Pesti Napló, 1901. augusztus (52. évfolyam, 209-239. szám)

1901-08-01 / 209. szám

S Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 1901. augusztus 1. 109. számi sem erőben senki sem mérkőzhetett vele. Minden harcban ő volt a győző. S mégis, egy rövid korszakot kivéve, melyben az események ereje őbenne gyűlt össze s őt tette a szituáció exponensévé, — mégis ama rövid korszakot kivéve, melyben az egyházpolitikai reformokat keresztülvitte, tulajdonképpen sohasem volt Szilágyi Dezső más, mint egy egyedül álló üstö­kös, egy félelmes hatalom, egy óriási tekintély, akit azonban ha lehetett , mindig kikerültek. Sokan ennek okát őbenne keresték. S az ő egyéni tulajdonaival magyaráz­ták, melyekben a vonzó, az elbájoló erő nem volt állandó s nem volt oly nagy, mint az eltaszitó és a megférhetetlen. De, hogy várjon mindezek az eltaszitó és megférhetetlen vonások kifejlődtek volna-e Szilágyi Dezsőben a viszonyok és az emberek nyomorult volta nélkül ? Ki merne erre igennel felelni ? Így is azonban a Szilágyi Dezső nagysága minden vitán és minden kéte­lyen felül áll. S halála nemzeti veszte­ség s a gyász, mely őt sírjába kiséri, nemzeti gyász! — Tettei, alakja s egyé­niségének rendkívüli vonásai sohasem fognak kitörlődni a történelem emléke­zetéből. Á. K. Szilágyi Dezső halála. Budapest, július 31. Lakásának rideg magányában, hova üdülő útról csak átmenőben tért be, ma hirtelen meghalt a legnagyobb magyar államférfi, Szi­lágyi Dezső. Tegnap még teljes, zordon erejé­ben érkezett meg Karlsbadból, hogy pár nap múlva a Tátrába utazzék. És ma reggel holtra meredten találták meg szobájában. Este, zárt ajtók mögött érte őt a halál támadása, mely hirtelen ölte meg, legkevésbbé fájdalmas, leg­gyorsabb eszközével: agigszélhüdést küldött reája. És Szilágyi Dezső mellett, aki egész életé­ben milliók javáért dolgozott, nem volt egyetlen segítőkéz sem, mely haláltusáját megkönnyítse. Este hét órától reggelig úgy feküdt ott a szobája padozatán, ahogy a halál leterítette, így találta őt környezete s csak délelőtt tudta meg a rémhírt a főváros lakossága. A testben és elmében hatalmas egyéniség váratlan összeroppanása megdöbbentett min­denkit. És a gyászt mely a lelkeket mélyük­ben elfogta, egyszeriben megnyilatkozott külső jelekben is : nemcsak a hivatalos épületekre, de egész sereg magánházra kitűzték a fekete lobogót. És bejárta a hír az országot is a villám gyorsaságával, hozva mindenünnen a fájdalom nyilatkozatait emiatt a nagy nemzeti veszteség miatt, amelynek csak szertelen nagyságát érez­zük, mértékét csak akkor fogjuk megtudni,­­ha felmerültek hosszú századok s hozzá hasonlót még nem láttatok.» Az utolsó nap, Szilágyi Dezső hatalmas szervezetét beteg­ség nem kezdte ki. Orvosai csak féltették, hogy szive és mája el talál hájasodni, azért küld­ték minden évben Karlsbadba ; utókorára pedig Tátrafü­redre szokott menni. Most is négy hé­tig volt Karlsbadban, orvosainak rendelkezése szerint élt ott s tegnap délután 2 órakor ér­kezett meg a fővárosba a bécsi gyorsvonattal. Vele utazott Jank­ovich István zalamegyei fő­ispán, ki Karlsbadban is két hétig volt Szilágyi társaságában. A vonaton Szilágyi igen jókedvű volt, az egész után élénken beszélgetett társá­val s megérkezve a fővárosba, igy vált meg tőle a pályaudvaron.­­ A viszontlátásra Tátrafüreden ! Ma reggel ugyanis Tátrafü­redre készült utazni. A Harmincad­ utca 6. számú ház máso­dik emeleti 13. számú lakását távollétében szolgája, Darvasiy Sándor őrizte, ki feleségével ott is lakott. A szolga egnap délelőtt kapott távirati értesitést ura érkeztéről s Szilágyi dél­után harmadfélóra tájt fiskkeren haza is érkezett. Sápadt és rosszkedvű volt, nem igen kérde­zősködött az inasától, mint máskor szokta : keresték-e, nem-e, történt-e valami a lakásban, csak hamarosan ebédet hozatott s egyúttal meghagyta az inasnak, hogy málháját cse­rélje ki, mivel Tátrafüredre akar menni utó­korára. — Mikor, kegyelmes uram? — Holnap! — volt a rövid, kissé mérge­sen adott válasz. Szobájában pongyolára vetkőzött, aztán ebédhez fogott. — Itthon maradok, — mondta a szolgájá­nak. — Ebben a hőségben nem megyek egy tapodtat sem. Az Íróasztala előtt levő kis asztalkán térít­tetett. Levest nem evett, félretette, ehelyett aludttejet kért s ezután csak húst, befőttel. Majd félliter bort hozatott föl s csendesen iszogatta, miközben jobb kedve is lett valamivel. Öt óra felé esti lapokért küldött s hatig olvas­gatott. Ezután hálószobájába ment, ahol mo­sakodásra készülődött s az ajtókat is magára zárta. Este fél hét tájban néhány percre kiment a hálószobából, aztán újra visszavonult, az ajtó­kat ismét elzárva maga után. A szolga még egy estilapot hozott és be akarta vinni, de nem mert kopogni. — Hátha alszik s akkor, ha fölverem, rend­kívül fölingerlem, — mondotta ma a halál­eset körülményeit beszélve, a lakáson egybe­gyűltek előtt. Fél kilenckor mégis bekopogtatott, meg akarta kérdezni, hogy ne hozzon-e vacsorát ? De vá­laszt nem kapott és újra nem mert zörgetni. Azt gondolta, hogy a gazdája az utazásban na­gyon kimerült s mélyen alszik. Nem is hábor­gatta tovább, mert már máskor is megesett, hogy vacsora nélkül feküdt le. Éjjeli tizenegy óráig várakozott a szolga, hogy majd csönget az ura, de aztán nyugalomra tért, nem is sejtve, hogy a zárt szobában már akkor ha­lott van.­ ­ Meghalt ! i1 g... ....................... .gTM ■ ' ' ni' i .....[■I....U..TM. A nagy cséplőgép. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A nagy cséplőgép megállt, nem hallja többé senki a zakatolását. És az emberek megdöb­bennek : hogyan, hát ő is ? Ő, a logika nagy­mestere, aki a dolgok veséjébe lát, eljött Karlsbadból meghalni ? Micsoda apróságon mú­lik egy óriás sorsa ! Ha ott marad, ha kiszáll Bécsben, ha nyitva hagyja az ajtaját, ha egy szivarral többet, vagy kevesebbet szív meg volna most is és őszszel hallanák a dübörgé­sét. Gyalázatos törékenység. Pedig vasból volt, igazi gépszerkezet. Mi lesz belőlünk, nyápic, közönséges halandókból? Hát túléltük őt. Az emberek megdöbbentek. Amit első ria­dóra az újságok rögtönzött cikkekben meg­eresztenek, megdöbbenés és semmi más. Rossz újságolvasó vagyok, mégis észreveszem, hogy teljes jóhiszeműséggel ugyan, a különböző po­litikai árnyalatok a vadászt temetik, nem a jó­barátot. Volt-e ember, aki nem bámulta volna ? Szilágyi Dezső, szentül hiszem, még a komor­nyikjának is imponált. Volt-e, akit nem káp­ráztatott el földöntúli elmebeli tökéletessége ? Az emberi képességek teljes birtokában volt, költő is volt, különben nem kábíthatta volna el annyira az asszonyokat, közönséges trécse­­lés és felületes széptevés közben is. De volt-e barátja ? Azt hiszem, nem volt. Aminthogy nem is lehetett barátja az olyan embernek, aki kivételes kvalitásainak teljes tudatában volt. A barátság demokrata érzés, egyenlőséget kíván meg. De kivel érezhette magát egyenlőnek Szilágyi Dezső, s ha a szive ellágyult — aminthogy tudott ellágyulni — ki nem érezte volna, hogy az óriás lehajol hozzá, mikor úgy beszélt hozzá, mint a maga fajtájá­hoz? — Látom föltűnni lomhán is ruga­nyos alakját a képviselőház folyosóján, széles oroszlán­ arcán csupa szeretet a mosolya, de a kéz, amelyet akár riporternek, akár miniszter­nek nyújt, akaratlanul is az illető vállára té­ved s ahogy veregeti, annak szeretet a rugója, de leereszkedés a formája. Nem ő benne, ha­nem az emberekben benne van az érzés, hogy Szilágyi Dezső kitünteti azt, akivel szóba áll. Milyen óriásnak kell lennie annak, aki ezzel a dispozícióval nem szerez magának irigye­ket ! Ellenségei voltak, — többnyire lap­pangó ellenségek, mert szembeszállni vele nem mert senki sem — de irigyei nem. Aminthogy csak arra lehet irigykedni, aki­ről azt hiszik, hogy erején felül és érde­mein túl érvényesül. Ő róla mindenki el­­ismerte, hogy Magyarország legképesebb em­bere. Megmutatta minden dolgával, amelyet mivelt, minden szavával, amelyet kiejtett, de még jobban azzal, amit nem tett és nem mon­dott. Csodálatos jelenség! Szilágyi Dezsőnek a képviselőházban való hallgatása állandó po­litikai tevékenység volt. Ült a helyén és nézte a szónokokat. De ahogy nézte, ahogy hallgatta. A szolga ma kora reggel, öt órakor fölkelt s első gondja volt, hogy megnézze, mit csinál az ura. Aggódott is, mert az este hiába zörgetett az ajtaján. Megint kopogtatott a hálószoba ajtaján. Amikor nem kapott választ, bement a dolgozószobába, amelyből szintén be lehet menni a hálószobába. Az az ajtó is zárva volt. A szolga most már rosszat sejtett s erősen döngette az ajtókat. — Szent Isten, — mondta a feleségének — a kegyelmes urat aligha baj nem érte. — Talán csak elájult a nagy melegtől — felelte az asszony. Még nem szóltak senkinek a dologról. Hat óra­az kritika és polémia volt. A legtüzesebb el­lenzéki szónoknak lelohadt a tüze és elveszett a hatása, ha ránézett Szilágyi Dezső mo­solygó arcára. Az a mosoly gyilkolt, vagy leg­alább is kijózanított. Azt mondta: minek tü­­zeskedel ? Hiszen bolondokat beszélsz ! S ez a mosolybeli vélemény azután átragadt az egész Házra. Különös, annyi okos ember van a par­lamentben, mégis mind a Szilágyi Dezső mo­solyával gondolkodott. Nem hiszem, hogy szerette azt a hatást, mely vele járt az egyéniségével. Bánthatta, amire büszke volt, hogy nincs körülötte egy­­ivású ember. Pedig oly jó volna birkózni, vagy legalább akadna valaki, akivel egészen beszél­het, nem úgy, mint a gyerekkel, akinek az igazságot bizonyos redukált, együgyű formában kell beadni, hogy megértse. Akármelyik beszé­dén megérezni a titkos boszúságot, hogy neki most magyarázni kell, holott szónokolni akarna. Csalódás az, hogy professzorkorából maradt meg a prelegáló hajlama. Csak rászorult, azért gyakorolta, talán kelleténél is kevesebbre tak­sálván hallgatói recipiáló képességét. Ez pedig izgatta és bántotta. Olykor-olykor felcsillan benne az aranyos humor, ilyenkor látni, milyen édes tudna lenni, ha lehetne. De humora túl­nyomóan mindig olyan volt, hogy az egész társaság dőlt a kacagástól, egy azonban, aki­ről szólt, belevérzett. Szatíra, szarkazmus, irónia és olykor gorombaság, ezek szelíd esz­közei olyankor, amikor mulat. Szilágyi Dezső

Next