Pesti Napló, 1912. augusztus (63. évfolyam, 180-205. szám)
1912-08-01 / 180. szám
t Budapest, csütörtök 1 V . PESTI NAPLÓ 1912 augusztus T. 180. szám. Izén közönyös is, hogy a mai viszonyok közt mikép végződnek a választások. Az ellenzéki képviselő, aki ki van zárva a képviselőházból, nem használhat többet, mint amennyit az a munkapárti követ árthat, akinek hamisítások, erőszak és vesztegetések szerzik meg a mandátumot. A teljes züllés közepette ezek a különbségek már jelentéktelen nüánszoknak számítanak. Hiszen ha a kormány csakugyan kiváncsi volna arra, mi az igazi vélemény róla az országban s emberei csak az elvek fegyverével mennének a két kerületben küzdelemre, akkor minden okunk megvolna arra, hogy dobogó szívvel és lelkes önbizalommal nézzünk a választások eredménye elé. Ha a kormány merné kikérni a választók őszinte nyilatkozását s a független népítélet szavát respektálná, nagy politikai esemény súlyával jelentkeznék a margitai vagy a bácsfővárosi választás. De ennek a kormánynak nem igazság kell, hanem a hatalom. Nem becsületes férfiakat keres, hanem prédára lel. És bár történhetnek csodák is, de nem nagyon hiszünk bennük. Az önfeláldozás rossz taktika ma, amikor még csak kilátás sincsen arra, hogy nem egészen céltalan. A két választás meglesz, de az ország gúnyos mosolygással megy el mellettük. Csak a hazugságok sorát fogja ez a két esetleges kormánydiadal is szaporítani. Szerencsére, a hazugságok rendszere bukik meg mindig a leggyorsabban és a legcsúfosabban. ~~—--------------------Budapest, Július 31. Németország uj hadi flottllája. Bécsből jelentik: Az esseni Krupp-gyárban már több hónapja folyik a munka, hogy Németország kilenc csatahajóból álló új hadi flotillája számára az ágyukat és muníciót szállítsák. A szerződés szerint a rendelésnek tizennyolc hónapon belül kell megfeelniök. A margittai választás Nagyváradról jelentik: A Márkus László halála fogyta a megüresedett margittai mandátum betöltése tárgyában a központi választmány szombaton fog ítélkezni. A választás in mámára Szakadás’ a tót nemzetiségi pártban. I— A párt és a megvesztegetett tót lap. — Budapest, julius 31. (Saját tudósítónktól.) Julius 15-én a „Pesti Napló“ ugyane cím alatt cikket közölt, amelynek az érdekelt tót nemzetiségi pártban igen nagy hatása volt. A cikk megjelenése után a párt vezetői belátták, hogy a szakadás ügyében tenniük kell valamit, nem lehet ezt a nagyon kényes és súlyos dolgot tisztán, a pártlapok vitaanyagának hagyni. Arról volt ugyanis szó abban a cikkben, hogy a Pozsonyban megjelenő „Ludove Noviny“ című tót pártlap, amelyet Tomanek Flórián római katolikus káplán szerkeszt, s amelynek főmunkatársa Juriga Nándor képviselő is, a kormánytól tízezer korona szubvenciót élvez s annak egy negyedévi részlete fejében kétezerötszáz koronát már föl is vett. Megírtuk továbbá, hogy e szubvenció ellenében a lap nagyon enyhén kezelte a kormányt s nem nagyon hangoztatta már a becsületes választójogi reform követelését. Megírtuk, hogy amikor e miatt a lapot a párt többi vezetői támadták, a szerkesztőség azzal fenyegetőzött, hogy megcsinálja a tót néppártot s a jobbára luteránus pártvezérek ellen felekezeti harcba viszi a katolikus tót tömegeket. A harc meg is indult s úgy látszik, nem is áll meg, mert az a választott bírósági határozat, amelyről most beszámolunk, semmiesetre sem alkalmas a béke megteremtésére. Egyébként nem is igen lehet elgondolni, hogy akár pártbírósági határozattal, akár más módon egyetértést és békét lehessen teremteni olyan ellentétes elemek között, mint amilyenek a tót nemzetiségi pártban eddig együtt voltak. A nemzetiségi elnyomatás címén fölpanaszolt közös, vélt vagy valódi sérelmek nem nyújthatnak tartós és szilárd alapot egy egységes politikai párt számára. Viszont magyar nemzeti és radikális politikai szempontból egyaránt örvendetes, ha nemcsak a tét, hanem valamennyi nemzetiségi pártok mostani keretei széthullanak s azok az elemek, amelyek eddig is folyton a kormányokkal paktáltak, nem fogják akadályozni a nemzetiségi tömegeknek a radikális politika céljaira való megnyerését. A világgá kürtött nemzetiségi sérelmekről hamarosan kiderülhet így, hogy azok nem speciális nemzetiségi sérelmek, hanem a nemzetiségi néptömegeknek éppen oly sérelmei, mint amilyeneket a magyar nép is kénytelen elszenvedni ebben a mágnásdzsentri osztályuralmat nyögő országban. Hogy az igazságszolgáltatás és közigazgatás terén a nyelvi nehézségek és a nem annyira fajgyűlölet, mint inkább ostoba lenézése a nem magyar fajnak — csak fokozzák ezt az általános, országos elnyomást és hogy ezt igen könnyen kihasználhatják a nemzetiségi agitátorok és ki is használják a magyar elleni fajgyűlölet ébrentartására, az nagyon természetes. És ezt a fajgyűlöletet csak úgy lehet lefegyverezni, ha egyrészt a hazug és erőszakos soviniszta magyar politika, másrészt a nem kevésbbé hazug és alattomos nemzetiségi politika helyébe a gazdasági és társadalmi érdekeket követő becsületes néppolitika lép. A tót nemzetiségi pártban megindult erjedés azzal biztat, hogy itt már eljutottak az emberek ennek a politikai alakulásnak a kezdetéhez. Helyes, hogy nem sikerül a válságot elsimítani, mert ez csak meghosszabbítaná a hazug politikai életét. A párt előreláthatóan ketté fog szakadni. A klerikális, konzervatív csoport megmarad a kormánynyal paktáló, gsettelő politikusok pártjának, a másik csoport pedig a radikális, a népjogokért, a nép anyagi és kulturális haladásáért küzdő párttá fog erősödni. Érthető, hogy ezek a radikális elemek is iparkodnak a nyírt válságot elkerülni, mert abban bízhatnak, hogy ők kerülnek uralomra az egész pártban. Ez azonban a tárgyilagos, bár messzebb álló szemlélő előtt nem látszik valószínűnek. A katolikus tót tömegeken sokkal nagyobb ma még a papok hatalma, semhogy ezzel, különösen ha még a kormány és közigazgatás is melléjük áll, közel győzelem kilátásával fölvehetnék a radikálisok a harcot. De nem baj, ha kisebbségben maradnak is. Inkább egy csekélyebb tömegű, de becsületes tót nemzeti- A hatalmas angol bőrkofferek megteltek össze-vissza hányva a csipkék és a selymek illatos remekeivel. Hatalmas kalapskatulyák feküdtek fölül. — Készen vagyok, ne látja — mondotta Borbála kedves duzzogással. — Az ékszereit itt ne felejtse — szólt az ifjú rekedten. — Nem, nem, s az öcsikémet is össze kell még csókolnom, lássa. Szegény kis Jánoska. Hogy fog majd sírni az árva, ha megtudja reggelre, hogy eltűnt, a nénikéje. A bárólány fázott és reszketett. Leült egy pillanatra az egyik kofferra, s mereven bámult a rózsaszínű lámpa tündérlángjába. — Isten tudja, mily sohá nem fogjuk látni egymást — sóhajtotta. Felpattant, mint a forgószél — nehogy megakdályozza valaki vagy lebeszélje — rohant, futott az üres szobákon keresztül, kis öcscséhez, az egyetlen lény talán a földön, akihez Borbála változatlan meleg érzéssel viseltetett. Lábujjhegyen osont végig a fehérfüggönyös szobán, hogy meg ne botoljon gazdátlan hintalóban, elszórt pléh-katonákon, s a gyermeket fel ne költse. Tapogatózva kereste meg az ágyat, a fehér vánkosokat; — melléje feküdt Jánoskának egészen, összeölelkezve — ahogy máskor is tette s lázas ajkával összecsókolta a gyermek parányi kacsáit. — Látod, elviszik a testvérnénikédet suttogta halkan — elfojtva felbuzduló zokogását. Elmegy a te kalandos nénikéd, messze túl az erdőn, tengerentúlra — asszony lesz belőle s talán sohasem is fog hozzátok többé viszszatérni. Ugye megbocsátasz? Nem haragszol? Hisz mi ketten mindig szerettük egymást. Sirt, de csak néhány pillanatig, a következő percben már jókedvű volt, mint a bolondos és változékony idő kora tavaszelőkön, ahol a szitáló eső felolvad egészen a tisztán sugárzó napfényen. Már táncolni, dalolni szeretett volna, hogy kifordulva az ajtón, a francia nevelőnő szobája előtt tovacsonjon. S meg nem állhatta, hogy gúnyos szókkal ne hajlongjon néhányszor a gyűlölt mademoiselles barlangja előtt. — Isten vele, kedves Lilié néni. Az utiládákat már levitték a kastély előtt várakozó szekerekre. A házitanító is türelmetlenkedett — Mo, csakhogy visszajött már kis bolondom? Megcsókolták egymást, de csak könnyedén s már szinte szokásból, nem szerelmesen. Karöltve suhantak ki a sötét, évszázados üvegfolyosón keresztül, ahol régen sírba szállott ősök arca merengett le rájuk a sötét képkeretekből. A leány megállóit néha, —szinte kisértésbe esve, hogy elbucsúzzon tőlük. Az ott az ős, báró Péterffy Ogmánd, aki elvérzett a keresztes háborúban. A másik papforma ember, karddal az oldalán, érsek volt valamikor régesrégen Egerben. Itt van ij Péterfy Mirkó is, a rácvezér, akit II. Lipót lefejeztetett. Meg az asszonyok is sorra: ki nehéz fokkötővel, ki meg gyöngybetétes hajdiszszel. Most mintha megfenyegették volna a kis szökevényt, nehéz gyűrűs ujjaikkal. — Nem megy vissza, te kis bolond! Ne nézzék! Mindjárt hátra kötjük a sarkadat. Az utolsó képnél vesztegelt Borbála a legtovább. Az apja volt. Neki a legidegenebb és a legtávolabb eső minden őse közül. Mert nem szerette őt, ridegen bánt vele, és csak ritkán is látták egymást, most is oroszlánvadászaton járt valahol Khartum körül. A gyermeklány komoly arccal, szinte szemrehányólag bámulta a keretet s mikor kocsiba ültek, sötét arccal ezt mondotta Borbála a lovagjának: — Holnap hazajön az apám. * Csak paraszt alkalmatosság volt, nem úri hintó. Az ifjú fogadta föl a szomszéd faluban. A szekér, — megrakodva súlyos podgyászszal, — lassú döcögéssel indult meg a kövecses után. A menekülő szerelmes pár, néma hangtaknságban ült egymás mellett, összefogódzva. Hallgatták a kovili erdő fölött táncra perdülő éjszakai szél fenyegető zúgását. Mit akarnak azok a fák? Minek nyugtalankodnak olyan győzelmesen. Az ifiú az óráját nézte. Hajnali két óra volt. — Hajts gyorsabban, «— támadt rá a kocsisra. Ha idejekorán odaérünk, öt arany borravalót kapsz. Átengedte magát a nyugtalanábrándozásnak. Arra gondolt, hogy Borbálának nyolc millió korona hozománya van. Az apja visszavér, tarthatja. Anyai öröksége ez a bárólánynak. Hol fognak megesküdni: Svájcban vagy Angliávólgusztus 19-én, hétfőn lesz. Mint választási elnök Gyöngyössy István vármegyei főügyész fog szerepelni.