Pesti Napló, 1896. október (47. évfolyam, 270-300. szám)
1896-10-01 / 270. szám
270. szám. Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 3 1896. Október 1. Samassa beszéde. Samassa József egri érsek a miniszter felszólalásából meggyőződött arról, hogy a törvényjavaslat politikai szükségesség kielégítésére irányul. Szívesen elismerem, — úgymond, — hogy e törvényjavaslatnak igen sok helyes intézkedése van, de vannak egyes részletek, amelyek nem egészen ellensúlyoztatnak ennek a törvényjavaslatnak jó oldalai által, s amelyek, ha a részletes tárgyalásnál azokra kerül a sor, kifogás alá lesznek vonhatók. Nem akar most az általános tárgyalásnál kiterjeszkedni azokra a részletekre, amelyeket az igazságügyminiszter egyes szakaszokra hivatkozással elmondott; azt hiszi, hogy fog erre alkalmat találni akkor, amidőn a részletes tárgyalás folyamán e szakaszok előtérbe lépnek. Őszinte védelmezője a népképviseleti kormányzásnak, mert abban találja azt, ami nemcsak egyes kormánynak, hanem minden egyes embernek és minden egyes nemzetnek is első szüksége: a kellő féket, és ezért őszinte védője a népképviseleti kormányrendszernek és talán sohasem inkább, minta, amidőn az bátor és őszinte védelmet igényel ama veszélyek ellen, amelyek fenyegetik ama tulkátlások ellen, amelyeket elméletből le akarnak vonni. E tekintetből határozta el magát a Ház türelmét kikérni, hogy e törvényjavaslatnál, amely a népképviseleti kormányzattal szoros összefüggésben van, gyengeség és előítélet nélkül kifejthesse nézeteit. E törvényjavaslat az alkotmány alapjára, az államhatalom forrására, tudniillik a nemzet valódi akarata szabad és meghamisítatlan kijelentésének biztosítására vonatkozik, azon kijelentésnek, milyen képviselők által kíván ő a közügyek igazgatásában közremunkálni, akkor határozza meg a nemzet a követendő irányt, akkor rendelkezik sorsa felett s azért ha valamely törvényjavaslatnál, ennél mindenekfelett szükséges, hogy mély megfontolással s ama pártatlansággal vitattassék meg, amelyet nem befolyásol sem pártszenvedély, sem ellenséges indulat, de még makacsság sem. A kényes közjogi helyzet arra int, hogy midőn a múltba pillantva vizsgálják a talajt, amelyen állanak, a jövőbe tekintve állapítsák meg, hová akarnak menni. A kormányok fordulata elég gyorsak. Kinek a kezébe fog ez a törvényjavaslat kerülni? Ki fogja használhatni? Ki fogja igénybe vehetni? Elég nagy intés az óvatosságra, hogy e törvényjavaslattal ellenséges indulatú kormányok a parlamentet meg ne hamisíthassák, amelynek éppen állandósítását akarják e törvényjavaslattal biztosítani, hogy ez a törvényjavaslat mentődeszka helyett ne legyen másnak a kezében sülyesztő eszköz. Roppant érdek forog kérdésben, tudniillik vájjon a választási szabadság, a polgár jogai védelmének biztosítása megőriztetik-e e törvényjavaslattal? Ez a vita lényege. Az a törvényjavaslatnak sarkkérdése, vájjon e törvényjavaslatban bennfoglaltatnak-e a politikai szabadságnak, a választási jog védelmének biztosítékai és vájjon nem találhatók-e e törvényjavaslatban olyintézkedések is, amelyek inkább a zaklatásnak, az üldözésinek, vagy kijátszásnak eszközei, mint a jognak és szabadságnak védbástyái. (Így van jobbfelöl.) El kell e szerint ismerni, hogy akiknek szavazati joguk van, azoknak bírniük kell azzal a joggal és lehetőséggel is, hogy találkozhassanak, tanácskozhassanak és egymást felvilágosíthassák, hogy ekként méltó és értelmes tömegeket képezzenek, amelyek egyenlően érettek a szabadságra. A jog nem erőszakból származik, az az igazságtól eredt, amely az érdekeknek legfőbb bírája. A jog védelme alatt keletkeztek a társulatok, hogy ledöntsék az erőt, az erőszakot s helyébe az igazságot állítsák. A társadalmaknak eme jogok és érdekek dekorppozíciója, mely az egyének és akaratok helyébe állíttatik, képezi a képviseleti kormányzati rendszernek épp úgy észszerű okát, mint szankcióját. E jogtudat az, melyet mindenki felhasználhat az értelmiség egyesítésére, akaratának és gondolatának közlésére, saját véleménye és felfogása szerint, és akként válik aztán a szavazópolgárok szavazata meggondolttá és lesz szabad cselekedete az embereknek, nem pedig egy automata ráparancsolt jelszó végrehajtása, nem lesz az szemfényvesztés többé, hanem lesz a nemzet akaratának vagy legalább ösztönének kinyomata. Ha a tanácskozás szabadsága nem létezik, akkor a szavazás szabadságának kihirdetésében csak illúzió rejlik, mert akkor az elvakultság és tudatlanság hivatik fel a szavazatra és a szavazó polgárok vagy a hatalom ágensei önkényének, vagy olynemű izgatóknak szolgáltattalak ki, akik kielégíthetetlen és teljesíthetetlen remények felkeltése által a népnek szenvedélyeit felizgatják, aminek az lesz a következménye, hogy az így felizgatott, félrevezetett nép meggondolatlan szavazatával, sajnálatos előítéletével és megokolatlan megfélemlítésével és ijedezésével magát az országot az urnánál veszélybe fogja dönteni. (Úgy van jobbfelől.) Olyan országban, ahol az alkotmány elve a többség törvénye, ott mindenkinek szabadságában áll oly eszmék diadalára törekedni, amelyeket ő üdvöseknek vél az országban. Állandó és elévülhetetlen jog az alkotmány minden cikkelyét megvizsgálni és kimutatni annak hátrányait, javaslatba hozni annak javítását.. Ez örök, elévülhetetlen jog nélkül nincs parlamenti kormányrendszer, nincs szabadság-uralom. Oly országban, ahol a vallásos meggyőződés függetlensége a törvényben úgy van biztosítva, hogy nem szabad az ellenkező vallási véleményt kárhoztatni, oly országban a politikai véleményszabadság nem korlátozható. Ez merénylet volna a szabadelvű kormány ellen, az alkotmányos jog ellen. Míg a társadalom elve az egyenlőség, a népképviseleti kormányzat a maga kötelessége teljes erélyével és tisztaságával, ne kívánjunk tőle engedményeket, nem rajta van, hogy engedjen. Ezek alapján tehát találkozhatnak a választók, hogy a kormány tettei fölött komoly ellenőrzést gyakorló férfiakat válaszszanak. Az emberi természetben rejlik, hogy a közdolgokban gyakori a nézeteltérés és nézetkülönbség, ennekfolytán izgatottabb hangulat mellett magasabb hullámokat ver a pártoskodás. S mikor szokott ez különösen történni ? Akkor, amikor bizonyosokat, némelyeket a szereplési viszketeg oda ragad, hogy a létező helyes fejlesztést és gyarapítása helyett kevesebb előrelátással csak az újat keresik és az új iránt rendesen fogékonyabb népet felizgatják szenvedélyeikkel, önhasznuk hiú reményével kecsegtetve azt gyakran. Ez egyike ama szereplőknek, akik az ily tanácskozásoknak, már a dolog természetéből és a dolog természetében rejlő pszichológiai okokból, néha erősebb hullámait fölverik. Történik ez, akkor is, amidőn a Gracchusok köpenyébe burkolt Appiusok keresik föl a népet és annak kényekedve szerint beszélnek, szólnak és cselekesznek, sokszor pedig a velük született merészségtől hajtva, életelemüket csak a belviszonyokban és zavargásokban találják. Megengedem, méltóságos főrendek, hogy ily alkalomkor az emberek túlságokba esnek, — megengedem, hogy ily alkalomkor oly kérdések vettetnek föl, amelyek alkalmasak a közrendet megzavarni, amelyek alkalmasak a vallási és faji gyűlöletet fölkelteni; megengedem, hogy gyászos izgatás keletkezik; megengedem, hogy a nép szenvedélye túlingereltetik. De ha cselszövényről beszélünk, méltóságos főrendek, én azt hiszen.., hogy az volna a legveszélyesebb cselszövény, amely ezeket a gyűléseket szétszórná. Igen, a tekintélyt, a kormányzatot védeni, megőrizni a közrendet, megoltalmazni az országot újabb rendetlenségektől, elismerem, annyi mint kormányozni és ha e határok között marad a kormányzat és nem nyúl ama cselszövényekhez, amelyeket az imént említettem, úgy kötelességét teljesítette. Ha, méltóságos főrendek, egy országban veszélyes eszmék, vágyak, törekvések keletkeznek, azt hiszem, oda kell törekedni, hogy azok elenyészszenek; meg kell azokat támadni szóval, írásban és szavazatainkkal. De míg ezek tiszteletben tartják a törvényszerűséget, el kell azokat tűrnünk és adni kell nekik képviseletet is, amihez joguk vann. Ha erőszakos eszmék nyilatkoznak ez országban, én a parlamentet tartom annak a helynek, ahol a legkevesebb veszélylyel léphetnek fel és ha nagyon sajnálom is, hogy az országnak egyes területei rokonszenvezni látszanak ily eszmékkel, amelyek reám nézve érthetetlenek, mégis azt tartom, hogy a köznek csak hasznára válik, ha ezen eszmék bajnokai a parlament előtt kizárják azokat. Ez eszmék lehetnek minden hazafira fájdalmasak; boszankodhatunk, hogy megvannak, de lépjenek fel a parlamentben, hadd mutassuk ki azok képtelennségét. De erre mi szükséges, méltóságos főrendek? Az, amit én a kontinensen a parlamenti életben nem találok sehol, tudniillik hogy a pártok egymást tanulják eltűrni, egymást tekintetbe venni és, egymást meg is becsülni és tanuljanak egymásnak mindig békés alkalmat nyújtani nyilvános fellépésre. Az emberek egyáltalában nem tűrnek ellentmondást olyan dolgokban, amelyek szívükhöz nőttek és minden véleményt, bármily vakmerő legyen az és képtelen, elfogadnak, mihelyt az ő nézetüket pártolja. A pro és kontra argumentumokat rosszul mérlegelik és ezért az ő ítéletük mindig hamis, habár a legterjedelmesebb ismereteknek legyen is alapja. A pártok általában egy szentegyház akarnak lenni, egyikük sem fogadja el a kétkedést saját csalhatatlanságában. Szó sincs róla, a legszabadelvűbb emberek is kibúvó ajtókat keresnek és aki a politikai téren mozog, látja a kibúvó ajtókat, hogy elleneiktől elvonják azt a szabadságot, amelyet a maguk számára követelnek és lefoglalnak. A hatalom kezelői pedig, akik egymásután következnek, azt hiszik, hogy a rend megmentésére nekik el kell nyomni mindent, ami az ő látszatuk szerint veszélyes és felforgató, legyen az eszme, törekvés, gondolat vagy óhajtás. Ezeknek azután a parlamentben még helyet adni, az szörnyű gondolat! Innen az a könnyűség, amelylyel diktatúrák keletkeznek, akár egyes embernek személyében, akár állandó párt alakjában. Aki a kontinentális parlamentek történetét csak felületesen is átlapozza, az látni fogja, hogy a miniszterek rendesen az ország nagyságának biztosítására csak magukat tartván képeseknek, minden erőt arra használnak fel, hogy hatalmukat megtarthassák és a befolyásnak azon sokszoros és különböző eszközeit, amelyek a végrehajtó hatalomnak rendelkezésére állanak, arra használják fel, hogy óhajtásuk szerint parlament alakuljon, készen a teljes engedelmességre. Márpedig én azt hiszem, a népképviseleti kormány lényegével ellentétben áll, sőt annak romlására vezet a közhatóságokat akként szervezni, hogy a közhatalom kezelőinek akarata sehol ellenállást ne találjon .Rendeletekkel mindazt parancsolni, ami ez irányban hasznosnak látszik, ha kell, az ellenkező gyűléseket feloszlatni, az ellenvéleményűeket bebörtönözni és néha, ha másként nem, vérbe is fojtani az ellenkezőt: ez az, ami a letiprás veszélyének kitett, pártokat a kétségbe és néha anarkikus ellenkezésbe hozza, ami aztán a létező intézmények romlására vezet. A kitört harcban, amely féktelenné válik, az ellenzékek a hatalom megdöbbentésére szövetségeseket keresnek és találnak is ama titkos és fájdalmas elégedetlenségekben, amelyeket részint a jelenlegi társadalmi rend felszínre hoz, részint ama körökben, akik az elvesztett múlt hatalma feletti bánkódásban mindig résen állanak arra, hogy Magyarország szabadságát, függetlenségét a legelső kedvező alkalomkor megszorítsák, vagy ha lehet, elenyésztessék, a nemzeti egységet meglazítsák, mint olyan akadályokat, amelyek az általuk visszahajtott hatalomnak "mindig gátul szolgáltak. És mivel e harcok egy megsértett, egy megtagadott jognak dicső visszaköveteléseként tekintetnek, ebből az következik, hogy e forrongó szellem krónikussá válik. Innen a férji viszályok, innen a vallási nézetek ellentétei, innen, méltóságos főrendek, a társadalom, egyes osztályai közti egyenetlenségek, amelyek mind megannyi eszközei az önkényuralomnak. S mennél több ok van az országban a viszálykodásra, minél mélyebbre hatnak a viszálykodások, annál biztosabban és rövidebb idő alatt fogja a szabadság helyét az önkényuralom felváltani, amely azután lelkeinket elrontja, mert csak a független elemek meggyengülésében, csak a büszke lelkek teljes összetörésében találhatja fennállásának némi lehetőségét. Önámitás lenne elhitetni magunkkal, hogy ártatlanságunk magaslatáról egészen elítélhetjük azokat,akiknek némi részben a fegyvert mi adtuk a kezébe. Nem volna semmi kényelmesebb és könnyebb, mint a politikai zavaroknak, a politikai katasztrófáknak a felelősségét csak az ellenre hárítni. Az elnézésnek ez a neme, ellentétben állana a tapasztalással és az élettel, mert igen sok az, azt hiszem, amire nézve, ha az ország állapotát tekintjük, a felelősség mindnyájunkra hárul, magát a kormányt sem véve ki. Amely országban az erő a jog és szabadság fölé helyezkedik, ott kétségtelenül a népképviseleti kormányzat lényege lerontatik. De nemcsak ezzel a veszélylyel van ez összekötve, ami a parlamentet fenyegeti, hanem egy más veszély is vezet társaságában. Ezt a veszélyt kimutatta I. Lipót belga király, aki egyszer azt mondta: mindazon rendszabály, mindazon intézkedés, amelynek eredménye egy párt felsőbbségének állandósítása lenne más pártok felett, meghamisítaná a képviseleti kormányrendszert és válságot is vonhatna maga után. Nagyon bölcs és mélyreható kijelentése egy fejedelemnek, aki az alkotmányos országlást e kontinensen legjobban gyakorolta. Valóban, a kontinens parlamentjeinek története teljes igazságot szolgáltat neki, mert ily körülmények közt a parlament ellenőrző, bíráló és ellenálló kötelességének érzete lassanként eltompul, meglazul, végre megszűnik és beállhat az a boszantó és szomorú tünet, hogy a parlament ahelyett, hogy az ország összes értelmiségének küzdőtere lenne, ahol egy gyámság alól kinőtt népet igazgatni képes, ahol a legnagyobb feladatok az értelmi nagy erők közreműködésével megoldatnak, egy néma testület színhelyévé válnék, ahol nem vitatkoznak többé, hanem engedelmeskedve szavaznak. Pedig azt hiszem, méltóságos főrendek, hogy a parlamentben vitatkozni épp annyi, mint törvényt alkotni. Mert nem elég valamely reformot kikiáltani, meg kell annaka szellemeket nyerni, meg kell az ellenvéleményeket győzni, fel kell kelteni magának a közvéleménynek mozgalmait annak a törvénynek támogatására. Mert egy középszerű törvény is, amelyet a közvélemény támogat, hatályosabb, mint egy jó törvény, amelyet csakszavazat parancsol. A parlamentek — mint az európai parlamentek példája mutatja — ma nem vitatkoznak, csak szavaznak. És mirevalók akkor? Nem egyébre, mint arra, hogy álarcul szolgáljanak az önkénynek és ők is despotákká válnak, mert nem lévén korlátozva hatalmukban, nem tűrnek semmi ellenkezést önkényes akaratukkal szemben. Leverik a kisebbséget, összetörnek minden ellentállást. Pedig ez a despotizmus kegyetlenebb, gonoszabb, mint az egyeduralkodóké. Mert azokat gyakran visszatartóztatja a felelősség érzete a néppel és a történettel szemben,de az emberek nagy gyülekezete ezt nem ismeri, nem lévén felelős. És ha egyszer észreveszi, hogy mindent tehet, nem retten vissza semmitől s a népfelség teóriáját egész ridegen alkalmazza. Azt, hogy oly politikai áramlat válik uralkodóvá, ahol a parancsolókat és az engedelmeskedőket egyaránt csak egy szenvedély vezeti, egymást kölcsönösen kihasználni nagyságuk, érdekeik kielégítésére, ezen politikának legnagyobb mestersége az, hogy midőn másoknak szolgai engedelmességét elfogadja, elhiteti másokkal, hogy ő maga szolgál, de azután, méltóságos főrendek, ezen uralom alatt a tömegeknek kizsákmányolása nemsokára nem fog más határt ismerni, mint azt a veszélyt, amely az alattvalók türelmével való visszaélésből és megvetésből magukat a trónokat fenyegeti. Készségesen elismerem, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat oly helyes intézkedéseket tartalmaz, amelyek, ha komolyan végrehajtatnak, ez előttem a kontinensen létező parlamenti veszélyeknek szolgálhatnak akadályul és azért én a törvényjavaslatot abban a reményben egyébként, hogy egyes részei, amelyek nekem aggályosoknak látszanak, részint azért, mert a végrehajtás lehető sikertelensége miatt magának a törvénynek tekintélyét csorbítják meg, részint pedig azért, mert egyes intézkedéseknél nem sikerült kikerülni a túlhajtást a túlzást, nem sikerült eltalálni a helyes mértéket, a társadalmakat fentartó igazságokkal szemben, a részletes tárgyalás alkalmával megnyugtató szövegezés által módosítatni fognak, mint határozott lépést a javulásra, elfogadom. (Élénk helyeslés.) Gróf Keglevich István általánosságban elfogadja a törvényjavaslatot, bár azt rossznak és hiányosnak tartja. A törvénynek egyes intézkedéseit azonban el nem fogadja, mert zaklatást lát a felekezetiség s nemzetiségek ellen, márpedig ő nem tudna egyik részen liberális lenni, a másikon meg nem. Általánosságban különben elfogadja a javaslatot. (Helyeslés.) Elnök felteszi a kérdést szavazásra. A javaslatot általánosságban egyhangúlag elfogadják. Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után a részletes tárgyalás következett. A gyomlálás. Az 1. és 2. §-t elfogadták. A 3. §-nál Gróf Zichy Nándor a 7. és 8-ik ponthoz egy új 7-ik pontot ajánl. E módosítás szerint a házasság jogintézménye ellen való izgatás kihagyatik és az 1878: V. törvénycikk II. fejezetének ama rendelkezései léteznek, amelyek az izgatás bűntettének kritériumát képezik. Itt többek között fel akarja vetetni, hogy az Ausztriával kötött kapocs ellen ne lehessen izgatni. Erdély Sándor igazságügyminiszter kéri, hogy e módosítás mellőztessék, amely ha elfogadtatnék, az előző pontokra is vissza kellene menni és ott is idézni kellene az 1878. V. törvénycikk megfelelő rendelkezéseit. Az Ausztriával való kapocs elleni izgatást érvénytelenítési oknak fel nem veheti, mert hisz ez esetben 48-as programmal nem lehetne fellépni senkinek. Az egész módosítványt kéri elutasítani. (Helyeslés.) Gróf Hunyady László elfogadja Zichy Nándor módosítványát. Gáli József előadó felszólalása uta