Pesti Napló, 1901. augusztus (52. évfolyam, 209-239. szám)
1901-08-01 / 209. szám
S Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 1901. augusztus 1. 109. számi sem erőben senki sem mérkőzhetett vele. Minden harcban ő volt a győző. S mégis, egy rövid korszakot kivéve, melyben az események ereje őbenne gyűlt össze s őt tette a szituáció exponensévé, — mégis ama rövid korszakot kivéve, melyben az egyházpolitikai reformokat keresztülvitte, tulajdonképpen sohasem volt Szilágyi Dezső más, mint egy egyedül álló üstökös, egy félelmes hatalom, egy óriási tekintély, akit azonban ha lehetett , mindig kikerültek. Sokan ennek okát őbenne keresték. S az ő egyéni tulajdonaival magyarázták, melyekben a vonzó, az elbájoló erő nem volt állandó s nem volt oly nagy, mint az eltaszitó és a megférhetetlen. De, hogy várjon mindezek az eltaszitó és megférhetetlen vonások kifejlődtek volna-e Szilágyi Dezsőben a viszonyok és az emberek nyomorult volta nélkül ? Ki merne erre igennel felelni ? Így is azonban a Szilágyi Dezső nagysága minden vitán és minden kételyen felül áll. S halála nemzeti veszteség s a gyász, mely őt sírjába kiséri, nemzeti gyász! — Tettei, alakja s egyéniségének rendkívüli vonásai sohasem fognak kitörlődni a történelem emlékezetéből. Á. K. Szilágyi Dezső halála. Budapest, július 31. Lakásának rideg magányában, hova üdülő útról csak átmenőben tért be, ma hirtelen meghalt a legnagyobb magyar államférfi, Szilágyi Dezső. Tegnap még teljes, zordon erejében érkezett meg Karlsbadból, hogy pár nap múlva a Tátrába utazzék. És ma reggel holtra meredten találták meg szobájában. Este, zárt ajtók mögött érte őt a halál támadása, mely hirtelen ölte meg, legkevésbbé fájdalmas, leggyorsabb eszközével: agigszélhüdést küldött reája. És Szilágyi Dezső mellett, aki egész életében milliók javáért dolgozott, nem volt egyetlen segítőkéz sem, mely haláltusáját megkönnyítse. Este hét órától reggelig úgy feküdt ott a szobája padozatán, ahogy a halál leterítette, így találta őt környezete s csak délelőtt tudta meg a rémhírt a főváros lakossága. A testben és elmében hatalmas egyéniség váratlan összeroppanása megdöbbentett mindenkit. És a gyászt mely a lelkeket mélyükben elfogta, egyszeriben megnyilatkozott külső jelekben is : nemcsak a hivatalos épületekre, de egész sereg magánházra kitűzték a fekete lobogót. És bejárta a hír az országot is a villám gyorsaságával, hozva mindenünnen a fájdalom nyilatkozatait emiatt a nagy nemzeti veszteség miatt, amelynek csak szertelen nagyságát érezzük, mértékét csak akkor fogjuk megtudni,ha felmerültek hosszú századok s hozzá hasonlót még nem láttatok.» Az utolsó nap, Szilágyi Dezső hatalmas szervezetét betegség nem kezdte ki. Orvosai csak féltették, hogy szive és mája el talál hájasodni, azért küldték minden évben Karlsbadba ; utókorára pedig Tátrafüredre szokott menni. Most is négy hétig volt Karlsbadban, orvosainak rendelkezése szerint élt ott s tegnap délután 2 órakor érkezett meg a fővárosba a bécsi gyorsvonattal. Vele utazott Jankovich István zalamegyei főispán, ki Karlsbadban is két hétig volt Szilágyi társaságában. A vonaton Szilágyi igen jókedvű volt, az egész után élénken beszélgetett társával s megérkezve a fővárosba, igy vált meg tőle a pályaudvaron. A viszontlátásra Tátrafüreden ! Ma reggel ugyanis Tátrafüredre készült utazni. A Harmincad utca 6. számú ház második emeleti 13. számú lakását távollétében szolgája, Darvasiy Sándor őrizte, ki feleségével ott is lakott. A szolga egnap délelőtt kapott távirati értesitést ura érkeztéről s Szilágyi délután harmadfélóra tájt fiskkeren haza is érkezett. Sápadt és rosszkedvű volt, nem igen kérdezősködött az inasától, mint máskor szokta : keresték-e, nem-e, történt-e valami a lakásban, csak hamarosan ebédet hozatott s egyúttal meghagyta az inasnak, hogy málháját cserélje ki, mivel Tátrafüredre akar menni utókorára. — Mikor, kegyelmes uram? — Holnap! — volt a rövid, kissé mérgesen adott válasz. Szobájában pongyolára vetkőzött, aztán ebédhez fogott. — Itthon maradok, — mondta a szolgájának. — Ebben a hőségben nem megyek egy tapodtat sem. Az Íróasztala előtt levő kis asztalkán téríttetett. Levest nem evett, félretette, ehelyett aludttejet kért s ezután csak húst, befőttel. Majd félliter bort hozatott föl s csendesen iszogatta, miközben jobb kedve is lett valamivel. Öt óra felé esti lapokért küldött s hatig olvasgatott. Ezután hálószobájába ment, ahol mosakodásra készülődött s az ajtókat is magára zárta. Este fél hét tájban néhány percre kiment a hálószobából, aztán újra visszavonult, az ajtókat ismét elzárva maga után. A szolga még egy estilapot hozott és be akarta vinni, de nem mert kopogni. — Hátha alszik s akkor, ha fölverem, rendkívül fölingerlem, — mondotta ma a haláleset körülményeit beszélve, a lakáson egybegyűltek előtt. Fél kilenckor mégis bekopogtatott, meg akarta kérdezni, hogy ne hozzon-e vacsorát ? De választ nem kapott és újra nem mert zörgetni. Azt gondolta, hogy a gazdája az utazásban nagyon kimerült s mélyen alszik. Nem is háborgatta tovább, mert már máskor is megesett, hogy vacsora nélkül feküdt le. Éjjeli tizenegy óráig várakozott a szolga, hogy majd csönget az ura, de aztán nyugalomra tért, nem is sejtve, hogy a zárt szobában már akkor halott van. Meghalt ! i1 g... ....................... .gTM ■ ' ' ni' i .....[■I....U..TM. A nagy cséplőgép. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A nagy cséplőgép megállt, nem hallja többé senki a zakatolását. És az emberek megdöbbennek : hogyan, hát ő is ? Ő, a logika nagymestere, aki a dolgok veséjébe lát, eljött Karlsbadból meghalni ? Micsoda apróságon múlik egy óriás sorsa ! Ha ott marad, ha kiszáll Bécsben, ha nyitva hagyja az ajtaját, ha egy szivarral többet, vagy kevesebbet szív meg volna most is és őszszel hallanák a dübörgését. Gyalázatos törékenység. Pedig vasból volt, igazi gépszerkezet. Mi lesz belőlünk, nyápic, közönséges halandókból? Hát túléltük őt. Az emberek megdöbbentek. Amit első riadóra az újságok rögtönzött cikkekben megeresztenek, megdöbbenés és semmi más. Rossz újságolvasó vagyok, mégis észreveszem, hogy teljes jóhiszeműséggel ugyan, a különböző politikai árnyalatok a vadászt temetik, nem a jóbarátot. Volt-e ember, aki nem bámulta volna ? Szilágyi Dezső, szentül hiszem, még a komornyikjának is imponált. Volt-e, akit nem kápráztatott el földöntúli elmebeli tökéletessége ? Az emberi képességek teljes birtokában volt, költő is volt, különben nem kábíthatta volna el annyira az asszonyokat, közönséges trécselés és felületes széptevés közben is. De volt-e barátja ? Azt hiszem, nem volt. Aminthogy nem is lehetett barátja az olyan embernek, aki kivételes kvalitásainak teljes tudatában volt. A barátság demokrata érzés, egyenlőséget kíván meg. De kivel érezhette magát egyenlőnek Szilágyi Dezső, s ha a szive ellágyult — aminthogy tudott ellágyulni — ki nem érezte volna, hogy az óriás lehajol hozzá, mikor úgy beszélt hozzá, mint a maga fajtájához? — Látom föltűnni lomhán is ruganyos alakját a képviselőház folyosóján, széles oroszlán arcán csupa szeretet a mosolya, de a kéz, amelyet akár riporternek, akár miniszternek nyújt, akaratlanul is az illető vállára téved s ahogy veregeti, annak szeretet a rugója, de leereszkedés a formája. Nem ő benne, hanem az emberekben benne van az érzés, hogy Szilágyi Dezső kitünteti azt, akivel szóba áll. Milyen óriásnak kell lennie annak, aki ezzel a dispozícióval nem szerez magának irigyeket ! Ellenségei voltak, — többnyire lappangó ellenségek, mert szembeszállni vele nem mert senki sem — de irigyei nem. Aminthogy csak arra lehet irigykedni, akiről azt hiszik, hogy erején felül és érdemein túl érvényesül. Ő róla mindenki elismerte, hogy Magyarország legképesebb embere. Megmutatta minden dolgával, amelyet mivelt, minden szavával, amelyet kiejtett, de még jobban azzal, amit nem tett és nem mondott. Csodálatos jelenség! Szilágyi Dezsőnek a képviselőházban való hallgatása állandó politikai tevékenység volt. Ült a helyén és nézte a szónokokat. De ahogy nézte, ahogy hallgatta. A szolga ma kora reggel, öt órakor fölkelt s első gondja volt, hogy megnézze, mit csinál az ura. Aggódott is, mert az este hiába zörgetett az ajtaján. Megint kopogtatott a hálószoba ajtaján. Amikor nem kapott választ, bement a dolgozószobába, amelyből szintén be lehet menni a hálószobába. Az az ajtó is zárva volt. A szolga most már rosszat sejtett s erősen döngette az ajtókat. — Szent Isten, — mondta a feleségének — a kegyelmes urat aligha baj nem érte. — Talán csak elájult a nagy melegtől — felelte az asszony. Még nem szóltak senkinek a dologról. Hat óraaz kritika és polémia volt. A legtüzesebb ellenzéki szónoknak lelohadt a tüze és elveszett a hatása, ha ránézett Szilágyi Dezső mosolygó arcára. Az a mosoly gyilkolt, vagy legalább is kijózanított. Azt mondta: minek tüzeskedel ? Hiszen bolondokat beszélsz ! S ez a mosolybeli vélemény azután átragadt az egész Házra. Különös, annyi okos ember van a parlamentben, mégis mind a Szilágyi Dezső mosolyával gondolkodott. Nem hiszem, hogy szerette azt a hatást, mely vele járt az egyéniségével. Bánthatta, amire büszke volt, hogy nincs körülötte egyivású ember. Pedig oly jó volna birkózni, vagy legalább akadna valaki, akivel egészen beszélhet, nem úgy, mint a gyerekkel, akinek az igazságot bizonyos redukált, együgyű formában kell beadni, hogy megértse. Akármelyik beszédén megérezni a titkos boszúságot, hogy neki most magyarázni kell, holott szónokolni akarna. Csalódás az, hogy professzorkorából maradt meg a prelegáló hajlama. Csak rászorult, azért gyakorolta, talán kelleténél is kevesebbre taksálván hallgatói recipiáló képességét. Ez pedig izgatta és bántotta. Olykor-olykor felcsillan benne az aranyos humor, ilyenkor látni, milyen édes tudna lenni, ha lehetne. De humora túlnyomóan mindig olyan volt, hogy az egész társaság dőlt a kacagástól, egy azonban, akiről szólt, belevérzett. Szatíra, szarkazmus, irónia és olykor gorombaság, ezek szelíd eszközei olyankor, amikor mulat. Szilágyi Dezső