Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)
1910-03-01 / 50. szám
2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1910. március 1. 50. szám. kimondott Ítéletet maga a polgári köztudat egy része is olyannak tart, amely magát az intézményt veszélyezteti? Ezek olyan tünetek, amelyek elől senki sem térhet ki, aki komolyan foglalkozik igazságszolgáltatásunk nagy kérdéseivel. Mi csak leszögeztük őket, de a kérdésekre a hozzáértő jogászközönségnek kell majd felelnie. Azoknak, akik az irodalomban a törvények útjait egyengetik és a valóságban a törvényalkalmazás nehéz munkáját végzik. Az egész világ ismeri ezeket a tüneteket és bizonyos, hogy a világon bárhol felmerülhettek volna. De akik nem ex offo művelői és mesterei ennek a tudománynak és akik velünk együtt csak nagy kontúrjaiban látják azokat a visszásságokat, amelyek e tünetek nyomán a szemek elé kerülnek, megrendülnek az igazságszolgáltatás igazságot osztó erejébe vetett hitükben és kételkednek a tudomány hatalmában, amely a törvényeket megalkotta. Ahol kétkedés, ellenkezés és felháborodás támad bírói ügyek nyomán és ahol az ember élete és becsülete nagyon könnyű portéka, ott súlyos hibáknak kell lenni és a jogtudomány még mindig a legnagyobb probléma megoldása előtt áll. Olasz földön. Budapest, február 28. A napihírek rovatának élén, ahol bizonyos elavult, rossz zsurnalisztikai tradíció folytán előkelőségek utazásáról, hollétéről szoktak számot adni, mostanában érdekes pár sor jelent meg. Ez a pár sor szép rendben azt jelentette, hogy gróf Apponyi Albert Nápolyba, gróf Andrássy Gyula Palermóba, gróf Zichy Aladár Abbáziába érkezett. Nem akarjuk ez előkelő utazásoknak azt a körülményét kipécézni, hogy gróf Apponyi is, gróf Andrássy is kivándorlóhajón tették meg az utat a napsugaras délolasz koratavasz felé. Nem kívánjuk kidomborítani a Cunard-hajó első és harmadik osztálya közti különbséget, megelégszünk ezúttal annak a ténynek a megállapításával, hogy a nemzet vezérei elutaztak, több heti szabadságot vettek a nemzettől, ahol vezéri hivatalban voltak alkalmazva. Úgy hisszük, hogy a három gróf roszszul választotta meg szabadságidejét. Apponyi és Zichy gróf vezérei jelentős parlamenti ellenzéki pártoknak, gróf Andrássy pedig, bárha szélnek eresztette pártját, egész múltjával eljátszotta ahoz való jogát, hogy ilyen válságos időkben, mint a mostaniak, Szicília partján új Rodostót építsen magának. Ha jól emlékezünk, öt esztendővel ezelőtt, amikor ezeket az urakat komolyan vette a nemzet és amikor ők maguk is komolyan vették — nem a nemzetet — de magukat, akkor nem a Quarnerói öbölben és nem a Türrhenitengerben hajókáztak. Apponyi akkor kemény és nem a mostanihoz hasonló nyápic télben egymaga közel háromszáz helyen tartott beszédet. Gróf Andrássy automobilon járta be Zemplén-, Gömör-, Abaújmegyéket és Zichy Aladár is örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy pártja számára megszerezze azt a népet, amely addig annak a pártnak csak a címében szerepelt. Akkor helyükön voltak az urak és később is, tudtak nemzeti ellentállást szervezni a vármegyékben, tudtak szónokolni a falvakban, cikkeket írni olcsó népújságokba. Most mindez megszűnt. Hajdúmegye és a hajthatatlan Zala, a nyakas Somogy és az ország első vármegyéje, Pest megye hiába várnak vezéri feladást. Áttették a nemzeti ellentállást Isztriába, a nápolyi Riva Santa Luciára. A nemzet vezérei többé nem a bekecses alföldi parasztot, hanem a palermói table d’hote szmokingos angoljait keresik fel, az exlexben való házfeloszlatás ellen nem a Corpus Jurisban, de a Baedekerben keresnek argumentumokat és az ország és a király közti konfliktus elől a népével édes összhangban levő Savoya-ház földjére menekülnek. Nem ők az első magyarok, akik Itáliába menekültek. Egy halhatatlan ember mutatta meg nekik az odavezető utat. Torinóban lakott ez a Via dei Mile 20. számú házban és aki nem tudná, hogy ki volt az, az a házon levő márványtábláról olvashatja le Kossuth Lajos nevét. De az a nagy ember nem üdülni ment oda. Az ott is kereste a harcot, kereste az ellentállást. Küldte embereit, Türrt, Figyelmessyt Bismarckhoz, Garibaldihoz, tárgyalt III. Napóleonnal. És amikor a nemzetközi viszonyok alakulása lehetetlenné tett minden fegyveres külső ellentállást, ez a nagy embert nem a kényelemnek szeretete, haza, de fájdalmas, lázító leveleket Deák Ferenchez, a törvényhatóságokhoz. És azt a nagy embert nem a kényelemnek szeretette, nem az olasz ég varázsos kéksége tartotta vissza attól, hogy hazajöjjön, hanem egy kegyetlen törvény, amely hontalanná tette őt és hazatérésének árát abban szabta meg, hogy egész múltját megtagadja. Kossuth Lajos azért nem tért haza, hogy ne legyen kénytelen megtagadni múltját. A három gróf azért utazott el, hogy kényelmesebben szakíthasson életének azzal a rövid szakával, amelyet az országnak szentelt. Kossuth Lajos azért nem jöhetett haza, mert félő volt, hogy ha hazajő, akkor puszta jelenlétével is forradalmat csinál. A három gróf azért szökött meg, mert tudja, hogy már nem mehet ki a falvakba, nem járhat a nép közé, amelynek vállain egykor hatalomra emelkedett. A halott Kossuth, amikor hazatért, lázba ejtett egy országot, a hác**m gróf dezertálása legfeljebb szánalmas mosolyra készteti azokat, akik még foglalkoznak politikával. Egykorú lapokban még el lehet olvasni a megkapó leírását annak a ceglédi küldöttségnek, amely a nyolcvanas évek elején kereste fel Kossuth Lajost, ötszázan zarándokoltak el az agg pátriárkához, hogy reis hányta le a földet, melynek a két kezeszáracsontja lakatra járó vaspánttal volt egymáshoz csatolva. Mi lehetett, ki lehetett ez a szerencsétlen s hogy kerülhetett oda? Nem tudom. Hogy rab volt, az bizonyos. De azért a mondás itt is hallatszik: — Alighanem vendégfogadó volt itt valamikor. Régi vendéglőkkel együtt szokott járni ez a hit. Nincs is minden alap nélkül. Gazdag utasok veszhettek el így. Ki kereste őket abban a világban, ha a pince csöndes földjébe elásattak? Vagy pedig ivás közben verekedések történhettek s valaki véletlenül agyonütödött. Hát mit lehetett vele tenni? Policia nem volt, hát titokban elásták. Budapesten tavaly valami hat csontvázat is találtak egy egykori kocsma pinceföldjében. S ha ez egy helyen megtörtént, a hiedelem általánossá teszi. A vendégfogadók, csárdák, ha régiek, úgy tele vannak mondákkal, mint a régi várkastélyok. Erckmann- Chatrianéknak is egy ilyen kocsmalegenda adta az ötletet a ,,Lengyel zsidó“ megírásához. A szegedi piacon állt valami száz év előtt egy fogadó s bormérés. Ez nem kisebb emberhez, mint Atillához, a hunok királyához volt címezve, két t-vel és egy 1-lel, bár Atilla nevét soha még magyar ember nem mondta Attilának. De a fogadó nem akart barbárnak láttatva lenni s különben is tiszteletben kellett tartania a hagyományokat. Mert hiszen a fogadó helyén állott valaha, régen, egykoron, hajdanán Atilla sátora. Vagyis hogy innen kormányozta a kerek világot. Igazán érdekes, hogy micsoda naivitásokból származnak az ilyen mondák, amik később hitté válnak s az Atilla dicsőségén föllelkesült régi magyarok sokszor elidőztek azon a helyen, ahol egykor az isten ostorának fejedelmi sátora állott. A hiedelem bizonyságát az adta, hogy mikor a fogadót építették, a földben találtak egy jókora vastáblát, rajta sisakos férfifejjel. Hát lehet ez más, mint Atilla? Nem lehet más s a vastábla, mint címer ékeskedett a fogadón. A múlt század első felében lebontották a földszintes épületet, de Atilla képe oly tiszteletben részesült akkor is, hogy az újon épült emeletes háznak az erkélyébe beleépítették. Most is ott van s a népek tisztelettel tekintenek föl reá. Pedig mindössze egy tizennyolcadik századbeli szepességi vaskályhának darabja, odafent a régi cipszer házak kályháin gyakran lehet találkozni vele. Hova tűnnek ezek a régi fogadók, kocsmák, bormérések, csárdák? Elmúlnak, hogy helyet adjanak a kávéházaknak. Azelőtt mennyi mindenféle fajtájuk volt. Milyen különböző módon alakultak ki, hogy utasnak meg másnak szolgálatára legyenek. A kávéház török maradvány, a fogadó német származású, a polgári bormérés pedig magyar dolog. Régi tisztessége ugyan ma már nem az, ami régen volt. Régente a polgárnak jussa volt a maga termesztette borát kimérni anélkül, hogy abba finánc, boragár vagy bármely más szomorú istenteremtés beleszólhatott volna. Ezek azonban kivesznek, a polgári bormérésből kocsmák válnak. Csak itt-ott maradnak nyomai. A régi bormérő más volt, mint a mostani vendéglős. Természetrajza rövidebbre fogva: egy ember, aki a maga termésű borát a tulajdon házában kiméri annak, akinek akarja, akinek pedig nem akarja, annak nem méri. Volt régi polgári borrérés, amely csak tavasztól őszig szolgált. A háznak kapualja volt, úgy hívták az ilyent, hogy száraz bejárás. Volt a kapu alatt egy zöld asztal, egy pad a fal mellett, meg négy , szék. Ahány ember a padra meg a négy székre, ráfért (amennyi lehetséges volt), de annál több ember már hiába ment volna oda. Más megint volt, aki télen is adott a meghitt embereinek italt, de csak a maga tulajdon lakószobájában. Úgy estefelé. Van még hely, ahol a csizmadiaműhely egyben van a borivóval. Bőröknek, szíjaknak, csiriznek nem túlságosan jó illata van, meg enyv is van ottan, miután a készülő csizmaszálaknak a keményitéséhez különösképpen kívántatik, azonban a jó bornak a szaga elnyom minden egyéb illatot. E helyekre gyűltek egykor össze busongani az elszomorodott hazafiak abban az időben, amidőn a költőnek az a szava járta: , Mert nem nézhetek vidáman Végig elhagyott hazámon. Csak mikor részeg vagyok. Azonban ezt nem kell komolyan venni. Már, hogy, a részegséget. Mert a polgári bormérés esti hét órakor, amikor Ave Máriára csendítettek a toronyban, becsukódott. Miként élne meg ma, az agyonadózott világban az ilyen erkölcsű vendéglős? Talán sehogy sem. Ennélfogva ki is mennek ezek a régi szokások, amelyek azon alapultak, hogy az ember akkor menjen aludni, amikor a nap lemegy s akkor kelljen föl, mikor a nap újból az égre fölkövetkezik, össze-vissza talán három bormérés van a városban olyan, amely a kilenc órai harangszót betartja. A városházában a toronyban az öreg harang esti kilenc órakor búgni szokott egy régi történeti eseményt, a törökökkel való viaskodások emlékére. Ez a kilenc órai harangszó a polgári lefekvési idő. Aki ezen időn túl az utcán mászkál, az vagy doktorért megy, vagy patikába megy, vagy pedig nem rendes ember, hanem