Pesti Napló, 1904. január (55. évfolyam, 1-31. szám)
1904-01-20 / 20. szám
12 Budapest, szerda OFSTI NAPLÓ, 1904. január 20. 20.szám. .Megszökött tüzértisztek. — Saját tudósítónktól. — . Budapest, január 19. Két kalandos természetű tüzértiszt eltűnése foglalkoztatja most élénken a főváros katonai köreit. Az eltűnt tisztek : Kropsch Adolf huszonhároméves hadnagy a tizedik hadosztály-tüzérezredben és Erbler Kálmán huszonegy esztendős tiszthelyettes, ugyanabban az ezredben. Kropsch és Erbler, akik elvárhatatlan barátok voltak néhány év óta, roppant szerették a vidám, éjszakai életet s éppen ez volt az oka annak, hogy karrierjük még úgyszólván, a tévében letört s elhagyták a hadsereget, hogy idegen zászló alatt kisértsék meg a boldogulást. A tiszthelyettes néhány héttel ezelőtt kártyaadósságba keveredett. Pénze nem volt s jóbarátja, a hadnagy segítette ki a bajból, úgy, hogy jótállóit érte,egy váltón, amelyre a nevét ráírta. A pénzt egy Kaufmann nevű ügynök szerezte meg nekik, aki a Dob utca 74. száma alatt lakott. Mikor azonban a váltó lejárt, nem volt pénzük a fedezetre s új váltót kellett kiállítaniuk. A vidám fiatal tiszthelyettes az újonan kapott pénzt is elköltötte bajtársával. Végre is mind a ketten annyira eladósodtak, hogy nem tudtak új pénzforrást találni, nem volt kezesük. Ezután uzsorások körmei közé kerültek a tisztek. Mind a kettő naiv, de becsületes férfi volt, akik visszariadtak a legcsekélyebb inkorektségtől is. Az uzsorások azonban ügyesen befonták őket s szereztek pénzt is egy váltó ellenében, amelyen egy főhadnagy s egy előkelő fővárosi vállalat tisztviselőjének a neve is szerepelt. Az adósságok aztán is egyre inkább nyomták a tiszteket, több száz koronával tartoztak már cipészeknek, szabóknak is, úgy látták, hogy nincs már menekvés, mire elhatározták, hogy kilépnek a hadseregből. E hónap nyolcadikén öt napi szabadságot kért a tiszthelyettes Brenke Adolf ezredestől, azzal az ürügygyel, hogy a nővére lakodalmára utazik el. Kropsch hadnagy szintén alkalmas ürügyet talált arra, hogy barátjának példáját kövesse. Sikerült is megkapniuk a szabadságot. A tisztek huszonnégy óra múlva örökre elhagyták a Hungária-úti Vilmos főherczeg-tüzérkaszárnyát. Kropsch Adolf 1200 korona adósságot hagyott hátra, amelyet 1900 május 1. óta csinált, amikor hadnagy lett; Erbler pedig 1902 szeptember 10-ike óta, amikor tiszthelyetessé kinevezték, összesen közel 20,000 korona adósságot csinált. Mielőtt elutaztak volna, minden ingóságukat, még az egyenruhájukat és kardjukat, is eladták s polgári ruhában távoztak kaszárnyabeli lakásukról. Kisebb adósságaikat ki is fizették, csak az uzsorásoknak, akik őket tönkretették, nem adtak egy fillért sem. ■ Aznap este még beállítottak az Andrássy-út és az Eötvös utca sarkán levő házba, amelyben barátnőik laktak. Bella és Maca — így hívják keresztnevén a két szép leányt — sok pénzébe került a két tisztnek, akik egyformán szerelmesek voltak. A leányoknak megígérték, hogy értesítik őket s megigértették velük, hogy mihelyett pénzt küldhetnek, utánuk utaznak külföldre. Szüleiknek is megírták, hogy vége a szép tiszti karriernek. Kropschnak édesatyja, aki előkelő bécsi hivatalnok, néhány óra múlva ezt táviratozta: — Alles gedeckt, nur bleiben, nicht wegfahren. (Minden födözve, csak maradni, nem elutazni.) Az öreg úr nyomban vonatra is ült, hogy fiának segítségére jöjjön. A tragikus véletlen úgy akarta, hogy éppen akkor robogjon , ki a tiszteket vivő vonat a nyugati pályaudvarból, amikor az apa ideérkezett. Késő volt, nem tudott már változtatni azon, ami megtörtént. Csak annyit tehetett, hogy fiáért, akinek becsületességéről meg van győződve, néhány kisebb összeget kifizessen; a többi közt egy Andrássy úti kávéház főpincérének adott százhúsz koronát. Az eltűnt katonatisztektől már több levél is érkezett Budapestre. Az egyiket fölöttes katonai hatóságoknak küldték; bejelentették, hogy kilépnek a hadsereg kötelékéből s Japánba utaznak, ahol belépnek az odavaló hadseregbe. De ez az értesítés, úgy látszik, nem felel meg a valóságnak s a tisztek csak azért küldték, hogy végképp nyomukat veszítsék. Más két levélben ugyanis, amelyet barát-nőiknek küldtek Szófiából, azt írják, hogy Romániából szerencsésen Bulgáriába érkeztek s belépnek a macedón csendőrség kötelékébe, amelyet tudvalevőleg most szerveznek. A pénzük, úgymond, már elfogyott, de most már semmitől sem tartanak, mert örömmel fogadják őket odakint. Carka krónika. (A masiniszta és Perczel. — Primadonnaőszinteség. — A komponista.) ■űrt Perczel Dezső, a képviselőház elnöke Hidas-Bonyhádon kiszállott a gőzösből és dühösen mondta: — Adta masinisztája! Már megint nem a váróterem előtt állította meg a vonatot. Már most tessék a forró kupéból gyalog besétálni a váróterembe. Okvetetlenül meghal az ember! Ahelyett, hogy gyorsan befutott volna a váróterembe, odament a mozdonyhoz és rákiáltott ismert erélylyel a masinisztára: — Hallja maga! Miért nem állítja meg maga a vonatot a váróterem előtt? A masiniszta azonban nagy lelki nyugalommal hallgatta, kivette a kis görbe pipáját, megtömte dohánynyal, kikapart egy parazsat a kemencéből, rágyújtott, aztán mikor meggyőződött róla, hogy jól szelet a pipa, nyugodtan válaszolta: — Jól van no! Hát csak üljön vissza az úr, majd — eltolom odáig!... * 9? Egyik operett-színházunk primadonnájának némi dalsikere volt nemrég egy új szerzzővel. Egy fiatal zeneszerzőnk erre kijelentette az igazgatónak, hogy ő a darabjának címszerepét ezek után nem bízza e primadonnára. Inkább visszaveszi a darabját. A primadonna viszont kereken kijelentette az igazgatónak, hogy most márcsak azért is el akarja játszani azt a szerepet. És ha nem adják neki, inkább elmegy a színháztól. Szegény direktor most már igazán nem tudta, hogy mit tegyen. Próbálta kapacitálni a szerzőt, adja oda a szerepet, aztán a primadonnát, hogy ne ragaszkodjék a szerephez, de mindkét helyen kereken visszautasították. Végre is megkérte egy újságíró ismerősét: — Ugyan legyen szíves, interjúholja meg őket, hadd tudjam meg, hogy mit akarnak. Velem szóba sem állanak már! Az újságíró elment előbb a szerzőhöz és így kezdte: — Igaz az, hogy ön a darabját visszavette, mert nem akarja a címszerepét a primadonnával eljátszatni? A szerző meghökkent és gyanakodva kérdezte: — Hm! Interjúk? — Igen. A választ majd megírom lapomba. — Akkor hát kijelentem, hogy az egészből egy szó sem igaz. Én a művésznőt igen nagyra becsülöm és éppen hő óhajtásom volna, hogy ő kreálja a darabom címszerepét. Az ujságíró ezután a primadonnát kereste föl. — Igaz az, hogy kegyed erőnek erejével el akarja játszani annak a darabnak a címszerepét? A primadonna méltóságteljesen válaszolta:— Szó sincs róla! Sőt azért se fogom eljátszani! ... Az újságíró lehorgasztott fejjel ment vissza a direktorhoz, aki izgatottan várta. — Nos, megtudott valamit? — Mindent megtudtam. A szerző tényleg nem akarja eljátszani a címszerepet, a primadonna pedig tényleg erőnek erejével el akarja játszani... Nekem mindketten nyíltan bevallották azt ellenkezőjét! ■' * GD Gerő Ödön regényét hűségesen olvasgatja odahaza az ő kisfia, aki direkte azért tanult meg ideje előtt olvasni, hogy ellenőrizhesse a papája írásait. Az egyik folytatásban valami nagy tűzvész leírását olvasta és ez szeget ütött a fiú fejébe. Meg- kérdezte hát: , — Mondd csak, apám, azt a tüzet leírtad valahonnan, vagy pedig komponáció? v — Komponáció, fiam. — És miért nem voltak tűzoltók a tűznél ? — Hja fiacskám, mert nem jöttek idején. Ez megesik olykor. A fiú elgondolkozott, aztán fejcsóválva mondta: — Látod, papa, otthon jól csináltad. Mert ha már a tüzet komponáltad, komponálhattál volna hozzá tűzoltókat is! színház és művészet. Szinmű a Vígszínházban. — Bertolozo Carlo «Lulu» című olasz drámájának bemutatása. — Azt mondják, hogy ez a ma este bemutatott dráma Itália-szerte nagy hatást keltett. A sikerre rá is szolgált, mert azok közül a darabok közül való, amelyekben a színészeknek gyönyörűséget telhetik s amelyek a közönséget fölizgatják, de csakis a hátborzongató rémületen innen. A minapi párisi realisztikus középdrámának és a mai olasz verisztikus polgári rémtragédiának keveréke.De mind a kettőből kihagyja a kellemes pr elemeket. Az egyikből a szemléltető erkölcsi oktatást,, a másikból a pszichopatológiai demonstrációt. Kellemetes darab, noha jórészt kellemetlen emberek szerepelnek benne s noha a végzet hamar fölismerhető kötött marsrutával nagyokat lép benne. Akadtak bizonyára Itáliában is olyan esztétikusok, akik ragaszkodván a tragikum jóváhagyott alapszabályaihoz, ennek a kis tragédiának szemére vetik azt, hogy sorstragédia. Jómagam, aki látom a végzetnek nagy életformáló szerepét, tehát vallani is vallom: Bertolozzi drámájára már azért is jószemmel nézek, mert a szerzője valamelyest mesteriességgel szerepelteti benne az élet tragédiáinak legnevezetesebb hősét, a sorsot. Ez az ő hőse a drámának két főalakja mellé, Tia hazug női besztsv és rajongón bárgyas ifjú, Lulu és Mario, mellé szegődött, és az előbb említettem kötött marsrutával a romlásba viszi őket. A két alak úgy jár-kel, úgy él a színpadon, hogy ha a szerző valami oknál fogva nem fejezte, volna be drámáját, a nézők is ugyanazon az utóntuszkolnák őket a végzetük felé, mint maga a szerző. Meglehet, hogy párisi és olasz olvasmányuk alapján tennék ezt, az is meglehet, hogy annak a benyomásnak alapján fejeznék be a szerzővel egyformán a drámát, amely a két alak karakterizálása nyomán támadt bennük. Színházi nyelven beállításnak hívják az alakoknak ilyen bemutatását. ■ nos, • Bertolozzi Carlo jól beállította a figuráit. Elismerhetik ezt még azokról is, akik a pszichológiai mélységeket nagyképű felületességgel szokták emlegetni, s akik különben zavarban lehetnek az olyan darab láttára, amely sorstragédia is, jellemdráma is, irodalmi alkotás és színházi hatásspekuláció. Sőt aláhúzottan jellemdráma. A hős nője nem is ember, hanem egy jellembeli fogyatékosság. S a hőse sem ember, hanem egy másik jellembeli fogyatékosság. Amaz az igazi természetté vált hazugság, emez pedig a bölcseségtől elrugaszkodott becsületes szenvedelem. Ugye hogy nagy baj lesz belőle, ha ezt a két jellemtelenséget egymással összeboronálják? Lulu, a színésznő, hazugnak sza■kasztott olyan hazug, amilyen betegnek az ortopédikus üzletek béna kirakati figurája, amelynek száz olyan nyomorúsága van, melyek egytől-egyig megvannak, de csakis száz emberen vannak meg, nem pedig egyen. Az egész irodalom a tanúm, hogy a simplex jellemeknek az a sorsa, hogy vagy romantikus hősökké lesznek, vagy romantikus gonosztevőkké. Még akkor is, ha francia realizmussal, olasz verizmussal és valamelyes északi jellemfestéssel ábrázolják őket. Én Istenem, ha ezt az alakot egészen a jellemek komplikáltságát valló emberfestés ábrázolná! Lulu tehát szenvedelmesen, tudatosan, megszokásból, célját tudón és haszontalanul hazudik. A szavával, a mozdulataival, a szeme tekintetével. Még az indulataival is. Mindenkinek mindig hazudik, még önmagának is. Nincs benne semmi.