Pesti Napló, 1910. május (61. évfolyam, 103–128. szám)

1910-05-01 / 103. szám

2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ , ........ .....—..............................................— 1910. május 1.' юз. szán *-■ - . . .. in .— .... vativizmusában már azon az utón járt, hogy végképp lejárja magát. Dolgozott a maga módja szerint, s nem bánta, hogy az nem kell az Aka­démián kívül senkinek. Működésében hiányzott az egység, tervszerűség és tu­datosság. A tagok munkája csupa rész­letből, töredékekből s aprólékosságokból állt, amiket az elszóródott erők ötlet és ösz­tön szerint termelnek. Szervezett munka így nem jöhetett létre, nagy eredményekről nem is álmodhatunk. Adatgyűjtemények garmadái, sorozatos forrásművekbe ösz­­szehordva, amik feldolgozásához senki sem kezd, idegen művekből gyártott kom­­pilációk és elsietett tömegfordítások teszik ki a kiadványok zömét, amikkel az Akadémia évtizedeken át könyvpiacunkat gyarapítá. Hogy a magyar nyelvkincs valahára együtt legyen, az irodalmi szinonimiákat kézhez kapjuk, a nemzet törvényhozásának egész múltját, a sza­badságharcok teljes képét ismerhessük, s fogalmunk legyen ez ország néprajzá­ról, egész faunájáról és flórájáról, erre az Akadémia idáig gondolni sem mert. Nem csoda, ha a világ kérdései még kevésbbé érdeklik: szociológiával az Akadémián alig, gazdasági és technikai problémákkal csak elvétve foglalkoztak, a művészet s a bölcselet modern hullá­mai tudósainkat hidegen hagyták, az aviatikával meg éppen nem törődtek. Majd így vagyunk a pályázatokkal is, melyek arra valók, hogy tudományos s irodalmi irányban szélesebb köröket foglalkoztassanak. Csupa sablonosság és eszmeszegénység öli ott a termelést. A kérdések megválasztása s föltevése leg­többször szerencsétlen, s az élet igényé­vel, ami mindenkit érdekel, sőt éget, abszolute nem törődő. Betetézi e bajt a pályadíjak csekélysége, mely fáradsá­gos és ambiciózus munkásságra bst nem sarkalhat. Az Akadémia „nagy jutalma" kétszáz arany s a legkiadóbb díjtétel 4—6000 korona, amik fejében a lélek megfeszített munkáját kívánják, mely gyakran egy élet tanulmányaiból szűrő­dik le. Ily viszonyok közt a magyar szellem areopagja komoly válság felé közelgett. Kezdte nem érteni az országot s az or­szág sem értette meg őt. Elhidegedtek, eltávolodtak egymástól, ami az intézet anyagi s szellemi mérlegén elég keser­vesen éreztette magát. Az utolsó évtized e baj felismeréséé. Az Akadémián már megfigyelhetni, hogy észrevette a hibákat, s vannak jelek, hogy korrigálni törekszik azokat. Érte­kezéseiben, kiadványaiban és pályakér­déseiben, sőt bizottsági munkálatain is valamivel frisebb erő, több mozgékony­ság ömlik el, s az a szándék, hogy a tudást a gyakorlati élethez, a tudo­mányt az élő nemzethez közelebb vigye. Ez az út a Széchenyié. Ha az Aka­démia ezt követi, eljut oda, hova ala­pítója szánta, s betölti misszióját úgy, ahogy a „legnagyobb magyar" félszáz év előtt megálmodá. Az ügyész meghajolt és elragadtatva­­ mondta: — Fogadni mernék, hogy a kegyelmes asz­­szony most is valami szegény ördög ügyében fárad. A kegyelmes asszony sohsem fárad bele az ilyesmibe! A grófné ájtatosan válaszolta: — Az irgalmasság gyakorlásába nem fárad bele az, akinek ereje a hit . . . A propos, éde­sem­, egy szegény festőről van szó, akinek el­gyöngült keze nem bírja el már az ecsetet. A tüdeje beteg és . . . ah, ne kívánja, hogy rész­letezzem ennek az embernek a balsorsát, mert érzem, hogy már szorongatja torkomat a sí­rás . . . Egy nagy oltárképe van, amit én fo­gok kisorsolni. Egy szám ára száz korona, ön is aláír, nemde egy számot, édesem? Az ügyész ijedten dadogta: Bocsánat, kegyelmes asszonyom, de most momentán ... a feleségem mindig ki­üríti a pénztárcámat . . . — Sebaj, édesem, majd leírjuk a járandó­ságából, édesem ... Ah, amikor irgalmassá­got gyakorolunk, akkor érezzük az én jó iste­nem közellétét ... de már sietek, édesem. A zárszámadást tegye csak a másik mellé . . . Mi van a Rózsa­ utcai bérház számadásával? Majd kérem, hozza be ... De most sietek, pá édesem.­­­­ A fekete hintó elindult a városba és meg­­­egy-egy Ш előtt. A grófn­é bement az ívvel, aztán kijött és valahányszor kijött, észre lehetett venni, hogy egy-egy fénysugárral ragyogóbb lett az arca. A hintó megállóit úri magánpaloták és egyszerű bérházak előtt egy­aránt. A grófné kimeríthetetlen volt a kapaci­tásban. Amikor az emberszeretet magasztos ügyéről volt szó, valóságos hős volt ez a matróna. Olyan volt, mint egy Jeanne d’Arc öreg korában. Elment a nevesebb festőkhöz is és sehonnan se ment el száz korona nélkül. A festők adtak neki, mert nem volt kizárva, hogy az özvegy grófné egyszer megfested boldogult férjének életnagyságú arcképét. Aztán elment a nevesebb szobrászokhoz. A szobrászok adtak neki, mert az a hir járta, hogy az özvegy grófné nagy­szerű mauzóleumot akar építtetni boldogult férje emlékére. Este megszámlálta a nemes grófné a pénzt. Ezerhétszáz korona volt összesen. Pedig ő két­ezer koronát szeretett volna összegyűjteni a szegény beteg művész javára. Belé­roskadt egy bőr karosszékbe és fájdalmasan rebegte: — Még háromszáz korona kellene, hogy ke­rek legyen a kétezer. Vékony fehér ujjait, amelyeken csak egy platinagyűrü diszlett, összefonta és fölsóhajtott: — Én édes Istenem, óh ne hagyj el, adj egy mentőgondolatot, honnan szerezzem elő, kitől kérjem a hiányzó háromszáz koronát? i*.v_ Homlokát ledökbe vonta és elgondolkozott. — Almásdyéktól lehetne százat kapni, de nincsenek Pesten... Feredyné ideadná mind háromszázat szívesen, de az ő atyja zsid volt... Én jó Istenem, adj tanácsot, mit tegyek Hirtelen öröm villant fel gondokba redőző arcán. — Megvan! Holnap fölutazom Bécsbe és audienciára jelentkezem. Az én jó agg királyon meg fogja hallgatni hű alattvalójának esdeklő­sét... Fölkacagott örömében. — Óh, hogy ez nem jutott előbb’ az eszeme! Igen, elmegyek Bécsbe, az ő zsámolyához fogm letenni egy sorsüldözött ember szerencséim ügyét. És ő meg fog hallgatni. Hisz ő oly jó, ig* nemes! Ez a szent, nemes elhatározás mintha Mó fiaként sugárzott volna ősz feje körül. Érez, hogy a szíve megenyhül a jól végzett nene:a munka boldog érzésétől. A lelke mintha ájfeto, zsolozsmákkal telt volna meg. Fölmagasztosítva nézett a plafondra, amelyet egészen bebortat­tak a drága diófa-faragások. Aztán leült az íróasztalához, hogy átezi a mályi és vércsi uradalmak zárszámadásait. Mert ez jellemezte éppen e nemes matricát egész nap a szerencsétlen sorsüldözöttek igye- ■ baja foglalta el és csak este ért rá, hogy iszt­­tartóinak számadásait ellenőrizhesse. A szekularizáció. Budapest, április 30. (S­aj­á­t tudósítónktól.) Franciaor­szágban már több mint száz évvel ezelőtt is viharokat támasztott a katolikus egyház vagyo­nának sorsa s a felkavart hullámokat csupán Napóleon konkordátuma simíthatta el. Nálunk csak néhány éve beszélnek a kérdésről, de ha­tározott álláspont sem a szekularizáció mellett, sem ellene ki nem alakult. Ezen a téren egyálta­lában bajos volna a külföld példáira hivatkozni, mert a francia köztársaságban és Spanyolor­szágban nagy forradalmak és mindent felfor­gató politikai harcok végső fejezetéül követke­zett az egyházi javak elkobzása vagy kisajá­títása. Magyarországon egészen más irányban fej­lődött ez a kérdés. Nem a politika, nem is a tár­sadalmi törekvések ügyévé vált, hanem az or­szág legjelentősebb nemzetgazdasági problé­mája az egyházi birtokok dolga. A túlságosan sok kötött birtok betegsége Magyarországnak s ezt csak a folytonos érvágás, a mértéktelen kivándorlás csökkentheti ideig-óráig. De a ki­vándorlás nem orvosság, hanem kuruzslószer s a gyógyulás helyett végre is katasztrófához vet. A népnek földre van szüksége s az ál a maga érdekéért kénytelen lesz áldoz, vetni egy másik érdeket: a latifundiumokat v; az egyház birtokait oda kell dobnia a nép fő éhségének csillapítására. És csak az a kére hogy a nagybirtokosok vagy a főpapság mat­koznak-e gyöngébbeknek? Voltaképpen azonban mi is a tartalma­­ пек a félelmetesen hangzó szónak: szekula záció? Erőszak, jogtalanság és javall­alke­zása semmiesetre. Mert azzal tisztában­­ lenni, hogy az egyházi javak jórészét magán­emberek ajándékozták s ezt a jogalapot mé dönteni nem lehet. A francia sz­erzetesek vagy aának elkobzása során most legutóbb h­ő­százötvenhét milliót pereltek vissza ; egykori alapítók és ajándékozók ivadékai,­­ egyházi vagyon másik része viszont királyi do­náció s azon csak a királynak, mint légiót kegyurnak a beleegyezésével lehet változtat, s aki ismeri a Habsburgokat, az pillanatig sem gondolhat az egyházzal szemben radikális, vág éppen brutális eljárásra. De a szekularizáció kérdését mégis okvet­lenül meg kell oldani. Mérhetetlenül nagy nem­zeti érdek, hogy a kétmillió katasztrális hold­nál jóval több egyházi birtok tulajdon formájá­ban a nép kezébe jusson. Ez mellőzhetetlen szükségesség és a szerzett, meglévő jogok és érdekek sérelme nélkül is lehetséges. Ha sike­rülne az egyházi birtokok bölcs és becsületes reformja, ez az egész ország számára a leggyö­nyörűbb perspektívát nyitná meg talán évszá­zadokra. Itt pedig tudomásul kell venni, hogy a k­a­tolikus társadalom éppenségggel nem zárkózik el a szekularizáció gondolatától. Csak enyhe legyen a for­mája. Hiszen tagadhatatlan, hogy az egyház vagyon élvezői s leginkább a püspökök, igen sokat áldoznak kulturális célokra. Hétszázeze koronát adnak évenkint az alsó papság jöve­delmének kiegészítésére, ámbár igaz, hogy ez,­ a törvény szavainak szigorú megtagadása es­tén éppen kétszer annyit adhatna a püspöki кг ami által az állam terhei csökkennének. De igy sokat adnak a nevelés ügyének céljaira és jót­konyságra is. Mindez azonban rendszertelen ( részben meddő pocsékolása az anyagi erőknél A magyarság rengeteg gazdasági bájának or­voslására ez semmi, de jelentéktelen abból nézőpontból is, hogy az óriási értékű egyhá vagyonnak több hatással kellene lenni Magya­ország közéletére. Igazságos és okos szekular­iáció, ahogyan azt a magyar katolicizmus leg­haladottabb és legkiválóbb képviselői gondolja.

Next