Pesti Napló, 1912. augusztus (63. évfolyam, 180-205. szám)

1912-08-01 / 180. szám

t Budapest, csütörtök 1 V . PESTI NAPLÓ 1912 augusztus T. 180. szám. Izén közönyös is, hogy a mai viszonyok közt mikép végződnek a választások. Az ellenzéki képviselő, aki ki van zárva a képviselőházból, nem használhat többet, mint amennyit az a munkapárti követ árthat, akinek hamisítások, erőszak és vesztegetések szerzik meg a mandátu­mot. A teljes züllés közepette ezek a különbségek már jelentéktelen nüánszok­­nak számítanak. Hiszen ha a kormány csakugyan kiváncsi volna arra, mi az igazi véle­mény róla az országban s emberei csak az elvek fegyverével mennének a két kerületben küzdelemre, akkor minden okunk meg­volna arra, hogy dobogó szívvel és lelkes önbizalommal nézzünk a választások eredménye elé. Ha a kor­mány merné kikérni a választók őszinte nyilatkozását s a független népítélet sza­vát respektálná, nagy politikai esemény súlyával jelentkeznék a margitai vagy a bácsfővárosi választás. De ennek a kormánynak nem igazság kell, hanem a hatalom. Nem becsületes férfiakat keres, hanem prédára lel. És bár történhetnek csodák is, de nem nagyon hiszünk bennük. Az önfeláldozás rossz taktika ma, amikor még csak kilátás sincsen arra, hogy nem egészen céltalan. A két választás meglesz, de az ország gú­nyos mosolygással megy el mellettük. Csak a hazugságok sorát fogja ez a két esetleges kormánydiadal is szapo­rítani. Szerencsére, a hazugságok rend­szere bukik meg mindig a leggyorsab­ban és a legcsúfosabban. ~~—--------------------­Budapest, Július 31. Németország u­j hadi flottllája. Bécsből jelen­tik: Az esseni Krupp-gyárban már több hónapja fo­lyik a munka, hogy Németország kilenc csatahajó­ból álló új hadi flotillája számára az ágyukat és muníciót szállítsák. A szerződés szerint a rende­lésnek tizennyolc hónapon belül kell megfeelniök. A margittai választás­ Nagyváradról jelen­tik: A Márkus László halála fogyta a megüresedett margittai mandátum betöltése tárgyában a központi választmány szombaton fog ítélkezni. A választás in mámára Szakadás’ a tót nemzetiségi pártban. I­— A párt és a megvesztegetett tót lap. — Budapest, julius 31. (Saját tudósítónktól.) Julius 15-én a „Pesti Napló“ ugyane cím alatt cikket közölt, amelynek az érdekelt tót nemzetiségi pártban igen nagy hatása volt. A cikk megjelenése után a párt vezetői belátták, hogy a szakadás ügyé­ben tenniük kell valamit, nem lehet ezt a na­gyon kényes és súlyos dolgot tisztán, a párt­­lapok vitaanyagának hagyni. Arról volt ugyanis szó abban a cikkben, hogy a Pozsonyban meg­jelenő „Ludove Noviny“ című­ tót pártlap, ame­lyet T­o­m­a­n­e­k Flórián római katolikus káplán szerkeszt, s amelynek főmunkatársa J­u­r­i­g­a Nándor képviselő is, a kormánytól tízezer ko­rona szubvenciót élvez s annak egy negyedévi részlete fejében kétezerötszá­z koronát már föl is vett. Megírtuk továbbá, hogy e szubvenció ellenében a lap nagyon enyhén kezelte a kor­mányt s nem nagyon hangoztatta már a becsü­letes választójogi reform követelését. Megírtuk, hogy amikor e miatt a lapot a párt többi ve­­zetői támadták, a szerkesztőség azzal fenyege­tőzött, hogy megcsinálja a tót néppártot s a job­bára luteránus pártvezérek ellen felekezeti harcba viszi a katolikus tót tömegeket. A harc meg is indult s úgy látszik, nem is áll meg, mert az a választott bíró­sági határozat, amelyről most beszámo­lunk, semmiesetre sem alkalmas a béke megteremtésére. Egyébként nem is igen lehet elgondolni, hogy akár pártbírósági határozattal, akár más módon egyetértést és békét lehessen teremteni olyan ellentétes ele­mek között, mint amilyenek a tót nemzetiségi pártban eddig együtt voltak. A nemzetiségi el­nyomatás címén fölpanaszolt közös, vélt vagy valódi sérelmek nem nyújthatnak tartós és szi­lárd alapot egy egységes politikai párt számára. Viszont magyar nemzeti és radikális politikai szempontból egyaránt örvendetes, ha nemcsak a tét, hanem valamennyi nemzetiségi pártok mostani keretei széthullan­ak s azok az elemek, amelyek eddig is folyton a kormányokkal pak­­táltak, nem fogják akadályozni a nemzetiségi tömegeknek a radikális politika céljaira való megnyerését. A világgá kürtött nemzetiségi sé­relmekről hamarosan kiderülhet így, hogy azok nem speciális nemzetiségi sérel­mek, hanem a nemzetiségi néptömegeknek ép­pen oly sérelmei, mint amilyeneket a magyar nép is kénytelen elszenvedni ebben a mágnás­­dzsentri osztályuralmat nyögő országban. Hogy az igazságszolgáltatás és közigazgatás terén a nyelvi nehézségek és a nem annyira fajgyűlö­let, mint inkább ostoba lenézése a nem magyar fajnak — csak fokozzák ezt az általános, orszá­gos elnyomást és hogy ezt igen könnyen kihasz­nálhatják a nemzetiségi agitátorok és ki is hasz­nálják a magyar elleni fajgyűlölet ébrentartá­sára, az nagyon természetes. És ezt a fajgyűlö­letet csak úgy lehet lefegyverezni, ha egyrészt a hazug és erőszakos soviniszta magyar poli­tika, másrészt a nem kevésbbé hazug és alatto­mos nemzetiségi politika helyébe a gazda­sági és társadalmi érdekeket kö­vető becsületes néppolitika lép. A tót nemzetiségi pártban megindult erje­dés azzal biztat, hogy itt már eljutottak az em­berek ennek­ a politikai alakulásnak a kezdeté­hez. Helyes, hogy nem sikerül a válságot el­simítani, mert ez csak meghosszabbítaná a ha­zug politikai életét. A párt előreláthatóan ketté fog szakadni. A klerikális, konzervatív csoport megmarad a kormánynyal paktáló, gsettelő po­litikusok pártjának, a másik csoport pedig a radikális, a népjogokért, a nép anyagi és kultu­rális haladásáért küzdő párttá fog erősödni. Érthető, hogy ezek a radikális elemek is iparkodnak a nyírt válságot elkerülni, mert ab­ban bízhatnak, hogy ők kerülnek uralomra az­ egész pártban. Ez azonban a tárgyilagos, bár messzebb álló szemlélő előtt nem látszik való­színűnek. A katolikus tót tömegeken sokkal na­gyobb ma még a papok hatalma, semhogy ez­zel, különösen ha még a kormány és közigaz­gatás is melléjük áll, közel győzelem kilátásá­val fölvehetnék a radikálisok a harcot. De nem baj, ha kisebbségben maradnak is. Inkább egy csekélyebb tömegű, de becsületes tót nemzeti- A hatalmas­ angol bőrkofferek megteltek össze-vissza hányva a csipkék és a selymek illatos remekeivel. Hatalmas kalapskatulyák fe­küdtek fölül. — Készen vagyok, ne látja — mondotta Borbála kedves duzzogással. — Az ékszereit itt ne felejtse — szólt az ifjú rekedten. — Nem, nem, s az öcsikémet is össze kell még csókolnom, lássa. Szegény kis Jánoska. Hogy fog majd sírni az árva, ha megtudja reg­gelre, hogy eltűnt, a nénikéje. A bárólány fázott és reszketett. Leült egy pillanatra az egyik kofferra, s mereven bámult a rózsaszínű lámpa tündér­­lángjába. — Isten tudja, mily sohá nem fogjuk látni egymást — sóhajtotta. Felpattant, mint a forgószél — nehogy megakdályozza valaki vagy lebeszélje — ro­hant, futott az üres szobákon keresztül, kis öcscséhez, az egyetlen lény talán a földön, aki­hez Borbála változatlan meleg érzéssel viselte­tett. Lábujjhegyen osont végig a fehérfü­ggönyös szobán, hogy meg ne botoljon gazdátlan hinta­lóban, elszórt pléh-katonákon, s a gyerme­ket fel ne költse. Tapogatózva kereste meg az ágyat, a fe­hér vánkosokat; — melléje feküdt Jánoskának egészen, összeölelkezve — ahogy máskor is tette s lázas ajkával összecsókolta a gyermek parányi kacsáit. — Látod, elviszik a testvérnénik­édet suttogta halkan — elfojtva felbuzduló zokogá­sát. Elmegy a te kalandos nénikéd, messze túl az erdőn, tengerentúlra — asszony lesz be­lőle s talán sohasem is fog hozzátok többé visz­­szatérni. Ugy­e megbocsátasz? Nem haragszol? Hisz mi ketten mindig szerettük egymást. Sirt, de csak néhány pillanatig, a követ­kező percben már jókedvű volt, mint a bolon­dos és változékony idő kora tavaszelőkön, ahol a szitáló eső felolvad egészen a tisztán sugárzó napfényen. Már táncolni, dalolni szeretett vol­na, hogy kifordulva az ajtón, a francia nevelőnő szobája előtt tovacsonjon. S meg nem állhatta, hogy gúnyos szókkal ne hajlongjon néhányszor a gyűlölt mademoiselles barlangja előtt. — Isten vele, kedves Lilié néni. Az utiládákat már levitték a kastély előtt várakozó szekerekre. A házitanító is türelmet­lenkedett — Mo, csakhogy vissza­jött már kis bo­londom? Megcsókolták egymást, de csak könnyedén s már szinte szokásból, nem szerelmesen. Kar­öltve suhantak ki a sötét, évszázados üvegfo­lyosón keresztül, ahol régen sírba szállott ősök arca merengett le rájuk a sötét képkeretekből. A leány megállóit néha, —­szinte kisértésbe esve, hogy elbucsúzzon tőlük. Az ott az ős, báró Péterffy Ogmánd, aki elvérzett a keresztes háborúban. A másik papforma ember, karddal az oldalán, érsek volt valamikor régesrégen Egerben. Itt van ij Péterfy Mirkó is, a rácve­zér, akit II. Lipót lefejeztetett. Meg az asszo­nyok is sorra: ki nehéz fokkötővel, ki meg gyöngybetétes hajdiszszel. Most mintha megfe­nyegették volna a kis szökevényt, nehéz gyű­rűs ujjaikkal. — Nem megy vissza, te kis bolond! Ne nézzék! Mindjárt hátra kötjük a sarkadat. Az utolsó képnél vesztegelt Borbála a leg­tovább. Az apja volt. Neki a legidegenebb és a legtávolabb eső minden őse közül. Mert nem szerette őt, ridegen bánt vele, é­s csak ritkán is látták egymást, most is oroszlán­vadászaton járt valahol Khartum körül. A gyermeklány ko­moly arccal, szinte szemrehányólag bámulta a keretet s mikor kocsiba ültek, sötét arccal ezt mondotta Borbála a lovagjának: — Holnap hazajön az apám. * Csak paraszt alkalmatosság volt, nem úri hintó. Az ifjú fogadta föl a szomszéd faluban. A szekér, — megrakodva súlyos podgyászszal, — lassú döcögéssel indult meg a kövecses után. A menekülő szerelmes pár, néma hangtaknság­­ban ült egymás mellett, összefogódzva. Hallgat­ták a kovil­i erdő fölött táncra perdülő éjszakai szél fenyegető zúgását. Mit akarnak azok a fák? Minek nyugtalankodnak olyan győzel­mesen. Az ifiú az óráját nézte. Hajnali két óra volt. — Hajts gyorsabban, «— támadt rá a ko­csisra. Ha idejekorán odaérünk, öt arany borra­valót kapsz. Átengedte magát a nyugtalan­­ábrándozás­nak. Arra gondolt, hogy Borbálának nyolc mil­­lió korona hozománya van. Az apja vissza­vér, tarthatja. Anyai öröksége ez a bárólán­ynak. Hol fognak megesküdni: Svájcban vagy Angliá­vól­gusztus 19-én, hétfőn lesz. Mint választási elnök Gyöngyössy István vármegyei főügyész fog szerepelni.

Next