Pesti Napló, 1898. július (49. évfolyam, 180-210. szám)

1898-07-01 / 180. szám

a Budapest, péntek FESTI NAPLÓ, 1898. julis 1 18- ben van, hogy ezt a kérdést nemcsak a mostani szerencsétlenség alkalmából vetjük fel, hanem hogy más időkben is a biztosítás ez ágainak államosítását a sürgős reformok közé soroltuk. Ma visszatérünk az eszmére, mikor ezer és ezer kisgazdának nyomora segítség után kiált. Szinte halljuk az ellenvetést, hogy ismét növelni akarjuk az állam omnipotenciáját. Csakhogy ez végzetszerűleg következik be úgy is. Ha pedig eddig nem tettünk ellene, nincs okunk, miért legyünk egyszerre szemérmetesek, mikor az állami beavatkozást ezen a ponton a legkisebbek érdeke sürgeti. Igaz, az állam sem fog ingyen adminisztrálni, az államnál is lesz baj, vád és panasz alapos és alaptalan, épp úgy, mint a magánbiztosítással szemben. Ezt is tudjuk. De azért hiszszük, hogy az állami biztosítás tetemesen olcsóbb lehet a magánbiztosításnál és ha kötelezővé tétetik — mert enélkül a reform nem érne semmit—akkor nem történhetik meg rajtunk, hogy veszedelem idején éppen a legszűkölködőbbek maradnak segítség nélkül és szörnyű szegénységükben jobban vannak az államra utalva, mintha jég, tűz és minden képzelhető csapás ellen születésük óta biztosította volna valamennyiüket, vitatták a képviselő szólásjogát és a kormánypadokról az ellenkezőjét. S ha Tisza Kálmán akkoriban a berekesztés után való felszólalást merőben magánbeszélgetésnek deklarálta, ne csodálja senki, ha báró Bánffy Dezsőnek tegnap nem volt hajlandósága Polónyi úrral magánbeszélgetésbe elegyedni. De hát az ügynek van csattanója is. Ugyanaz nap, amikor Polónyi nem beszélhetett, Császka érseknek megengedték, hogy a főrendiházban a királyi kézirat felolvasása után indítványt tegyen. Ez igaz, csak hogy a főrendiházban az indítványoknak ez a neme évtizedes szokáson alapul; oly természetű, hogy ahoz vita sohasem fűződhetik, szinte formalitás, melyben a főrendiház lojalitása nyilatkozik meg. A király születése napján való gratuláció indítványa tán mégis külömbözik egy Polónyi-féle vitakezdéstől s noha magunk is kívánatosnak tartjuk, hogy ez a szokás a jövőben szigorúbban alkalmazkodjék a formákhoz s a szokásos lojalitási indítványt jövőre a királyi kézirat felolvasása előtt tegyék meg a főrendek, az eddigi szokás bőségesen mutatja, hogy a főrendiház magatartása éppenséggel nem prejudikál annak, hogy a képviselőház szigorúan a formákhoz és a bennük kifejeződő szellemhez tartsa magát.» Budapest, június 30. A Ház joga és a szólásjog. Az a kontroverzió, mely a képviselőház utolsó ülésén az elnapoló leirat kapcsán fölmerült és amiből némelyek különös affért iparkodtak csinálni, még mindig foglalkoztatja a képviselői köröket. Ma a félhivatalos Nemzet fejti ki hosszabb cikkében, hogy a királyi leirattal semmi sérelem a Ház jogán nem esett, mert az teljesen alkalmazkodik a Háznak előbb hozott határozatához. Mint megírtuk, ellenzéki körökben precedensre hivatkozva, a képviselői szólásjog sérelmét is emlegetik s utalnak a főrendiház ülésére, ahol a leirat felolvasása után Császka érsek indítványt is tett s ezt elfogadták; erre a Nemzet igy felel: «Éppen ez az eset (tudniillik az 1879-iki precedens) mutat arra, hogy Berzeviczy Albert alelnök nem éppen Polónyi úr elnémitására találta ki ezt a felfogást, hanem már régebben megvolt; semmi bizonyító erejét nem látjuk a precedensnek arra nézve, hogy Polónyinak több igaza van, mint Berzeviczynek. Végre is, akkor is az ellenzéki padról e harctér fölött a nagy természet oly haragosan s oly pusztítóan söpör végig, csak titkon ha gondolunk olyasmit, hátha ez is valami büntetés, hátha bűneink és e büntetés között mégis van valami összefüggés? ... Tikkasztó nyári napon — estére, éjszakára jeges zivatar közeledtét sejtve, babonás álom fog el s azt álmodom, hogy az uj Sodoma szomorra bűnöseinek ajkáról ime fölszáll a lehellet az izzófényü levegőbe és ott óriási fekete felhővé gomolyul b e felhő csupa termésverő jég, gyilkos, gyújtó villám, árvízzé szakadó zápor s elindul s végigsöpri a föld hátát, melyen oly becstelenül nyüzsög az élősdi csalfaság, — s mintha dühöngése csak titkos jele volna egy más zivatarnak, mely még pusztitóbb leszen . .. Ah, az ily viharok mintha csak azért pusztítanának, hogy még keservesebbé növeszszék e magát haladással áltató nemzedék nyomorát s elviselhetetlenné rontván keservét, oly pusztulásba döntsék, mely éh-halál, dögvész, forradalmak lázával — mint viharok dühöngése a levegőt — legalább egy időre megtisztítsa az életet . . . Babonás hit büszke gúnyolói, fölényes mosolygástok tárgyául szolgáltatom ki előre írásomat. Telekes Béla: Bolgár fogások. Belgrádi, junius 30. Junius utolsó hetében roppant érdekes kis história játszódott le Bulgária és Szerbia közt. A dologról csak meg-megszakított és hiányos részletekben számoltak be a telegrammok, de az egész olyan furcsa, s olyan híven jellemzi a kis Balkán-államok apró praktikáit, hogy érdemes ismertetni az esetet, teljes világításban. Bulgária belső viszonyai nagyon rosszra fordultak, Ferdinánd fejedelemnek s kormányának naprólnapra a belső forrongás kitörésétől kellett tartaniok. Akuttá tette a bajt — nem az ellenzék, hanem a kormánynak egyik legfélhivatalosabb újságja, ügyetlen hizelkedésével. A Bulgarische Handelszeitung, mely azonos tartalmú bolgár és német szöveggel jelenik meg, azt hitte, hogy pompás szolgálatot tesz urának s fentartójának, a fejedelemnek, ha — nekiront Battenberg Sándor kilenc éves fiának, a kis Hartenau grófnak. Példátlanul durva kirohanására az adott okot, hogy az első bolgár fejedelem fiának arcképét árulgatták Szófiában, sőt kitették a kirakatokba is. Azt írta a félhivatalos újság, — annak idején a Pesti Napló is megemlítette — hogy ha egy bizonyos oldalról (az osztrák-magyar monarkiát értette, de megnevezni még se merte) ezt a «gyermeket» akarják a politikai színpadra tolni, akkor a fiú még sokkal borzasztóbban végzi majd életét, mint édesatyja. Erre a durvaságra felzúdult az ellenzéki sajtó, ugyancsak emlegetve, hogy «Bulgáriában a Borgiák korszaka újul fel», és hogy «a méregkeverők, gyilkosok, rablók fajzata mindenre képes». Ily módon az ügyetlen félhivatalos egy bizonyos tekintetben dinasztikus kérdést támasztott fel — a lehető legalkalmatlanabb időben. Ínség és elégedetlenség van az országban, a kormánynak nincs támasza, az uralkodóháztól jobban elidegenedett a nép most, mint valaha, az ellenzék pedig erős. Ilyen viszonyok közt aligha köszönte meg Ferdinánd fejedelem a lapjának, hogy ügyetlen hizelkedésével valósággal kanócot rakott a puskaporba. És ugyanakkor úgy döntött a sors, hogy a bolgár kormánynak a francia bankcsoporttal való tárgyalásai semmi eredménynyel nem kecsegtettek, ami nehéz pénzügyi válságok kezdetét jelenti az adósságban sínylődő Bulgáriára. Egy szép napon mi történt: Szófiából, Szamarkovból és más helyőrségekből három gyalogezred, két lovasezred, hat tábori és hegyi üteg, azonkívül vártüzérség és utászcsapat elindult a szerb határ felé. A dolog nagy feltűnést keltett, mert az idén programmszerűen nem terveztek nagyobb hadgyakorlatot. Hogy az esetnek még harciasabb szine legyen, közel a szerb határ mellett, Szlivnicánál tartották a tüzérségi lövőgyakorlatokat, holott máskor Szófia környékén volt ezeknek a színhelye. Most Nis közelében dörögtek a bolgár ágyuk — persze csak vaktöltéssel — de ez a lövöldözés is elég kellemetlenül hatolt a szerb szkupstina fülébe, amely éppen Nisben ült össze. Közben a bolgár városokban harcias, izgató röpiratok jelentek meg, amelyek Szerbiát hirdették Bulgária ősi ellenségének. Az egyik röpirat — melyet nyilván a kormány adott ki, mert szinte ingyen osztogatták — egyenesen azt mondotta, hogy minden hazafit« bolgárnak harcolnia kell a szerbek ellen. élkor®t».hetetlen a háború, minden bolgárnak szive vágya ez a két szó: Induljunk Nis ellen! Szóval a dolognak nagyon harcias szine volt, a diplomácia figyelt, hogy mit jelentsen ez, azután — mosolygott. Mert kisült, hogy a bolgár kormánynak az egészszel semmi más célja nincs, mint az, hogy elfordítsa a bolgár nép figyelmét a belső bagóidés, inkább haragudjanak a bolgárok a szerbekre, mint fejedelmükre és kormányukra. Ezért durrogtatták az ágyukat, indítottak muzsikaszóval csapatokat a határra, s ezért hirdették, hogy milyen nagy ellensége az országnak Szerbia. A legmulatságosabb része a dolognak csak ezután jött: a szerb kormány végre ráunt a bolgár ágyudurrogásra és szófiai követe által megkérdeztette: mire magyarázza a dolgot? Erre a kérdésre a bolgár kormány elhalmozta Pavlovits szerb követet egész áradatával a nyilatkozatoknak, hogy soha barátság, testvériség erősebb és rendületlenebb nem volt, mint az, melyet Bulgária érez Szerbia iránt. Nem is gondol rá, hogy bántsa Szerbiát, vagy csak rá is haragítsa magára. A szerb követ erre kormányának jelentést tett a lárma igaz okáról, felvilágosítva, hogy a bolgár kormány csak a bolgár néppel akarja feledtetni a saját bajait. Ez a bolgár kormány fortélyainak a története. Nem lehetetlen, hogy a szomorú bolgár pénz is egyik indító oka volt annak a nagyon komoly beszédnek, melyet Sándor szerb király mondott tegnap Nisben. Mikor odaérkezett, a polgármester üdvözlő beszédére felelve, hangsúlyozva kijelentette, hogy Szerbiának első és fő feladata a nemzeti jé ár emelése, a pénzügyek alapos szanálása, valamint a véderő fejlesztése, amely célból felséges atyja, a regenerált Szerbia első királya beleegyezett, hogy az aktív hadsereg főparancsnokságát átvegye. Céltudatos, állandó és hasznos munkálkodás, a belső viszonyok konszolidálása ma a fő célja Szerbiának. A mai idő nem arra való, hogy bizonytalan, kalandos politika által vezéreltessük magunkat. Szerbiának a béke és a rend állandó és megbízható elemének kell lennie a Balkán-félszigeten. Ezek voltak befejező szavai a beszédnek, melyből az látszik, hogy a fiatal Sándor király sokfelé komolyabb eszközökkel törekszik országa nyugalmát helyreállítani, mint az operett-fogásokkal dolgozó Ferdinánd és hű kormánya. A jégvihar pusztítása. Budapest, június 30. Az idő még mindig nem tombolta ki magát. Az a hatalmas felhőmozgalom, mely kedden éjjel letarolta az ország északnyugati harmadrészét, fel a Kárpátok falát, úgy látszik fennakadt a Magas Tátra hatalmas sziklatömegén s visszacsapódott délkeleti irányban, újra pusztulást, bár hasonlíthatatlanul csekélyebb terjedelműt és enyhébb mértékűt, idézve fel a maga utján. Ez az út a Tátrától lefelé haladt, végigvonult Szepesmegyén, Abauj-Torna megyén, átcsapott Szabolcsmegyére s innen délre Biharmegyébe, az Arad- és Csanádmegyékkel határos részekre vezette át a fergeteg egész erejét, kifejlődését. Egyik, oldalnyulványa pedig északkeletre szakadt és Szabpármegyén át Beregmegye felé vonult. A viharjárásnak ez a megjelölt útja egyszersmind jelzője a nagy csapás újabb stádiumának. A természet kitörései azonban már sokkal enyhébbek voltak, ami valósággal szerencse a nagy szerencsétlenségben, mert most igazán az ország legdusabb termőterületén vonult át a veszedelem s igy is óriási az a kár, amit okozott. Az Alföld kellő közepe, Csanádmegye, egyike a legerősebben megviselt területeknek s itt a vihar az aratás munkája közben érte a vetéseket, a szó szoros értelmében a kasza alól ragadván el a gabonát a megsemmisülésbe. A nagy pusztulás képe kezd mindjobban kibontakozni az első ijedelem, a kétségbeesés, a rémlátás zűrzavarából s ezzel együtt mindinkább áttekinthető az, hogy mennyi kárt szenvedett az ország. Immár kétségtelen.