdöttünk, a feszülő nadrágban örömest feszengtünk, a szűk csizmában boldogan sántítottunk, mert a lábunk sarkán rikoltozó sarkantyú azt rikoltozá: szép szenvedni a honért! Az ifjú, aki megszólított, nekem nagyon tetszett. Olajszin arcán még csak ütögetett a bajusz, de állát selymes pihe-szakáll árnyékolta már. Szeme áthatóan kék s parádés megszólítása ellenére, közeledése megnyerő. Magyar hálás hivatással: azzal, hogy képviseljük azokat a nézeteket, amelyeket a szabadelvű pártnak vallania nem kell, de kellene. Ennek a hivatásunknak a tudatában mondtuk el az Apponyi karácsonyi cikkéről a Nemzetétől és a Magyar Újság-étól merőben eltérő véleményünket. És ha laptársaink némi figyelemmel fogják kísérni ennek az ügynek további evolúcióit, talán lesznek szívesek beismerni, hogy a szabadelvű pártnak, amennyiben nem vallotta eddig a Pesti Napló nézetét, legalább ezentúl kellene a mi véleményünkhöz átpártolnia. Ugrón Gábor nyilatkozata. Esti lapunkban egy interview foglalatját közöltük, amely az Egyetértésben úgy jelent meg, mint Ugrón Gáborral folytatott beszélgetés. Ugrón Gábor most Székely Udvarhelyről táviratilag kijelenti a Magyarországban, hogy őt Bihari Imre, az Egyetértés munkatársa üldözte ugyan, hogy megintervieválja, de ő Biharit a kérdezősködéseivel elhogy azt úgy kell olvasni: Magyarország. III. Napoléont magasztalta benne, de mi jól tudtuk, hogy ez azt jelenti: lódulj Bach! Nekem magamnak külön elégtételemre szolgált az, hogy én annak a két betűnek a gazdáját jól ismerem , boldogságomra, hogy megmegfordulhattam házánál, ahol színről szinte láttam azt a fekete kis embert, akinek rut arcát megszépítette az ő elbájoló kedvessége, mint ahogy az a két bötü hintett el derűt az akkori Pesti Naplónak nehéz borújába s a csüggedő magyarnak sötét éjjelébe. " Akkoriban kukkantottam én el magamat először — akkor közölte a Hölgyfutár valami bécsi levélkémet, első szemérmetes nyilatkozatát az én később, amint a minap olvasom, «gyalázatos, honárulássá» hízott működésemnek a hazai litteraturában. És Fálk — a rövidség okáért hadd írom ki egész nevét — észrevette azt az én dadogásomat és megdicsérte. Soha rendjelt nem viseltek büszkébben a szív fölött, mint ahogy én azt a néhány szót a szivemben. Félénk tisztelettel néztem föl azokra a magyar urakra, akik ott összejöttek, csöndesen sírtak s hangosan kacagtak. Hangosan kacagtak különösen akkor, amidőn Pompéry lépett a körbe, s hozta hazulról az öreg urnák legújabb adomáit s aztán megeresztette a maga tüskés beszédét és megszurkált vele — sokkal elmésebb volt, semmint kegyeletes lehetett volna — eleveneket és holtakat. — Te János, monda egy ízben neki Fáik, vigyázz, nehogy valamikép a nyelvedbe találj harapni . . . mert Isten engem, vérmérgezésben halsz meg! Kardkötővel, övvel járt aranygombos atillája fölött. — Minek hordol te kötőt, övét, ha kardot nem viselhetsz? kérdé Fáik. — Ha nevetséges vagyok igy, piruljon érette a német, aki a kardot megtiltotta nekünk. Az ő szégyene! felelé nemes pózzal, fiuk, főképen akkor és az idegenben, atyafiságosan vonzódtak egymáshoz. Azon vettük észre magunkat, hogy ugyancsak nagy beszélgetésbe borultunk. Azaz, hogy voltaképen ő beszélt. Öröm volt hallgatni. Csak úgy omlott ajkáról a szó s mégsem úgy, mintha olvasná. Ezzel szeretik tudniillik megdicsérni azt, aki megakadás nélkül, folyékonyan beszél. S milyen kedves okosságokat tudott mondani! És megvolt neki az a megdöbbentő bátorsága, hogy erősen megbírálta — nem is a bécsi minisztereket, hanem a magyar politikusokat. Akkor! •— Ó, és az a Fáik! Az nagyon veszedelmes ember. És nem is a németnek, hanem a magyarnak. A németet megpukkasztja, de a magyart megrontja. Felháborodással, szinte rémülve rúgtam el magam alól a széket. — Az Istenért ! Fáik, aki reményeinknek már-már sercenő mécsesét oly bőven megtöltötte olajjal! . . . kiáltám szintén parádés nyelven. A magyarnak vigasztalóját, biztatóját! — Míg vigasztalja, vele megyek. De biztatása veszedelmes, és itt eléje szegülök. Félek, hogy valami bolondságra találja ragadtatni magát vele a nemzet. A francia feni a fogát, az olasz a vasát. A burkus lesben áll. Olyan könnyen befonhatják a magyart! Kérem, ez veszedelmes játék. Annál veszedelmesebb, mert a játéka elbűvölő. Csak néztem. Fiatal ember, aki ilyen kegyetlenül ítél, aki hibáztatja azt, kit egy ország bálványoz. Aki nincs elragadtatva, hanem vádol. Vonzódtam hozzá s féltem tőle. Aztán bemutatkozott. — Nevem Szilágyi Dezső. Itt jogászkodom Bécsben. Ön, úgy látszik, nem csak szereti, de ösmeri is Falkot. — Hogy ne ösmerném ! szóltam örvendve. A házához is járatos vagyok. S beszéltem róla sokat. Mosolygott a lelkesedésemen. Aztán elgondolkozott. — Ugyan kérem, mondá, hogyan juthat utasította. . ... Az adóbehajtás szünetelése. A pénzügyminisztérium körrendeletet intézett az összes vidéki pénzügyigazgatóságokhoz, amelyben meghagyja, hogy mivel az adók behajtására előirányzott összeg nagyobb részét leginkább a téli hónapokban szokták fölhasználni, amikor a behajtott összeg nem áll arányban a ráfordított kiadással, a behajtást január és február hónapokban szüntessék be és ha már kiírták is az árverést, hagyják abban és csak február után folytassák. Ez a rendelet a fővárosra és a rendezett tanácsú városokra nem szól, sőt meghagyja, hogy itt a behajtást még nagyobb szigorral folytassák. Megyék és városok. (A zalamegyei választók.) Zalamegye központi választmánya, mint levelezőnk írja, egybeállitotta az 1896. évi országgyűlési képviselőt választók névjegyzékét a vármegye mind a kilenc járására vonatkozólag. E névjegyzék szerint a választók száma a tapolcai választókerületben 2539, a keszthelyiben 2894, a zalaszentgróthiban 2627, a nagykanizsaiban 3717, a zalaegerszegiben 3649, az alsó-lendvaiban 2793, a balosaiban 3636, a letenyeiben 2657, a csáktorjaiban 2556, összesen 27.068, akik közül 192 a régi jog, 22.349 földbirtok, 467 házbirtok, 2651 jövedelem cimén, 1409 pedig értelmiség alapján vétetett föl a névjegyzékbe. (Ungvár virilistái.) Ungvár városa legtöbb adót fizetőinek a névjegyzéke levelezőnk tudósítása szerint a következő: Magyar királyi államkincstár 52,494 forint 56 krajcár, Ungmegyei takarékpénztár 3517 forint 78 krajcár, ungvári népbank 2799 forint 93 krajcár, ungvári kereskedelmi és iparbank 1774 forint 14 krajcár, ungvári bútorgyár 1617 forint 30 krajcár, Vehrebeczky György 1249 forint 58 krajcár, Weinberger Albert 1126 forint32 krajcár, ungvári műmalom 977 forint 46 krajcár, Lendvay Ignác 863 forint