Pesti Napló, 1908. július (59. évfolyam, 157–183. szám)

1908-07-01 / 157. szám

Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kitrnék előfizetése junnius Tetten lejár, hogy előfizetésüket az il­lető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. A bankok összeesküvése. Budapest, június 30. Úgy kellene lenni, hogy a bankok gazdaságunk támaszai legyenek. Minden ágáé, hiszen valamennyi támogatásra szorul. A mezőgazdaság is, az ipar is, a kereskedelem, is. Nálunk a bank nem­csak becsületes alkusz a pénzpiac és ezek közt a gazdasági tényezők közti, h­anem­ a gyámok rójuk is. Olyan, aki használ és hasznot lát. A mi aránylag primitív gazdasági szervezetünk a ki­fejlődés és kialakulás útján a bankok­tól legalább is annyi méltányosságot követelhet, amennyi üzleti okosságot tanúsítanak a bankok másutt a kiala­kult gazdaságban való elhelyezkedésük­nél. Vaj­on él-e ennek a tudata a mi bankjainkban? Nem igen tettek róla mindig tanúságot. Hiszen csak arra a nemrég volt időre kell emlékeznünk, amikor gazdaságunk, különösen az ipar és kereskedelem az egész vonalon a nagy válságot sínylette s amikor a ban­kok nem a gazdasági politika kötelessé­geit igyekeztek teljesíteni, hanem az osztalék- és jutalék politikában mester­kedtek. A maguk szempontjából helye­sen cselekedtek, ámbátor a rövidlátásnál messzebb látó bölcs körültekintés ellen vétettek azzal a rideg mérlegpolitikával. De az ő saját szempontjukon kívül ügyet kellett volna vetniök arra, hogy nálunk milyen nemzeti szerepük van, hogy va­lamennyi gazdasági tényezőnknek ők a lelke. A bankok másutt, még olyan gaz­dasági területeken is, ahol nincs ilyen alapvető fontosságuk, válságok szelét érezvén, vagy már a bekövetkezésük után is, ráeszméltek arra, hogy ők köz­­gazdasági faktorok is s hogy gazdasági politikai kötelességeik is vannak. Talán ezért érik be ott csakis a maguk fontos­ságával s ezért nem tudnak ott, úgy mint nálunk, mindenhatók lenni. A mi bankjainknak nagy és reájuk nézve hasznos fogalomzavara nyilvánul meg most abban az összeesküvésben, amelyet a magyar gazdaság ellen szőt­tek. Abban a kartellben, amelyet nagy­szerényen „megállapodás”-nak nevez­tek el s amelyről a Pesti Napló rántotta le a leplet. Csak ártatlan banktechnikai megállapodásnak mondják a­zt az össze­beszélésüket, amely a hitel terén meg­szünteti a versenyt s amely a hitelre rászoruló összes magyar gazdasági ága­kat a bankok kénye-kedvének kiszolgál­tatja. Ez nem nagyszólamú túlzás, ha­nem csak annak a helyzetnek konstatál­­ása, amely ezután a magyar termelésre és közvetítő kereskedelemre vár. Ennek a helyzetnek a képe okot és jogot adna arra, hogy gazdasági világunk elkesere­detten fellázadjon a bankok mindenha­tóságának megrögzítése ellen s szerte­nézvén, olyan illetékes fórumokat keres­­sen, amelyek elég hatalmasak, hogy a magyar termelésnek és üzletnek vala­melyes szabadságot biztosítsanak. Vál­jon a kormány ezek közé az illetékes és ezek közé a hatalmas faktorok közé tartozik-e ? A bankok megállapodása, tudvale­vőleg a hitelkeresőkkel való egységes elbánásra szorítja a pénzintézeteket s a nagy magánleszámítolókat, akik esetleg a verseny áldásában részesíthették vol­na a hitellel élőket. Hogy kik ezek a hitelt keresők? A termelés és az üzlet minden ága. Jórészt olyan gyöngék ők, hogy az állam külön gyámolítja őket. Az ipar és a mezőgazdaság, még a ke­reskedelem is, közvetlen és közvetett állami istápolásban részesülnek, hogy a helyüket megállhassák s most gyámoli­­tásuk másik neme, a hitel, azt az állami istápolást ellensúlyozni akarja. A hitel­ben a verseny megszüntetése egyenesen csapás erre a mi minden téren hitelre rászoruló gazdaságunkra. S ha a ver­seny­ megszüntetésében mesterkedők még arról is gondoskodnak, mint ahogy gondoskodtak is róla, hogy az általunk legkönnyebben hozzáférhető osztrák hi­telezés is kiküszöböltessék, úgy bizo­nyosra vehető, hogy a részint mestersé­gesen fejlesztett, részint természetesen tehetek róla, hogy az öreg űrből később Pé­ter néven szerb király lett, s azt is csak utóbb tudtam meg, hogy Heléna alatt az olasz királyné értendő. A kis­fiú a mostani szerb trónörökös, azt pedig, hogy difteritiszt kapott, az orosz cári udvar sürgönyözte meg Genfbe, Pétervárról, ahol a „kis­fiú“ kato­naiskolába járt. Akkor úgy éreztem, hogy nagyon belepottyantam a nemzetközi udvari élet kellős közepébe, s némi büszkeséggel me­séltem m­agyar diáktársaimnak a difteritisz­­ügyet, amelybe belekeveredtem az unokaöcscs révén, aki tanulótársam, s egyébként Nikita fejedelem unokaöcscs© volt. De ez elmúlt, s most már tudom, hogy ha istállóim lettem volna Karagyorgyevics Péternél, sokkal több ilyen emlékem volna ma. De hogy visszatérjünk Mirza Alira, tes­sék bárkinek is elképzelni azt az érzést, mi­kor egy napon azt olvassa az újságban, hogy az az úr, akivel együtt utazott,, együtt ebé­delt és együtt feketézett, egy szép napon bombáztatni kezd egy egész parlamentet, százával öleti és fosztogattatja az embere­ket, tizennyolc kiváló politikust és főpapot láncra verve maga egé cipeltet, mind a tizen­nyolcat megkínoztatja, aztán se szó, se be­széd, kivégezteti — ez már igazán olyan útit­­árs, akinek legapróbb cselekedeteire is il­lik visszaemlékezni. És ezzel az emlék, maga az utazás, bármily eseménytelen és színtelen volt is tulajdonképpen, kinő ama dolgok kö­zül, amelyek „megtörténtek“, s amelyeket társaságban lenyelni legalább is akkora ér­dem, mint valami nagyon mulatságos hazug­ságot előadni. Utazás a sah kocsijában. Irta: Molnár Ferenc. (Utánnyomás tilos.)] Ez a szerény és minden szenzációtól ment visszaemlékezés, ami itt következik, azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek a toll be­mártása előtt több gondot adnak az újság­írónak, mint a toll bemártása után. Vannak személyes élmények, amelyeknél még gya­korlott zsurnaliszta-szem és a kipróbált új­ságírói judicium is eltűnődik ama nagy kér­désen, amelyben tulajdonképpen benne fog­laltatik minden idők újságírásának egyetlen problémája: érdekes-e, vagy sem? Az ember úgy érzi, hogy érdekes. Aztán leírja, s mi­kor elolvasta, félrehúzza a száját. Hiszen mindenki ismeri ennek a kínlódásnak a leg­gyakoribb megjelenési formáját: azt, amikor valaki elmond valami érdektelen kis történe­tet, s a végére kipirulva­, energikusan, sőt szenvedélylyel hangsúlyozza azt, hogy „meg­történt“ — sőt néha még azt is hozzáteszi, hogy „csak az az érdekes benne, hogy meg­történt“. Az ilyen személyes történeteket le­nyelni, soha el nem mondani nem is intel­lektus, hanem jó modor kérdése. Ilyenféle „megtörtént“ dolog volt e so­rok írója számára az, hogy Mirza Alival, a most világszerte nevezetes perzsa császárral néhány évvel ezelőtt Pak­stól Budapestig egy kocsiban utazott. Mirza Ali akkor még csak herceg volt, s a boldogult sah, az európai udvarok öreg vidéki rokona még javában élt, és mint vidéki rokonhoz illik, meg-meg­­látogatta az európai királyokat, hozott ne­kik hazulról szép lovaikat, szőnyegeket, drá­gaköves rendjeleket, kárpótlásul azért, hogy itt-ott kiitta a kézmosó-vizet és revá­nsul az operai páholyokért, ahonnan egy gyomor­bajos öreg úr fanyar kedélyességével nézett a szép hölgyekre. Akkor, mikor ez az utazás történt, 1906. január 11-ikén, sem az a ma­gas, kampósorrú, ferdén vágott szemű, elég rosszul öltözött úr nem volt számomra érde­kes, sem az a tény, hogy huszonnyolc órát utaztam vele egyazon kocsiban. Már amikor olvastam, hogy soh lett, úgy voltam vele, mint amikor az embernek az iskolatársából miniszter lesz. „Együtt jártunk“ — mondja büszkén az, aki csak ügyvédségig vitte. Mi­kor Mirza Ali a perzsa sabok rengeteg ha­talmának birtokosa lett, némi öröm töltött el, s csöndesen elgondoltam magamban: „együtt utaztunk“. Az emléknek, a havas tájon való robogásnak értéke akkor emelke­dett kissé ítéletem előtt, s azt mondtam ma­gamban: „egyazon ablakon néztük a havas­­jeges osztrák hegyvidéket, ugyanazt a table d‘hote-ot ettük és íme, ő a császári palotában ül arany trónon és én a kávéházban ülök nádszéken és olvasom, hogy ő hol ül. Milyen furcsa is az élet, valóban, majdnem olyan, mint a Lánchíd“ Aztán elraktároztam a dol­got udvari emlékeim közé az egyetlen király idill mellé, amely életemben előfordult, s ami abból állott, hogy egy csontosképű öreg úr tíz évvel ezelőtt ijedten rohant abba a genfi panzióba, amelyben laktam, s az uno­­kaöcscsét megkérte, hogy mivel ő most azon­nal utazik, telegrafálja meg Helénának, hogy a kis­fiú difteritiszt kapott A telegráramot az unokaöcscsel ketten vittük a postára. Nem 594ik évfolyam. 157. szám Apróhird.tAB.l­ Ar*s Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel s­zQlén Hirdetések milliméter ExemlU*- v al, dljizzb&a szériát. Megjelenik hétfő kilétei érti naponkint ünnep után la. ELŐFIZETÉSI ÁRAI: Es Asz Arra _ 28 kor. — fill. FAIAvra----------14 Kegyetlen« _ 7 Egy kör*------2 . 40 , Egye»­szim----------_ van. Budapest, 1908. £zeikEsziC£É6 és LicícibVcíci: VI., Antírássy-ut 27. Szerda, ju­ius 1. Mai számunk 28 oldal

Next