Pesti Napló, 1900. november (51. évfolyam, 300-329. szám)

1900-11-01 / 300. szám

A Ö­TVENEGYEDITC l'^ FOT­YA _1 (300. SZÍJTfl.) ELŐFIZETÉSI ÁRAK­: Egész évre— 28 kor. — iii. Félévre_ 14 » — » Negyedévre 7 » — » Egy hóra­­_ 2 » 40» Egyes szám_ __ 8 fii. Vidéken_______10 » Szerkesztőség: TI., Teréz­ körút 21. Apróhirdetések ára: Egy 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fil. Hirdetések petit számítás­­sal, díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1900. Főszerkesztő: Szem­ényi Ambrus. Csütörtök, november 1. Trónöröklés. Budapest, október 31. Nemcsak mint politikai dokumentu­mot, de mint vonzó és érdekes olvas­mányt ajánljuk Széll Kálmán mai beszé­dét, olvasóink figyelmébe. Ez a beszéd mindenkiben azt az érzést fogja kelteni, hogy a trónörökös házasságának kérdé­sét így kellett tárgyalni és csakis ily szellemben szabad tárgyalni. A hallgató­ságot, mely percig sem lankadó figye­lemmel végig kísérte a kormányelnököt fejtegetéseiben, némelykor valami aggo­dalomféle fogta el, mikor a szónok olyan pontokat is érintett, melyeket egyébkor hivatalos helyről gondosan ke­rülni szoktak. Legfeljebb, hogy az ellen­zék merészel hozzájuk nyúlni. És íme, a kormányelnök nem hogy kitérne előt­tük, de szinte keresi őket és kápráztató virtuozitással oldja meg itt is a fel­adatát ! Úgy halljuk, sokan fognak még ebben a vitában felszólalni. Az ellenzék ré­széről Eötvös Károly, aki most mind ritkábban jár a Házba, de ma ott figyelt, G­yöry Elek is sokat jegyez­­getett, hát még Polónyi, aki napok óta híreszteli, hogy csak a kormányel­nök után kíván beszélni. A többség tá­borából szólásra készülnek a Ház első közjogászai: Szilágyi Dezső, Horánszky, Chorin, Hodossy és mások. De a jogá­szoknak vitatkozása nem fogja felkelteni a nagyközönségnek azt az érdeklődését, amelyre a miniszterelnök beszéde szá­míthat. Az igazi közvélemény és az igazi közérzés az, mit tőle ma hallot­tunk. Ha lezáródik majd­ a mostani par­lamenti vita — ami végre is megesik néhány nap múlva — a kérdés úgy fog átmenni a nemzeti köztudatba, aho­gyan Széll Kálmán eléje állította. Két szempontot domborított ki klasz­­szikus tökéletességgel a mai beszéd. Az első az, hogy Magyarország alkotmányos jogát nem kisebbítette, hanem gyarapí­totta Széll Kálmán törvényjavaslata. Hi­szen a magyar képviselőházban is van­nak, még­pedig előkelő és kipróbált fér­fiak, akik úgy vélekednek, hogy ha a kormány ezt a javaslatot be sem ter­jeszti, akkor sem érheti szemrehányás, mivel a trónörökös főherceg elhatározása és ünnepies deklarációja a törvényes állapotot egyáltalában meg nem változ­tatja. Hogy Széll Kálmán ezt az elhatá­rozást és a deklar.VM mégis törvény­­könyvünkben megörök­­ítélni óhajtja, en­nek világos célja az, hogy precedensül szolgáljon, hogy az uralkodó­ családban előforduló bármely momentuózusabb ese­mény véghez ne mehessen, anélkül, hogy a magyar törvényhozásnak módjában lenne az eseményről nyilatkozni. Ferenc Ferdi­nánd főherceg házasságát nem kellett szük­ségképpen becikkelyezni, de az esemény elég fontos és következményében lehet elég jelentős, hogy a magyar törvényho­zás ne hallgatag haladjon el mellette. De magát az úgynevezett házitörvényt, amely nem egyéb, mint családi szabály­zat, azt sem vonja el a kormányelnök a bírálattól. Amennyiben a házitörvény a trónöröklésről szól, nincs most már olyan pontja, melyet ne ismernénk és mely, a miniszterelnök előterjesztése nyomán, nem lehetne ezután a nyilvá­nos diskussziónak tárgya. A második szempont, melyre a kor­mányelnök beszéde mindenkit int, az, hogy gyengédtelenül ne nyúljon hozzá senki azokhoz a rettenetesen kényes kér­désekhez, melyek ennek az ügynek hát­terében szunnyadoznak. Egyáltalában nem tudjuk megérteni, milyen magyar érdek az, mely egynémely függetlenségi szóno­kot akkor vezet, mikor a trónörökös hit­vesét magyar királynévá proklamálják. A csehek, akik Chotek Zsófia grófnőben saját nemzetiségüknek és nyelvüknek védőjét vélik látni, sokkal diszkrétebbül viselkednek, várják az időt, az esemé­nyeket és annak a jeleit, várjon befolyá­solja-e és milyen irányban a trón örö­kösét szivének választott hitvese? De ha magyar részről most könnyedén túltesz­­szük magunkat a trónörökös deklaráció­ Megbolygatott sírok. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Úgy kell lennie, hogy az anyaföld is be­ült immár háziúrnak, ki csak ideiglenesen ad lakást, amíg tetszését birja a csendes lakó és pontosan fizetik érte a házbért. Az ő házbér­­negyede harminc esztendőre terjed és azontúl vagy a közös sírgödör disztelenségébe jut a halott, akármilyen nagy volt is dicsősége földi életében, vagy pedig költöztetik oda, ahova az újabb nemzedéknek az élet harcában elfáradt bajnokai várják, míg rájuk kerül a sor, hogy egy házsorral, egy temetővel odább vonul­janak. Kegyetlen egy törvény és még inkább ke­gyeletien! Aki feltalálta, maga az élet volt az ő rideg szűkkeblűségében és megalkuvást nem ismerő önzésében. Néha, nagyritkán felülkere­kedik rajta a mélyebb hálaérzés és kihasít a sírok számára egy kis immunis területet, me­lyet nemzeti tulajdonnak jelent ki. Ilyenek azok a Pantheonok, ahol a népek nagyjai százado­kon keresztül aluszszák meg nem bolygatott álmaikat. A múlt év november havában történt, hogy a fővárosi tanács elhatározta tizennyolc sírtáb­­lának felásatását a kerepesi-úti temetőben. Ezekben a táblákban olyan halottak vannak eltemetve, kik több mint harminc esztendő óta pihennek a föld mélyében. Azonban, mikor már kimondták elvnek, hogy meg kell bolygatni a sírokat, megmozdult a nemzeti lelkiismeret és miután azonfelül Gerenday Béla akadémiai szobrász felajánlotta, hogy az ott pihenő ki­válóbb férfiak sírköveit a saját költségén át­­szállíttatja az új temetőbe, a főváros is rászánta magát, hogy tizenhat sír lakójának koporsóját átviteti új pihenő helyére. Lássuk már most, kik azok a régi és csen­des lakók. Ha végigtekintünk a névsoron, el­­facsarodik a szívünk és háborog az érzésünk: hol van az a nemzeti Pantheon, mely magába fogadja a dicsők hamvait ? Hát csakugyan olyan szegény nemzet vagyunk és nem telik egy közös, díszsírhelyre, melyet a művészet fölépítene és az időknek ellenére épségben tartana ? Az első név Kisfaludy Károlyé. Előtte már nem ismeretlen a költözködés gyönyörűsége, és mint életében nem volt megnyugvása, halála után is kijut neki a vándorlásból. Első pihenő helye a régi váci-uti temetőben volt és mikor onnan a kerepesi-uti temetőbe átvitték ham­vait, mint a sírfelirat hirdeti, „a pesti magyar ifjúság» állított neki emléket: egyszerűt, mint ahogy egy magyar poéta viszonyainak megfelel, de mégis dúsan virággal és az idő viszontag­ságaival dacoló ciprusfával díszített sírhelyet. Várjon a ciprust is odább szállítják-e majd, nem tudom, de hiszem és remélem , a szeb­bik díszt, a babért, megadta már neki az utó­kor elismerése. Ott van a lajstromban Egressy Gábor neve is, ki nagy volt mint művész, de épp olyan nagy mint hazafi. A lelkének jobbik felét ott hagyta a szabadságharc küzdelmeiben, mely­nek lezajlása után letiltották hosszú időre a Nemzeti Színház színpadjáról. S ő vándorolt, mint Ahasvér, keresztül-kasul az országon, de nem hirdette akkor sem a kétségbeesett le­mondás igéjét, hanem lelkesített és buzdított egy szebb jövő reményével, meg a benne lakó művészi ihlet tüzével. Mikor pedig újra feltá­rultak előtte a templom kapui, onnan, a mű­vészet oltáráról hirdette a nagy költők cso­­davarázsa igéjét. A színpadon érte a halálos betegség lehelete, a sírkövén egy fiatal leány alakja látható — tán a múzsáé — amint fáklyát tart a magasba. Ez a fáklya most is világít, mert az ő hatalmas művészete úttörő volt és akadnak, akik nyomába lépnek. Egész sereg híve és bajnoktársa pihen kö­rülte és fel van véve abba a lajstromba, mely a költözködő hallottakról szól. Szentpétery Zsig­­mond, Udvarhelyi G Miklós, Fáncsy Lajos szom­szédságában pihentek eddig is és valószínűleg az új temető lakásába is követni fogják a mestert. Velük megy egy fiatal író is : Reviczky Szevér, ki az élet színpadján játszta el a maga drá­máját, melynél izgatóbbat, érdekfeszítőbbet még az akkori idők szenzációhoz szokott közönsége sem igen látott. 1864. szeptember 24-én késő délután névtelen levél érkezett a Pesti Napló szerkesztőségéhez, melyben az volt elmondva, hogy a kerepesi temető mögötti pázsitos térségen halva fekszik Reviczky Szevér. Eleinte rossz tré­fának tartották a dolgot, de aztán mégis értesítet­ték a város kapitányságát. Két városi biztos ki­ment a jelzett helyre és vízben, sárban talál­ták a délceg ifjú holttestét, úgy történt a do­log, hogy Reviczkynek régi ellenségeskedésből kifolyólag pisztolypárbaja volt Elek Gusztávval, ki már az első lövéssel leterítette ellenfelét. Abban a pillanatban, mikor a golyó megölte, hatalmas zivatar kerekedett és a viharszerű zá­porhullás elkergette a segédeket. Azok közül Mai számunk 22 oldal.

Next