Pesti Napló, 1896. február (47. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-01 / 31. szám

! szaladok a pajtásaim után! Pá! Viszontlátásig a lakásodon! Angolosan megrázta jobb kezemet, cilin­derét kissé megemelte, azután sárga, ráncos arcával, fürge szemeivel és kétes eleganciájával eltűnt a tolongó, nyüzsgő, csacsogó soka­ságban. Tűnődtem egy ideig: ki lehet ez az ember, aki úgy beszél velem, mint régi jó barátjával ? Azután mintha csakugyan ki­bontakozott volna elém a múlt idők ho­mályából egy alak, aki nagyon hasonlí­tott az én bizalmas ismeretlenemhez. Ez az alak a szabolcsmegyei csentri-családok legjobb­jaihoz tartozott. Szép vagyon maradt rá, nem szeretett dolgozni és sokat költött utazásra, vadászatra, kártyára és Isten tudja még mire. Mindezek nagy vonásokban most föllobbantak emlékezetemben. De a nevét nem tudtam volna kitalálni, ha mozsárba törtek volna is. Másnap reggel kilenc és tíz óra közt berregett a villamos csengetyű és inasom cí­meres, koronás, predikátumos névjegyet adott át A névjegy balsarkában egy üstökös csillag világított három lenyakazott török fejre és egy kaszaboló fringra ütött nyakon két féllábon álló gólyamadarat. Közbül a következő histó­riai magyar név ékeskedett: Petneházi és takta, benézi Gede Géza. A látogató sokkal szerényebben viselte magát a lakásomon, mint a Váci­ utcán. Moso­lyogva lépett be és látva, hogy névjegyét a kezemben tartom, szelíden szólt hozzám: — Nos, ugy­e méltóztatol emlékezni rám? Most már tudod, hogy nem ok nélkül szólítot­talak meg? — Te vagy az a Gede Géza, akivel együtt jártam a gimnáziumba Debrecenben? — Én! — Később kimaradtál és nem is tetted le az érettségit . . . —­ Ügy van . . . nem volt rá szüksé­gem . . . azaz hogy tanultam magamtól is ele­get, mikor az apám háromezer holdas földjén gazdálkodni kezdtem és a kastélyba szekérszámra hozattam a legkitűnőbb nyomtatványokat. Heted­hétvármegyében nem volt olyan bibliotéka, mint az enyém! — Megvan még a könyvtárad? — Biz’ Isten, elhordták, pajtáskám, elhord­ták ... szerteszét hordták! Annyi sincs most belőle, mint az ujjam ? — És a háromezer hold ? — Úm ... a háromezer ... ám, a három­ezer hold föld ... — Bizonyosan azt is széthordták, mi? — Nem... de érdemes most gazdának lenni Magyarországon ? Hatforintos búzaárak­kal ne legyen koldus a magyar? Ki harcolhat a fátum, a világegyetem ellen? Engem India és Amerika evett meg. — Mi történt a háromezer holddal? — Bérbeadtam és elmentem utazni. Be­jártam a világot. A bérlőim nem fizettek árendát és én olyan jószivü szamár vol­tam, hogy nem tudtam lenyúzni a bőrüket... inkább kölcsönpénzt vettem föl magas ka­matra és igy folytattam az utazásaimat. Köz­célokra is sokat áldoztam, barátom! — Nem emlékszem, hogy a nevedet ol­vastam volna. — Ó ha én adakoztam, mindig inkognito adakoztam! Csak nem irom ki a nevemet min­den rongyos száz forintnál, mint valami rek­lámvadászó börzeágens! . — Egy szóval, te most blank vagy .... — Még nem, barátom, még nem! Van­nak zálogos földjeim . . . van egypár be­hajtandó obligációm . . . és én esküszöm az élő Istenre, hogy a vén Názráczki Ber­talan rám hagyja minden vagyonát, ha csak nem huncsut, akasztófára való gazember! — Mivel foglalkozol most? — Egyelőre semmivel ... de a böször­ményi kerület jövőre bizonyos. Képviselő le­szek, barátom! — És addig Budapesten maradsz ? — Itt maradok, barátom. A szocietás ra­jong értem. Nem is képzeled, hányfelé hívnak bankettre, szoaréra! A leányok, a mamák, a nagymamák, mind szerelmesek belém. Nem le­hetetlen, hogy valami grandházasságot csiná­lok az idén! Félmilliós hozomány, képviselő­ség! Spuriuszom van, hogy beüt mind a kettő! •— Isten adja, tiszta szívből kívánom! — Köszönöm, köszönöm! Látom, hogy ne­­messzivü barátom vagy ... és ez arra báto­rít, hogy . . . Kalapjához, botjához nyúlt ég keztyüit némi zavarral kezdte fölhuzogatni. — Arra bátorít, hogy huszonöt forintot kérjek tőled a jövő hónap elsejéig. Szólni akartam, de közbevágott és hadaró nyelvvel peregte: — Tömérdek borravalót kell adnom. Ne­kem az élet kevésbe kerül, mert az emberek tépik magukat értem és majd mindennap meg vagyok híva ebédre, vacsorára... De az a tömérdek borravaló és kapupénz! Elegáns há­zakhoz vagyok bejáratos ... Mindenütt inasok, komornák, szakácsok ... Minden inasnak leg­kevesebb egy koronát kell adnom, különben nem adják rám a felsőkabátomat és a pezsgő­­vel kikerülnek. Micsoda szégyen, hogy az em­ber az egész társaság füle hallatára rákiáltson: Hallja maga, jöjjön ide azzal a lámpányival! Nem, barátom, gentleman vagyok és egy koro­nánál kevesebb borravalót nem adhatok az ina­­­soknak! A huszonöt forintodat pedig elsején — becsületem szentségére mondom — pontosan megküldöm. Erre mérget vehetsz. Átadtam a huszonöt forintot és petneházi és taktakenézi Gede Géza egy ősnemes ön­érzetével vonult ki a szobámból. Elsején nem kaptam meg a huszonöt fo­rintot, de másodikán petneházi és taktakenézi Gede Géza újra pénzt kért kölcsön, ezúttal már csak tiz forintot. — Becsületem szentségére mondom: há­rom nap múlva visszaűzetem! Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1896. február 1. 3 31. szám. hiszen a németség az északi vegyes lakos­ságú tartományokban elsőrangú gazdasági faktor, mégis kétségtelen, hogy ha az a három országrész, melynek töredékeiből a csehek a cseh királyságot restaurálni akar­ják, a maga gazdasági individualitását ér­vényre tudná juttatni. Ausztria többi tar­tományai ebben az esetben a jelentékte­lenség színvonalára sülyednének le. Nagyon természetes, hogy ha a cse­heknek gazdasági különállásuk kivivása sikerülne s ekképp a három tartomány­beli németség gazdasági jelentőségének cseh célokra való lefoglalása, ez a külön gazdasági tömörülés értékesíthető volna a politikai szeparatizmus számára. De vi­szont a külön gazdasági tömörülésnek jó ürügye és formája gyanánt jelenik meg a Hohenwart bukása után elejtett cseh köz­jogi programm: az ó-cseheknek az a pro­­grammja, amelyet az ifjú-csehek csak el­vileg tartottak fenn, hogy a gyakorlatban a politikai opportunizmus követelményei szerint feladhassák. A Kramarz által fogalmazott cseh tar­­tománygyűlési felirat közjogi programmja tehát semmi más, mint az ó-csehek köz­jogi programmjának felújítása, de gazda­sági célból. Az ifjú­ csehek pártja sokkal gyakorlottibb szellemű férfiakból áll, sem­hogy ne tudná, hogy az ó-cseheknek, ál­tala most legelőször elfogadott közjogi programmja megvalósíthatatlan. Ha mégis a gazdasági kiegyezés idején jónak látta, hogy a már egyszer elintézett közjogi vi­szályt megújítsa, ennek magyarázata egé­szen egyszerű, oka és rugója egészen világos. Az Ausztria és Magyarország között folyó gazdasági kiegyezésbe a zavar kövét akarta lökni, hogy a hul­lámzó vízből azután kihalászsza a cseh gazdasági érdeket. De egyszersmind arra számított, hogy a cseh gazdasági követe­lés előmozdítsa a cseh közjogi igényeket. Ha van is némi hasonlatosság a je­lenlegi és az 1871-iki állapotok közt, a különbség mégis nagy, szinte megmérhe­tetlen. A cseh közjogi és gazdasági köve­telések megvalósulása akkor a realitás ko­moly színében tűnt fel. Ausztria akkori belügyi viszonyai s a szláv kérdés akkori elfajulása szinte kikerülhetetlenné látszot­tak tenni a cseh államjog s gazdasági sze­paratizmus érvényesülését. Most minden csak a reminiszcencia és a régi nagy dolgok visszaálmodása gya­nánt tűnik föl. A gazdasági kiegyezés csak a régi alapokon fog megtörténni. Csehország külön gazdasági egyénisége oly kevéssé érvényesülhet az új viszonyok közt, mint a cseh államjog. Azután elné­mul a tartománygyűlések zajos chamivarija s Visszazökken minden a régi kerékvá­gásba. Nem fenyeget tehát visszatéréssel a régi káosz. Ausztria sokkal inkább meg­szilárdult s a szláv eszme sokkal inkább visszahanyatlott, semhogy többé gazdasági és politikai felbomlástól kellene féltenünk szomszédunkat, Ausztriát, amelyet évtize­dek előtt a szerencsére többé vissza nem térő káosz valójában lét érdekében fenye­getett. II. (B.n.) A kiegyezés kérdése körül mutatkozó politikai káosznak párja is van: a pénzügyi kavarodás. Mind akettőnek közös jellemvonása a rosszakarat, a ferdítés és az őszinteség hiánya. Ebben a három elő­kelő tulajdonságban Ausztria tartományai­nak gyűlései hű szövetségesre akadtak a Neue Freie Presseben, amely mai számá­ban ime beváltja, amit tegnap ígért, ada­tokat gyárt annak a tételének az igazolá­sára, hogy jog és igazság szerint Magyar­­ország kvótáját Ausztria javára fel kell emelni. A legújabb fordulat Ausztriában, hogy a szegény kvótabizottságokat földre akar­ják teríteni, mivel az a hivatásuk, hogy számok után induljanak. És mert azt az osztrák kvótabizottságtól sem lehet felté­telezni, hogy a számokat és a tényeket meghamisítsa, hát nehogy igaz számok után igazságot mondjon, legcélszerűbb per­sze eloltani harmincesztendős ifjú életét. Szerencsére Magyarországon sokkal őszin­tébb a ragaszkodás az 1867-iki közjogi rendhez, semmint bármelyik alapvető dis­­pozíciójába könnyelműen belenyúlni akar­nánk. És a legkevésbbé érezhet a magyar országgyűlés hajlandóságot arra, hogy ép­pen olyan kérdésben, amely az anyagi ér­dekekbe mélyen belevág, gyökeres módo­sításra vállalkozzék csak azért, mert a vak önzésében túltengő osztrák egyoldalú­ság óhajtja. Persze valóságos szerencse volna Ausz­triára nézve, ha a kvótabizottságnak a kormány kritikáján átszűrt és az igazság súlyaival megmért adatai helyébe a Neue Freie Presse számai léphetnének. Csodála­tos, hogy a rossz szándék vagy a politikai vakság milyen botrányos tévedéseket te­remthet. A Neue Freie Presse egyszerűen olyan kvótát sürget, amelyet a két ország népességének egymáshoz való aránya kiszab. És a kalkulus nagyon egyszerű. Minthogy Ausztria lakosságának száma 23­9, Magyar­­országé pedig 17­5 millió,­­ tehát Ausz­tria természetes kvótája 57­7, Magyaror­szágé pedig 42­3 százalék volna. Ez nem is túlságos kívánság: a közös teher egész összegéhez képest csak 12­3, mostani hozzá­járulásunkhoz képest csak 33 százalék emelkedést jelent a mi rovásunkra. Maga az egész felszólítás szinte bájos, szép Ma­gyarország, ha tetszik gyarapodni, hát tes­sék fizetni. Az idézett lap továbbszövi okoskodásait hamis számok törékeny man­kóján. Hogy hiszen a budgettételek tanú­sága sem esik messze attól az aránytól, amelyet a népesedés jelöl ki. És felsorolja a legutóbbi hét esztendő adójövedelmeit. Ausztria egyenes adójövedelme 77­2 mil­lió, fogyasztási adóbevétele 2065­ 2 millió. Magyarország egyenes adójövedelme 725 8 millió, fogyasztási adóösszege pedig 1148­4 millió. A számítás világos, ebből is negy­ven százalékos kvóta kerül ki Magyar­­ország terhére. Hát ez igazán remek egy dolog. De úgy hamarjában nem is tudnék kifejezni a logika meghibbanásának azt a mértékét, amely el tudja felejtetni Ausztriával, vagy Ausztriának csak egy lapjával is, hogy hiszen ha egy ország lényegesen kisebb lakosság mellett, majdnem akkora adót fizet, mint egy másik nagyobb népességű ország, akkor ebből nem az anyagi pros­perálásra, hanem csak arra lehet következ­tetést vonni, hogy abban az országban az adóteher óriás mértékben szaporodott. És tényleg Magyarországban fejenként 27 forint

Next