Pesti Napló, 1896. október (47. évfolyam, 270-300. szám)

1896-10-01 / 270. szám

270. szám.­­ Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 3 1896. Október 1. Samassa beszéde. Samassa József egri érsek a miniszter felszóla­lásából meggyőződött arról, hogy a törvényjavaslat po­litikai szükségesség kielégítésére irányul. Szívesen el­ismerem, — úgymond, — hogy e törvényjavaslatnak igen sok helyes intézkedése van, de vannak egyes részletek, amelyek nem egészen ellensúlyoztatnak ennek a törvényjavaslatnak jó oldalai által, s amelyek, ha a részletes tárgyalásnál azokra kerül a sor, kifogás alá lesznek vonhatók. Nem akar most az általános tárgya­lásnál kiterjeszkedni azokra a részletekre, amelyeket az igazságügyminiszter egyes szakaszokra hivatkozással elmondott; azt hiszi, hogy fog erre alkalmat találni akkor, amidőn a­ részletes tárgyalás folyamán e szaka­szok előtérbe lépnek. Őszinte védelmezője a népképvi­seleti kormányzásnak, mert abban találja azt, ami nemcsak egyes kormánynak, hanem minden egyes em­bernek és minden egyes nemzetnek is első szüksége: a kellő féket, és ezért őszinte védője a népképviseleti kormányrendszernek és talán sohasem inkább, min­­ta, amidőn az bátor és őszinte védelmet igényel ama veszélyek ellen­, amelyek fenyegetik­­ ama tulkát­lások ellen, amelyeket elméletből le akarnak vonni. E tekintetből határozta el magát a Ház türelmét kikérni, hogy e törvényjavaslatnál, amely a népképviseleti kor­mányzattal szoros összefüggésben van, gyengeség és előítélet nélkül kifejthesse nézeteit. E törvényjavaslat az alkotmány alapjára, az államhatalom forrására, tudni­illik a nemzet valódi akarata szabad és meghamisítat­­lan kijelentésének biztosítására vonatkozik, azon kije­lentésnek, milyen képviselők által kíván ő a közügyek igazgatásában közremunkálni, akkor határozza meg a nemzet a követendő irányt, akkor rendelkezik sorsa felett s azért ha valamely törvényjavaslatnál, ennél mindenekfelett szükséges, hogy mély megfontolással s ama pártatlansággal vitattassék meg, amelyet nem be­folyásol sem pártszenvedély, sem ellenséges indulat, de még makacsság sem. A kényes közjogi helyzet arra int, hogy midőn a múltba pillantva vizsgálják a talajt, amelyen állanak, a jövőbe tekintve állapítsák meg, hová akarnak menni. A kormányok fordulata elég gyor­sak. Kinek a kezébe fog ez a törvényjavaslat kerülni? Ki fogja használhatni? Ki fogja igénybe vehetni? Elég nagy intés az óvatosságra, hogy e törvényjavaslat­­tal ellenséges indulatú kormányok a parlamentet meg ne hamisíthassák, amelynek éppen állandósítását akar­ják e törvényjavaslattal biztosítani, hogy ez a törvény­­javaslat mentődeszka helyett ne legyen másnak a kezé­ben sülyesztő eszköz. Roppant érdek forog kérdésben, tudniillik vájjon a választási szabadság, a polgár jogai védelmének biz­tosítása megőriztetik-e e törvényjavaslattal? Ez a vita lényege. Az a törvényjavaslatnak sarkkérdése, vájjon e törvényjavaslatban bennfoglaltatnak-e a­ politikai sza­badságnak, a választási jog védelmének biztosítékai és vájjon nem találhatók-e e törvényjavaslatban oly­­intéz­kedések is, amelyek inkább a zaklatásnak, az üldözés­inek, vagy kijátszásnak eszközei, mint a jognak és sza­badságnak védbástyái. (Így van­ jobbfelöl.)­ El kell e szerint ismerni, hogy akiknek szavazati joguk­­ van, azoknak bírniük kell azzal a joggal és lehetőséggel is, hogy találkozhassanak, tanácskozhassanak és egymást fel­világosíthassák, hogy ekként méltó és értelmes tömegeket képezzenek, amelyek egyenlően érettek a szabadságra. A jog nem erőszakból származik, az az igazságtól eredt, amely az érdekeknek legfőbb bírája. A jog védelme alatt kelet­keztek a társulatok, hogy ledöntsék az erőt, az erőszakot s helyébe az igazságot állítsák. A társadalmaknak eme jogok és érdekek dekorppozíciója, mely az egyének és akaratok helyébe állíttatik, képezi a képviseleti kor­mányzati rendszernek épp úgy észszerű okát, mint szankcióját. E jogtudat az, melyet mindenki felhasz­nálhat az értelmiség egyesítésére, akaratának és gondo­latának közlésére, saját véleménye és felfogása szerint, és akként válik aztán a szavazópolgárok szavazata meggondolttá és­ lesz szabad cselekedete az emberek­nek, nem pedig egy automata ráparancsolt jelszó vég­rehajtása, nem lesz az szemfényvesztés többé, hanem lesz a nemzet akaratának vagy legalább ösztönének ki­nyomata. Ha a tanácskozás szabadsága nem létezik, akkor a szavazás szabadságának kihirdetésében csak il­lúzió rejlik, mert akkor az elvakultság és tudatlanság hivatik fel a szavazatra és a szavazó polgárok vagy a hatalom ágensei önkényének, vagy olynemű izgatók­­nak szolgáltattalak ki, akik kielégíthetetlen és teljesíthe­tetlen remények felkeltése által a népnek szenvedélyeit felizgatják, aminek az lesz a következménye, hogy az így felizgatott, félrevezetett nép meggondolatlan szava­zatával, sajnálatos előítéletével és megokolatlan megfé­lemlítésével és ijedezésével magát az országot az urnánál veszélybe fogja dönteni. (Úgy van­ jobbfelől.) Olyan országban, ahol az alkotmány elve a több­ség törvénye, ott mindenkinek szabadságában áll oly eszmék diadalára törekedni, amelyeket ő üdvöseknek vél az országban. Állandó és elévülhetetlen jog az al­kotmány minden cikkelyét megvizsgálni és kimutatni annak hátrányait, javaslatba hozni annak javítását.. Ez örök, elévülhetetlen jog nélkül nincs parlamenti kor­mányrendszer, nincs szabadság-uralom. Oly országban, ahol a vallásos meggyőződés függetlensége a törvény­ben úgy van biztosítva, hogy nem szabad az ellenkező vallási véleményt kárhoztatni, oly országban a politikai véleményszabadság nem korlátozható. Ez merénylet volna a szabadelvű kormány ellen, az alkotmányos jog ellen. Míg a társadalom elve az egyenlőség, a nép­­képviseleti kormányzat a maga kötelessége teljes eré­­lyével és tisztaságával, ne kívánjunk tőle engedménye­ket, nem rajta van, hogy engedjen. Ezek alapján te­hát találkozhatnak a választók, hogy a kormány tettei fölött komoly ellenőrzést gyakorló férfiakat válaszsza­­nak. Az emberi természetben rejlik, hogy a közdolgok­­ban gyakori a nézeteltérés és nézetkülönbség, ennek­­folytán izgatottabb hangulat mellett magasabb hullá­mokat ver a pártoskodás. S mikor szokott ez különö­sen történni ? Akkor, amikor bizonyosokat,­ némelyeket a szereplési viszketeg oda ragad, hogy a létező helyes fejlesztést és gyarapítása helyett kevesebb előrelátással csak az újat keresik és az új iránt rendesen fogéko­nyabb népet felizgatják szenvedélyeikkel, önhasznuk hiú reményével kecsegtetve azt gyakran. Ez egyike ama szereplőknek, akik az ily tanácskozásoknak, már a dolog­ termész­etéből és a dolog természetében rejlő pszichológiai okokból, néha erősebb hullámait fölverik. Történik ez, akkor is, amidőn a Gracchusok köpenyébe burkolt Appiusok keresik föl a népet és annak kénye­­kedve szerint beszélnek, szólnak és cselekesznek, sok­szor pedig a velük született merészségtől hajtva, élet­elemüket csak a belviszonyokban és zavargásokban találják. Megengedem, méltóságos főrendek, hogy ily alka­lomkor az emberek túlságokba esnek, — megengedem, hogy ily­ alkalomkor oly kérdések vettetnek föl, ame­lyek alkalmasak a közrendet megzavarni, amelyek alkalmasak a vallási és faji gyűlöletet fölkelteni; megengedem, hogy gyászos izgatás keletkezik; meg­engedem, hogy a nép szenvedélye túlingereltetik. De ha cselszövényről beszélünk, méltóságos főrendek, én azt hiszen­.., hogy az volna a legveszélyesebb cselszö­­vény, amely ezeket a gyűléseket szétszórná. Igen, a tekintélyt, a kormányzatot védeni, megőrizni a közren­det, megoltalmazni az országot újabb rendetlenségektől, elismerem, annyi mint kormányozni és ha e határok között marad a kormányzat és nem nyúl ama csel­­szövényekhez, amelyeket az imént említettem, úgy kötelességét telj­e­sí­tette. Ha, méltóságos főrendek, egy országban veszélyes eszmék, vágyak, törekvések kelet­keznek, azt hiszem, oda kell törekedni, hogy azok el­­enyészszenek; meg kell azokat támadni szóval, írásban és szavazatainkkal. De míg ezek tiszteletben tartják a törvényszerűséget, el kell azokat tűrnünk és adni kell nekik képviseletet is, amihez joguk vann. Ha erőszakos eszmék nyilatkoznak ez országban, én a parlamentet­­ tartom annak a helynek, ahol a legkevesebb veszélylyel léphetnek fel és ha nagyon sajnálom is, hogy az or­szágnak egyes területei rokonszenvezni látszanak ily eszmékkel, amelyek reám nézve érthetetlenek, mégis azt tartom, hogy a köznek csak hasznára­­ válik, ha ezen eszmék bajnokai a parlament előtt kizárják azokat. Ez eszmék lehetnek minden hazafira fájdalmasak; boszankodhatunk, hogy megvannak, de lépjenek fel a parlamentben, hadd mutassuk ki azok képtelennségét. De erre mi szükséges, méltóságos fő­rendek? Az, amit én a kontinensen a parlamenti élet­ben nem találok sehol, tudniillik hogy a pártok egy­mást tanulják eltűrni, egymást tekintetbe venni és, egymást meg is becsülni és tanuljanak egymásnak mindig békés alkalmat nyújtani nyilvános fellépésre. Az emberek egyáltalában nem tűrnek ellentmondást olyan dolgokban, amelyek szívükhöz nőttek és minden véleményt, bármily vakmerő legyen az és képtelen, elfogadnak, mihelyt az ő nézetüket pártolja. A pro és kontra argumentumokat rosszul mérle­gelik­ és ezért az ő ítéletük mindig hamis, habár a leg­terjedelmesebb ismereteknek legyen is alapja. A pártok általában egy szentegyház akarnak lenni, egyikük sem fogadja el a kétkedést saját csalhatatlanságában. Szó sincs róla, a legszabadelvűbb emberek is kibúvó ajtó­­kat keresnek és­ aki a politikai téren mozog, látja a kibúvó ajtókat, hogy elleneiktől elvonják azt a szabad­ságot, amelyet a maguk számára követelnek és lefog­lalnak. A­ hatalom kezelői pedig, akik egymásután kö­vetkeznek, azt hiszik, hogy a rend megmentésére nekik el kell nyomni mindent, ami az ő látszatuk szerint veszélyes és felforgató, legyen az eszme, törekvés, gon­dolat vagy óhajtás. Ezeknek azután a parlamentben még helyet adni, az szörnyű gondolat! Innen az a könnyűség, amelylyel diktatúrák keletkeznek, akár egyes embernek személyében, akár állandó párt alakjá­ban. Aki a kontinentális parlamentek történetét csak felületesen is átlapozza, az látni fogja, hogy a miniszterek rendesen az ország nagyságának bizto­sítására csak magukat tartván képeseknek, minden erőt arra használnak fel, hogy hatalmukat megtart­hassák és a befolyásnak azon sokszoros és különböző eszközeit, amelyek a végrehajtó hatalomnak rendelke­zésére állanak, arra használják fel, hogy óhajtásuk szerint parlament alakuljon, készen a teljes engedel­mességre. Már­pedig én azt hiszem, a népképviseleti kormány lényegével ellentétben áll, sőt annak romlá­sára vezet a közhatóságokat akként szervezni, hogy a közhatalom kezelőinek akarata sehol ellenállást ne ta­láljon­ .Rendeletekkel mindazt parancsolni, ami ez irány­­ban hasznosnak látszik, ha kell, az ellenkező gyűlése­ket feloszlatni, az ellenvéleményűeket bebörtönözni és néha, ha másként nem, vérbe is fojtani az ellenkezőt: ez­ az, ami a­ letiprás veszélyének kitett, pártokat a kétségbe és néha anarkikus ellenkezésbe hozza, ami aztán a létező intézmények romlására vezet. A kitört harcban, amely féktelenné válik, az ellenzékek a hata­lom megdöbbentésére szövetségeseket keresnek és találnak­ is ama titkos és fájdalmas elégedetlensé­gekben, amelyeket részint a jelenlegi társadalmi rend felszínre hoz, részint ama körökben, akik az el­vesztett múlt hatalma feletti bánkódásban mindig résen állanak arra, hogy Magyarország szabadságát, függetlenségét a legelső kedvező alkalomkor megszorít­sák, vagy ha lehet, elenyésztessék, a nemzeti egységet meglazítsák, mint olyan akadályokat, amelyek az általuk vissz­a­­hajtott hatalomnak "mindig gátul szolgáltak. És mivel­ e harcok egy megsértett, egy megtagadott jognak dicső visszaköveteléseként tekintetnek, ebből az következik, hogy e forrongó szellem krónikussá válik. Innen a férji viszályok, innen a vallási nézetek ellen­tétei, innen, méltóságos főrendek, a társadalom, egyes osztályai közti egyenetlenségek, amelyek mind meg­annyi­ eszközei az önkényuralomnak. S mennél több ok van az országban a viszálykodásra, minél mélyebbre hatnak a viszálykodások, annál biztosabban és rövidebb idő alatt fogja a szabadság helyét az önkényuralom felváltani, amely azután lelkeinket elrontja, mert csak a független elemek meggyengülésében, csak a büszke lelkek teljes összetörésében találhatja fennállásának némi lehetőségét. Önámitás lenne elhitetni magunkkal, hogy ártat­lanságunk magaslatáról egészen elítélhetjük azokat,akik­nek némi részben a fegyvert mi adtuk a kezébe. Nem volna semmi kényelmesebb és könnyebb, mint a politi­kai zavaroknak, a politikai katasztrófáknak a felelőssé­gét csak az ellenre hárítni. Az elnézésnek ez a neme, ellentétben állana a tapasztalással és az élettel, mert igen sok az, azt hiszem, amire nézve, ha az ország ál­lapotát tekintjük, a felelősség mindnyájunkra hárul, magát a kormányt sem véve ki. Amely országban az erő a jog és szabadság fölé helyezkedik, ott kétségtele­nül a népképviseleti kormányzat lényege lerontatik. De nemcsak ezzel a veszélylyel van ez összekötve, ami a parlamentet fenyegeti, hanem egy más veszély is vezet társaságában. Ezt a veszélyt kimutatta I. Lipót belga király, aki egyszer azt mondta: mindazon rendszabály, mindazon intézkedés, amelynek eredménye egy párt fel­­sőbbségének állandósítása lenne más pártok felett, meg­hamisítaná a képviseleti kormányrendszert és válságot is vonhatna maga után. Nagyon bölcs és mélyreható kijelentése egy fejedelemnek, aki az alkotmányos or­­száglá­st e kontinensen legjobban gyakorolta. Valóban, a kontinens parlamentjeinek története teljes igazságot szolgáltat neki, mert ily körülmények közt a parlament ellenőrző, bíráló és ellenálló kötelességének érzete las­sanként eltompul, meglazul, végre megszűnik és be­állhat az a boszantó és szomorú tünet, hogy a parla­ment ahelyett, hogy az ország összes értelmiségének küzdőtere lenne, ahol egy gyámság alól kinőtt népet igazgatni képes, ahol a legnagyobb feladatok az értelmi nagy erők közreműködésével megoldatnak, egy néma testület színhelyévé válnék, ahol nem vitat­koznak többé, hanem engedelmeskedve szavaznak. Pe­dig azt hiszem, méltóságos főrendek, hogy a parlament­ben vitatkozni épp annyi, mint törvényt alkotni. Mert nem elég valamely reformot kikiáltani, meg kell annak­­a szellemeket nyerni, meg kell az ellenvéleményeket győzni, fel kell kelteni magának a közvéleménynek mozgalmait annak a törvénynek támogatására. Mert egy középszerű törvény is, amelyet a közvélemény tá­mogat, hatályosabb, mint egy jó törvény, amelyet csak­­szavazat parancsol. A parlamentek — mint az európai parlamentek példája mutatja — ma nem vitatkoznak, csak szavaznak. És mirevalók akkor? Nem egyébre, mint arra, hogy álarcul szolgáljanak az önkénynek és ők is des­­potákká válnak, mert nem lévén korlátozva hatalmuk­ban, nem tűrnek semmi ellenkezést önkényes akara­tukkal szemben. Leverik a kisebbséget, összetörnek minden ellentállást. Pedig ez a despotizmus kegyetle­nebb, gonoszabb, mint az egyeduralkodóké. Mert azokat gyakran visszatartóztatja a felelősség érzete a néppel és a történettel szemben,­­de az emberek nagy gyüle­kezete ezt nem ismeri, nem lévén felelős. És ha egy­szer észreveszi, hogy mindent tehet, nem retten vissza semmitől s a népfelség teóriáját egész ridegen alkal­mazza. Azt, hogy oly politikai áramlat válik uralko­dóvá, ahol a parancsolókat és az engedelmeskedőket egyaránt csak egy szenvedély vezeti, egymást kölcsö­nösen kihasználni nagyságuk, érdekeik kielégítésére, ezen politikának legnagyobb mestersége az, hogy mi­dőn másoknak szolgai engedelmességét elfogadja, el­hiteti másokkal, hogy ő maga szolgál, de azután, mél­tóságos főrendek, ezen uralom alatt a tömegeknek kizsákmányolása nemsokára nem fog más határt is­merni, mint azt a veszélyt, amely az alattvalók türel­mével való visszaélésből és megvetésből magukat a trónokat fenyegeti. Készségesen elismerem, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat oly helyes intézkedéseket tartalmaz, amelyek, ha komolyan végrehajtatnak, ez előttem a kontinensen létező parlamenti veszélyeknek szolgálhat­nak akadályul és azért én a törvényjavaslatot abban a reményben egyébként, hogy egyes részei, amelyek ne­kem aggályosoknak látszanak, részint azért, mert a végrehajtás lehető sikertelensége miatt magának a tör­vénynek tekintélyét csorbítják meg, részint pedig azért, mert egyes intézkedéseknél nem sikerült kikerülni a túlhajtást a túlzást, nem sikerült eltalálni a helyes mértéket, a társadalmakat fentartó igazságokkal szem­ben, a részletes tárgyalás alkalmával megnyugtató szö­vegezés által módosítatni fognak, mint határozott lépést a javulásra, elfogadom. (Élénk helyeslés.) Gróf Keglevich István általánosságban elfogadja a törvényjavaslatot, bár azt rossznak és hiányosnak tartja. A törvénynek egyes intézkedéseit azonban el nem fogadja, mert zaklatást lát a felekezetiség s nem­zetiségek ellen, már­pedig ő nem tudna egyik részen liberális lenni, a másikon meg nem. Általánosságban különben elfogadja a javaslatot. (Helyeslés.) Elnök felteszi a kérdést szavazásra. A javaslatot általánosságban egyhangúlag el­fogadják. Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után a részletes tárgyalás következett. A gyomlálás. Az 1. és 2.­ §-t elfogadták. A 3. §-nál Gróf Zichy Nándor a 7. és 8-ik ponthoz egy új 7-ik pontot ajánl. E módosítás szerint a házasság jog­­intézménye ellen való izgatás kihagyatik és az 1878: V. törvénycikk II. fejezetének ama rendelkezései létez­nek, amelyek az izgatás bűntettének kritériumát képe­zik. Itt többek között fel akarja vetetni, hogy az Ausz­triával kötött kapocs ellen ne lehessen izgatni. Erdély Sándor igazságügyminiszter kéri, hogy e módosítás mellőztessék, amely ha elfogadtatnék, az előző pontokra is vissza kellene menni és ott is idézni kellene az 1878. V. törvénycikk megfelelő rendelkezé­seit. Az Ausztriával való kapocs elleni izgatást érvény­telenítési oknak fel nem veheti, mert hisz ez esetben 48-as programmal nem lehetne fellépni senkinek. Az egész módosítványt kéri elutasítani. (Helyeslés.) Gróf Hunyady László elfogadja Zichy Nándor módosí­tvány­át. Gáli József előadó felszólalása uta

Next