Pesti Napló, 1900. január (51. évfolyam, 1-30. szám)
1900-01-02 / 1. szám
Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése múlt hé végével lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál minél előbb megújítani szíveskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Újév a politikában. Budapest, január 1. A politikai újévnek ez volt a lefolyása . A szabadelvű párt nevében a párt elnökéhez az üdvözlő beszédet a volt nemzeti párt oszlopos tagja, Hodossy Imre mondta. Hodossy beszéde tapintatosságával és melegségével kitűnő benyomást tett a többség régi és új elemeire egyaránt. Ugyanazzal a gondolattal, amelyet a többség már Hodossy személyének kijelölésével kifejezésre juttatott, találkozni Csáky Albin gróf remek beszédében is, melyet a kormányelnökhöz intézett. Ez a beszéd erős nyomatékkal hangsúlyozza a többségnek egységes voltát mindarra nézve, ami az országnak nagy és életbevágó érdeke. Felettébb elmés beszédben fejtette ki ugyanezt az eszmét Falk Miksa is, kinél a budai választók küldöttsége tegnap tisztelgett. Úgy Falk, mint Berzevicsy Albert, akit a józsefvárosi választók kerestek fel, hangsúlyozták Magyarország komoly elhatározását, hogy sorsát többé az osztrák zavaroktól függővé tenni nem engedi. Ennek első előfeltétele persze a parlamenti többség egysége és törekvéseinek homogén volta. Valóban szánalomraméltó volna az ország, ha legnagyobb politikai pártjának körében a mostani közjogi és gazdasági helyzetben bármiféle személyes tekintetek irányadók lehetnének. Széll Kálmán beszéde, mely a mai napnak eseménye, sok lendülettel, mondhatni bizonyos szeretettel, nyilatkozik arról a személyes viszonyról, mely őt a szabadelvű párthoz köti. Minthogy oly szónoknál, milyen a miniszterelnök, semmit sem lehet a véletlennek tulajdonítani, bizonyára jól megfontolt szándék volt abban, hogy kerülte a nyilatkozatot a napi politikának több égetően aktuális kérdéséről. Mindamellett a beszédnek volt néhány kijelentése, melynek kiváló jelentőségét méltatni fogják itthon és Bécsben egyaránt. A magyar közvéleményhez fordul Széll Kálmán, mikor ünnepiesen az ő liberalizmusának vezető gondolatát fejtegeti. Előttünk ugyan nem volt szüksége Széll Kálmánnak sem most, sem annak előtte bármikor, hogy szabadelvűségéről tanúságot tegyen. Ha valaki Széll Kálmán szabadelvűségét nem tekinti elég megbízhatónak, akkor szeretnék tőle hallani, kik hát Magyarországon a hamisítatlan szabadelvűek ? Akik a liberalizmusnak ilyen szenvedélyes barátai, most szóban és írásban megkapták a biztosítást, hogy a szabadelvűséget Széll Kálmántól félteniük nem kell. A közjogi kérdésről szólva, a miniszterelnök határozottan kijelentette az 1867. XII. törvénycikkhez való tántoríthatatlan ragaszkodását. Ez manapság nemcsak formaság, mikor a dualizmus válsága és a kiegyezési alaptörvény módosítása állandóan napirenden van. Könynyen megérthető az a tartózkodás, melylyel a miniszterelnök a kiegyezésről beszélt. Nem dicsekszik vele, hogy immár tető alá hozta az egész művet, de hangsúlyozza, hogy Magyarországot ki kellett kapcsolni az osztrák zavarok köréből. Ez indította a kormányt arra is, hogy a kvótáról csak hat hónapra szóló királyi döntést provokált. Tudtára kívánta adni ezzel Ausztriának, hogy Magyarország a közjogi provizóriumokra újabb teljes esztendőt engedni nem fog. Váljon lehetséges lessz-e az előttünk levő hat hónap alatt a kvótát véglegesen és mindkét országban parlamentáris utón elintézni, (mert hiszen végleges csak is az ilyen elintézés volna), arról ma véleményt nem mondunk. Bizonyos, hogy a külső jelek úgyszólván kivétel nélkül a képzelhető legkedvezőtlenebbek. De minél kedvezőtlenebbek a viszonyok Ausztriában, annál inkább van szüksége Magyarországnak erős kormányra és egységes többségre, amely akaratát minden irányban respektáltatni képes. A mai beszéd általánosan azt a benyomást is keltette, hogy uj választásokról semmiesetre sem ressz szó addig, mig a kvóta ügye rendezve és a kiegyezés válsága befejezve nincs, vagyis az 1900-ik esztendőben általános képviselőválasztások mint Aranyhalacskák. — Francia elbeszélés. — A kis kék szalon nagy ablakainak üvegén behull a napfény és sűrű, széles sugárkévékben érné az asztalnál ülő nő idegesen babráló kezét, ha útközben meg nem akasztaná a búzavirágkékszin vastag damasztfüggöny, így hát csak valami kék világosság árad a szobába, ahol minden tárgy kékes fényben úszik. Még az akváriumban levő aranyhalacskák is opálkéknek tetsző vízben ficánkolnak és az a finom sugár, mely felszökik a medencéből, mint kék eső permetezik vissza az akváriumba. — Újból mondom, semmi baja sincsen, nagyságos asszonyom. — így szól az orvos, dr. Baujon, aki az asztal mellett szemközt ül a nővel. — Jó levegőre, kellő táplálkozásra és nyugalomra, sok nyugalomra van szüksége! A nő türelmetlen mozdulatot tett. — Nyugalomra . . . ugyan mire jutok a nyugalommal és a magánynyal — és halkan hozzátette — meg a gondolataimmal? — Gondolatainktól meg nem menekedünk — mondotta az orvos, miközben jobb kezével végig simogatta tar koponyáját. — Ha megpróbáljuk, csak tönkre teszszük magunkat és a régi lelkifurdalást új bánattal toldjuk meg. És amint e szavakat kimondotta, eszébe jutott, hogy egykor belevetette magát az élet örvényébe, hogy elfelejtsen egy leányt. Ebbe aztán belevénült, bár még csak negyvenötéves. És még többet gondolt a szemközt ülő asszonyra, aki tönkre tette és halálba kergette férjét, azóta pedig tétova mulatozásban éli a világát és társaságból társaságba bódul. Chantillon Madelaine asszony lehorgasztotta fejét és így szólt: — Az ember meg szeretne menekülni a megbánás elől, amíg csak lehet. Az orvos figyelmesen nézte a huszonnyolc esztendős asszonyt, akinek szája körül lehitt a fájdalom. Mindig szépnek tudta és szerette, bár megvetette. Most először érezte, hogy ez a nő sajnálni való teremtés. — És éppen mulatság kell ehez, — mondotta végül, — hát nincs jobb bolfelejtező mint a vad mámor? — Még pedig? — A munka. — És munka közben nem térnek vissza a gondolatok ? — Csak eleinte, amikor a munkát még valami zavaró dolognak tartjuk és lelkestől belé nem merülünk.. . később már nem. Az asztalon babráló kéz lehanyatlott a nő ölébe és Madelaine asszony halkan megszólalt: — Egyszer megpróbáltam a munkát... tavaly, októberben ... három hétig ott voltam a st.-cloudi kórházban .. . Betegápoló akartam lenni. — Betegápoló . . . ismételte az orvos vontatottan — pedig azt hitték . . . Madelaine asszony fáradtan folytatta : — Azt hitték, hogy elutaztam a lengyel gróffal. Majd izgatottan kérdezte : — És ön is azt hitte, doktor úr ? A szalonban oly csönd támadt, hogy még az óra ketyegése is meghallatszott. Az orvos szótlanul ült és lehorgasztotta fejét. — Igen, azt lehetett hinni — mondotta a nő. — Mit tud a világ a nagy fájdalmakról ? Ismét hosszú kínos csönd támadt — Mit tud a világ a nagy fájdalmakról — gondolta az orvos és ez a gondolat ki nem ment az eszéből. Aztán a nő halkan, de izgatottan beszélni kezdett: — És e fájdalmakkal egyedül maradni, napról-napra és éjről-éjre, ha körülöttünk nincs lárma és emberek sincsenek, akik ugyan érzéketlenül haladnak el mellettünk, de legalább oly hangosan nevetnek és oly vidáman nevetnek, hogy velük nevetni lehet és mindenről megfeledkezhetünk. Már az éjszakák is borzasztóak, a hosszú, magános éjszakák, amikor a múlt réme, mint valami lidérc reánk nehezedik. És most még nappal is egyedül legyek . . . nem, doktor úr, ez lehetetlen... Az orvos ott ült és nem tudott mit válaszolni. — De hiszen gyermeke van, — mondotta végül. — No igen. — Ha talán vele foglalkoznék ? — Megpróbálhatnám ... de azt hiszem, Károlyka jobb’ szeret játszani. — És ha vele együtt játszana? . . Ugyan mit szokott játszani? Mivel? Ez a kérdés váratlanul érte az asszonyt. Mai számunk 16 oldal. (I. szám.) A(»dMrdfot6«^í íra B$y ssó 4 fillér, vastagabb betűve 8 fii. HlpfleMrok jM’-tif; nKámil WUsal dijjjsrabA« «T.print, Megjelelt mizid*nti nap, finn^p ésTaa^rrioput&,n a Budapest, 1900. FRazerkesztő: Neményi Ambrus, Kedd, január 2.