Pesti Napló, 1911. október (62. évfolyam, 233–258. szám)
1911-10-01 / 233. szám
*2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ sok tényleg mutathattak fel pillanatnyi eredményeket, de éppen azáltal, hogy az elért sikerekre hivatkozva a végletekre sarkalták az erőszak politikáját, éppen az által tették tönkre összes sikereiket. És méltán viselték homlokukon azt a bélyeget, melyet Barsmegye felirata sütött rájuk, mondván: „Az újítók e gonosz pártja, minden méltányt felforgatva, a fejedelem és alattvalók közti kölcsönös bizalmat gyöngítve, költött előadásokkal mind a két részt megcsalva, lassan törekszik célja felé, és csak miután azt megközelítette, a jogaiktól, vagyonaiktól, biztosságuktól megfosztott békés családokat véginségre juttatta, veti el álcáját, s magát a fejedelmet is vagy belzavarok örvényébe sodorja, vagy miután az alattvalói szeretet kötelékeit szétszakgatta, korlátlan kényuralomra ingerli.“ A „törvényhatóságok többségéből“ tehát valamint 1822-ben nem lehetett bátorítást és igazolást meríteni, éppen úgy ma sem lehet arra az erőszak politikáját, teljes biztossággal felépíteni. Mert nagyon könnyen megtörténhetik, hogy ugyanazok a törvényhatóságok, melyek azzal az obstrukcióval szemben, mely a nemzetet az elviselhetetlen katonai terhektől akarja megmenteni, ma a Plósz Sándor felfogása szerint határoznak, de a nyílt erőszak láttára fölébrednek, és a nemzetre való hivatkozás döntő pillanatában, az Andrássy Gyula felfogása értelmében fognak választani. Istenem! Ha Haynaunak, aki Pesttől, ahol Batthyányi agyonlövette, Perényit, Csányit, Szacsvay Imrét felakaszttatta, díszpolgári oklevelet kapott, eszébe jutott volna azt a politikát, melyet képviselt, ilyen díszpolgári oklevelekkel igazolni, vájjon hány ilyen díszpolgári oklevélre tudott volna hivatkozni? Ámde mennyire nem ismerik a magyar nemzetet mindazok, akik apró megdönthetően bizonyságot szolgáltattak bölcs világfelfogásnak. Volt benne valami a költőkből, akik azt hiszik, hogy ami körülöttünk történik, az nekik történik, — csupán azért, hogy a szép rímek közé jusson valami. Egy par excellence kulturtörténész már megállapította, hogy először volt a rím és csak sokáig utána jöttek az események, hogy költői megfigyelések alapjául szolgáljanak. „Megyek az utcára“, — szokták mondani a nagy irók gyönyörű sárga mellénynyel az ingük felett, —, „hogy megfigyeljem a népet érdekes szokásaiban“. Balog úr ugyan nem volt nagy iró, hanem csak egy feketemájú szénkereskedő (a szénkereskedők, mint tudományos bonctani múzeumokban húsz fillér külön beléptidit mellett látható, mind feketemájúak), de filozófus volt (a szénkereskedők, mint biológiai múzeumokban látható, mind filozófusok) és mint ilyen, — nem mint szénkereskedő, — érdeklődött a körülötte történt események iránt. De még ezenfelül veleszületett önzéséből kifolyólag, meg volt róla győződve, hogy a Torony utca eseményei, - akárcsak a színházban, vagy a cirkuszban, -- neki játszódnak le. Különösen Vaskóék családi élete érdekelte a jó Balog urat. Vaskó csak nemrég költözött fel Pestre egy kis vidéki városból, ahol évekig alázatos udvariasságával tartotta ébren főnökei és alattvalói szeretetét. Ennek köszönhette, hogy felkerült a fővárosba egy nagyon előkelő céghez, amelynek főnöke annyira megkedvelte pontosan kimért udvariassága miatt, hogy esténkint, amikor az üzlet összes alkalmazottai kénytelenek voltak a boltból hazamenni a családi fészekbe, Vaskónak engedélye volt arra, hogy éjfélig is dolgozzon süstörgő és mulatságosan pislogó gázlángocskák társaságában. Mindezt Balog ügyeskedésekkel elért pillanatnyi sikerek után abban reménykednek, hogy akár szép szóval, akár ostorral egy öngyilkos politika elfogadására képesek rábeszélni vagy rákényszeríteni a magyar nemzetet! — A magyar nemzetet, melynek jelleme és természete olyan ellentétekből áll, hogy mindenki eltéved ebben az útvesztőben, csak ő maga nem, mely ugyanabban a korszakában, melyben az erkölcsi enerváltság legalacsonyabb fokára sülyedt, képes a jónak, a nemesnek és az erőnek eszményi magaslatára fölemelkedni; és mely ma is, midőn az osztrák önzés, a felekezeti gyűlölködés legcsúnyább kelevényei csúfítják, közel áll ahhoz, hogy megismételje az 1848-iki nagy elhatározást és a választói reform terén a keblére öleljen mindenkit, aki eddig e jogból ki volt zárva; a magyar nemzetet, mely jó dolgában sírva vigad, de csatatéren vagy vesztőhelyen mosolyogva hal meg. Ne hivatkozzék tehát senki gonosz célzatokkal a „törvényhatóságok többségére !“ Mert a „törvényhatóságok többsége“ még ma is azt jelenti, hogy: idegen érdekek szolgálatában „ne bántsd a magyart“. Horvátország eltávolodása, és ugyanazon állami közösség“ kötelékén belül valóságos békeszerződést kötött. Deák Ferenc úgy hitte és ez a hite indította őt az egyeményben megnyilatkozó nagylelkűségre, hogy Horvátországban őszintén hiszik azt, amit az alaptörvény praeambuluma megállapít és Magyarországgal szemben valóban úgy is fogják a törvényt alkalmazni. Sokáig úgyis történt. Voltak ugyan kisebbnagyobb villongások — békétlen kisebbségek mindenütt vannak! — de nagyjában véve minden komolyabb zavaró momentum nélkül élt a megállapított állami közösség kebelében a két ország. Az első, oknyomozásszerűen kimutatható eltávolodás Horvátország részéről akkor történt, amikor — események és nevek mily érdekes találkozása! — Tomasics horvát képviselő a horvát országgyűlési képviselők nevében meglepően energikus beszédet tartott és Horvátország számára több jogot és önállóságot követelt. Gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánsága alatt történt ez és ettől a felszólalástól keltezhető a horvát szeparisztikus törekvések egyre nyomatékosabb megnyilatkozása. Amit akkor gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bán bizalmas barátja, Tomasics Miklós képviselő mondott, abból Tomasics Miklós horvát bán és gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöksége alatt komoly válság keletkezett. A két ország a két esemény között levő tíz esztendő alatt annyira eltávolodott egymástól, hogy megtörténhetett az, amit ma még a miniszterelnök is minősíthetetlen botránynak volt kénytelen elismerni, hogy hivatalos horvát hatóság bojkottál egy törvényszerűen engedélyezett magyar iskolát, aminél jobban talán semmi sem jellemzi azt a gyűlölködéssé erősödött elhidegülést, ami a két ország viszonyában előállott. A miniszterelnök a viszonyok ilyen mérhetlen megromlásáért a koalíciós kormányzatot, illetve báró Rauch bánságát tette felelőssé. Nem védjük sem a koalíciót, sem báró Rauchot. De azt lehetetlen elhallgatni, hogy báró Rauch bánsága és a koalíció horvátországi kormányzása alig három esztendeig tartott, ellenben az Budapest, szeptember 30. Horvátország 1868-ban a régi történelmi összetartozandóság forrásából fakadó őszinteséggel közeledett Magyarországhoz és régi félreértések és gyűlölködések feledésével békét kötött velünk. Ott is, itt is elfogadták és aláírták az új alaptörvényt, amelylyel „miután Horvát- és Szlavónországok századok óta, mind jogilag, mind tettleg, Szent István koronájához tartoztak s a szankció pragmatikában is ki van mondva, hogy a „magyar korona országai is elválaszthatatlanok egymástól“ a két ország „egy úr Maritól tudta meg, a szép Vaskóné Marijától. A gyönyörű szőke és fűzőben még csak el sem hízott hölgynek ugyanis nagy szüksége volt egy megbízható és diszkrét Marira, mert a világnak nem volt szabad tudnia, hogy mialatt a férje egy derék könyvelőt megillető alázatossággal ragaszkodott a főnökhöz és annak könyveihez. Vaskóné több olyan jóravaló fiatalember látogatását fogadta a lakásban, akit a kávéházban, vagy az utcákon volt alkalma megismerni. Nagyon sok jóravaló és főképp jó modorú fiatalember járkál itt Pesten, akik a beléjük nevelt szívélyességnél fogva nem tudják nézni, ha egy hölgy egyedül, kiséret nélkül siet végig az utcán, ellenállhatatlan vágygyal ajánlják fel szolgálataikat és megkérdik, nem-e véletlenül ugyanarra vezet a hölgy útja, amerre az övék. Különös véletlen folytán Vaskóné útja mindig arrafelé vezetett, és a ház, amelyben lakott, majdnem, — hogy ne mondjuk pontosan, — ott volt, ahol a szolgálatkész ifjaké. Persze a világ hamar megszólja rágalmazó nyelvével az ártatlan embereket és hogy a világ ne tudjon meg semmit, ezért volt szüksége Vaskónének megbízható cselédre . . . Balog úr azonban nem a világ, ennélfogva a megbízható Mari mindent elmondott neki szénvásárlás közben. — Nagyon bőkezű ur volt ma nálunk, *•mondotta például hétfőn, esetleg kedden... — Milyen szép is a szerelem! —felelte boldog hangsúlyozással Balog úr és miközben vastag könycsepp csillogott a szemén, öt kilóval kevesebb szenet mért a zsákba, mint illett volna, vagyis tíz kilóval . . . Ezen az estén azonban, tudnunk kell, hogy ez sem hétfőn, sem kedden nem volt, hanem szombaton, amikor Balog úr szerint a vasárnapi szerelmek áhítata előre veti ünnepi árnyékát és amikor Vaskó a kötelesség kétszeres zárával szokott belakatolva lenni fülkéjébe, valami történt, ami teljesen kivül esett Balog úr számításán. Vaskó ur meggörnyedve feküdt rá az ezeroldalas kék vonalzatú könyvre, jobbra is balra is titokzatos számokat írva be és épp ott tartott, hogy egy vasszegélyű lénia segítségével szép kövér egyenest húzzon a számok alá, amikor valaki megveregete a vállát. Vaskó úr riadtan e szentségtörés miatt leugrott magasra csavart székéből és ijedten ejtette ki kezéből az ütésre készen tartott vonalzót. —Ó! főnök úr! — rebegte egy könyvelőhöz méltó üde mosolylyal . . . — Kedves Vaskó, — szólt a főnök jóakarata leereszkedéssel és erős vadalma illatot árasztva, — hagyja abba a munkát és kisérjen el engem a külvárosba. Lesz szives begombolni? Odaszegezte sárga bőrkeztyüs kezét Vaskó ur mellének és a könyvelő kellő áhítattal kapcsolta be a főnök keskeny csuklója fölött a keztyű apró gombjait. — Tudja — mondta közben foghegyről a főnök — egy kis nőről van szó. Hunyorgatott a szemével. Vaskó úr, rugékony alkalmazkodó képességével visszahunyorgatott. És áldott legyen a világ leggyengébb és leghatalmasabb teremtése, a nő, a Nő, aki még Vaskó úr könyvelői udvariasságát is egyszerűen bizalmas arcátlankodásba tudja olvasztani, mihelyt a nők valamelyik kis tagjáról van szó. — Ahá! egy kis nő! ~ mondta vigyorogva a könyvelő. — Egyetlen és zamatos tartalma életünknek . . .. Majd tettetett sajnálkozással fűzte hozzá: 1911 október 1. , 233. szám.