Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)

1910-03-01 / 50. szám

2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1910. március 1. 50. szám. kimondott Ítéletet maga a polgári köz­tudat egy része is olyannak tart, amely magát az intézményt veszélyezteti? Ezek olyan tünetek, amelyek elől senki sem térhet ki, aki komolyan fog­lalkozik igazságszolgáltatásunk nagy kér­déseivel. Mi csak leszögeztük őket, de a kérdésekre a hozzáértő jogászközön­ségnek kell majd felelnie. Azoknak, akik az irodalomban a törvények útjait egyengetik és a valóságban a törvény­alkalmazás nehéz munkáját végzik. Az egész világ ismeri ezeket a tüneteket és bizonyos, hogy a világon bárhol fel­merülhettek volna. De akik nem ex offo művelői és mesterei ennek a tudo­mánynak és akik velünk együtt csak nagy kontúrjaiban látják azokat a visszás­ságokat, amelyek e tünetek nyomán a szemek elé kerülnek, megrendülnek az igazságszolgáltatás igazságot osztó ere­jébe vetett hitükben és kételkednek a tudomány hatalmában, amely a törvé­nyeket megalkotta. Ahol kétkedés, ellen­kezés és felháborodás támad bírói ügyek nyomán és ahol az ember élete és be­csülete nagyon könnyű portéka, ott sú­lyos hibáknak kell lenni és a jogtudo­mány még mindig a legnagyobb pro­bléma megoldása előtt áll. Olasz földön. Budapest, február 28. A napihírek rovatának élén, ahol bizo­nyos elavult, rossz zsurnalisztikai tradíció folytán előkelőségek utazásáról, hollétéről szoktak­ számot adni, mostanában érdekes pár sor jelent meg. Ez a pár sor szép rend­ben azt jelentette, hogy gróf Apponyi Albert Nápolyba, gróf Andrássy Gyula Paler­­móba, gróf Zichy Aladár Abbáziába ér­kezett. Nem akarjuk ez előkelő utazásoknak azt a körülményét kipécézni, hogy gróf Ap­ponyi is, gróf Andrássy is kivándorló­hajón tették meg az utat a napsugaras délolasz koratavasz felé. Nem kívánjuk kidomborítani a Cunard-hajó első és harmadik osztálya közti különbséget, megelégszünk ezúttal annak a ténynek a megállapításával, hogy a nemzet vezérei elutaztak, több heti szabad­ságot vettek a nemzettől, ahol vezéri hiva­talban voltak alkalmazva. Úgy hisszük, hogy a három gróf rosz­­szul választotta meg szabadságidejét. Appo­nyi és Zichy gróf vezérei jelentős parlamenti ellenzéki pártoknak, gróf Andrássy pedig, bárha szélnek eresztette pártját, egész múlt­jával eljátszotta ahoz való jogát, hogy ilyen válságos időkben, mint a mostaniak, Szicília partján új Rodostót építsen magának. Ha jól emlékezünk, öt esztendővel ezelőtt, amikor ezeket az urakat komolyan vette a nemzet és amikor ők maguk is komolyan vették —­ nem a nemzetet — de magukat, akkor nem a Quarnerói öbölben és nem a Türrheni­­tengerben hajókáztak. Apponyi akkor ke­mény és nem a mostanihoz hasonló nyápic télben egymaga közel háromszáz helyen tar­tott beszédet. Gróf Andrássy automobilon járta be Zemplén-, Gömör-, Abaújmegyéket és Zichy Aladár is örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy pártja számára megszerezze azt a népet, amely addig annak a pártnak csak a címében szerepelt. Akkor helyükön voltak az urak és később is, tudtak nemzeti ellentállást szervezni a vármegyékben, tud­tak szónokolni a falvakban, cikkeket írni olcsó népújságokba. Most mindez megszűnt. Hajdúmegye és a hajthatatlan Zala, a nyakas Somogy és az ország első vármegyéje, Pest megye hiába várnak vezéri feladást. Áttették a nemzeti ellentállást Isztriába, a nápolyi Riva Santa Luciára. A nemzet vezérei többé nem a be­­kecses alföldi parasztot, hanem a palermói table d’hote szmokingos angoljait keresik fel, az exlexben való házfeloszlatás ellen nem a Corpus Jurisban, de a Baedekerben keresnek argumentumokat és az ország és a király közti konfliktus elől a népével édes összhangban levő Savoya-ház földjére me­nekülnek.­­ Nem ők az első magyarok, akik Itáliába­ menekültek. Egy halhatatlan ember mutatta meg nekik az odavezető utat. Torinóban la­kott ez a Via dei Mile 20. számú házban és aki nem tudná, hogy ki volt az, az a házon levő márványtábláról olvashatja le Kossuth Lajos nevét. De az a nagy ember nem üdülni ment oda. Az ott is kereste a harcot, kereste az ellentállást. Küldte embereit, Türrt, Fi­­gyelmessyt Bismarckhoz, Garibaldihoz, tár­gyalt III. Napóleonnal. És amikor a nemzet­közi viszonyok alakulása lehetetlenné tett minden fegyveres külső ellentállást, ez a nagy embert nem a kényelemnek szeretete, haza, de fájdalmas, lázító leveleket Deák Ferenchez, a törvényhatóságokhoz. És azt a nagy embert nem a kényelemnek szeretette, nem az olasz ég varázsos kéksége tartotta vissza attól, hogy hazajöjjön, hanem egy ke­gyetlen törvény, amely hontalanná tette őt és hazatérésének árát abban szabta meg, hogy egész múltját megtagadja. Kossuth Lajos azért nem tért haza, hogy ne legyen kénytelen megtagadni múltját. A­ három gróf azért utazott el, hogy kényelme­sebben szakíthasson életének azzal a rövid szakával, amelyet az országnak szentelt. Kossuth Lajos azért nem jöhetett haza, mert félő volt, hogy ha hazajő, akkor puszta jelen­létével is forradalmat csinál. A három gróf azért szökött meg, mert tudja, hogy már nem mehet ki a falvakba, nem járhat a nép közé, amelynek vállain egykor hatalomra emelkedett. A halott Kossuth, amikor haza­tért, lázba ejtett egy országot, a hác**m gróf dezertálása legfeljebb szánalmas mosolyra készteti azokat, akik még foglalkoznak poli­tikával. Egykorú lapokban még el lehet olvasni a megkapó leírását annak a ceglédi küldött­ségnek, amely a nyolcvanas évek elején ke­reste fel Kossuth Lajost, ötszázan zarán­dokoltak el az agg pátriárkához, hogy re­is hányta le a földet, melynek a két kezeszára­­csontja lakatra járó vaspánttal volt egymáshoz csatolva. Mi lehetett, ki lehetett ez a szeren­csétlen s hogy kerülhetett oda? Nem tudom. Hogy rab volt, az bizonyos. De azért a mondás itt is hallatszik: — Alighanem vendégfogadó volt itt vala­mikor. Régi vendéglőkkel együtt szokott járni ez a hit. Nincs is minden alap nélkül. Gazdag uta­sok veszhettek el így. Ki kereste őket abban a világban, ha a pince csöndes földjébe elásattak? Vagy pedig ivás közben verekedések történ­hettek s valaki véletlenül agyonütödött. Hát mit lehetett vele tenni? Policia nem volt, hát titokban elásták. Budapesten tavaly valami hat csontvázat is találtak egy egykori kocsma pin­ceföldjében. S ha ez egy helyen megtörtént, a hiedelem általánossá teszi. A vendégfogadók, csárdák, ha régiek, úgy tele vannak mondák­kal, mint a régi várkastélyok. Erckmann- Chatrianéknak is egy ilyen kocsmalegenda adta az ötletet a ,,Lengyel zsidó“ megírásához. A szegedi piacon állt valami száz év előtt egy fogadó s bormérés. Ez nem kisebb ember­hez, mint Atillához, a hunok királyához volt cí­mezve, két t-vel és egy 1-lel, bár Atilla nevét soha még magyar ember nem mondta Attilá­nak. De a fogadó nem akart barbárnak láttatva lenni s különben is tiszteletben kellett tartania a hagyományokat. Mert hiszen a fogadó he­lyén állott valaha, régen, egykoron, hajdanán Atilla sátora. Vagyis hogy innen kormányozta a kerek világot. Igazán érdekes, hogy micsoda naivitásokból származnak az ilyen mondák, amik később hitté válnak s az Atilla dicsőségén föllelkesült régi magyarok sokszor elidőztek azon a helyen, ahol egykor az isten ostorának fejedelmi sátora állott. A hiedelem bizonyságát az adta, hogy mikor a fogadót építették, a föld­ben találtak egy jókora vastáblát, rajta sisakos férfifejjel. Hát lehet ez más, mint Atilla? Nem lehet más s a vastábla, mint címer ékeskedett a fogadón. A múlt század első felében lebon­tották a földszintes épületet, de Atilla képe oly tiszteletben részesült akkor is, hogy az újon épült emeletes háznak az erkélyébe beleépítet­ték. Most is ott van s a népek tisztelettel tekin­tenek föl reá. Pedig mindössze egy tizennyol­cadik századbeli szepességi vaskályhának da­rabja, odafent a régi cipszer házak kályháin gyakran lehet találkozni vele. Hova tűnnek ezek a régi fogadók, kocs­mák, bormérések, csárdák? Elmúlnak, hogy he­lyet adjanak a kávéházaknak. Azelőtt mennyi mindenféle fajtájuk volt. Milyen különböző mó­don alakultak ki, hogy utasnak meg másnak szolgálatára legyenek. A kávéház török marad­vány, a fogadó német származású, a polgári bormérés pedig magyar dolog. Régi tisztes­sége ugyan ma már nem az, ami régen volt. Régente a polgárnak jussa volt a maga ter­mesztette borát kimérni anélkül, hogy abba finánc, boragár vagy bármely más szomorú istenteremtés beleszólhatott volna. Ezek azon­ban kivesznek, a polgári bormérésből kocsmák válnak. Csak itt-ott maradnak nyomai. A régi bormérő más volt, mint a mostani vendéglős. Természetrajza rövidebbre fogva: egy ember, aki a maga termésű borát a tulajdon házában kiméri annak, akinek akarja, akinek pedig nem akarja, annak nem méri. Volt régi polgári bor­­r­­érés, amely csak tavasztól őszig szolgált. A háznak kapualja volt, úgy hívták az ilyent, hogy száraz bejárás. Volt a kapu alatt egy zöld asztal, egy pad a fal mellett, meg négy­ , szék. Ahány ember a padra meg a négy székre, ráfért (amennyi lehetséges volt), de annál több ember már hiába ment volna oda. Más megint volt, aki télen is adott a meghitt embereinek italt, de csak a maga tulajdon lakószobájában. Úgy estefelé. Van még hely, ahol a csizmadia­­műhely egyben van a borivóval. Bőröknek, szíjaknak, csiriznek nem túlságosan jó illata van, meg enyv is van ottan, miután a készülő csizmaszálaknak a keményitéséhez különös­képpen kívántatik, azonban a jó bornak a szaga elnyom minden egyéb illatot. E helyekre gyűl­tek egykor össze busongani az elszomorodott hazafiak abban az időben, amidőn a költőnek az a szava járta: , Mert nem­ nézhetek vidáman Végig elhagyott hazámon. Csak mikor részeg vagyok. Azonban ezt nem kell komolyan venni. Már, hogy, a részegséget. Mert a polgári bormérés esti hét órakor, amikor Ave Máriára csendítet­tek a toronyban, becsukódott. Miként élne meg ma, az agyonadózott világban az ilyen erkölcsű vendéglős? Talán sehogy sem. Ennélfogva ki is mennek ezek a régi szokások, amelyek azon alapultak, hogy az ember akkor menjen aludni, amikor a nap lemegy s akkor kelljen föl, mikor a nap újból az égre fölkövetkezik, össze-vissza talán három bormérés van a városban olyan, amely a kilenc órai harangszót betartja. A vá­rosházában a toronyban az öreg harang esti kilenc órakor búgni szokott egy régi történeti eseményt, a törökökkel való viaskodások em­lékére. Ez a kilenc órai harangszó a polgári lefekvési idő. Aki ezen időn túl az utcán mász­kál, az vagy doktorért megy, vagy patikába megy, vagy pedig nem rendes ember, hanem

Next