Pesti Napló, 1908. július (59. évfolyam, 157–183. szám)
1908-07-01 / 157. szám
Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kitrnék előfizetése junnius Tetten lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. A bankok összeesküvése. Budapest, június 30. Úgy kellene lenni, hogy a bankok gazdaságunk támaszai legyenek. Minden ágáé, hiszen valamennyi támogatásra szorul. A mezőgazdaság is, az ipar is, a kereskedelem, is. Nálunk a bank nemcsak becsületes alkusz a pénzpiac és ezek közt a gazdasági tényezők közti, hanem a gyámok rójuk is. Olyan, aki használ és hasznot lát. A mi aránylag primitív gazdasági szervezetünk a kifejlődés és kialakulás útján a bankoktól legalább is annyi méltányosságot követelhet, amennyi üzleti okosságot tanúsítanak a bankok másutt a kialakult gazdaságban való elhelyezkedésüknél. Vajon él-e ennek a tudata a mi bankjainkban? Nem igen tettek róla mindig tanúságot. Hiszen csak arra a nemrég volt időre kell emlékeznünk, amikor gazdaságunk, különösen az ipar és kereskedelem az egész vonalon a nagy válságot sínylette s amikor a bankok nem a gazdasági politika kötelességeit igyekeztek teljesíteni, hanem az osztalék- és jutalék politikában mesterkedtek. A maguk szempontjából helyesen cselekedtek, ámbátor a rövidlátásnál messzebb látó bölcs körültekintés ellen vétettek azzal a rideg mérlegpolitikával. De az ő saját szempontjukon kívül ügyet kellett volna vetniök arra, hogy nálunk milyen nemzeti szerepük van, hogy valamennyi gazdasági tényezőnknek ők a lelke. A bankok másutt, még olyan gazdasági területeken is, ahol nincs ilyen alapvető fontosságuk, válságok szelét érezvén, vagy már a bekövetkezésük után is, ráeszméltek arra, hogy ők közgazdasági faktorok is s hogy gazdasági politikai kötelességeik is vannak. Talán ezért érik be ott csakis a maguk fontosságával s ezért nem tudnak ott, úgy mint nálunk, mindenhatók lenni. A mi bankjainknak nagy és reájuk nézve hasznos fogalomzavara nyilvánul meg most abban az összeesküvésben, amelyet a magyar gazdaság ellen szőttek. Abban a kartellben, amelyet nagyszerényen „megállapodás”-nak neveztek el s amelyről a Pesti Napló rántotta le a leplet. Csak ártatlan banktechnikai megállapodásnak mondják azt az összebeszélésüket, amely a hitel terén megszünteti a versenyt s amely a hitelre rászoruló összes magyar gazdasági ágakat a bankok kénye-kedvének kiszolgáltatja. Ez nem nagyszólamú túlzás, hanem csak annak a helyzetnek konstatálása, amely ezután a magyar termelésre és közvetítő kereskedelemre vár. Ennek a helyzetnek a képe okot és jogot adna arra, hogy gazdasági világunk elkeseredetten fellázadjon a bankok mindenhatóságának megrögzítése ellen s szertenézvén, olyan illetékes fórumokat keressen, amelyek elég hatalmasak, hogy a magyar termelésnek és üzletnek valamelyes szabadságot biztosítsanak. Váljon a kormány ezek közé az illetékes és ezek közé a hatalmas faktorok közé tartozik-e ? A bankok megállapodása, tudvalevőleg a hitelkeresőkkel való egységes elbánásra szorítja a pénzintézeteket s a nagy magánleszámítolókat, akik esetleg a verseny áldásában részesíthették volna a hitellel élőket. Hogy kik ezek a hitelt keresők? A termelés és az üzlet minden ága. Jórészt olyan gyöngék ők, hogy az állam külön gyámolítja őket. Az ipar és a mezőgazdaság, még a kereskedelem is, közvetlen és közvetett állami istápolásban részesülnek, hogy a helyüket megállhassák s most gyámolitásuk másik neme, a hitel, azt az állami istápolást ellensúlyozni akarja. A hitelben a verseny megszüntetése egyenesen csapás erre a mi minden téren hitelre rászoruló gazdaságunkra. S ha a verseny megszüntetésében mesterkedők még arról is gondoskodnak, mint ahogy gondoskodtak is róla, hogy az általunk legkönnyebben hozzáférhető osztrák hitelezés is kiküszöböltessék, úgy bizonyosra vehető, hogy a részint mesterségesen fejlesztett, részint természetesen tehetek róla, hogy az öreg űrből később Péter néven szerb király lett, s azt is csak utóbb tudtam meg, hogy Heléna alatt az olasz királyné értendő. A kisfiú a mostani szerb trónörökös, azt pedig, hogy difteritiszt kapott, az orosz cári udvar sürgönyözte meg Genfbe, Pétervárról, ahol a „kisfiú“ katonaiskolába járt. Akkor úgy éreztem, hogy nagyon belepottyantam a nemzetközi udvari élet kellős közepébe, s némi büszkeséggel meséltem magyar diáktársaimnak a difteritiszügyet, amelybe belekeveredtem az unokaöcscs révén, aki tanulótársam, s egyébként Nikita fejedelem unokaöcscs© volt. De ez elmúlt, s most már tudom, hogy ha istállóim lettem volna Karagyorgyevics Péternél, sokkal több ilyen emlékem volna ma. De hogy visszatérjünk Mirza Alira, tessék bárkinek is elképzelni azt az érzést, mikor egy napon azt olvassa az újságban, hogy az az úr, akivel együtt utazott,, együtt ebédelt és együtt feketézett, egy szép napon bombáztatni kezd egy egész parlamentet, százával öleti és fosztogattatja az embereket, tizennyolc kiváló politikust és főpapot láncra verve maga egé cipeltet, mind a tizennyolcat megkínoztatja, aztán se szó, se beszéd, kivégezteti — ez már igazán olyan útitárs, akinek legapróbb cselekedeteire is illik visszaemlékezni. És ezzel az emlék, maga az utazás, bármily eseménytelen és színtelen volt is tulajdonképpen, kinő ama dolgok közül, amelyek „megtörténtek“, s amelyeket társaságban lenyelni legalább is akkora érdem, mint valami nagyon mulatságos hazugságot előadni. Utazás a sah kocsijában. Irta: Molnár Ferenc. (Utánnyomás tilos.)] Ez a szerény és minden szenzációtól ment visszaemlékezés, ami itt következik, azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek a toll bemártása előtt több gondot adnak az újságírónak, mint a toll bemártása után. Vannak személyes élmények, amelyeknél még gyakorlott zsurnaliszta-szem és a kipróbált újságírói judicium is eltűnődik ama nagy kérdésen, amelyben tulajdonképpen benne foglaltatik minden idők újságírásának egyetlen problémája: érdekes-e, vagy sem? Az ember úgy érzi, hogy érdekes. Aztán leírja, s mikor elolvasta, félrehúzza a száját. Hiszen mindenki ismeri ennek a kínlódásnak a leggyakoribb megjelenési formáját: azt, amikor valaki elmond valami érdektelen kis történetet, s a végére kipirulva, energikusan, sőt szenvedélylyel hangsúlyozza azt, hogy „megtörtént“ — sőt néha még azt is hozzáteszi, hogy „csak az az érdekes benne, hogy megtörtént“. Az ilyen személyes történeteket lenyelni, soha el nem mondani nem is intellektus, hanem jó modor kérdése. Ilyenféle „megtörtént“ dolog volt e sorok írója számára az, hogy Mirza Alival, a most világszerte nevezetes perzsa császárral néhány évvel ezelőtt Pakstól Budapestig egy kocsiban utazott. Mirza Ali akkor még csak herceg volt, s a boldogult sah, az európai udvarok öreg vidéki rokona még javában élt, és mint vidéki rokonhoz illik, meg-meglátogatta az európai királyokat, hozott nekik hazulról szép lovaikat, szőnyegeket, drágaköves rendjeleket, kárpótlásul azért, hogy itt-ott kiitta a kézmosó-vizet és revánsul az operai páholyokért, ahonnan egy gyomorbajos öreg úr fanyar kedélyességével nézett a szép hölgyekre. Akkor, mikor ez az utazás történt, 1906. január 11-ikén, sem az a magas, kampósorrú, ferdén vágott szemű, elég rosszul öltözött úr nem volt számomra érdekes, sem az a tény, hogy huszonnyolc órát utaztam vele egyazon kocsiban. Már amikor olvastam, hogy soh lett, úgy voltam vele, mint amikor az embernek az iskolatársából miniszter lesz. „Együtt jártunk“ — mondja büszkén az, aki csak ügyvédségig vitte. Mikor Mirza Ali a perzsa sabok rengeteg hatalmának birtokosa lett, némi öröm töltött el, s csöndesen elgondoltam magamban: „együtt utaztunk“. Az emléknek, a havas tájon való robogásnak értéke akkor emelkedett kissé ítéletem előtt, s azt mondtam magamban: „egyazon ablakon néztük a havasjeges osztrák hegyvidéket, ugyanazt a table d‘hote-ot ettük és íme, ő a császári palotában ül arany trónon és én a kávéházban ülök nádszéken és olvasom, hogy ő hol ül. Milyen furcsa is az élet, valóban, majdnem olyan, mint a Lánchíd“ Aztán elraktároztam a dolgot udvari emlékeim közé az egyetlen király idill mellé, amely életemben előfordult, s ami abból állott, hogy egy csontosképű öreg úr tíz évvel ezelőtt ijedten rohant abba a genfi panzióba, amelyben laktam, s az unokaöcscsét megkérte, hogy mivel ő most azonnal utazik, telegrafálja meg Helénának, hogy a kisfiú difteritiszt kapott A telegráramot az unokaöcscsel ketten vittük a postára. Nem 594ik évfolyam. 157. szám Apróhird.tAB.l Ar*s Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel szQlén Hirdetések milliméter ExemlU*- v al, dljizzb&a szériát. Megjelenik hétfő kilétei érti naponkint ünnep után la. ELŐFIZETÉSI ÁRAI: Es Asz Arra _ 28 kor. — fill. FAIAvra----------14 Kegyetlen« _ 7 Egy kör*------2 . 40 , Egye»szim----------_ van. Budapest, 1908. £zeikEsziC£É6 és LicícibVcíci: VI., Antírássy-ut 27. Szerda, juius 1. Mai számunk 28 oldal