Pesti Napló, 1910. december (61. évfolyam, 285–311. szám)

1910-12-01 / 285. szám

2 Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ 1910 december 1 285. szám. attól óvta meg, hogy a L­mtország auto­nóm kormányzata benyomulhasson a ^képviselőtestület hatáskörébe, amire nézve ook kísérlet történt a múltban, hanem­­Soha egyetlen olyan lépést sem tett, amit Fiume beligazgatási önkormányzatának sé­­relméül tekinthetett volna. Legjobban bizo­nyítja ezt Fiume jelengi törvénykezési álla­pota, amely kiáltó érv amellett, hogy a magyar állam a saját tekintélyének a ro­vására is kész volt Fiume önkormány­zati kiváltságait figyelembe venni. Azonban mindennek van határa és a fiumei képviselőtestület most olyan térre csúszott, amelyen számára semmi jó sem teremhet. Az kétségtelen, hogy a vele való együttműködés ezek után elképzelhetetlen és hogy a kormányzó helyesen jár el, ha a fiumei közvéle­ménytől megkérdezi, váljon az ő meg­győződése szerint jár-e el a jelenlegi többség, mikor ilyen magatartást tanú­sít. Mindaddig, míg maga a lakosság nem nyilatkozott, helytelen való lenne bármiféle megtorlás. Ha azonban a la­kosság a választásokon ugyanennek a többségnek adna igazat, úgy a kormány számára máris elő van írva az út, ame­lyen e többséggel szemben eljárnia kellene. Budapest, november 30. A képviselőház holnap, csütörtökön délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatják az indem­­nitás vitáját. Holnap Széll Kálmán is fog be­szélni. A bankjavaslatok előterjesztése. F­gy hir sze­rint holnap a bankjavaslatokat beterjesztik úgy a magyar képviselőház, valamint az osztrák Reichs­­rath elé is. Itt Lukács László pénzügyminiszter, amott Bécsben lovag Bilin­ski képviseli a javas­latokat. Ami a tárgyalás sorrendjét illeti, előbb a Reichsrathban kerül rájuk a sor. Itt nálunk min­denekelőtt az indemnitással kell végezni és csak azután jönnek a bankjavaslatok, esenek dalaik. Nincsen zenéjük. Micsoda­­nagy­­ hazugság ez a mondás! A történelem tanúságot­­ tehet róla, hogy temérdek gonoszságot követtek­­ el muzsikálva. Hány bitófára, hány máglyára­­ vittek delinkvenseket énekelve, muzsikálva! Az­­ emberevőknek is vannak dalaik, az emberiség elnyomóinak is vannak himnuszaik, de nagyon sok mélységesen gondolkozó és emberségesen érző ember dalolás nélkül gondolkozott és ér­zett. A szenvedők kevesebbet énekelnek mint az elnyomók s a jóravaló emberek ritkábban­­dalolnak, mint a lumpok. A muzsikának az er­kölcshöz való közét kár emlegetni s a zenének m­­veltségvoltát is csak úgy állapíthatnék meg, ha kiszámítanék, hogy a haladás mennyit is kö­szönhet a muzsikának. Hanem azért a zenével szeretkezünk, mint ahogy az asszonyban is gyö­nyörködik az, aki megállapította róla, hogy ala­csonyabb rend is. Akár a műveltségnek része a zene, akár nem, a finomas műveltség nem lehet meg nél­küle. Az évad műveltsége nélküle nem tud ér­vényesülni. A művelt társalgás a zenéről való fecsegés nélkül fogyatékos volna. Mert nem le­het mindig színházról beszélni és nem lehet mindig irodalomról és festészetről csevegni. Színház és irodalom és festészet mégis vala­melyes tartalommal kellemetlenkedik, megfog­ható tartalommal, a­minek a róluk beszélő megfoghatósága a következménye. A róluk való társalgásba beleokvetetlenkedhetik az a kérdés, hogy „mért?“ Erre a kérdésre esetleg felelni kell, s ez a felelet nem lehet mindig im­­presszionisztikus. Ámbár az a frazeológia, amely ideológia közreműködése nélkül alakult ki, gon­doskodott róla, hogy a társaság minden tagja lehetőleg föl legyen fegyverkezve ilyen vála­szokkal. Hanem a zenébe nem szemtelenkedik A horvát nyelv. Budapest, november 30. Ha a horvát képviselők kellemetlen­kedni akarnak a képviselőháznak, horvát nyelven mondják el beszédeiket. S mert a barátság most nem nagy a magyar ország­gyűlés és a horvát képviselők közt, a hor­vát sabor delegáltjai a saját anyanyelvükön igyekszenek titokban tartani gondolataikat és érzelmeiket. Távol áll tőlünk a szándék, hogy bírói jogokat arrogáljunk magunknak abban a perben, mely a horvát nyelv használatának joga körül támadt a képviselőházban. A használati jog legalább is vitás. Ilyennek hagyta a horvát kiegyezési törvény s ilyen­nek mondják a magyar országgyűlés közjo­gászai is. Az országgyűlésen jobbra is, balra is magyarázzák a törvényt, de a kérdést továbbra is eldöntetlenül hagyják. A parla­ment nem akar bölcsebb lenni, mint Deák Ferenc, tehát nem intézkedik az iránt, hogy­­ mi legyen ezután a horvát nyelv használati jogával. A kérdés eldöntése nem is könnyű fel­adat. Nem könnyű azért, mert az ország­gyűlés képviselőháza nem a törvény, de az időnként beállott pártérdekek és pártalaku­latok szerint kezelte ezt a kérdést. Justh Gyula, mint a képviselőház elnöke, meg­engedte, hogy a horvát képviselők horvát nyelven beszéljenek. Sőt nemcsak hogy­­­megengedte, de a kiegyezési törvénynek­­ idevágó részét úgy magyarázta is, hogy a­­ törvény jogot ad a horvát nyelv használa­tára. A koalíciós rezsimnek ez az epizódja sokkal közelebb esik ma még hozzánk, sem­hogy külön kellene kiterjeszkedni az okokra, amelyek Justh Gyula engedékenységének rugói voltak. A helyzet ma az, hogy a hor­vát képviselők elnöki enunciációkra hivat­kozhatnak a horvát nyelv jogai dolgában s a képviselőháznak az a töredéke, mely Justh Gyulát vallja vezérének, nem tagadhatja­­ meg ebben a kérdésben vezérének régi fel­e bele ?Az a kérdés, hogy mért, s ha­­mégis meg­­­­szólal, az ember azt feleli rá, hogy hát „azért“. Ám, tessék erre a feleletre rácáfolni. Hát , azért, mert én muzsikális ember vagyok, s te­­ nem vagy az. Mint ahogy hát azért-túl felelünk annak, aki a politikai meggyőződésünk ellen szegezi azt a kérdést, hogy mért? Hát azért, mert én hazafi vagyok, s te nem vagy az. Erre sem lehet másképp rácáfolni, csak úgy, hogy én pedig nálad különb hazafi vagyok. Mi, az évad muzsikális emberei, mindenkinél muzsikálisab­­bak vagyunk, ezért van mindig igazunk, amikor zenéről beszélünk. A muzsikalitást pedig tiszteljü­k-becsüljük, mert a művelt ember egyik értékes jogát meg­védi a korlátozása ellen. A szamársághoz való jogot. Ez a jog csak úgy érvényesülhet, ha nem jelentkezik nyíltan. Tüstént megszűnik, mihelyt vallomást tesz magáról. Az ember csak úgy élhet a szamárság jogával, ha elleplezi azt, hogy szamárságot beszél. A muzsikalitás nagy­szerű ilyen lepel. Az évad műveltsége magára ölti s a lepel alatt tücsköt-bogarat beszélhet a zenéről. Nem is a muzsikusok élnek a zenéből, ha­nem a muzsikálisok. A muzsikusnak a zene csak a kenyérkeresete vagy csak a művészete, de a muzsikálisnak a létjogosultsága. Csakis a zene révén lehet az évad műveltségének, a társaság életének részese. Az a zene, amelyet muzsikál­nak, csak művészet, de az, amit a zenéről be­szélnek, amit beszélnek és össze-vissza beszél­nek róla: műveltség. Azt a jellemeztem elévülhetetlen emberi jo­got az évad műveltsége, tartalmának egyéb ré­szeiben csak valamelyest óvatosan lehet érvé­nyesíteni. Hiszen mindig attól kell tartanunk, hogy, az a zavaró kérdés, a „mért?“ leselkedik fogását, így eshetett meg, hogy m­ég a párt­közi konferencia sem volt megtartható a horvát nyelv használata jogában s a kérdés ezután is, negyvenkét évvel a horvát ki­egyezés után, nyílt kérdés marad, melynek elintézésére nem tud, vagy nem akar vállal­kozni a képviselőház. A kérdést nem lehet se jogi, se célsze­rűségi érvekkel dűlőre juttatni. I ha a horvát képviselők nem látják be, hogy első­sorban Horvátország érdeke kívánja, hogy a ma­gyar képviselőház megértse a horvátok kí­vánságait, jogi fejtegetésekkel, az alkot­mányból vett magyarázatokkal nem lehet őket annak a felfogásnak megnyerni, hogy a képviselőházban a többség nyelvén adják elő mondanivalójukat. A horvátoknak a hor­vát nyelv joga önvédelmi eszköz. Az esz­köz rossz, célra nem vezető, de ők nem ren­delkeznek jobbal, tehát a kevésbbé jót sem adják ki kezükből. Nekünk érdemben nem árthatnak vele s ellenünk csak arra használ- s hatják fel, hogy a horvát nyelv folytonos használatával elhomályosítják kifelé képvi­selőházunknak magyar nemzeti jellegét. Ma­gyarország nemzeti karaktere amúgy is sok nehézséggel küzd, hogy valamiképp kifeje­zésre jusson. Ha az osztrák törekvéseknek most még az is segítségére siet, hogy a ma­gyar képviselőház állandóan horvát nyelvű beszédekkel látja el a világot, úgy minden igyekezetünk mellett sem érhetjük el, hogy a magyar karakter kifelé olyannak jelent­­­­kezzék, amilyennek Magyarország szeretné. Nyilvánvaló, hogy a horvát nyelv haszná­lati jogának vitás volta mellett a horvátok szeszélyétől függ, hogy mennyiben nehezítik meg a világ előtt az egységes nemzeti jelleg elismerését. S éppen ezért kell módját ejteni annak, hogy a függőben hagyott kérdés vég­legesen rendeztessék. Akár pártközi konfe­rencia, akár a regnikoláris bizottság útján. A megoldás mikéntjéből nem szabad újabb közjogi kérdést csinálni, mert ezzel megint csak gyarapodnék az elintézetlenül hagyott közjogi kérdések száma. Pedig ezekből a­z egyszerre csak ránk talál rontani. A zenén kívül talán a színház az, amelyről legbátrabban társaloghatunk. Róla, az előadásáról, a színé­szeiről s darabjairól legbátrabban mondhatunk el mindent. Azt is, ami az eszünkbe jut, azt is, ami nem jutott az eszünkbe. Ennek pedig több oka is van. Legelőbb talán az, hogy a színház­ban megváltottuk a jegyünket. Pénzt adtunk érte. A pénz mindenképpen jogszerző. Az évad műveltsége amolyan kapitalizált műveltség. „Az én pénzemért“ különben is az uralkodó jelszava. Abban a humanisztikusnak jellemeztem művelt-' ségben, amelyet az évad magáénak vállalt, ez a jelszó teljesen csakis a színházban érvénye­sül. Hiszen a muzsika, az irodalom, a képző­művészet nemcsak az érte fizetett ár révén a műveltség alkotórésze. De a színházhoz való közét és jogát a művelt ember a pénzéért ve­szi meg. S azt mondja, hogy az én pénzemért bírálhatok, jobban tudhatok, s mindent beszél­hetek. A támlásszék vagy a páholy áráért. A színházról való társalgás tehát betáblázott mű­veltség. A zenéről való művelt társalgás ellenőriz­­hetetlenebb, de a színházról való műveltség po­zitívumok körül kering. A színházban megért­hető dolgok történnek, ez a megértés a szín­házról való beszélgetésben az, ami a zenében való társalgásban a muzsikalitás, a mindent be­­szélésnek jogforrása. A művelt ember a szín­házról beszélvén, a miért­re nem azt feleli, hogy hát azért, hanem azt, hogy az én pén­zemért jobban tudom. S minthogy az évad mű­veltségének minden részese az ő pénzéért tud legjobban, a színház az évad műveltségének leginkább megalapozott és leginkább érvénye­sülő része.

Next