Pesti Napló, 1900. január (51. évfolyam, 1-30. szám)

1900-01-02 / 1. szám

Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése múlt hé végével lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál minél előbb­ meg­újítani szíveskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Újév a politikában. Budapest, január 1. A politikai újévnek ez volt a lefo­lyása . A szabadelvű párt nevében a párt elnökéhez az üdvözlő beszédet a volt nemzeti párt oszlopos tagja, Hodossy Imre mondta. Hodossy beszéde tapinta­tosságával és melegségével kitűnő benyo­mást tett a többség régi és új ele­meire egyaránt. Ugyanazzal a gondolat­tal, amelyet a többség már Hodossy sze­mélyének kijelölésével kifejezésre jutta­tott, találkozni Csáky Albin gróf remek beszédében is, melyet a kormányelnök­höz intézett. Ez a beszéd erős nyoma­tékkal hangsúlyozza a többségnek egy­séges voltát mindarra nézve, ami az országnak nagy és életbevágó érdeke. Felettébb elmés beszédben fejtette ki ugyanezt az eszmét Falk­ Miksa is, kinél a budai választók küldöttsége tegnap tisztelgett. Úgy Falk, mint Berzevicsy Albert, akit a józsefvárosi választók keres­tek fel, hangsúlyozták Magyarország ko­moly elhatározását, hogy sorsát többé az osztrák zavaroktól függővé tenni nem engedi. Ennek első előfeltétele per­sze a parlamenti többség egysége és törekvéseinek homogén volta. Valóban szánalomraméltó volna az ország, ha legnagyobb politikai pártjának körében a mostani közjogi és gazdasági helyzetben bármiféle személyes tekintetek irány­adók lehetnének. Széll Kálmán beszéde, mely a mai napnak eseménye, sok lendülettel, mond­hatni bizonyos szeretettel, nyilatkozik ar­ról a személyes viszonyról, mely őt a szabadelvű párthoz köti. Minthogy oly szónoknál, milyen a miniszterelnök, sem­mit sem lehet a véletlennek tulajdonítani, bizonyára jól megfontolt szándék volt abban, hogy kerülte a nyilatkozatot a napi politikának több égetően aktuális kérdéséről. Mindamellett a beszédnek volt néhány kijelentése, melynek kiváló jelentőségét méltatni fogják itthon és Bécs­­ben egyaránt. A magyar közvéleményhez fordul Széll Kálmán, mikor ünnepiesen az ő liberalizmusának vezető gondolatát fejtegeti. Előttünk ugyan nem volt szük­sége Széll Kálmánnak sem most, sem annak előtte bármikor, hogy szabadelvű­­ségéről tanúságot tegyen. Ha valaki Széll Kálmán szabadelvűségét nem tekinti elég megbízhatónak, akkor szeretn­ék tőle hal­lani, kik hát Magyarországon a hamisí­tatlan szabadelvűek ? Akik a liberalizmus­nak ilyen szenvedélyes barátai, most szó­ban és írásban megkapták a biztosítást, hogy a szabadelvűséget Széll Kálmántól félteniük nem kell. A közjogi kérdésről szólva, a mi­niszterelnök határozottan kijelentette az 1867. XII. törvénycikkhez való tántorít­hatatlan ragaszkodását. Ez manapság nem­csak formaság, mikor a dualizmus vál­sága és a kiegyezési alaptörvény módo­sítása állandóan napirenden van. Köny­­nyen megérthető az a tartózkodás, mely­­lyel a miniszterelnök a kiegyezésről beszélt. Nem dicsekszik vele, hogy im­már tető alá hozta az egész művet, de hangsúlyozza, hogy Magyarországot ki kellett kapcsolni az osztrák zavarok kö­réből. Ez indította a kormányt arra is, hogy a kvótáról csak hat hónapra szóló királyi döntést provokált. Tudtára kí­vánta adni ezzel Ausztriának, hogy Ma­gyarország a közjogi provizóriumokra újabb teljes esztendőt engedni nem fog. Váljon lehetséges lessz-e az előttünk levő hat hónap alatt a kvótát véglegesen és mindkét országban parlamentáris utón elintézni, (mert hiszen végleges csak is az ilyen elintézés volna), arról ma véleményt nem mondunk. Bizonyos, hogy a külső jelek úgyszólván kivétel nélkül a képzel­hető legkedvezőtlenebbek. De minél ked­vezőtlenebbek a viszonyok Ausztriá­ban, annál inkább van szüksége Ma­gyarországnak erős kormányra és egy­séges többségre, amely akaratát min­den irányban respektáltatni képes. A mai beszéd általánosan azt a benyomást is keltette, hogy uj választásokról semmi­esetre sem ressz szó addig, mig a kvóta ügye rendezve és a kiegyezés válsága be­fejezve nincs, vagyis az 1900-ik esztendő­ben általános képviselőválasztások mint Aranyhalacskák. — Francia elbeszélés. — A kis kék szalon nagy ablakainak üvegén behull a napfény és sűrű, széles sugárkévék­ben érné az asztalnál ülő nő idegesen babráló kezét, ha útközben meg nem akasztaná a búza­­virágkékszin vastag damasztfüggöny, így hát csak valami kék világosság árad a szobába, ahol minden tárgy kékes fényben úszik. Még az akváriumban levő aranyhalacskák is opál­kéknek tetsző vízben ficánkolnak és az a finom sugár, mely felszökik a medencéből, mint kék eső permetezik vissza az akváriumba. — Újból mondom, semmi baja sincsen, nagyságos asszonyom. — így szól az orvos, dr. Baujon, aki az asztal mellett szemközt ül a nővel. — Jó levegőre, kellő táplálkozásra és nyugalomra, sok nyugalomra van szüksége! A nő türelmetlen mozdulatot tett. — Nyugalomra . . . ugyan mire jutok a nyugalommal és a magánynyal — és halkan hozzátette — meg a gondolataimmal? — Gondolatainktól meg nem menekedünk — mondotta az orvos, miközben jobb kezével végig simogatta tar koponyáját. — Ha meg­próbáljuk, csak tönkre teszszük magunkat és a régi lelkifurdalást új bánattal toldjuk meg. És amint e szavakat kimondotta, eszébe jutott, hogy egykor belevetette magát az élet örvényébe, hogy elfelejtsen egy leányt. Ebbe aztán belevénült, bár még csak negyvenöt­éves. És még többet gondolt a szemközt ülő asszonyra, aki tönkre tette és halálba ker­gette férjét, azóta pedig tétova mulatozásban éli a világát és társaságból társaságba bódul. Chantillon Madelaine asszony lehorgasztotta fejét és így szólt: — Az ember meg szeretne menekülni a megbánás elől, amíg csak lehet. Az orvos figyelmesen nézte a huszonnyolc esztendős asszonyt, akinek szája körül lehitt a fájdalom. Mindig szépnek tudta és szerette, bár megvetette. Most először érezte, hogy ez a nő sajnálni való teremtés. — És éppen mulatság kell ehez, — mon­dotta végül, — hát nincs jobb bolfelejtező mint a vad mámor? — Még pedig? — A munka. — És munka közben nem térnek vissza a gondolatok ? — Csak eleinte, amikor a munkát még va­lami zavaró dolognak tartjuk és lelkestől belé nem merülünk.. . később már nem. Az asztalon babráló kéz lehanyatlott a nő ölébe és Madelaine asszony halkan megszólalt: — Egyszer megpróbáltam a munkát... ta­valy, októberben ... három hétig ott voltam a st.-cloudi kórházban .. . Betegápoló akartam lenni. — Betegápoló . . . ismételte az orvos vontatottan — pedig azt hitték . . . Madelaine asszony fáradtan folytatta : — Azt hitték, hogy elutaztam a lengyel gróffal. Majd izgatottan kérdezte : — És ön is azt hitte, doktor úr ? A szalonban oly csönd támadt, hogy még az óra ketyegése is meghallatszott. Az orvos szótlanul ült és lehorgasztotta fejét. — Igen, azt lehetett hinni — mondotta a nő. — Mit tud a világ a nagy fájdalmakról ? Ismét hosszú kínos csönd támadt — Mit tud a világ a nagy fájdalmakról — gondolta az orvos és ez a gondolat ki nem ment az eszéből. Aztán a nő halkan, de izgatottan beszélni kezdett: — És e fájdalmakkal egyedül maradni, napról-napra és éjről-éjre, ha körülöttünk nincs lárma és emberek sincsenek, akik ugyan érzé­ketlenül haladnak el mellettünk, de legalább oly hangosan nevetnek és oly vidáman nevet­nek, hogy velük nevetni lehet és mindenről megfeledkezhetünk. Már az éjszakák is borzasz­­tóak, a hosszú, magános éjszakák, amikor a múlt réme, mint valami lidérc reánk nehezedik. És most még nappal is egye­dül legyek . . . nem, doktor úr, ez lehetetlen... Az orvos ott ült és nem tudott mit vá­laszolni. — De hiszen gyermeke van, — mondotta végül. — No igen. — Ha talán vele foglalkoznék ? — Megpróbálhatnám ... de azt hiszem, Károlyka jobb’ szeret játszani. — És ha vele együtt játszana? . . Ugyan mit szokott játszani? Mivel? Ez a kérdés váratlanul érte az asszonyt. Mai számunk 16 oldal. (I. szám.) A(»dMrdfot6«^í íra B$y ssó 4 fillér, vastagabb betű­ve 8 fii. HlpfleMrok jM’-tif; nKámil WUsal dijjjsrabA« «T.print, Megjelelt mizid*nti nap, finn^p ésTaa^rriop­ut&,n a Budapest, 1900. FRazerkesztő: Neményi Ambrus, Kedd, január 2.

Next