Pesti Napló, 1911. április (62. évfolyam, 77–102. szám)
1911-04-01 / 77. szám
A tisztviselők és a parlament Budapest, március 31. A parlamentben ma zajosan háborogtak a képviselő urak és megbotránkozva tiltakoztak ama körirat ellen, amelyben a komáromi tisztviselők a képviselőket megélhetési viszonyaik sürgős javítására kérték. A képviselő uraknak nem tetszett a hang, amelyet a tisztviselők használni mertek és a törvényhozás méltóságát látták megsértve abban, hogy egyszerű, szegény tisztviselők a sok alázkodás és könyörgés után végre kissé keményebb hangon is merik figyelmeztetni a képviselő urakat egynémely ígéreteik beváltására. Mert a választások alkalmával egyik jelölt se törődött a hanggal, sőt akármilyen hangon szóltak hozzájuk, egyformán megígértek a tisztviselőknek mindent, csak adják rájuk a szavazataikat. Most már persze senki se emlékezik erre és amikor a tisztviselők emlékeztetni merészelik a képviselő urakat, sőt nyíltan kimondják, hogy tudnak ők más hangon is beszélni, akkor a képviselők egyhangú megbotránkozással utasítják vissza ezt a vakmerőséget és tapsolnak Szterényinek, aki e vakmerőséget a Ház színe előtt kellő módon megbélyegezte. Idegenkedve fordulunk el e furcsa jelenettől. Éhező, nyomorgó emberek fordulnak a törvényhozáshoz segítségért és a törvényhozók az illemtan törvényeit szedik elő és felháborodva konstatálják, hogy a tisztviselők vétettek a törvényhozó uraknak kijáró köteles tisztelet ellen. Frakkot, fehér nyakkendőt tessék máskor felölteni és félkörbe állva, alázatos tisztelettel tessék meghajolni a nagyságos képviselő urak előtt, ha kérnek valamit. És ha százszor egymásután kérik is és százszor egymásután dobja is a papírkosárba a nagyságos képviselő úr a kérvényüket, akkor is még alázatos tisztelettel tessék meghajolni előttük és alázatos tisztelettel tessék könyörögni meghallgattatást. Bántó és szörnyen elszomorító látvány volt, amint az egész ház cinikus haraggal utasította vissza a komáromi köriratot és amint megleckéztette azokat az embereket, akik immár esztendők óta várják tűrhetetlen helyzetük jobbra fordulását, de még biztató szót se kapnak senkitől. Azok a tisztviselők nem tudják az egyre növekvő házbért fizetni, nem tudnak húst és tejet adni a gyerekeiknek, nem telik tisztességes ruházatra és iskoláztatásra, és amikor végül is elfogy a béketöltésük és megmoccannak, akkor a törvényhozó urak reájuk ripakodnak és megbotránkozva utasítják vissza követelésüket. Mi úgy tudjuk, hogy a tisztviselő is teljes jogú polgára ennek a hazának, sőt a képviselő urak tisztelik ezt a jogot a leginkább, amikor a választásokon a maguk javára kérik annak érvényesítését. Hát a mi szabad minden más polgárnak, ne legyen szabad a tisztviselőnek? Hát ha minden polgárnak megvan a joga, hogy kérést intézzen a törvényhozáshoz, vagy hogy véleményét és nézetét a közdolgokról kinyilvánítsa, hát akkor éppen csak a tisztviselőktől akarják azt a jogot elvenni, hogy kérvényt intézzenek az országgyűléshez és megmondják jó magyarosan a képviselő uraknak, ami a szívükön fekszik!? Igazán furcsa, hogy az a törvényhozás, amelynek delegációja néhány hónap alatt száz és száz milliót szavazott meg játszi könnyűséggel a hadsereg céljaira, a legridegebb szűkkeblűséget tanúsítja, mikor az ország igazán nyomorgó társadalmi rétege a türhetlen megélhetési viszonyok megjavítását kéri tőle. Érthetetlen ez a közöny és a tisztviselők is álmélkodva fogják olvasni holnap, hogy azok az emberek, akik az ő szavazataikkal jutottak mandátumhoz, hogyan fizetik vissza ezt a szívességet. És" mindentől eltekintve, szomorúsággal láthatják, hogy a törvényhozókban mily kevés érzék van a tisztviselők munkájának az értékeléséhez és hogy mennyire nincsenek áthatva annak a tudatától, hogy mit jelent az ország haladására nézve egy kielégített és tisztességes viszonyok közöt élő tisztviselői kar. A mai ülés szomorú viszhangot fog kelteni az ország tisztviselői körében és szomorú világot vetett a parlamentre, amely elárulta, hogy milyen kicsinyes a viszonyok megítélésében és mennyire hiú a maga tekintélyének a felesleges védelmezésében. Robespierre bukása. Irta: Seress László. (Utánnyomás tilos.) Danton és Desmoulins kivégzése után a rémuralom orgiákat ült. A józan ész eltűnt. Megfontolás, higgadtság ismeretlen fogalommá lettek. Robespierre valóságos diktátorrá lett, aki a fanatikus Saint-Justtel és Couthonnal együtt triumvirátusban intézte Franciaország sorsát. A guillotine lett a kormányzat egyetlen fegyvere és a közjólétet a triumvirátus azzal vélte a legeredményesebben szolgálhatni, ha mennél több embert végeztet ki. Ez az őrjöngő vérengzés nem ismert többé határt. A Danton bukását követő hónapokban minden nap legalább ötven, de néha nyolcvankilencven embernek ütötte le a fejét a guillotine. A legképtelenebb okok miatt végezték ki az embereket. Feltűnő sok asszony került a vérpadra: anyák, kik férjüket, leányok, kik atyjukat védelmezték, vagy iparkodtak menteni a törvényszék előtt, a vérpadra kerültek. Egy szakácsnőt kivégeztek, mert azt mondta, hogy király szeretne lenni, mert akkor kedvesének nem kellene háborúba mennie. Egy szolgát, aki eltagadta, hogy ura odahaza van, a guillotinera cipeltek. Egy cipészt, aki rossz cipőket szállított a hadseregnek, szintén kivégeztek. Az áldozatok közt volt egy apáca, aki egy grófnőnek bátorító szavakat súgott a fülébe, mikor letartózatták. Aki az utcán hangosan mert nyilatkozni a jóléti bizottságról, aki sajnálkozni merészelt Danton vagy Desmoulins felett, aki túlzásnak merte mondani Robespierre szigorát, akit valaki feljelentett, hogy fegyvert tart házában, vagy hogy elégedetlenségét fejezte ki a közállapotok felett, azt a vérpadra vitték. Akinek része volt a végrehajtó hatalomban, az valósággal érdemnek tekintette, hogy minél több embert küldjön a külvilágra. A forradalmi törvényszékek elnökei a hazafiasság próbakövének tartották a kérlelhetetlen szigorúság alkalmazását. A hazafiasságnak az volt a feltétele, hogy minél több bűnös és gyanús embert semmisítsen meg és az volt a legbűnösebb polgár, aki valamely vádlott ártatlanságát merte hangoztatni. Kezdetben a tömegek a forradalmi törvényszékekkel rokonszenveztek. A tömeg, amelyet ritkán vezetnek nemesebb indulatok, a maga sanyarú állapota felett érzett kétségbeesésében úgy fogta fel a helyzetet, hogy a guillotine tulajdonképen a nép ellenségeit pusztítja ki a világból. Tapsolt és üvöltött, mikor az arisztokraták feje hullott a fűrészporba és akkor is helyeselt, amikor érdemes férfiak hajtották fejüket a guillotine bárdja alá. Ezekről is elhitették vele, hogy a köztársaságnak és a szabadságnak ellenségei lettek és így nekik is meg kell halniok. A tömeg belenyugodott ebbe, sőt maga is követelte a kivégzéseket, csakhogy már végre egyetlen ellensége se éljen és az ő boldogulásának napjai következhessenek. A proletariátus volt azonban az, amely a forradalom minden korszakában csalódott és amelyet mindenki felhasznált, de amelynek nem használt senki sem. Ez a tömeg még mindig éhezett és kenyeret senki sem adott neki. Mi haszna volt a nyomorgó családnak abban, ha a férj vagy az apa hazajött és lelkesedve elmesélte, hogy a köztársaság megint micsoda nagy diadalt aratott, mikor a gyermekek éheztek és a remény leghalványabb sugara sem kecsegtette a nyomorgó családokat azzal, hogy holnap vagy holnapután jólét költözik be szegényes otthonukba? Ez a tömeg a jobb jövő reményében lelkesedett és valóban hitte, hogy a forradalom az ő sorsán változtatni fog. Tapsolt tehát a hóhéroknak, akik az ő ellenségei számát csökkentették. A guillotine azonban nem állt meg az arisztokratáknál, a papoknál, nem állt meg a girondistáknál és a dantonistáknál, nem állott meg a royalista és a polgári elemeknél, hanem lassanként a proletariátus köréből is kezdte áldozatait szedni. A munkások százai és ezrei kerültek a vérpadra, mindannyian áldozatai annak a rendszernek, amely nem tűrt ellenmondást és megrémítéssel igyekezett tiszteletet szerezni saját hatalma számára. Mikor ez a tömeg aztán a maga köréből való embereket látta a vérpadon, megborzadt és megrémült a guillotinetól. Danton sem tudta, hogy a forradalmi törvényszék, melynek ő volt az alkotója, az ő fejét is le fogja üttetni és a tömeg, amelynek tapsai között folytak az első kivégzések, aligha sejtette, hogy 62-dik évfolyam. 77. szám APRÓHIRDETÉSEK ÁRA* Egyes u6 8 fllMir, TtiUftbk betfl.l M Allé« Hirdetések milliméter ««a mi tél «al, díjszabi« szériát Megjelenik bétfL UséhMtA naponkint, ünnep utas K KIFIZETÉSI ÁRAK! _ 88 kor. — CD. ném ___14 . — , WegyedéTr. _ _ » , — , ScrhAn----8.4«, Sír»« _______romi. Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Szombat, április 1. Mai számunk 32 oldal.