Pesti Napló, 1911. október (62. évfolyam, 233–258. szám)

1911-10-01 / 233. szám

*2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ sok tényleg mutathattak fel pillanatnyi eredményeket, de éppen azáltal, hogy az elért sikerekre hivatkozva a végle­tekre sarkalták az erőszak politikáját, éppen az által tették tönkre összes si­kereiket. És méltán viselték homloku­kon azt a bélyeget, melyet Barsmegye felirata sütött rájuk, mondván: „Az újítók e gonosz pártja, minden méltányt felforgatva, a fejedelem és alattvalók közti kölcsönös bizalmat gyön­gítve, költött előadásokkal mind a két részt megcsalva, lassan törekszik célja felé, és csak miután azt megközelí­tette, a jogaiktól, vagyonaiktól, biztos­ságuktól megfosztott békés családokat véginségre juttatta, veti el álcáját, s magát a fejedelmet is vagy belzavarok örvényébe sodorja, vagy miután az alatt­valói szeretet kötelékeit szétszakgatta, korlátlan kényuralomra ingerli.“ A „törvényhatóságok többségéből“ tehát valamint 1822-ben nem lehetett bátorítást és igazolást meríteni, éppen úgy ma sem lehet arra az erőszak po­litikáját, teljes biztossággal felépíteni. Mert nagyon könnyen megtörténhe­tik, hogy ugyanazok a törvényhatóságok, melyek azzal az obstrukcióval szemben, m­ely a nemzetet az elviselhetetlen kato­nai terhektől akarja megmenteni, ma a Plósz Sándor felfogása szerint határoz­nak, de a nyílt erőszak láttára fölébred­nek, és a nemzetre való hivatkozás döntő pillanatában, az Andrássy Gyula felfogása értelmében fognak választani. Istenem! Ha Haynaunak, aki Pesttől, ahol Batthyányi agyonlövette, Perényit, Csányit, Szacsvay Imrét felakaszttatta, díszpolgári oklevelet kapott,­­ eszébe jutott volna azt a politikát, melyet kép­viselt, ilyen díszpolgári oklevelekkel iga­zolni,­­ vájjon hány ilyen díszpolgári oklevélre tudott volna hivatkozni? Ámde mennyire nem ismerik a ma­gyar nemzetet mindazok, akik apró megdönthetően bizonyságot szolgáltattak bölcs világfelfogásnak. Volt benne valami a költők­ből, akik azt hiszik, hogy ami körülöttünk törté­nik, az nekik történik, — csupán azért, hogy a szép rímek közé jusson valami. Egy par excel­lence kulturtörténész már megállapította, hogy először volt a rím és csak sokáig utána jöttek az­ események, hogy költői megfigyelések alap­jául szolgáljanak. „Megyek az utcára“, — szok­ták mondani a nagy irók gyönyörű sárga mel­lénynyel az ingük felett, —, „hogy megfigyeljem a népet érdekes szokásaiban“. Balog úr ugyan nem volt nagy iró, hanem csak egy feketemájú szénkereskedő (a szénke­reskedők, mint tudományos bonctani múzeumok­ban húsz fillér külön beléptidit mellett látható, mind feketemájúak), de filozófus volt (a szén­­kereskedők, mint biológiai múzeumokban lát­ható, mind filozófusok) és mint ilyen, — nem mint szénkereskedő, — érdeklődött a körülötte történt események iránt. De még ezenfelül vele­született önzéséből kifolyólag, meg volt róla győ­ződve, hogy a Torony­ utca eseményei, - akár­csak a színházban, vagy a cirkuszban, -- neki játszódnak le. Különösen Vaskóék­ családi élete érdekelte a jó Balog urat. Vaskó csak nemrég költözött fel Pestre egy kis vidéki városból, ahol évekig alázatos udvariasságával tartotta ébren főnökei és alattvalói szeretetét. Ennek köszönhette, hogy felkerült a fővárosba egy nagyon előkelő cég­hez, amelynek főnöke annyira megkedvelte pon­tosan kim­ért udvariassága miatt, hogy esténkint, amikor az üzlet összes alkalmazottai kénytele­nek voltak a boltból hazamenni a családi fé­szekbe, Vaskónak engedélye volt arra, hogy éj­félig is dolgozzon süstörgő és mulatságosan pis­logó gázlángocskák társaságában. Mindezt Balog ügyeskedésekkel elért pillanatnyi sikerek után abban reménykednek, hogy akár szép szóval, akár ostorral egy öngyilkos politika elfogadására képesek rábeszélni vagy rákényszeríteni a magyar nemze­tet! — A magyar nemzetet, melynek jelleme és természete olyan ellentétek­ből áll, hogy mindenki eltéved ebben az útvesztőben, csak ő maga nem, mely ugyanabban a korszakában, mely­ben az erkölcsi enerváltság legalacso­nyabb fokára sülyedt, képes a jónak, a nemesnek és az erőnek eszményi ma­gaslatára fölemelkedni; és mely ma is, midőn az osztrák önzés, a fe­lekezeti gyűlölködés legcsúnyább ke­­levényei csúfítják, közel áll ahhoz, hogy megismételje az 1848-iki nagy el­­határozást és a választói reform terén a keblére öleljen mindenkit, aki eddig e jogból ki volt zárva; a ma­gyar nemzetet, mely jó dolgában sírva vigad, de csatatéren vagy vesztő­helyen mosolyogva hal meg. Ne hivatkozzék tehát senki gonosz célzatokkal a „törvényhatóságok több­ségére !“ Mert a „törvényhatóságok többsége“ még ma is azt jelenti, hogy: idegen érdekek szolgálatában „ne bántsd a magyart“. Horvátország eltávolodása, és ugyanazon állami közösség“ kötelékén belül valóságos békeszerződést kötött. Deák Ferenc úgy hitte és ez a hite indította őt az egyemény­­ben megnyilatkozó nagylelkűségre, hogy Hor­vátországban őszintén hiszik azt, amit az alap­törvény praeambuluma megállapít és Magyar­­országgal szemben valóban úgy is fogják a tör­vényt alkalmazni. Sokáig úgyis történt. Voltak­ ugyan kisebb­­nagyobb villongások — békétlen kisebbségek mindenütt vannak! — de nagyjában véve min­den komolyabb zavaró momentum nélkül élt a megállapított állami közösség kebelében a két or­szág. Az első, oknyomozásszerűen kimutatható eltávolodás Horvátország részéről akkor tör­tént, amikor — események és nevek mily ér­dekes találkozása! — Tomasics horvát képvi­selő a horvát országgyűlési képviselők nevében meglepően energikus beszédet tartott és Hor­vátország számára több jogot és önállóságot kö­vetelt. Gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánsága alatt történt ez és ettől a felszólalástól keltezhető a horvát szeparisztikus törekvések egyre nyomatékosabb megnyilatkozása. Amit akkor gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bán bizalmas barátja, Tomasics Miklós képviselő mondott, abból Tomasics Miklós hor­vát bán és gróf Khuen-Héderváry Károly mi­niszterelnöksége alatt komoly válság keletke­zett. A két ország a két esemény között levő tíz esztendő alatt annyira eltávolodott egymás­tól, hogy megtörténhetett az, amit ma még a miniszterelnök is minősíthetetlen botránynak volt kénytelen elismerni, hogy hivatalos horvát hatóság bojkottál egy törvényszerűen engedé­lyezett magyar iskolát, aminél jobban talán semmi sem jellemzi azt a gyűlölködéssé erősö­dött elhidegü­lést, ami a két ország viszonyá­ban előállott. A miniszterelnök a viszonyok ilyen­ m­ér­­hetlen megromlásáért a koalíciós kormányzatot, illetve báró Rauch bánságát tette felelőssé. Nem védjük sem a koalíciót, sem báró Rauchot. De azt lehetetlen elhallgatni, hogy báró Rauch bánsága és a koalíció horvátországi kormány­zása alig három esztendeig tartott, ellenben az Budapest, szeptember 30. Horvátország 1868-ban a régi történelmi összetartozandóság forrásából fakadó őszinte­séggel közeledett Magyarországhoz és régi fél­reértések és gyűlölködések feledésével békét kötött velünk. Ott is, itt is elfogadták és aláír­ták az új alaptörvényt, amelylyel „miután Hor­­vát- és Szlavónországok századok óta, mind jogilag, mind tettleg, Szent István koronájához tartoztak s a szankció pragmatikában is ki van mondva, hogy a „magyar ko­rona országai is el­választhatatlanok egymástól“ a két ország „egy úr Maritól tudta meg, a szép Vaskóné Marijától. A gyönyörű szőke és fűzőben még csak el sem hízott hölgynek ugyanis nagy szüksége volt egy megbízható és diszkrét Marira, mert a világnak nem volt szabad tudnia, hogy mialatt a férje egy derék könyvelőt megillető alázatos­sággal ragaszkodott a főnökhöz és annak köny­veihez. Vaskóné több olyan jóravaló fiatalember látogatását fogadta a lakásban,­­ akit a kávé­házban, vagy az utcákon volt­ alkalma megis­merni. Nagyon sok jóravaló és főképp jó mo­dorú fiatalember járkál itt Pesten, akik a belé­jük nevelt szívélyességnél fogva nem tudják nézni, ha egy hölgy egyedül, kiséret nélkül siet végig az utcán, ellenállhatatlan vágygyal ajánl­ják fel szolgálataikat és megkérdik, nem-e vé­letlenül ugyanarra vezet a hölgy útja, amerre az övék. Különös véletlen folytán Vaskóné útja mindig arrafelé vezetett, és a ház, amelyben lakott, majdnem, — hogy ne mondjuk pontosan, — ott volt, ahol a szolgálatkész ifjaké. Persze a világ hamar megszólja rágalmazó nyelvével az ártatlan embereket és hogy a világ ne tudjon meg semmit, ezért volt szüksége Vaskónének megbízható cselédre . . . Balog úr azonban nem a világ, ennélfogva a megbízható Mari mindent elmondott neki szénvásárlás közben. — Nagyon bőkezű ur volt ma nálunk, *•­­mondotta például hétfőn, esetleg kedden... — Milyen szép is a szerelem! —felelte bol­dog hangsúlyozással Balog úr és miközben vas­tag könycsepp csillogott a szemén, öt kilóval kevesebb szenet mért a zsákba, mint illett volna, vagyis tíz kilóval . . . Ezen az estén azonban,­­ tudnunk kell, hogy ez sem hétfőn, sem kedden nem volt, ha­nem szombaton, amikor Balog úr szerint a va­sárnapi szerelmek áhítata előre veti ünnepi ár­nyékát és amikor Vaskó a kötelesség kétsze­res zárával szokott belakatolva lenni fülkéjébe,­­ valami történt, ami teljesen kivül esett Balog úr számításán. Vaskó ur meggörnyedve feküdt rá az ezeroldalas kék vonalzatú könyvre, jobbra is balra is titokzatos számokat írva be és épp ott tartott, hogy egy vasszegélyű lénia segítsé­gével szép kövér egyenest húzzon a számok alá, amikor valaki megveregete a vállát. Vaskó úr riadtan e szentségtörés miatt le­ugrott magasra csavart székéből és ijedten ej­tette ki kezéből az ütésre készen tartott vo­nalzót. —Ó! főnök úr! — rebegte egy könyvelő­höz méltó üde mosolylyal . . . — Kedves Vaskó, — szólt a főnök jóakarata leereszkedéssel és erős vadalma illatot árasztva, — hagyja abba a munkát és kisérjen el engem a külvárosba. Lesz szives begombolni? Odaszegezte sárga bőrkeztyüs kezét Vaskó ur mellének és a könyvelő kellő­ áhítattal kap­csolta be a főnök keskeny csuklója fölött a keztyű­ apró gombjait. — Tudja — mondta közben foghegyről a főnök — egy kis nőről van szó. Hunyorgatott a szemével. Vaskó úr, ru­­gékony alkalmazkodó képességével visszahu­­nyorgatott. És áldott legyen a világ leggyen­gébb és leghatalmasabb teremtése, a nő, a Nő, aki még Vaskó úr könyvelői udvariasságát is egyszerűen bizalmas arcátlankodásba tudja ol­vasztani, mihelyt a nők valamelyik kis tagjáról van szó. — Ahá! egy kis nő! ~ mondta vigyorogva a könyvelő. — Egyetlen és zamatos tartalma életünknek . . .­­. Majd tettetett sajnálkozással fűzte hozzá: 1911 október 1. , 233. szám.

Next