Pesti Napló, 1911. november (62. évfolyam, 259–284. szám)

1911-11-01 / 259. szám

ELŐFIZETÉSI ABLAK : Egész éji*------28 kó­ — film Félévre------— 14 . — . Negyedévi* — — 7 . — . ttgy hót»------9 . 40 . APRÓHIRDETÉSEK ÁRA: Eg­yes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 10 fillér* Hirdetésele milliméter számításá­val? díjszabás szerint. Megtele­nik f első kivételle«! naponkint, ünnep után is. Szerda, november , Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. A bálvány és imádói. Budapest, október 31. A kisértet testet öltött, a fel­legekben járó rém leszállóit a földre, gróf Tisza István ma füveinek magukra erőltetett lelkesedése közben hallgatásával erősí­tette meg leendő házelnökségének hírét. Amit néhány hete még ostoba kombi­nációnak bélyegzett, az ellen egyáltalá­ban nem tiltakozott többé, nem is ta­gadta el, milyen nagy kedvet érez egy energikus összecsapáshoz, egy döntő rohamhoz. Nem akarjuk azt mondani, hogy Tisza fenti megjegyzésével jelle­mezte helyesen a helyzetet. Nem. Ez a kombináció és a helyzet, mely belőle következik, már nem ostoba, már nem zavaros: ez már fülledt és fojtó leve­gőjű, fenyegető és nehéz viharok jelei­vel terhes. Most már a leghidegebb vérű politikus sem szemlélheti nyugal­mas flegmával az eseményeket. Ezek nem apró intrikusok kulissza mögötti játszadozásai többé. Itt magához ragadta a vezetést egy nemcsak kifejezéseiben túlzó és komor, de cselekedeteiben is elvakultnak, téveszméit konokul követő­nek bizonyult férfiú. Magával ragadta apró, egyéniség nélküli híveivel együtt az egész pártot, a többséget. Tudjuk, hogy a párt ezzel lejtőre jutott és a lejtőn csak lefelé mehet, sajnálni se tudjuk azokat, akik saját elveiket, programm­­jukat áldozzák fel egy végzetes tévedés kedvéért,­­ de örvendezni sem tudunk azon, hogy megrázkódtatások, zivatarok után következik be az, ami békés be­látás eredményeképen is bekövetkezhe­tett volna. A helyzet felfordulását kétségen kí­vül a demokratikus haladással szembe­helyezkedett konzervatív, feudális reak­ció okozta és ez megtalálta a maga megszemélyesítőjét, elszánt vezérét Ti­sza Istvánban. A körülmények, a rejtett politikai erők szinte odalökték őt annak az áramlatnak az élére, amelylyel tulaj­donképpen megtagadta régebbi múltját, politikai származását. Pusztán a gondol­kodásnak a korral járó konzerválódása, a régi­ iskolás liberalizmus kétségtelen hanyatlása nem igazolják, nem világít­ják meg teljesen Tisza újabb szereplé­sét. Még egy, eddig alig méltatott motí­vumot kell figyelembe venni. Tisza Ist­ván, november tizennyolcadikának és a szabadelvű párt bukását okozó szeren­csétlen választásoknak hőse, öntudato­san vagy öntudatlanul a saját reha­bilitációján dolgozik. Az or­szágnak, amely benne még mindig és teljes joggal az önpártját összeroppantó vezért, a balul végződött formasértés tervezőjét látja, meg akarja mutatni a diadalmaskodó erős kezet is, az újjá­alakult párt mentőangyalát, a szívós, törhetetlen embert, aki november tizen­­nyolcadika után, ha későn is, ha hét esz­tendő múlva is, de megcsinálja novem­ber tizenkilencedikét, igazolja régi állás­pontját. A feltámadásra, az új életre való vágy könnyen megérthető. El is tudtuk volna képzelni az összeomlott szabadelvű párt vezérét új szerepében, új pozícióban, vezéri minőségben, amint nem személyi presztiz­zsel megbabonázott, értelmetlen rajongókat, bálványimádókat gyűjt maga köré, hanem tisztultabb, nemesebb, át­fogóbb jelentőségű elvek híveit, az igazi, a dolgozó, az előítéletek nélküli középosz­tály legértékesebb elemeit. Egyetlen módja lett volna ennek a feltámadásnak. Az, ha a régi szabadelvű párt nevéből megtartja, megmenti új tartalommal tölti meg a lényeget, a tisztult, az életképes, az idők változását számbavevő liberalizmust. Ha fel tud emelkedni arra a magaslatra, amelyen a negyvennyolcas és a hatvan­hetes új Magyarország nagyjai állottak. Ha megérti,mi a mai magyar parla­­mentarizmus szervi betegsége és maga ajánlja a gyógyító szert, az általános választói jogot, amely meg fog érkezni Tisza ellenére is, újabb és most már nyilvánvalóan végleges bukása árán is. Azok, akik közelebbről nem ismer­ték a geszti földesurat, akik csak­­­lamenti beszédein keresztül látták még néhány évvel ezelőtt is­ tarthatták ilyen változásra repve. A sablonos politikai tok azonban nem mutatja. Tisza Istvánt már akkor, ma november tizennyolcadika utáni ugy­e, a második se marad áthidalhatatlan szakadék választ az igazi demokrácia képviselőit szakadék ma még tátongób­a. Sza elvű felbuzdulás a mai Tisza István még álmában se jut eszébe és az jellemző vészes makacssággal rehab­­ációjának kísérletét ott kezdi, ahol A színfolt. Irta: Pekár Gyula. (Utánnyomás tilos.) „Rajta-rajta!“... reng a föld, bomlik a tarló homokja, zúg a huszárroham a porviharon át. Egyszerre aztán szaggatott szárnyalással reb­ben fel az utak gomolyából a brigádtrombita éles sikolya. „Halt!“... Kétezer ló veti meg reszkető lábát a dúlt földön s kétezer kard vil­láma csap a csörrenő kardhüvelyekbe. „Ab­­sitzem!“.­.. mélyen dörög a tizenkét századi­­trombita, — a paripák hörgő nyerítéssel felel­nek reá. „Századkommandánsok!“... Vágtat már a brigadirosunk az ordító Inspektornak je­lenteni. Lesz szidás. Mert hisz annak mindig kell lenni. Ez az ő dolguk a pléhgallérosoké!... Az utánunk dulakodó porvihar épp most ér utól — pillanatra fullasztó fekete körülöttünk minden, aztán elsöpri a nyári szél az egész kavargó homokörvényt. Kék az ég ismét, va­kít a forró táj s mi tisztelt álmos szemmel né­zünk szét a kamerádok után. Szól valaki: — Egy cigarettát... Wer hat eine? . Ki az? Egy nyúlánk, de meglehetősen tö­rődött tartású ordonánctiszt száll épp a lóról. Gémberedett lábszárral, bicegve közeledik. Rá­nézek: — Szervusz, te vagy az, Ostrowsky? Meg se ismertelek huszármentében! Hisz két éve még­­ukránus voltál... Igaz, igaz, most jut eszembe, hisz te... Ő rágyújt. Vállat von: — Igen, civilbe mentem. De most reakti­­váltattam magamat. Da bin ich! Feljebb tolja a komót csákóját és kacag. Én azonban megdöbbenek ettől a kacajtól. Fa­kóra úszott, beesett arc, s a régi lengyeles, hetyke bajusz mily busán konyul a szája fölé... lehetséges-e, ez a rom, ez volna az egykori szép Ostrowsky Kázmér? A legvigabb, legfel­­sebb tisztje az ekvitációnak, uramfia, mennyit bomlottunk, lumpoltunk együtt! Azok a dicső éjszakák a Cognac Mizi tiszteletére, mikor Káz­mér egy ültében elkártyázott ötezer pengőt s ráadásul még a Cognac Mizit is, ki menten át is szaladt úgy, ahogy volt, sely­empongyolá­­ban, új tulajdonosának a kvártélyára... Ki is nyerte el? Persze, Marosy kapitány! No de az ő birtokában se maradt a kapós hölgy sokáig. Csak épp három óra hosszat. Reggeli hat órára már Badéra Gida nyerte el az egész kampány­!g^ minden vagyonát: nem csak Mizit, hanem PP^* Törökváry főhadnagy hasonló nevű Mici kan­cáját, a kadét ezüst snapsz-serviccét s a Ho­­henbrand két dakszliját is... Micsoda diadal­menet, mikor ezek reggel cigánymuzsika mel­lett átvonultak Gidához! Szép idők! Akkorában Ostrowsky mort harminc betört ablak árát fizette ki egy hónap alatt s egy éjjelen kicserél­tette a főutca összes cégtábláit. Kohn Mór krajzleros arra ébredt, hogy katolikus szem­kép­­kereskedő, Grün, az állatorvos meg arra, hogy ő voltaképp Melegh­ Jánosáé bába... és mikor aztán reggelre egy átutazó idegen tényleg fel­verte őt s cipelte a vajúdó feleségéhez a két­ S­mába, az álmos Grün egyre a „tehenet“ kereste az emeleten... Farsangok farsangja, s ennek hőse igy letört volna? Nézem Kázmért és ámu­­lok: már a harmadik őrmestert fogja el, nincs-e pálinka nála? — Alter, du soufst, — mondd csak, mi a fenét csináltál te ez alatt a két év alatt? — Látod, megöregedtem. — No-no ... csak nem voltál beteg? — De bizony az voltam. Nagybeteg. — Zum Teufet! Mi bajod volt? Üres kacaj.­­ — Szerettem ... — Ah? És te csak igy nevetsz hozzá? — Persze. Az a leány is kinevetett enget. Egy káplár kulacsot hoz végre. Ostrowsty nagyot húz belőle, aztán elmorfondírozik: — Nagyon rászoktam. Vörös kicsit az sóm, ugy­e? Eh, bánja az ördög... Mi az, he­édert eresztünk?­­ Azt, öregem. Ráérsz. Szólj már, milyen betegség volt az, szőke-e vagy barna? Kázmér mellém keveredik a tarlóra és rá­gyújt. — Barna, barátom, telivér barna,, kis vör­­henyes fénynyel a hajában — beine beauté! de tudod, a képzelhető legmeglepőbb, legérdeke­sebb jelenség. Rövidre nyírt hullámos haj, kreol arc s villanó sötét szemek — aféle fiús nem­­bánordság a tekintetben . . . Ah, lieber Freund (őrmester, még egy kis snapszot!), úgy látom Mai számunk 44 oldal.

Next