Pesti Napló, 1902. január (53. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

^wtott szociális reformok előszerzez irányban semmi sem birtokigot most kezdik gyűjteni, sebtiben, ^u'mmberek jövőjéről, családok sorsá^Amemröl elhelyezendő urakról, akik :ét '21 csillagzat alatt születtek a világra, maitok megkapták a továbbított ordrét, ' jelentéstételről», ami ugyan szép.és látjuk azt a panaszt, ami az igaz- V(^s tátusba-osztás miatt hangzani fog, uj rend nagyon sokaknak nem hoz x/ulást. A normál státus igazságossáe egyetlen intézményes kellékét (ha sza- 1 .ha szót használni) — a kvalifikációt biofilások, illetve státusok szerint nálunk a hely-fejtették. Ezzel a 30.000 alkalmazott egyeljesen tájékozatlan és az adminisztrációban mindössze két évig gyakornokoskodó igazgató éles belátására van kiutalva. Ugyanez igazgatás beköszöntője az volt, hogy a hivatalnokokat délutáni szolgálatra akarta berendelni. Ezzel kétségbeesésbe kergette a fővároshoz közelakő hivatalnokokat, mert be kellett volna hurcolkodniok a drága lakbéres fővárosba, amelyzociális reform azonban szerencsére kudarcvégződött. Ez a sors vár a normál stáb Sáczat kedvéért az igazgatóság most jöttséget utaztat a normál státus a vonalon, ahol kezdenek előre, ettől az ismeretlen rossztól. Legalább így adják elő a hozzánk érkező levelek, melyeknek tartalmát látatlanban is bizonyára kész kétségbe vonni az igazgatóság, mert csak azt tudja, ami előtte történik; minden, ami mögötte van, terra incognita, melyről hozzá már nem jut el semmi. • Ezt a nagy személyzeti reformot tehát ilyen iszületlenséggel, ekkora avatatlansággal megcsinálni nem lehet. A normál státus fő feltétele a dolgok ismerete, ami nincsen meg, garanciája a kvalifikáció, amit elejtettek. Majd ha igazságos rendszer lesz, akkorra megérkezik a normál státus. Ami Poroszországban bevált, sőt üdvösnek vált be, az ma a Magyar Államosutaknál még nem időszerű. Éppen olyan volna, mintha a Balkánon behoznák az esküdtbíróságot. Amint az egyikhez a nép kulturális fejlettsége szükséges, épp úgy feltétele a másiknak, a normál státusnak, az abszolút igazságosságra való törekvés. * tv.v: A Vasúti és Hajózási Klub válságának elhárításáról szóló mai cikkünkre, melyet megbízható forrásból vettünk, Ludvigh Gyula, az Államvasutak elnökigazgatója, mint a Klub egyik alelnöke, ma egy hozzánk intézett levelében azt írja, hogy az azokban foglaltak nem felelnek meg az igazságnak, továbbá, hogy a Klub nem az Államvasutak igazgatósága, hanem az összes hazai közlekedési vállalatok tisztviselőinek közóhajára és kezdésére, minden hivatalos befolyás nélkül jött létre. «15 ': —IT II rést . . . Reggelenkint maga járt le a mészároshoz, s az egyszerű mesterrel a nép pórias nyelvén beszélgetett sokszor két vagy három órá át. A vásárcsarnokban szóba állt a kofák- s hosszabban beszélt nekik a szerencséről, Zsófiját érte . . . Sőt néha — mikor kikocsizott, vagy másutt járt — Petrók nézkedőleg kitelepedett a konyhaszékre, s s diskurzust kezdett a szakácsnéval és az is. Ilyenkor tündérmeséket mondott nekik riva direktorról, aki a leányát éppen úgycsali, mintha valami fejedelmi nyoszoly pillantotta volna meg annak idején a napi . . . )st, a múlt héten történt, hogy a jószer ismét összehozott Petróknéval. A Beltán jártam, hogy karácsonyi ajándékokat írjak, s az egyik üzletben találkoztam a asszonysággal, aki egy egész kocsinyi csecsebecsét válogatott ki nagyszámú fának. Még előkelőbb és disztingváltabb mint rendesen, de szeme most nem su■ úgy a boldogságtól, mint akkor, midőn találkoztunk. Hogy van, nagyságos asszony? — kértőle. Vné bágyadtan intett kicsiny, feketeerével, de, ha nem is kérdezi, kedves bará- Tagyon is elbizakodtunk és a jó megbüntet bennünket a dölyfösség Oh, dehogy! Zsófi derék és jószivü gyermek, akit meg fog áldani az Isten, amiért az öreg szüleivel jól bánik.. . De a másik, a Teca, — inkább haltam volna meg, mint hogy ennek a rossz és akaratos lánynak életet adtam. .. — Talán a rossz útra tért ? — Higgye meg, hogy ez a dacos lány még mindnyájunkat a sírba visz . . . Oly szép, oly üde, mint a nyiló rózsa, még százszor szebb, mint amilyen Zsófi volt tizenhétéves korában. . . Az emberek megfordulnak, ha az utcán jár, s egy színigazgató aranyhegyeket ígért, ha a színpadra adjuk . . . De ez mind semmi, — az öreg Tamássy gróf nyolcszobás lakást kinált neki, s egy négyemeletes házat azonnal a nevére akartíratni ... És az a szívtelen lány — Istenem, ne vegye rossz néven, hogy anyai szivem elfacsarodik a keserűségtől. .. — Mit csinált ? — Mit? Azt, hogy a múlt héten megesküdött egy vasúti hivatalnokkal . . . Férjhez ment hozzá, a hites felesége lett, s most együtt nyomorognak a másfélezer forintnyi jövedelmükből . . . Petrókné szemét elfutották a könyek, s míg az ajtóban búcsút vett tőlem, szomorúan igy szólott: — Ha a másik, a Zsófi, nem volna, talán belehalnék a fájdalomba, amit az a haszontalan lány okozott . . . " Zsófi? Budapest, szelete PESTI NAPuái 1903. január 1. Beszélgetés a szerb miniszterelnökkel. Bécs, december 31. (Saját tudósitónktól.) Degaston Sándor, a N. W. T. holnapi számában beszélgetést közöl, mely közte és Tutet szerb miniszterelnök közt folyt le. Elsősorban Szerbia mostoha pénzügyi viszonyai és gazdasági helyzete kerültek szóba s e részben a szerb miniszterelnök igy nyilatkozott: — Kétségtelen, hogy a jelenlegi pénzügyi viszonyaink nem éppen kielégítők, de azért távolról sem kétségbeejtő a helyzet. — Talán része van ebben annak a feszültségnek, amely Ausztria és Magyarország közt gazdasági téren beállott ? — kérdezte a hírlapíró. Vuics: Korántsem. Bizonyság erre az, hogy mi csak úgy bevihetjük szarvasmarháinkat az ausztriai piacokra, mint eddigelé, csak éppen a marhabevitel van némi tekintetben korlátozva, de ez is mihamarabb meg fog szűnni, mert az osztrák és a magyar hatóságok meg fognak róla győződni, hogy azok az állatok, amelyekre a tilalom szól, éppenséggel nem betegek. Majd Szerbiának Oroszországhoz, Ausztriához és Magyarországhoz való viszonyáról tudakozódott a hírlapíró s erre Vuics miniszterelnök igy válaszolt : — Nézetem szerint bátran fenntarthatjuk hagyományos viszonyunkat Oroszországgal, anélkül, hogy ez érintené gazdasági viszonyunkat Ausztria-Magyarországgal. Politikai és nemzeti létünk az orosz birodalom exisztenciájától függ. De hát ez talán kizárja, hogy barátságos viszonyban éljünk a szomszéd államokkal? Dehogy! — Lesz-e valami a királyi párnak tervbe vett pétervári utazásáról ? — kérdezte most a hirlapiró. — Minden bizonynyal — felelt a miniszterelnök — csak az utazás ideje nincs még meghatározva, még pedig azért, mert a cár nem jól érzi magát s most nem fogadhat vendégeket; mihelyt egészsége helyreáll, a királyi pár útnak indul. — Addig még hoszszú az idő. —■ vetette közbe a hirlapíró. — Ugyan mit akar ezzel mondani ? — vette át a szót ismét a szerb miniszterelnök. — Nemcsak a mi udvarunk látogatásáról van szó. Az olasz királyi pár is készül Pétervárra, aztán odaérkezik Ferdinand fejedelem is, s ha jól tudom, Vilmos császár is meg akarja látogatni a cári párt. És Loubet elnököt is várják a cári udvarnál. Arról biztosíthatom, hogy a szerb királyi pár az első látogatók közt lesz. Végül a trónörökösödés kérdésére tért át a társalgás. — A mi királyunk még fiatal — szólt a szerb miniszterelnök — jó hosszú élet vár még reá Isten segedelmével. A trónörökösödés kérdése tehát még egyáltalán nem foglalkoztat bennünket. A király kijelentette, hogy amely napon le kell mondania arról a reményről, hogy trónjának örököse születik, öszszehívja a nemzetgyűlést és az trónörökösnek fogja kikiáltani azt, akit a király kijelöl, így végződött a beszélgetés. Uj esztendő. * -j Legyen bár csak aritmetika az évszámlálás, jól esik az embernek, ha, mikor a végtelenségben csatangol, mértföldmutatókhoz juthat. Amelyeknél megpihenteti a konvenció. S hogy megint eljutottunk ilyen határkőhöz, vájjon jólesik-e a pihenés? Az a néhány perc, amelyet rászánunk az elmélkedésre, az a kis idő, amely arra kell, hogy tapasztalatokat leltározzunk, s a bilancia eredményét elvessük, hogy életbölcsesség nöjjön ki belőle. Vájjon kinek számára? Az utánunk jövőknek is csak a maguk élete ad érzést és tudást, mi sem a mások indulatjain, reménységein, vágyakozásán, akaratján rágódunk. Dehogy is a história az élet iskolája, autodidakta az élet, nem úgy tanítják, hanem magától tanul, nem példákon, hanem a folyton való jelenen. Sok ezer esztendő sok ezer bölcseség-kristályt halmozott egymásra. Csak múzeumi gyűjtemény, nem az élet útmutatója. Várjon ez a ma megszűnt esztendő tanulságai szerint éli-e majd az emberiség a beköszöntő évet ? Dehogy is. A tegnap nem dirigálja az életet, csak a ma és a holnap a vezetők a nagy útvesztőben. A ma hatalmas nagy úr, a holnap hatalmas nagy csábító. Az egyik befog a szükségességek hámjába, a másik izgat a lehetőségekkel. Amannak rabszolgái, emennek idealistái gyünk. Amannak nyomában a munkat emennek nyomában a szabadság integet, hozzá érünk, ma lesz a holnapból, mint szabadságból, robot a reménykedésből. S feketedik a szépséges kép, akár a múzeumban az aszfalt-alapos festmények. Megfakul, a színek, eluralkodik rajta a szürkeség. És mégis éljen a holnap, a csábító, az ilgető, a vigasztaló holnap! Mert benne van ma értelme. Kibékítő, bátorító, buzdító terme. Mindig a holnap éltette a világot, de ritkán érezte a buzdításnak akkora szükségességét mint most. Mikor a régi romok népe elébe áll az újat építőnek, s fanatikusan tiltakozik ellene, hogy megzavarják csöndes enyészetét. Azoknak a nagy koroknak egyike köszöntött ránk, amelyekben új formákért küzd az emberiség, új eszméket érlel az élethez ragaszkodás. S hogy a földindulástól düledezik a régi előítélet és a megkövesedett elfogultság, sietve sietnek őrei megtámasztani a düledező házakat. Valami szépséges renaisszance igézete játszik az emberek képzetével, azokéval is, akik új életet áhítoznak tőle, azokéval is, akik féltik attól az uj élettől a maguk szenilis tüdejét. Amazoknak lelkesedéssel telik meg a szívük, emezek gyütölséggel rontanak neki a modernségnek. Ez az új esztendő csakis egy lépés a modernség felé, várjon mekkorát közeledünk hozzája? És éljen a csábító, az ígérgető holnap azért is, mert a szabadulást jelenti a ma gondjai közül. A boldogulás képét azoknak, akiknek egyebük sincs csakis reménységük. A csalódottaknak és letörteknek, százezreknek, akikre, mint az özönvíz a fön,, rászakadt a nagy gazdasági válság.