Pesti Napló, 1911. április (62. évfolyam, 77–102. szám)

1911-04-01 / 77. szám

A tisztviselők és a parlament Budapest, március 31.­­ A parlamentben ma zajosan hábo­­rogtak a képviselő urak és megbotrán­­kozva tiltakoztak ama körirat ellen, amelyben a komáromi tisztviselők a képviselőket megélhetési viszonyaik sür­gős javítására kérték. A képviselő urak­nak nem tetszett a hang, amelyet a tisztviselők használni mertek és a tör­vényhozás méltóságát látták megsértve abban, hogy egyszerű, szegény tisztvi­selők a sok alázkodás és könyörgés­ után végre kissé keményebb hangon is merik figyelmeztetni a képviselő urakat egynémely ígéreteik beváltására. Mert a választások alkalmával egyik jelölt se törődött a hanggal, sőt akár­milyen hangon szóltak hozzájuk, egy­formán megígértek a tisztviselőknek min­dent, csak adják rájuk a szavazataikat. Most már persze senki se emlékezik erre és amikor a tisztviselők emlékez­tetni merészelik a képviselő urakat, sőt nyíltan kimondják, hogy tudnak ők más hangon is beszélni, akkor a képviselők egyhangú megbotránkozással utasítják vissza ezt a vakmerőséget és tapsolnak Szterényinek, aki e vakmerőséget a Ház színe előtt kellő módon megbélyegezte. Idegenkedve fordulunk el e furcsa jelenettől. Éhező, nyomorgó emberek fordulnak a törvényhozáshoz segítségért és a törvényhozók az illemtan törvé­nyeit szedik elő és felháborodva kon­statálják, hogy a tisztviselők vétettek a törvényhozó uraknak kijáró köteles tisz­telet ellen. Frakkot, fehér nyakkendőt tessék máskor felölteni és félkörbe állva, alázatos tisztelettel tessék meghajolni a nagyságos képviselő urak előtt, ha kér­nek valamit. És ha százszor egymás­után kérik is és százszor egymásután dobja is a papírkosárba a nagyságos képviselő úr a kérvényüket, akkor is még alázatos tisztelettel tessék megha­jolni előttük és alázatos tisztelettel tes­­­sék könyörögni meghallgattatást. Bántó és szörnyen elszomorító lát­vány volt, amint az egész ház cinikus haraggal utasította vissza a komáromi köriratot és amint megleckéztette azokat az embereket, akik immár esztendők óta várják tűrhetetlen helyzetük jobbra fordulását, de még biztató szót se kap­nak senkitől. Azok a tisztviselők nem tudják az egyre növekvő házbért fizetni, nem tudnak húst és tejet adni a gyere­keiknek, nem telik tisztességes ruhá­zatra és iskoláztatásra, és amikor végül is elfogy a béketöltésük és megmoccan­nak, akkor a törvényhozó urak reájuk ripakodnak és megbotránkozva utasítják vissza követelésüket. Mi úgy tudjuk, hogy a tisztviselő is teljes jogú polgára ennek a hazának, sőt a képviselő urak tisztelik ezt a jo­got a­ leginkább, amikor a választáso­kon a maguk javára kérik annak érvé­nyesítését. Hát a mi szabad minden más polgárnak, ne legyen szabad a tisztviselőnek? Hát ha minden polgár­nak megvan a joga, hogy kérést intéz­zen a törvényhozáshoz, vagy hogy vé­leményét és nézetét a közdolgokról ki­nyilvánítsa, hát akkor éppen csak a tisztviselőktől akarják azt a jogot el­venni, hogy kérvényt intézzenek az országgyűléshez és megmondják jó ma­gyarosan a képviselő uraknak, ami a szívükön fekszik!? Igazán furcsa, hogy az a törvényho­zás, amelynek delegációja néhány hó­nap alatt száz és száz milliót szavazott meg játszi könnyűséggel a hadsereg céljaira, a legridegebb szűkkeblűséget tanúsítja, mikor az ország igazán nyo­morgó társadalmi rétege a türhetlen megélhetési viszonyok megjavítását kéri tőle. Érthetetlen ez a közöny és a tiszt­viselők is álmélkodva fogják olvasni holnap, hogy azok az emberek, akik az­ ő szavazataikkal jutottak mandátumhoz, hogyan fizetik vissza ezt a szívességet. És" mindentől eltekintve, szomorúság­gal láthatják, hogy a törvényhozók­ban mily kevés érzék van a tiszt­viselők munkájának az értékelésé­hez és hogy mennyire nincsenek át­hatva annak a tudatától, hogy mit je­lent az ország haladására nézve egy kielégített és tisztességes viszonyok kö­zöt élő tisztviselői kar. A mai ülés szomorú viszhangot fog kelteni az or­szág tisztviselői körében és szomorú világot vetett a parlamentre, amely el­árulta, hogy milyen kicsinyes a viszo­nyok megítélésében és mennyire hiú a maga tekintélyének a felesleges védel­­mezésében. Robespierre bukása. Irta: Seress László. (Utánnyomás tilos.) Danton és Desmoulins kivégzése után a rémuralom orgiákat ült. A józan ész eltűnt. Meg­fontolás, higgadtság ismeretlen fogalommá let­tek. Robespierre valóságos diktátorrá lett, aki a fanatikus Saint-Justtel és Couthonnal együtt triumvirátusban intézte Franciaország sorsát. A guillotine lett a kormányzat egyetlen fegy­vere és a közjólétet a triumvirátus azzal vélte a legeredményesebben szolgálhatni, ha mennél több embert végeztet ki. Ez az őrjöngő vérengzés nem ismert többé határt. A Danton bukását követő hónapokban minden nap legalább ötven, de néha nyolcvan­­kilencven embernek ütötte le a fejét a guillotine. A legképtelenebb okok miatt végezték ki az em­bereket. Feltűnő sok asszony került a vérpadra: anyák, kik férjüket, leányok, kik atyjukat vé­delmezték, vagy iparkodtak menteni a törvény­szék előtt, a vérpadra kerültek. Egy szakács­nőt kivégeztek, mert azt mondta, hogy király szeretne lenni, mert akkor kedvesének nem kel­lene háborúba mennie. Egy szolgát, aki elta­gadta, hogy ura odahaza van, a guillotinera ci­peltek. Egy cipészt, aki rossz cipőket szállított a­ hadseregnek, szintén kivégeztek. Az áldoza­tok közt volt egy apáca, aki egy grófnőnek bá­torító szavakat súgott a fülébe, mikor letartóz­­atták. Aki az utcán hangosan mert nyilatkozni a jóléti bizottságról, aki sajnálkozni merészelt Danton vagy Desmoulins felett, aki túlzásnak merte mondani Robespierre szigorát, akit va­laki feljelentett, hogy fegyvert tart házában, vagy hogy elégedetlenségét fejezte ki a köz­állapotok felett,­­ azt a vérpadra vitték. Akinek része volt a végrehajtó hatalom­ban, az valósággal érdemnek tekintette, hogy minél több embert küldjön a külvilágra. A for­radalmi törvényszékek elnökei a hazafiasság próbakövének tartották a kérlelhetetlen szigo­rúság alkalmazását. A hazafiasságnak az volt a feltétele, hogy minél több bűnös és gyanús embert semmisítsen meg és az volt a legbűnö­­sebb polgár, aki valamely vádlott ártatlansá­gát merte hangoztatni. Kezdetben a tömegek a forradalmi törvény­székekkel rokonszenveztek. A tömeg, amelyet ritkán vezetnek nemesebb indulatok, a maga sanyarú állapota felett érzett kétségbeesésében úgy fogta fel a helyzetet, hogy a guillotine tu­lajdonképen a nép ellenségeit pusztítja ki a vi­lágból. Tapsolt és üvöltött, mikor az arisztokra­ták feje hullott a fűrészporba és akkor is helye­selt, amikor érdemes férfiak hajtották fejüket a guillotine bárdja alá. Ezekről is elhitették vele, hogy a köztársaságnak és a szabadságnak ellenségei lettek és így nekik is meg kell hal­niok. A tömeg belenyugodott ebbe, sőt maga is követelte a kivégzéseket, csakhogy már végre egyetlen ellensége se éljen és az ő boldogulásá­nak napjai következhessenek. A proletariátus volt azonban az, amely a forradalom minden korszakában csalódott és amelyet mindenki fel­használt, de amelynek nem használt senki sem. Ez a tömeg még mindig éhezett és kenyeret senki sem adott neki. Mi haszna volt a nyo­morgó családnak abban, ha a férj vagy az apa hazajött és lelkesedve elmesélte, hogy a köztársaság megint micsoda nagy diadalt ara­tott, mikor a gyermekek éheztek és a remény leghalványabb sugara sem kecsegtette a nyo­morgó családokat azzal, hogy holnap vagy hol­napután jólét költözik be szegényes otthonukba? Ez a tömeg a jobb jövő reményében lelkesedett és valóban hitte, hogy a forradalom az ő sor­sán változtatni fog. Tapsolt tehát a hóhéroknak, akik az ő ellenségei számát csökkentették. A guillotine azonban nem állt meg az arisz­tokratáknál, a papoknál, nem állt meg a giron­­distáknál és a dantonistáknál, nem állott meg a royalista és a polgári elemeknél, hanem las­sanként a proletariátus köréből is kezdte áldo­zatait szedni. A munkások százai és ezrei kerültek a vér­padra, mindannyian áldozatai annak a rendszer­nek, amely nem tűrt ellenmondást és megrémí­­téssel igyekezett tiszteletet szerezni saját ha­talma számára. Mikor ez a tömeg aztán a maga köréből való embereket látta a vérpadon, meg­borzadt és megrémült a guillotinetól. Danton sem tudta, hogy a forradalmi törvényszék, melynek ő volt az alkotója, az ő fejét is le fogja üttetni és a tömeg, amelynek tapsai között foly­tak az első kivégzések, aligha sejtette, hogy 62-dik évfolyam. 77. szám APRÓHIRDETÉSEK ÁRA* Egyes u6 8 fllMir, TtiUftbk betfl­.l M Allé« Hirdetések milliméter ««a mi tél «al, díjszabi« szériát Megjelenik bétfL UséhMtA naponkint, ünnep utas K KIFIZETÉSI ÁRAK! _ 88 kor. — CD. n­ém ___14 . — , WegyedéTr. _ _ » , — , ScrhAn----8.4«, Sír»« _______ro­mi. Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky­ utca 12. Szombat, április 1. Mai számunk 32 oldal.

Next