Pesti Napló. 1897. szeptember (48. évfolyam, 243-272. szám)

1897-09-01 / 243. szám

f St Budapest, szerda - - --------------­ - - - - - - - - — — ----­IPESTI 1897. szeptember 11 / 243. szám. a kenyér árának is. Az árvizek szintén hozzá­járultak az élelmi­szer árának emelkedésé­hez; azok a termelési területek, ahonnan a fővá­rost rendszerint alimentálják, viz alá kerültek, a burgonya elrothadt, a gyümölcsöt ladikon kellett leszedni s igy miután csökkenés ál­lott be a behozatalban, az áraknak emelkedni kellett Mindazáltal, ha az árakat összeha­sonlítjuk a múlt év ugyane hónapjaiban konstatált árakkal, azt látjuk, hogy noha a múlt évben elemi csapások nem voltak, s a terme­lési viszonyok kedvezőbbek voltak, az árak az idén mégis alacsonyabbak. Újabban azt az egészen új teóriát állí­tották fel, hogy a vásárcsarnokok befogadó képessége nem lévén elegendő, az elárusítók száma is csökkent, mert sok árus, aki a nyílt piacon árult, a vásárcsarnokokból kiszorult. E hibás premisszából kiindulva, nézetem sze­rint tévesen úgy intézkedtek, hogy a detailis­­ták számát mesterségesen szaporítják. Erre vonatkozólag megjegyzéseim a következők: Először is a vásárcsarnokok befogadó­képes­ségét az illető kerületi lakosság számarányá­hoz és fogyasztási képességéhez mérten álla­pították meg. Az elárusítók számát is úgy álla­pították meg, s annyi helyet biztosítottak nekik, hogy a különböző üzletágakban megfelelő verseny is legyen. Hogy ez a verseny szükség­­szerűleg megvan, kitűnik az áruhelyek szá­mából is; 40—40 mészáros, 300-nál több zöld­ségárus, 200-n­ál több gyümölcsárus, 20—30 halárus foglalhat helyet egy-egy csarnok­ban. Versenyhiányról tehát szó sem lehet, a verseny nagyon is megvan közöttük, annyira, hogy nagyon is kevesen bírják ki a vásár­­csarnoki exisztenciát, miután csak csekély részük rendelkezik forgó­tőkével, s így csak kevesen képesek oly minőségű élelmiszert egész napon át árusítani, amely élelmiszer a közönség igényeit kielégíti. S éppen azért, mert igen kevés detailista rendelkezik a szük­séges forgótőkével, kénytelen a legnagyobb rész még ma is uzsorapénzen szerezni be az élelmi­szereket. Természetes, hogy ennek követ­keztében a detail-árak sem lehetnek arány­ban az engros-árakkal. Ha tehát a meg­felelő számban levő detailisták számát még szaporítjuk, oly vad verseny támad közöttük, amely lehetetlenné teszi a vásárcsarnoki intézmény eredeti céljának megvalósítását, hogy ne csak erős nagyban való kereskedelmet teremtsen a fővárosban, — ami ez idő szerint nincs, — hanem teremtsen megfelelő detailista-osztályt is, — ami szintén nincs. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem teszszük ki őket a túlsá­gos versenynek, hanem, ha lehetővé tesz­szük azt, hogy emancipálják magukat anyagilag is, hogy képesek legyenek a saját ere­jükből szolid, a lakosságot minden időben megfelelően ellátni képes kereskedelmi osz­tályt megalkotni. A vásárcsarnokokban nem az elárusítók száma korlátolt, mert ez megfelel az igények­nek, hanem, korlátolt a közönség szabad mozgása. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha azokon a környékeken, ahol a vásárcsarnokok a vevőközönség befogadására nem eléggé na­gyok, így például a Hunyady­ tér környékén, ahol a vásárcsarnok tervezésének és építésének ideje alatt a lakosság előre nem látott mérték­ben szaporodott,­­ újabb vásárcsarnokot kell létesíteni. Ebből a szempontból kell a vásár­­csarnokokat fejleszteni, nem pedig a detailis­ták teljesen megokolatlan s magát a célt kockáztató szaporítása szempontjából. Ami pedig az engros-kereskedelmet illeti, ha azt figyelembe veszszük, hogy a központi vásárcsarnokok engros-vásárain a legjobb mi­nőségű élelmi­­szert a hústól kezdve a zöld­ségig féláron, vagy­­legalább is 30—40 száza­lékkal olcsóbban lehet bevásárolni s a leg­kisebb tételek oly mennyiségben vannak meg­állapítva, hogy ott kisebb háztartások is be­szerezhetik szükségleteiket, — akkor honnan veszi a közönség a jogot arra, hogy panasz­kodjék a drágaság ellen ? Hiszen módjában van a vásárcsarnoki intézmény által megte­remtett engros vásáron nemcsak olcsón, de jól is beszerezni az életszükségleteket.­­ Az utolsó időben a legtöbb panasz a hatósági közvetítők ellen merült föl. Mennyiben volna kívánatos nagyobb forgalmat képes teremteni, holott a detailban való eladással csak idejét fecsérli el. A legalkalmasabb értékesítési módot,, az aukciókat megindítottuk,­ de kénytelenek vol­tunk beszüntetni, mert a közönség csak kiváncsi volt és gúnyolódott, de nem vásárolt semmit. A gazdaközönség, amely a Vásárcsarno­kokat fölkereste, abban a hiszemben volt, hogy itt minden selejtes és rossz árut jó áron lehet értékesíteni. Ennek aztán az lett a következ-:­ménye, hogy az élelmicikkek legnagyobb ré­szét, mint , közegészségi szempontból forga­lomba­­nem bocsáthatót el kellett kobozni, másrészt pedig mint selejtes árut igen olcsó, áron kellett értékesíteni. Igen figyelemreméltó körülmény még az is, hogy a szükséges össze­kötő kapcsot egyrészről a gazdaközönség és a hatósági közvetítő, másrészről pedig a hatósági közvetítő és a fogyasztó közönség között egy fél esztendő alatt megteremteni teljesen lehe­tetlen. A közvetítőknek ehhez időre, kitar­tásra és pénzbefektetésre van szükségük, mert máskülönben nem találnak kellő bizalomra. Nem elég az élelmi­szerek tömeges ber­­hozatalát a fővárosba biztosítani, hanem mi­után a fővárosi lakosság mindent elfogyasz­tani nem képes, a fölöslegnek értékesítéséről is kell gondoskodni. . / Kt. — Nem tartja-e szükségesnek, tanácsos úr, hogy az élelmiszerrel való házalást amit a vásárcsarnokok megnyitása alkalmából eltiltottak, most újból meg­ TÁRCA. Premier. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Hevesi József. A szinházi szezon tetőpontját érte. A Scalaban Verdi-premierre készültek, ami olyan szenzáció, hogy egész Olaszországot izgatott­ságban tartotta. Az ország minden részéből, de még külföldről is sürgönyileg rendelték meg a jegyeket, amelyeknek árát az agiotage hallatlan magasra szöktette. A premier nap­ján az ország minden részéből lelkes műbará­­tokat szállítottak Milánóba a vonatok, zene­rajongókat, minőkkel tele van Olaszország. Hiszen itt zene van a szél suhogásában, a tenger hullámzásában, a gondolák ringásában, az ég mosolyában, a narancs kacsintásában, a női kacagásban. Valóságos láz fogta el az embereket, hogy a nagy maestre legújabb műve első előadásának dicsőségét láthassák és a kupékban, a perronon, utcákon és szalo­nokban, kávéházban és a vendéglőkben csak a genovai mester nevét lehetett hallani. Mi, külföldi újságírók Biffi-ben vártuk, mikor üt a szenzáció órája. Aki valaha járt Milánóban, vagy olvasott valaha a csoda­dóm városáról, kell hogy ismerje a Bipit, ezt a café-restaurant-t, amely a galléria Vittorio Emanuele kellő közepén a város jeunesse doréejának gyülekező helye. Mond­hatnék a város központja. Meg lehet itt min­denkit találni. Aki csak Milánóban valaki, az okvetetlenül megfordul minden este a Biffiben. Ma az egész világ­sajtó képviselve volt itt. Minden újság, amely csak Olaszországban képviselőt tart, iderendelte emberét Milánóba, hogy a Trovatore szerzőjének újabb babérjai­ról gyorsan hírt adjon: a közvetítői intézményt reformálni, hogy céljának telje­sen megfeleljen? — A viszonyok nem kellő méltatásán alapszik az a panasz is, hogy a hatósági köz­vetítők nem felelnek meg az igényeknek, mert kicsinyben is árusítanak azért, hogy nagyobb províziót kapjanak az elárusításból. A hatósági közvetítőket nem kívánom védel­mezni, de az igazság érdekében annyit minden­esetre konstatálnom kell, hogy nem számítot­tunk azokra a nehézségekre és a támogatásnak ama hiányára, amelyben a hatósági közvetí­tők intézménye a közönség részéről részesül. Nem számítottunk arra, hogy a hatósági közve­títő kénytelen lesz a kicsinyben való elárusításhoz folyamodni, csakhogy a hozzá beküldött élelmi­szert a Dunába dobálni ne legyen kény­telen. Azt még értem, hogy a detailisták egy része mindig korábbi összeköttetéseit tartja fenn, de hogy a fogyasztó közönség, amelynek módjában­­van a hatósági köz­vetítőtől jól és olcsón vásárolni, mégis megmagyarázhatatlanl­lz előítéletből inkább a detailistánál drágábban vásárol, ez előttem egészen érthetetlen jelenség, amelyet eddig sehol sem tapasztaltam. A hatósági közvetítő nem azért folyamodik a kicsinyben való el­adáshoz, mert nagyobb províziója van, hanem azért, mert kénytelen vele, hiszen minél inkább módjában van nagyban árusítani, annál nagyobb hasznot érhet el, mert annál A pincérek kénytelenek voltak több apró asztalt — ki ne ismerné ezeket a fehér már­ványasztalkákat ? — összetolni, hogy ez az internacionális areopag együtt maradhasson. Persze itt is a mai premier képezte a beszéd tárgyát. Verdi sikereit emlegették. Volt egy idősebb bajnoka a tolinak, aki jelen volt a Trovatore premierjén is, s tanúja ama tom­boló tetszésnek, amelylyel a közönség ezt az operát fogadta, amely immáron a kintornák köz­prédája jön. A visszaemlékezések terére lépve, az ese­mények eme modern krónikásai közül mind­egyiknek akadt mesélni valója egy-egy szen­­zációsabb premierről, nagy művészek, művész­nők első föllépéséről, óriási sikerekről és vi­lágraszóló botrányokról. Legmélyebb hatást keltett egy spanyol kollégánk következő elbeszélése: — Élt Szevillában egy Don José Hamilcar nevű igen gazdag és előkelő ügyvéd, akinek legfőbb kincsét azonban Mercédes nevű gyö­nyörűséges szép leánya képezte. Szevillában olyan rózsa nem fakadt, amely üdébb lett volna Mercédes orcájánál és a spanyol éjsza­kák ragyogó csillagai közül egyik sem vete­kedhetett Mercédes szemeinek a ragyogásával. Mese volt ez az ő szépsége, tündérálom, amely­től elbódul a szív és ittas lesz a lélek. Egész Szevilla ifjúsága csak érte rajongott, csak érte, a szép Mercédesért. A poéták csengő rímek­ben írtak az ő kacagásáról, ábrándos dalokat zengtek szemének álmodozó tekintetéről, játszi rigmusokban dicsőítették járásának lengő rit­musát s a spanyol égalj minden tropikus virá­gával hasonlitgatták össze ajkának mosolygó bimbófakadását. Észbontó szépségének legodaadóbb cso­­dálója Szevillának, sőt egész Spanyolországnak két legünnepeltebb ifja, don Miguel és don Alfonzo volt. Mind akettő a Múzsa kedveltje, engedjék? . — Ami a­ házalást illeti, ennek a forszi­­rozása is teljesen téves alapon nyugszik, mert a közönség kényelme abban az irányban, hogy nem kell a vásárcsarnokba elmennie, ahol kü­lönben olcsóbban és jobban vásárol,­­ telje­e­sen ki van elégítve az által, hogy meg van­­engedve megrendelés után a házhoz való szál­lítás. Meg van továbbá engedve a közönség kényelme érdekében a tolókocsikkal való há­zalás, amely akkor, ha, más­­formában engedik meg a házalást, rendszerre sohasem lesz képes kifejlődni. Ennek a célja pedig az, hogy a vagonok szerint felosztva, az illető házalók bizonyos órá­ban jelennek meg az utcáikban és a közönség tudva azt, hogy a házalók mily órákban jön­nek, beszerezheti azokat a cikkeket, amelyekre neki mindennap szüksége van. Ezt azonban illuzóriussá tette az az intézkedés, hogy más, alakban is megengedték a házalást. Ezt köz­egészségi szempontból sem lehet helyeselni. Ha szükséges a házalók létszámának szaporí­tása, akkor szaporítsák a kézi kocsikkal házalók számát.­­ ' " ’ ■ Egy másik körülmény, amely e rendszer létrehozatalát megnehezíti, az, hogy a mészár­székekben zöldséget s egyéb élelmiszert is árusítsanak még ma is, aminek következ­tében a közönség nem folyamodik a kézi ko­csival házalókhoz, hanem a mészárszékekben szerzi be az illető cikkeket. Az egyik, az első Spanyolország legzseniáli­sabb lírai költője, akinek dalai minden fiatal szivet lángra hevítettek, annyi bennük a tűz, az érzés, a közvetlenség; a másik, dán Alfonzo ellenben a drámai Múzsának hódolt és drámáival Spanyolország legelőkelőbb színpadain aratott sikereket sikerek után. Babérral vált koszorúivá mind akét fej; az egyiknél, don Miguelitől szőke hajra borult az örökzöld köszörú; don Alfonzénál ellenben éjsötét fürtök hullámain-­ pihent. . . Szerelmük a szépséges szép Mercedes iránt kifejezést nyert költészetükben, s míg­ dón Miguel szerelmes dalai egyre gyujtóbbak, egyre perzselőbbek, egyre epedőbbek lettek, úgy hogy Spanyolország minden leányszive hevesebben dobogott azok hallatára — azalatt dán Alfonzo legújabb drámájában benne zoko­gott a szerelmi búbánat és egy rajongással, szenvedéllyel megírt és szinte a költészet glóriájának fényénél körülfogott alakban min­denki ráismert a szép Mercédesre. A két nagy költő versengése ilyenformán úgyszólván a közönség szeme előtt folyt le, amely gyönyörűséggel élvezte a költészetnek ama kápráztató gyöngyszemeit, amelyeket és a a két költői lélek a szerelem tengeréből föl­szedett. • ’­­ ' A szép Mercedes szive sokáig h­ígott-len­­gett a két fényes nevű, ünnepelt ifjú között, akiknek mindegyike méltó volt arra, hogy a Sze­­villának legszebb rózsaszálát a mellére tűzze. És ez a fiatal leánysziv hol a szőke tróbakönr felé hajlott, kinek egy-egy szerelmi dala megbű­­völte, hol meg a drámai költő , sötét szeméttel­epedő tekintete gyújtotta fel a szivét, ha éppen az ő darabját nézte a színházban és a szerző az ő páholyában ülve, szerelemről suttogott neki, mikor künn a közönség tombolva adott kifejezést tetszésének. Nagyon sokáig egyenlő d­anceokkal ve­télkedett a Múzsa Ámor rózsakoszorújáért.

Next